Rajhona János: Idegenek a házban

Arra ébredtem, hogy zörögnek az ajtónál, és idegen hangokat hallok, ahogy jönnek be a házba. A mi házunkba! Kiszaladtam a folyosóra, és hallottam, hogy arról beszélgetnek, hogyan fogják kipakolni a házat. Annyira megijedtem, hogy visszaszaladtam a szobámba. Vártam, hogy megjelenik Apu vagy Anyu, és elküldi őket, de nem jöttek. Féltem, de mindig azt mondták, hogy legyek bátor, ezért erőt vettem magamon, és átosontam a szobájukhoz. Mondták, hogy mindig kopogjak, mielőtt bemegyek, de az ajtó félig nyitva volt, és én féltem, hogy ha kopogok, azt meghallja valaki. Ezért csak besírültem az ajtó mellett, ahogy Nagyi szokta mondani, amikor meglepem olvasás vagy tévézés közben. De ők nem voltak sehol. Ahogy rám tört az érzés, hogy egyedül vagyok az idegenekkel, reszketni kezdtem a félelemtől. Bekuporodtam az éjjeliszekrény melletti sarokba, és elsírtam magam. Miközben folytak a könnyeim, felnéztem, és láttam, hogy hiányzik a falról az a szép kép, amin Anyu fehérben van, Apu meg feketében. Nem tudom miért, de ettől még nagyobb erővel kezdtem sírni.

Nem tudom, meddig ültem a sarokban, de a sírás megnyugtatott. Amikor már kihüppögtem magamat – ahogy Tata szokta mondani, amikor sírok egy kicsit –, a hangok visszacsalogattak a folyosóra. A sarok mögött négykézlábra álltam, és úgy kukucskáltam lefelé. Odalenn pakoltak, és mindenféléről beszélgettek. Egy nagydarab, tüskehajú, tetovált férfi parancsolt nekik. Egy kicsit reszkettem. Nem tudom, meddig néztem őket, közben többször is kimentek a házból csomagokkal megpakolva, de mindig visszajöttek. Egyszer a tetovált hirtelen felkapta a fejét, és rám nézett. Szerencsére időben be tudtam bújni a fal mögé, és nem vett észre. Lapultam egy kicsit, azután beosontam a szobámba, és magamhoz öleltem a kedvenc macimat. Hozzábújtam, és egy kicsit megnyugodtam.

Hallottam, hogy odalent csapódik az ajtó. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a négy ember elmegy. Azt kívántam, hogy soha ne jöjjenek vissza! Leosontam az emeletről. Odalenn már csak a bútorok voltak. Még a játékaimat is elvitték! Hol van Anyu és Apu?!

Bejártam a házat, de nem voltak sehol. Úgy éreztem, mintha valami erősen szorítaná a hasamat, talán mert soha nem hagytak még magamra úgy, hogy ne lett volna velem valaki. Felmentem az emeltre Brumihoz. Legalább ő itt volt nekem.

Hallottam, hogy újból kattant a zár. Lenéztem az emeletről, és láttam, hogy az idegenek visszajöttek.

– Nincs lazsálás, még ma be kell dobozoljuk az emeletet is – mondta a tetovált, és én úgy megijedtem, hogy visszamentem a szobámba.

Az ajtó félig nyitva állt, azon keresztül láttam, ahogy feljönnek az emeletre. Mindenféle dobozokat meg zsákokat hoztak magukkal. Az egyik az én szobámba jött. Szerencsére nem a tetovált volt, de én így is annyira féltem, hogy bebújtam az ágy alá. Az ágy és a fal közötti résen kukucskáltam kifelé, ott lehetett a legtöbbet látni. A férfi pakolt, és én reménykedtem, hogy megjön Apu vagy Anyu, és elküldi. De nem jöttek. Helyette a férfi, amikor végzett a szekrénnyel és a polccal, el akarta venni az ágyról Brumit. Ezt már nem bírtam! Kiugrottam az ágy alól, és rákiáltottam, hogy tegye vissza. Úgy megijedt, hogy felkiáltott, és elejtette Brumit, aki beesett az ágy és a fal közötti résbe. Kiszaladt a szobából, és reméltem, hogy a házból is, de nem tette. Helyette megállt a másik szobából kijövő társai előtt, és idegesen magyarázni kezdett. Az ajtó mögé bújva néztem őket. Aki a szobámban volt, hadonászva hadart valamit, a másik kettő meg röhögött.

– Jól van, hadd lássam – mondta végül a tetovált, és elindul a szobám felé.

Féltem tőle, ezért nem vártam meg, hogy ideérjen, inkább visszabújtam az ágy alá, és megöleltem Brumit.

– Nincs itt semmi – mondta a vezér.

– De az előbb még itt volt – hajtogatta kétségbeesetten az, aki a szobámban pakolt.

– Na jó, én befejezem ezt a szobát, te megcsinálod az enyémet, és jössz két sörrel.

Azzal rendezni kezdett. A végén elvittek mindent, de szerencsére Brumit nem vették észre. Miután elmentek, körbejártam, és olyan védtelennek éreztem magam, mint a félig kiürített lakás. Csak Brumi maradt velem, hozzábújva aludtam el.

***

Arra ébredtem, hogy zörögnek az ajtónál, és idegen hangokat hallok, ahogy jönnek be a házba. A mi házunkba! Kiszaladtam a folyosóra, és hallottam, hogy arról beszélgetnek, hogyan fogják kipakolni a házat. Annyira megijedtem, hogy beszaladtam a szobámba. Vártam, hogy megjelenik Apu vagy Anyu, és elküldi őket, de nem jöttek. Hirtelen tudatosult bennem, hogy a szobám üres. Csak a bútorok voltak ott, a játékaim és többi dolog eltűnt. Átosontam a szüleim szobájához, az ajtó nyitva állt, és ott is csak a bútorok maradtak. Lentről cipekedés zaja hallatszott. Lenéztem a sarok mögül, és láttam, hogy visznek ki egy bútort a házból. Odaszaladtam az ablakhoz, hogy megnézzem hova viszik. Egy teherautóra rakták fel. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Reméltem, hogy nem jönnek fel az emeletre. Hüppögve figyeltem őket a sarok mögül.

Hallottam, hogy a vezérük, egy nagydarab, tüskehajú, tetovált férfi azt mondta, hogy az emeletet evés után pakolják ki. Elmentek, és én bejártam a házat. A földszinten csak a konyhában voltak bútorok, minden mást kipakoltak. Visszagondoltam, hogy milyen volt a lakás, hogy álltak a játékaim, a szüleim dolgai, amire összeszorult a torkom, és elsírtam magam.

Hallottam, hogy zörög az ajtóban a kulcs, és visszaszaladtam az emeletre. Az emberek egyenesen feljöttek. Behátráltam a szobámba, onnan kukucskáltam. Elvitték a bútorokat a hálószobából, azután ketten a dolgozóba mentek, ketten pedig bejöttek az én szobámba. A tetovált is köztük volt. Féltem tőle, bebújtam az ágy alá.

– Kezdjük az ággyal.

Hirtelen elmúlt a félelmem, és rettenetesen dühös lettem. Mint amikor le akartak húzni a hintáról az oviban. Kiugrottam az ágy alól, és rájuk kiáltottam, pont úgy, mint tegnap. Az egyik felkiáltott és kiszaladt a szobából. A tetovált falfehérré vált, és hátratántorodott, neki a szekrénynek. Tisztán láttam a nyakán, ahogy nyelt egyet, de nem tett semmi mást. Nem tudtam, mit tegyek, ezért még egyszer rákiáltottam. De ettől sem szaladt el. Lassan, bizonytalanul előrelépett, és kinyújtotta felém a kezét.

– Te szegény, mi történhetett veled? – kérdezte.

– Rossz ember vagy! Anyut és Aput akarom! – kiáltottam, de már nem rettent meg.

Pillantása az ágy lábára esett, előrelépett, és lassan kinyújtotta a kezét.

– Ez a tied, ugye? Nem viszem el, csak felteszem ide – mondta, és áttette Brumit az ágyra. – Nem lesz semmi baj, öleld csak nyugodtan – mondta, látva, hogy Brumihoz bújok.

Kiment a szobából, és csöndre intette a többieket. Becsukta az ajtót, de így is hallottam, hogy hosszasan telefonál, majd azt mondja a többieknek, hogy a többi szobát befejezik, de az enyémhez nem nyúlnak.

Egyszer csak ismerős hangokat hallottam a folyosóról. Nyílt a szobám ajtaja, Nagyi és Tata jött be rajta. Örömömben felkiáltottam! Most már vége minden rossznak, minden jóra fordul, minden visszakerül, és minden, de minden olyan lesz, mint régen! Leugrottam az ágyról, és tárt karokkal szaladtam oda hozzájuk, de ők nem üdvözöltek úgy, ahogy szoktak. Csak néztek szomorúan, könnyekkel a szemeikben, akadozva mondtak egy-egy szót. Nem értettem semmit.

– Megjöttek – szólt be a tetovált az ajtón, és Tata kiment.

Amikor nyílt az ajtó, két másik embert láttam a folyosón, egyikükön nem volt semmi különös, a másik feketébe volt öltözve, és a lakásban is fekete kalapot hordott. Nagyi ottmaradt, és esetlenül dadogott valamit, mintha nem találta volna a szavakat.

Nemsokára bejött Tata a kalapossal. Kicsit félelmetesen nézett ki, de szépen mosolygott. A kalapjára mutattam, mire szó nélkül levette, és megmutatta nekem. Tata Nagyi vállára tette a kezét, amire Nagyi hangosan felsírt.

– Minden… rendben lesz, csak tedd… amit a bácsi mond – mondta Tata, és most ő hüppögött úgy, ahogy én szoktam.

Lassan kihátráltak a szobából, és én a feketeruhás felé fordultam. Csak akkor vettem észre, hogy halkan szavakat mormol valamilyen ismeretlen nyelven.

– Mit mondasz? – kérdeztem, de ő nem szakította meg a mondókáját, csak mosolyogva mondta tovább, és lassan barátságosan felém nyújtotta a tenyerét.

Óvatosan a kezébe tettem a kezem, és közben a folyosóról hallottam, hogy Nagyi sír, és Tata magyaráz valamit a többieknek. Nehezen, szakadozva beszélt, mintha rosszul esne számára kiejteni a szavakat.

– Már több, mint egy hónapja. Autóbaleset. Mindhárman… – Tata hangja elcsuklott.

– Milyen autóbaleset? Kikkel történt? – kérdeztem, és ijedten kapkodtam a fejem.

De a kalapos ember nem válaszolt, csak mormogott tovább. Észrevettem, hogy fény vesz körül, amely egyre erősebb, és egyre hívogatóbb. Hallottam még a hangokat, de már egyre kevésbé törődtem velük. Úgy éreztem, hogy a fényben jó lesz nekem, ott csupa jó dolog történik majd velem, és ott minden kérdésemre megkapom a választ. A fény forrása felé fordultam, és lassan elindultam.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (3 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük