András összerezzent a dördülésre.
– A város reggel megadta magát. Mire fel ez az ágyúlövés délután egy órakor? – kérdezte Zita asszony sápadtan.
– Nem tudom. De jót biztos nem jelent – felelte a férfi sötéten. Nagyot nyelt, és odalépett a függönyhöz. Résnyire elhúzta, és kikémlelt.
– Édesapa lát valamit? – kérdezte Réka reszkető hangon.
– Nem. Még nem.
Csend telepedett közéjük. András feszülten kémlelte az utcát, időnként a távolba nézve próbálta megállapítani, hogy van-e valamilyen különleges dologra utaló mozgás a várfalon.
Hirtelen elhomályosult a látása. Hátrahőkölt. Hallotta, hogy a háttérben a nők felsikoltanak.
– Semmi, semmi… – mondta zavartan, és letörölte szemüvegére cseppent izzadtságot.
– Lehet, hogy véletlenül sült el az ágyú? – kérdezte bizonytalan hangon a felesége.
– Lehet.
Erősen, keményen akarta kimondani, hogy lelket öntsön a nőkbe, de a szó szárnyaszegett madárként hagyta el a száját. Végignézett szerettein, saját bizonytalanságának és félelmének tükörképét látta az arcukon. Elfordult, hogy ne láthassák az érzelmeit, de tudta, hogy elkésett vele. Kitekintett az utcára, remélve, ha elrejti az arcát, el tudja rejteni az ijedelmét is.
– Lát valamit? – kérdezte a felesége.
– Nem. Azaz igen. Kiürült az utca, mintha mindenki baljós figyelmeztetésnek vette volna az ágyúlövést.
Amint tudatosodott benne, hogy mit mondott, beharapta az ajkát. Görcsbe szorult gyomorral figyelt kifelé, nem akart hátranézni, nem akarta meglátni a szerettei szemében ülő rettegést, nem akarta nekik megmutatni, hogy az övében is ugyanaz látható.
Nagyot nyelt, amikor mozgást látott az utca végén. Kimeredt szemmel nézte, majd levette szemüvegét, és újból megtörölte.
– Történt valami? – kérdezte a felesége.
– Csak egy újabb csepp izzadtság – válaszolta annyira keményen, amennyire csak tellett tőle.
Érezte, hogy egész testében libabőrös lesz, ahogy az ellenség kék-vörös színű kabátját viselő katonái rugdosni kezdték az egyik szemközti ház kapuját. A szűcsét, aki világéletében csendes, dolgos ember volt, aki pontosan fizette a beszállítóit, aki rendszeresen adakozott az iskola és az árvaház javára, akinek hátsó udvarbéli műhelye három családot tartott el.
– Nyissák ki! Azonnal nyissák ki! – hallatszott be a zárt ablakokon keresztül.
– Édesapa, ki kiabál? – suttogta Réka.
András mondani akarta, hogy nem kell suttognia, nem fogják meghallani odakint, de a szavak a torkán akadtak, ahogy a kapu lassan tárulni kezdett. Durva kezek lökték be, a katonák berontottak rajta. Érezte, hogy mellkasa összeszorul, és száját epe íze önti el, ahogy arra gondol, hogy mi várhat a szűcsre és három gyermekére.
– Édesapa, ki kiabált? És miért van most csend? – suttogta Réka.
Nagyot nyelt, de az száraz volt, és karcolta a torkát. Meg akarta nyugtatni a családját. Formálni kezdte hozzá a szavakat, miközben tudta, hogy csak hazudni tudna nekik.
Fémes kopogás hallatszott. Egymásra néztek, egyikük sem mozdult.
– A kapu – mondta Zita.
András hátán végigfutott a hideg a csendes, súlytalan hangtól, amit a felesége csak akkor használt, amikor igazán félt. Megköszörülte a torkát, hogy beszélni tudjon.
– Nem nyitottam ki a kapituláció óta.
Újból felhangzott a kopogás. András gyorsan kitekintett az ablakon, a kapualj félig takarta az ott lévőt vagy lévőket, ő csak egy kék-vörös kabát szélét látta.
– Ki az? – kérdezte Zita.
– A herceg katonája.
– Mit teszünk?
A kérdés ott lógott a levegőben. András nem tudott mit válaszolni lelki szemei előtt a szűcs kapuját belökő durva kezek képével. A kabát tulajdonosa újból megveregette a kapura szerelt öntöttvas kopogtatót. Ezúttal hosszabban, gyorsabb ütemben. Annak hangja, mint egy dob pergése visszhangzott a lakásban.
– Kinyitom – mondta András csendesen. – Kinyitom, mielőtt igazán dühös lesz.
Lassan indult el, úgy érezte, minden porcikája vissza akarja fogni. Menet közben kényszerítette magát, hogy felgyorsítsa a lépteit. Az ajtóból visszanézett.
– Réka menj a hátsó szobába!
További magyarázat nélkül kifordult az előszobába, majd a kapualjba. Érezte, hogy ez alatt a pár lépés alatt teljes testében leizzadt. Remegő kézzel húzta el a reteszt, és tárta ki a kaput. Vele szemben csak egyetlen ember állt, akinek a kapun beömlő fényben elsőre csak a körvonalait tudta kivenni.
– Jó napot – hebegte.
– Jó napot.
Az illető lassan végigmérte, majd a szemébe nézett. Ő ráébredt, hogy a kapuban áll. Félrehúzódott, az illető lassan belépett, és megállt. Húszas évei közepén járhatott, a vállán lévő csíkok alapján főhadnagy volt. András akaratlanul is arra gondolt, hogy ennyi idős lenne a fia, ha élne. Az idegen szálfaegyenes tartása járás közben sem változott, amitől András úgy érezte, hogy az idegen föléje magasodik. Kihúzta magát, de a háta megfájdult a sok éves kissé hajlott tartás eredményeként. Inkább visszavette kissé görnyedt állását. Remélte, hogy a katona nem vette észre a mozdulatot, de nem bízott benne, hogy elkerülte átható tekintetének figyelmét.
– Tolja rá – intett amaz a fejével a retesz felé.
Engedelmesen becsukta a kaput, és megtette, amit mondtak neki. A rettegés adta erővel tolta be a reteszt, az nagyot csattant, amit a szűk kapualjban felhangzó visszhang csak tovább erősített. Mintha a saját börtönének ajtajára csapta volna rá a rácsot. Összerezzent a gondolatra. Megfordult, és a katonára nézett, aki szótlanul vizsgálta őt. Úgy érezte, hogy a sötétbarna szemek a veséjébe látnak.
– Mit óhajt tiszt úr? – kérdezte lassan, hogy ne akadjon össze a nyelve.
– Megtekinteni a házat.
András olyan ridegnek érezte a hangot, mint a tiszt tekintetét. Nagyot nyelt, és előreindult. Ólmosnak érezte a lábait, nem is értette, hogyan viszik előre. A lépcsőhöz érve a korlátért nyúlt, de megállt a keze, ahogy hallotta a továbbmenő csizmák csikorgását a köveken. Figyelte a tisztet, ahogy a kapualj hátsó ajtajához megy, ami a kiskertre nyílt, ahol szabad délutánjaikon Zita és Réka gondozta a virágágyásokat. Csendben nézte, és próbálta kitalálni, hogy mit akar. Majd teljes testében megfeszült, ahogy a katona hirtelen megfordult, és ránézett. Szólni akart, kitátotta a száját, de nem tudta, mit mondhatna.
– Hova nyílik ez az ajtó? – kérdezte a tiszt a szemébe meredve.
– A földszinti lakásba. Most lakatlan, mi az emeleten lakunk, a szüleim éltek ott, de meghaltak, és ezt a részt nem használjuk – válaszolta András egy szuszra. Nem tudta, hogy miért mondja el mindezt ilyen részletességgel, miért érzi azt, hogy magyarázkodnia kell, és miért érzi úgy, hogy a tiszt szemei megbabonázzák. Fellélegzett, amikor amaz levette róla a tekintetét. Aztán rájött, hogy a katona a lépcsőt nézi, és ismét elfogta a rémület. Megborzongott, de megfogta a korlátot, és lassan elindult felfelé.
A lépcső tetején nagyot nyelt, majd jobbat nem tudván benyitott a lakásba. A tiszt kivárt egy másodpercet, mielőtt belépett volna. András becsukta az ajtót, majd előrement, hogy kinyissa a nappaliét. Miközben lenyomta a kilincset, vissza akarta fogni a kezét, de nem tudta eldönteni, mitől kell jobban félnie, ha megteszi, vagy ha nem teszi meg.
A katona belépett, biccentett Zita asszony felé, és lassan körülnézett. András becsukta a szoba ajtaját, és várt. Várta, hogy az idegen befejezze a nézelődést, és mondjon valamit. Vagy tegyen valamit. Már azt sem bánta volna, ha ismét ránéz a vesébe látó pillantásával, csak történjen valami, valami, amitől elmúlik a félelemből és bizonytalanságból fakadó gyomorgörcse, valami, amiből tudni fogja, hogy mi következik, hogy legyen egyetlen dolog, amitől retteghet ahelyett, hogy mindentől rettegnie kellene.
– Az egész családja itt van? – szólalt meg végül a katona.
András látta, hogy a felesége elsápad. Követte a jövevény tekintetét, és megfordult vele a világ. A tiszt azt a képet nézte, amit év elején festett egy piktor a családjáról, hálából Andrásnak az örökségével kapcsolatos segítségéért. Már visszaszívta volna előző kívánságát, fejét verte volna a falba, hogy ilyen ostobaságot gondolt. Megköszörülte a torkát, és megtörölte a homlokát.
– A… a lányommal hármasban lakunk… – mondta elhaló hangon.
Az idegen rávillantotta átható tekintetét. Ő úgy várta a szavait, mint bűnös az ítéletet.
– Mindannyiukra tartozik, amit mondani fogok.
András tekintete Zitáéba fonódott. Megszólalni nem mert, és végtelenül hálás volt a feleségének, amiért az szavak nélkül is megértette. Az asszony felkelt, és eltűnt a hátsó szobában. Fél perc sem telt bele, és Rékával jött vissza, előtte járva, mintha testével védelmezné.
A katona tekintete végigsiklott a lányán. Tudta, hogy gyorsan vette szemügyre, jóval gyorsabban, mint őt a kapualjban, számára mégis időtlenül hosszúnak tűnt.
– Kamarás Tivadar főhadnagy vagyok. A herceg két órai szabadrablást engedélyezett a serege számára.
András el kellett ismételje magának szavakat, hogy felfogja azok értelmét. Teljes testében megrogyott, és megtámaszkodott az asztalban. Agya kába volt, és ötlettelen. Az idegen előrelépett, és felemelte a kezét.
– Csak a lányomat ne! – sikoltotta Zita asszony, és hátralépett, nekilökve Rékát a könyvespolcnak.
Andrásnak elakadt a lélegzete, és hiába kapkodott utána. Úrrá lett rajta a pánik, átvágtatott a fején a gondolat, hogy a varrógépen van egy olló, amit nyomban követett az, hogy mennyi esélye van vele a katona kardja ellen, majd hogy mi történhet, ha megtámadja a herceg egyik tisztjét.
– Kinyitni, kinyitni! – harsant fel kint az ingerült kiabálás, miközben valakik egyszerre verték a kopogtatót, és rugdosták a kaput.
A főhadnagy megmerevedett, majd megfordult.
– Jöjjön!
András szótlanul követte. A tiszt megállt a kapualjban, pont szemben a kapuval, és intett. András remegő kézzel húzta el a reteszt, és nyomta le a kilincset. A kapu abban a pillanatban kivágódott, hátralökve őt. Négy félrészeg katona rontott be, egyikük visszakézből azonnal rávágott egyet. Ő megszédült az ütéstől, és a falnak tántorodott. Félrecsúszott szemüvege mellett csak homályosan látta, hogy a katonák megtorpannak.
– Tűnés!
Mint elsütött fegyver csattant a tiszt hangja. A katonák egy pillanatig haboztak, aztán megfordultak, és elnyelte őket a kapu.
– Tolja rá.
András gépiesen csukta a kaput, tolta a reteszt, nyitotta az ajtókat. A lábában alig volt erő, a fejében alig volt gondolat. Ami volt, az is kusza, értelmetlen szövevényt alkotott, mint a gombolyag, ami frissen került ki a macska mancsai közül, egyetlen értelmeset sem tudott kiragadni közülük.
A családja a szobában volt. Réka a fal mellett ült, a könyvespolc és az asztal között, Zita az asztal mellett beszorítva lányát a bútorok és a fal közé.
A főhadnagy lassan odament a könyvespolchoz. Pont oda, ahova előző alkalommal. Lassan felnyúlt, levett egy verseskötetet, majd leült egy karosszékbe, és olvasni kezdett.
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt