Gyönyörű tömörfa koporsója lesz.
Egy jónevű asztalosnak nem lehet ócska anyagból készült koporsója.
Olyannak kell lennie, mint a míves szakértelemmel készített bútoroknak, mikor hosszú évekig szárítják a gondosan kiválasztott, csodálatos bükkfa adta alapanyagot.
Legjobb, ha van egy eredeti elképzelés, mert hozzá hamarosan elkészül a terv, amely kiterjed a mű minden részletére, a harmonikus formára, a stílusra, a stabil összeállításra, a munkaigényes csiszolásra, a pácolásra, mely kiemeli majd a szépséges erezetet, az alapozó, majd a töltő lakkozásra, amely megadja az egész darab visszafogott, de semmiképp sem túlfényezett bevonatát.
S ha mindezt megvalósította a mester, reákerül végül egy ízléses réztábla, amelyre óarany festékkel van felfestve az ő becsületes, tiszteletet parancsoló, iparos neve.
De vajon ez a név jelenti őt magát, vagy valami más? Talán éppen a két keze munkája.
A munkájával lenne azonos? Vagy inkább az emlékeivel, amelyek még életben tartják, s amikhez most képtelen hozzáférni, mert a jelenbe szögezte a teste, a teste, ami most úgy fáj. Talán a bűnei. Azokkal lett eggyé. Igen, a bűnei miatt. Minden csontja, minden sejtje felhánytorgatja neki a múltat, itt és most.
Van ennek valami értelme? Már úgysem tudja visszacsinálni. A fejét is alig bírja mozdítani. Valaki segítsen rajta végre!
Hál’ istennek jön a nővér. Egy mentőangyal ez a lány. Lüktető aranyszín ragyogás öleli körül hófehér köpenyét, így cikázik át a kórtermeken.
Az öregember megkapja a tapaszt, de már az érintés is olyan jó, a közelgő enyhülést sugallja, a bűnbocsánatot, s tényleg, ahogy lassacskán alábbhagy a fájdalom, életkedv barométere úgy hajlik át a komor meghalni vágyásból a jobb időt jósló másik oldal felé.
A lány az imént kivitte az ágytálakat, most elrendezi az ágyakat. Kicseréli az öreg lepedőjét is. Rutinosan dolgozik. Beteget oldalra, lepedőt helyére, vissza, vásznat igazít, feszít, aláhajt. Szakszerűség, katonás fegyelemmel. De éppen ekkor, az öregnek egy önkéntelen fél pillantással még sikerül rögzítenie egy izgalmas képet.
Ahogy lehajol a nővér, a köpeny kivágása belátást enged dús fiatal mellei közé. A mozgástól folyton izgalmasan átformálódó dekoltázsába beleszédül az ember, de legszívesebben szabadeséssel belezuhanna az ott rejlő bársonyosan telt gömbölyűségekbe, s azután ott pihenne időtlen időkig, inkább, mint a koporsó hűsselyem párnáin. A szép ápolónő egy másik helyiségbe siet, s az öreg akkor éppen messze jár.
A nővér a következő kórteremben osztja ki az előírt gyógyszereket. Gyorsan jár a keze. Magában dohog. Elkapta azt a pillantást, nem is várta volna egy haldoklótól. Kéjvágyó volt, a szemei majd kigúvadtak.
Nem ez az első eset. Mindig ilyen szituba kerül. A melleit nézte az öregember, de nem úgy, mint az orvosok, vagy a beteghordók a kórházban, akik mosolyognak, és a szemei alá három arasznyival közlik a mondandójukat, vagy a fiatal srácok, akik utána fordulnak a plázában. Ismeri ezt, ez más, sunyi és lapos skubizás.
Pont olyan, mint akkor, hatodikos korában, az a taperolós a strandon. Amikor a medence széléhez ért, rögtön elkezdte bámulni. Ő büszke volt a nőiesedő testére, és az új bikinijére. Kihúzta magát, és odafigyelt a lépteire is, mintha a Miss Universe döntőjén lenne. A férfi a melleit leste, aztán mikor bement a vízbe, alattomosan közelebb lebegett hozzá, és belenyúlt az alsójába. Sikított, és elmenekült tőle. Régi ügy. Miért jutott megint eszébe? Amikor elindult dolgozni, még jól érezte magát. Most nem annyira.
A lány a mosdóba siet, alaposan megmossa a kezét, majd őrült hajrában ágyazni kezd.
Mindig ilyen ártatlan arcú, nagymellű nőre vágyott, mint ez a kis nővér. Fiatal korában is tartott kissé a nőktől. Elbátortalanították.
Hagyományos családban nőtt fel, vallásos nevelést kapott, de sokáig nem nősült, és azt megelőzően semmiféle kapcsolatba nem sikerült kerülnie a szebbik nemmel.
Rengeteg munkája volt. Nem csak a bútorok. Édesapja szállóigévé vált mondása, mintha beleivódott volna a zsigereibe: – Gyerünk fiam, olvasásból nem élünk meg! – Egész nap megrendelésein dolgozott, azután szórakozásképpen minden házimunkát elvégzett, pihenésképpen pedig dolgozgatott egy kicsit a kertben.
Ha szeretetre vágyott, önkéntes munkát vállalt az egyháznál. Nevelésénél nem számoltak azzal a problémával, hogy testének esetleg másféle igénye is lehet, mint az étel, amely a munkához szükséges erőt biztosítja számára, és vasárnap a templomba illő tisztes, rendezett öltözék.
Hogy megszépül a múlt annyi év múltán! Pedig magányos volt akkor is. Régóta vágyott egy társra, aki hasonlít hozzá, aki olyan észjárású, éppen annyira szeret dolgozni, mint ő, örömét leli benne, ha kézzelfogható értékeket hoz létre, ha valami megújul, megtisztul a keze nyomán.
Egy napon – akkor, harminchat évesen öreglegénynek számított már a faluban –, egy régi, hűséges megrendelője bemutatta neki a húgát. Biztosra mentek, ő is és az ismerős is, nem titkolt szándékuk volt kettejük összeboronálása. De azért udvarolt a lánynak néhány hónapig, mert mindig tudta, mi az illendőség.
Az ajándék menyasszonyt nem a zsenge-fiatalka jelzővel illették a falubeli öregasszonyok, amikor először megjelentek együtt a nyilvánosság előtt, de még nem futott ki az időből, hogy gyermeke lehessen.
Elvette. Újdonsült neje tucatbarna volt, lapos mellű, kissé férfias járású. Egyetemet is végzett. Először dagadt a keble a büszkeségtől, hogy a faluban neki van a legiskolázottabb felesége. De aztán kiderült hamarosan, hogy egy tojásrántottát sem tud elkészíteni önállóan. Szerencsére gyorsan teherbe esett, s attól kezdve önként és boldogan megcsinált helyette mindent: takarított, mosott, bevásárolt, sütött-főzött rendszeresen.
Végül az asszony szült neki egy lányt, s ő akkor nem tudott betelni a gyönyörűséggel. Imádta a puha, jó illatú csecsemőt, minden gondolata a gyermek körül forgott, a tenyerén hordozta kis családját. Az apai mellett szinte anyai tulajdonságokat vélt felfedezni magában: ahogy növekedett a kislány, ő fésülte aranyszőke haját, s öltöztette, mint egy babát.
Sokszor elvitte a templomba is, ahol rajongtak érte, mert olyan illedelmesen tudott viselkedni, hogy az maga volt a csoda, épp úgy, ahogy elvárta tőle.
Azután ez a tökéletes, rózsaszín rügyecske bimbózni kezdett, s őt innentől kezdve szinte megbabonázta a látvány. Mindig vele akart lenni. Türelmetlenül várta haza az iskolából. Bement hozzá a fürdőszobába, ha este fürdött, aztán gyakran ottmaradt beszélgetni, csakhogy legeltethesse a szemét. Pedig ez egy idő után nagyon zavarta a kislányt.
Az öregember szívét néma döbbenet uralja, ez utóbbi gondolata, amely azelőtt, amikor történtek a dolgok, sosem fordult meg a fejében, visszazökkenti a valóságba.
Ebben a pillanatban fülsértő üvegcsörömpölés zavarja meg a kórtermek kábult nyugalmát.
A nővér megdorgál egy idős asszonyt, amiért az injekció után felkelt: akár el is ájulhatott volna. Szerencsére sikerült megkapaszkodnia a mosdó szélében, de a pohara a mosdókagylóba esett, és darabokra tört. Az ápolónő elrendezi a beteget, és gyorsan rendet csinál. „Veszélyes, pengeéles üvegdarabok! Mint a váza a névnapi csokorral, amikor a nagynéném fürdőre utazott a szüleimmel.” Ma úgy látszik, mindenki megzakkant, ő maga is. Agresszív, kóbor feromonok kerültek a kórház levegőjébe. Hogy jön ide a váza?
Tizenhét éves középiskolás volt, s a nagybátyja ébresztette azon a reggelen, mert előző este bulizott. Az anyukája félt, hogy nem hallja meg az ébresztőt, és lekési a buszát. Váratlanul érte, mint egy hidegzuhany. A kedves, vicces Jancsi bácsi, akihez úgy szeretett járni, akkor rendesen kivetkőzött magából: fogdosta, majd letépte róla a babydollt. De persze csak egyszer, mikor a neje fürdőre ment.
Egy világ omlott össze benne! Dulakodtak, ellökte férfit, a váza felborult az asztalon, leesett, ő zokogott, aztán bezárkózott a fürdőszobába, sírva a zuhany alá állt, s leeresztette a kanálisba idealizált gyermekkorát. Ezzel beavatást nyert a felnőtt életbe, értette végre, nagyon is értette, milyen is a való világ, hiszen úgy törtek össze illúziói, mint a vázából szétpattant üvegcserepek.
A fürdőszoba. – Emlékezetes eset volt az életünkben! – gondolja az öreg, és újra sikerül elkalandoznia.
A lányát egyre inkább zavarta, ha ő bement hozzá a fürdőszobába. Attól kezdve rengeteget veszekedtek az asszonnyal. Megfenyegette, ha nem hagyja békén a gyereket, feljelenti őt. Őt, aki csak a legjobbat akarta neki, aki mindössze hódolni szeretett volna a nyiladozó szépségnek! Nem értette őt a családja.
Innentől megváltozott az életük, mert megrendült a bizalom, ami addig mozdíthatatlanul stabil volt.
Szerette volna elérni, ha érettségit követően vidéken marad a gyermek, ha végre együtt gazdálkodik otthon az egész család, s ő közben bútorokat készít, ahogy mindig tette. De az asszony elültette a fejében a gondolatot, hogy a tudásával érvényesüljön, és egyetemre menjen.
Pedig az a szépséges lány a bájával, a szelídségével is érvényesült volna. Remek háziasszony, feleség, talán még önkéntes segítő is lehetett volna a helyi gyülekezetnél. Ő sokkalta nyugodtabb, biztonságosabb jövőt tervezett neki. Meggyűlölte az asszonyt, amiért elmarta tőle a lányt.
Elváltak. De ezzel még nem érte be az exneje: már a diplomázás előtt rábeszélte az ő kislányát, hogy a városban keressen munkát.
Akkor kezdett inni. Egyedül maradt abban a hatalmas házban. Csak járkált benne, mint egy alvajáró és hallgatta, ahogy a saját léptei dermesztő monotóniában döngenek a padlón. Nem hallatszott egyetlen egy könnyed lépés, egy puhán szökkenő, sikkesen kopogó, szorgosan sürgő, amely oldotta volna ezt a végtelen magányosságot.
Később az utcákat kezdte róni céltalanul. De nem volt akkor már a régi önmaga. Egy kislánnyal találkozott egyszer, messziről úgy látta, mintha az ő lánya lenne tízévesen. Beszélgetett vele. A falubéli nagymamájánál nyaral, azt mondta neki a gyermek.
Este megint sokat ivott. Többet annál, amennyit valaha is megengedett magának. Elment a nagymama házához. Kiabált az utcáról, a kislány nevét. Ablakot nyitottak, aztán gyorsan becsukták, ő köveket dobált. Betört az ablak. A rendőrséget is kihívták. Megijedtek tőle, pedig nem akarta bántani őket.
Akkor egyszer, az ital hatására elszabadult benne a gonosz. Addig egész életében kordában tudta tartani.
Csak látni szerette volna még egyszer, azt az angyali külsejű kislányt. A közelében lenni egy kicsikét. Csodálni tündehaját, hamvas bőrét. Érezni friss gyermekillatát.
Lelkének kívánsága volt ez. A gyermek lelkéé, akit addig soha nem engedett megszólalni.
A lelke akkor először kiszökött örökös fogságából, mert a mámor miatt őrizetlenül maradt, s égnek kiabált egy addig satuba szorított vágyakozást. Hamar utolérte őrzője, a felbőszült sötét öntudat.
Felbőszült, s akkor olyan erős lett, hogy félelmetes.
Minden lelket magának akart már, az övét is, a lányét is. Ő adta a hatalmat neki, mikor a sajátját börtönbe zárta, őmiatta lett hatalmas, gonosz óriás egy árnyék.
Nem tehet róla más, csakis ő, ez az ő nagy bűne.
Hamarosan szükség lesz a koporsóra. Tudja már mit mulasztott el, tisztán lát az ember előbb utóbb, ha nincs más dolga, mint az emlékeit portalanítani.
Gyermekkorától szerette azt a szép szőkét. Sosem merte bevallani neki.
Az iskolában, az órák alatt rajtafelejtette a szemét. A tanárok is észrevehettek valamit ebből a vonzalomból. Ida néni, az őszkontyú magyar tanárnő a szemléltető irodalomtanítás híve volt, és kettejükre osztotta Iluska és Kukorica Jancsi szerepét. Iluska a terembéli mosdónál csak mosta-mosta a képzeletbeli ruhákat, s ő, mint Jancsi, gyönyörködött benne, ahogy egyébként is egész órán tette volna.
S tényleg, ahogy az éppen kijelölt felolvasó olvasta szépen a verssorokat, attól mindkettejüknek igen melege lett. Arcuk teljesen kipirult, a helyzet, a szöveg és az érzés erős egybeesése, együtthatása miatt.
De mégsem mert közeledni a lányhoz, ezek után sem, barátilag sem, soha.
Belepirultak. Igen, ahogy belepirulna most is abba a látványba, amit az előbb a nővér dekoltázsa váltott ki belőle – megőrizte a képet a képzeletében, hogy felidézhesse és összerakhassa azt a szeretett és elmulasztott gyereklány arcával, és ebből a montázsból az elméjében megszülethessen végre egy egészséges, felnőtt nő –, ha arcának idegvégződései mostanra még kapcsolatban állnának a látásával, vagy a látvány kiváltotta érzelmeivel.
De nincs már összhang. Hiszen semmi sem működik. Csak az emlékezés.
De mégis, az a belső látás. Nemcsak egy kopott vetítő. Alkot valamit. Ami készül most a legvégén kínosan, egy kései műalkotás.
Ennyi csak jár neki, ez nem lehet bűn! Most végre szabad szeretni, most gondolatban ölelheti, szerelmeskedhet vele, a képzeletében immár felnőtt lánnyal. Most csak az övé, és nincs mitől félnie. Nem fontos már a keresztényhez illendő viselkedés, senki nem mondja meg, mit szabad, semmi sem tilos, csak a halál vihog bele folyton ebbe az emlékből és fikcióból összevágott gondolati kaleidoszkópba csúfondárosan.
De nem, ő még itt van, ez nem a halál.
De akkor ki trükköz itt az elszalasztott élet képeivel?
Egy szőke kislányt lát, beszél hozzá, kineveti őt, ad valamit, aztán elszalad, később megint jön, és ad, azután elvesz mindent, s a legvégén nem marad más, mint a mélységes gyász.
A gyász, a megrendítő, a feloldozó gyász nem maradhat el.
Sírni lehet, de gyászolni muszáj.