Radácsi Genovéva: Sárkánylelkek – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/sarkanylelkek” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/radacsi-genoveva-sarkanylelkek-1-resz-1665.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

2. fejezet – AZ ÁRTATLAN GYILKOS

A levegő vibrált, szinte forrt körülöttük. Bella egyre csak azon törte a fejét, hogy mi az a különleges érzés, ami hirtelen a hatalmába kerítette: hogy nem kell félnie a sárkánytól, mert nem árthat neki. Azt már az első pillanatban tudta, hogy mivel van dolga. A lelke mélyén mindig is hitt a sárkányok létezésében, és pont ilyennek képzelte el őket. Végül egy félénk kérdéssel törte meg az izzó csendet:
– Ki vagy te?
Ardent összerezzent a hang hallatán. Egészen idáig csak a lányt bámulta, s teret engedett a boldog felismerésnek: hogy kínzó gyötrelmei mégsem voltak hiábavalóak, mert elérte célját, s majdan a Túlvilágon az összes sárkány büszke lesz rá.
-A nevem Ardent. – mondta. – A Föld utolsó élő sárkánya vagyok. Te pedig az, akit már oly régóta keresek. Bár semmit nem tudok rólad, mégis nagyon fontos vagy a számomra.
-Va… valóban? – dadogott Bella. Fogalma sem volt, hogy mit jelent ez az egész. – Nos, a nevem Bellatrix Larten, de nem hiszem, hogy erre vagy kíváncsi. Én… én semmit sem értek. Mégis miért? Miért kerestél? S mit akarsz tenni, most, hogy megtaláltál? Tulajdonképpen nem találom különösnek azt, hogy itt vagy. Mintha tudtam volna, hogy eljössz. De igazából sejtelmem sincs, hogy mit akarsz, csak azt tudom, hogy nem fogsz bántani. De ez a dolog, hogy mintha valaki súgná nekem, itt belül, hogy mit kell tennem, olyan földöntúli és varázslatos, mégis megrémít.
Ardent elmosolyodott. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a megfelelő emberhez vezette el a Sors. A Világegyetem összes sárkánylelke ebben a lányban lakozik, és súgja neki, hogy mi a jó.
– Ne félj, mert ez így helyénvaló. Az, hogy én itt vagyok, valóban egy hihetetlen, ám nagyon hosszú történet csodálatos befejezése. Azaz még nem a végleges befejezés. Az majd csak a te segítséged által jön el.
– Én ezt nem értem. – ráncolta a homlokát Bella. – Azt akarod, hogy segítsek neked? Hisz akkor biztos nem én vagyok, akit kerestél. Én nem vagyok bátor és hős, márpedig ahhoz, hogy egy hatalmas sárkányt segítsek, ezekre van szükség, nem igaz? Amire egy félelmetes, akadályt nem ismerő lény nem képes, arra én hogyan lehetnék? Ez biztosan csak tévedés.
– Nem, nem az. – jelentette ki határozottan Ardent. – Te vagy a Kiválasztott, és olyanokra vagy képes, amelyekre rajtad kívül senki más. Bátor és hősies? Hidd el, az vagy, csak talán még nem volt alkalmad felfedezni.
– Hát… legyen. Meghallgatom a kérésed és megteszem, ami tőlem telik.
– Nem fog a szüleidnek feltűnni, hogy nem vagy a házban?
– Nem hinném. – mosolyodott el Bella. – Igencsak mélyen alszanak, főleg apa.
– Rendben. Akkor azt tanácsolom, hogy ülj le. Pirkadatig ráérünk, nem igaz?
– De. – Bella most már tökéletesen össze volt zavarodva. Annyi minden dúlt benne, annyi mindent akart kérdezni, s minél hamarabb. Ehelyett csak ennyit mondott:
– Már nagyon kíváncsi vagyok. – Leült a földre, és törökülésben maga alá húzta a lábait, melyeket a pázsit fűszálai gyengéden cirógattak ott, ahol nem érte a pizsamája. Szíve mindennél hevesebben dobogott, ahogy felnézett a most még hatalmasabbnak tűnő sárkányra. Ardent hátrébb húzódott, lefeküdt, és maga alá húzta a lábát. Mivel majd’ 3 méter magas volt, csak ilyen módon kerülhetett szemmagasságba Bellával. A meséje pedig tényleg nagyon hosszúra ígérkezett; nem akarta, hogy a lánynak végig magasra kelljen néznie.

– Az életem kegyetlen és szomorú – kezdte Ardent. – Még véletlenül sem kezdődhetne úgy, hogy „Egyszer volt, hol nem volt… ” Bár a gyermekkorom egészen idillinek mondható, az apám halála utáni időszak már olyan, mint a legszörnyűbb rémtörténetek egyike.
– Ez iszonyatos! – szisszent fel Bella – Már maga a tény, hogy elveszítem a családom, és teljesen egyedül maradok, az őrületbe kergetne!
– Nem, ha úgy nőttél volna fel, ahogy én. De várj, itt még nem tartunk! Nos, Új-Zélandon, ahol születtem…
– Új-Zélandon születtél? – sikkantott fel Bella – El sem hiszem! Mindig is el akartam oda jutni, ez minden álmom, hogy lássam azokat a gyönyörű hegyeket és tájakat, lóháton bejárjam az egész vidéket, megismerjem a kultúrát, hiszen ott minden olyan gyönyörű és csodálatos, még a fák levelei is, és…
– Nem kellene levegőt venned? – mosolygott kedvesen Ardent.
– Ja, persze, ez a te történeted – kapott észhez Bella – Csak annyira megörültem, hogy végre valaki tudja, milyen ott, milyenek a mezők és a patakok és… Hagyjuk! Csak ígérd meg, hogy elviszel egyszer oda! A hátadon. Milyen csodálatos is lenne! Nem lóháton, hanem sárkányháton. El sem hiszem, hogy megtörténhet velem ilyen…
– Cssss! Ne beszélj ennyit! Így reggelre sem végzünk! – dorgálta meg Ardent. De valójában virágzott a lelke. Mintha csak magát látná negyven évvel ezelőtt. Őt is minden érdekelte, ami szép volt, vagy elég különös ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét, legyen az csak egy fura alakú kavics. Ugyanilyen szeleburdi volt, és igyekezett mindent megtudni a világról, kíváncsisága szinte kimeríthetetlennek tűnt. Talán most, 120 évesen kezdte úgy érezni, hogy az élet már nem tartogat neki új dolgokat. Igaz, hogy nemrég lépte át a felnőttkor küszöbét, mégis úgy gondolta, hogy már megtapasztalt mindent: a legszebb, s a legszörnyűbb dolgokat egyaránt.
– Ne haragudj. – sütötte le a szemét Bella – Igazad van. Most az a legfontosabb, hogy elmondd, amit tudnom kell. Az ostoba fecsegésre ráérünk később is.
– Igen, így igaz. Szóval, körülbelül 120 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Ne, kérlek, ne szólj közbe! – Bella szeme ugyanis elkerekedett, s már nyitotta volna a száját. – Teljesen természetes, hogy én még most is élek, sőt, fiatalnak számítok. Emberi léptékben mérve talán mostanra értem el a 20 éves kort. Minden sárkány adottsága, hogy akár 500 évig is képes életben maradni, persze akkor már nagyon öregnek számít. Amikor én születtem, még nagyon sokan éltünk a Földön. Pár ezren lehettünk, de ez a mi esetünkben soknak számít. Leginkább a szigetországokat részesítettük előnyben, hiszen itt mindig partközelben lehettünk, s nekünk az óceán volt a legbiztonságosabb táplálkozási hely. Új-Zélandon különösen rengetegen voltunk, hiszen a táj valóban megkapóan szép volt, s az emberek roppant hatalmas mértéket öltött szennyezése még nem érte el, s tette tönkre a hegyi levegő tisztaságát.
– Várj, muszáj feltennem egy kérdést! – kotyogott közbe Bella – Hogyan voltatok képesek elegendő halat szerezni? Hiszen hatalmasak vagytok, gondolom, rengeteg ételre van szükségetek, ráadásul sokan is voltatok.
– Nos, ez valóban gondot jelentett. De nem úgy, ahogyan te gondolod. Mi ugyanis nem ehetünk állathúst, mert akkor elpusztulnánk. Az állatok vére lassan ölő méreg számunkra. Kis mennyiségben nem halálos, de ártalmas. Bemocskolja az egész szervezetünket, s csak később vesszük észre a hatását. Alattomosan legyengít, és megrövidíti az életünket. Nagy mennyiségben pedig halált okoz, de olyan kínok közepette, melyet gyűlölt ellenségemnek sem kívánnék.
– De akkor mit esztek? Csak nem hínárt? – Bella halkan heherészett, de Ardent kiérezte hangjából a kétkedést és azt, hogy pontosan tudja, mi a válasz.
– Nem. És te is tisztában vagy ezzel. Mi az embereket öljük meg, hogy életben maradhassunk.
Az idő szinte teljesen megállt ebben a pillanatban. A lágy szellő lengette fák meredten álltak. Bella még levegőt is elfelejtett venni. Egy világ dőlt össze benne. Ezalatt a néhány perc alatt, míg beszélt Ardent-tel, úgy érezte, hogy már most meg tudna bízni benne. A szeretet és csodálat keveredett benne, és az áhítat, amellyel e misztikus lényekre mindig is gondolt. S most kiderült, hogy egy vérengző gyilkost fogadott a szívébe. Hirtelen felparázslott benne a gyűlölet: vajon eddig hány ártatlan ember vérét ontotta ki?
– Te gyilkos! – sziszegte összeszorított fogakkal.
– Ne, kérlek, ne ítélj túl hamar! – Ardent hangja kétségbeesést tükrözött. Hiszen arra nem számított, hogy a Kiválasztott majd megveti őt, de Bella hangjából csak úgy sütött a gyűlölködés. Így hogy fog neki segíteni? – Ez az élet rendje! Te már nem vagy kisgyerek, igazán megérthetnéd. Ti, emberek is megölitek az állatokat, mert szükségetek van húsra. Bár nektek nem létfontosságú, mégis állatok százait mészároljátok le életetek során. Mi hetente csupán egyszer gyilkolunk vagy még annál is ritkábban, és soha nem örömmel tesszük. Érted már? Én nem vagyok egy vérengző vad!
– Nem is tudom, hogy mit gondoljak – mondta Bella, s tekintete zavarodottságot tükrözött. Valóban, Ardent igazat mondott: 16 éves, és tisztában van az élet körforgásával, a természet rendjével. Lassan, megfontoltan bólintott. – Rendben. Hajlandó vagyok szemet hunyni a dolog fölött, mert tudom, hogy csak kényszerből teszed azt, amit teszel.
Ardent elmosolyodott. Kimondhatatlanul megkönnyebbült. A félelem vasmarka már szinte elviselhetetlenül fojtogatta. Rettegett attól, hogy elveszítheti az egyetlen embert, aki segíthet. De nem kellett csalódnia. A Kiválasztott túljutott az első próbán: elfogadta őt olyannak, amilyen. Nem volt könnyű kezdet, az biztos.

Ardent újfent dombok és lankák felett repült. A célja ugyanaz volt, mint egy órával ezelőtt: a táplálékszerzés. Kénytelen volt magára hagyni a kétségek között vergődő Bellát, mert most, egyhónapi gyötrődés után szinte elemi erővel tört rá az éhség. Bella nagyon megijedhetett, mikor kigúvadt, vérben forgó szemekkel, levegő után kapkodva vonszolta arrébb magát, hogy a lány ne is lássa nyomorúságos helyzetét. Mikor a végelgyengülés egyértelmű tünetei közül a legsúlyosabbikat átvészelte, úgy gondolta, nincs mit tovább halogatnia. Hisz már oly közel jár, csaknem eléri célját. Milyen csúfos vereséget jelentene, ha most szánalmas körülmények között éhen pusztulna.
Mikor elmondta a lánynak, hogy mire készül, Bellának épp csak megrebbent a szempillája és ennyit mondott:
– Menj! Én megvárlak. Csak siess!
Ardent már tíz perce suhant az egyre gyérülő vidék felett, s mind kevesebb reményt látott arra, hogy még ma táplálékhoz jut. Pedig muszáj lesz! Lehet, hogy így meg sem érné a holnapot.
A vidék egyre csupaszabb arcát mutatta. Dús füvű legelők, egyetlenegy árva lélek sincs a közelben, csak a tücskök játszák szakadatlanul éji nótáikat. De amott messzebb, mintha sátrak lennének felverve. Igen, valóban azok. Két sátor egymás mellett. Bizonyára vakmerő kempingezők. A nyár közepén, a tikkasztó forróságban, bogarak hadával küzdve nem sokan vetemednek ilyenfajta kis kiruccanásra. S az ott, mintha egy ember állna! A tisztás szélén, a bokroknál. Ardent még nagyon messze volt, de tisztán látta: csakugyan egy ember. Micsoda szerencse! Az első pillanatban még őszintén örült, majd hirtelen sújtott le rá a felismerés, hogy most ölnie kell. De nem tehetett mást.
A férfi épp folyó ügyét intézte, jótékonyan megöntözve ezzel a hetek óta fonnyadó, satnya bokrokat. Ardent, mint ahogyan mindig, most is zajosan ért földet, de az ember ebből mit sem vett észre, továbbra is halkan fütyörészett. Gyorsan felmérte a terepet. Szaglásával – mellyel el tudta különíteni egymástól a szagokat – érzékelte, hogy a két sátorban összesen négy ember fekszik, egyenletes szívdobogásuk és lélegzésük pedig elárulta, hogy mélyen alszanak. Nem tétovázott sokáig.
A férfi mögé lépett, s egyetlen határozott marással kettéharapta a nyakát. Kirázta a hideg, mikor hallotta a jól ismert reccsenést, ahogy a férfi gerince kettétört a fogai között. A vidám kis dallam, amit oly gondtalanul fütyülgetett, most egy halk halálhörgésbe fulladt.
A fickó ernyedten esett össze, s szinte komikus tehetetlenséggel nyúlt el a füvön. Ardentnek mégsem volt kedve nevetni. Lehajolt hozzá, kiakasztotta állkapcsát, akárcsak a kígyók, s egészben lenyelte áldozatát. Hiába volt teljesen kihalt a vidék, mégsem akart kockáztatni. El sem bírta képzelni, hogy miként reagálna egy ember arra, ha egy feltépett torkú hulla petyhüdten lógó végtagokkal száguldana el a feje fölött a levegőben, mivel ő, aki karmai között tartja a tehetetlen testet, láthatatlan. Ezzel a módszerrel éppoly láthatatlanná tette áldozatát is, mint önmagát.
A sárkányok időtlen idők óta így jártak el vadászatuk során. A tetemet később egy teljesen biztonságos terepen, általában az óceánban vagy a tengerben felöklendezték, s csak aztán tépték szét. Így a rengeteg vér nem hagyott nyomot. Arra, hogy miért volt szükséges szétszaggatni a hullát, rendkívül egyszerű a válasz: a sárkányok gyomra nem rendelkezett olyan kémiai anyagokkal, mint a kígyóké. Sok mindenben hasonlítottak eme hüllőkhöz, hiszen ők maguk is hüllők voltak, de ebben nem. Míg a kígyók képesek egészben lenyelt szarvasokat is elemészteni, ők nem. Ahelyett, hogy a táplálék felbomlana, oszlani kezd, s megmérgezve a vérüket gyors lefolyású halált okoz. Ezt pedig senki nem kívánta, így minden alkalommal darabokra szedték a zsákmányt.
Mivel közel, s távol egyetlen nagyobb folyó vagy patak sem húzódott, Ardent egy távolabbi erdőbe vetette bele magát, amire még régebbről emlékezett. A sárkányoknak ugyanis kiváló memóriájuk, valamint tájékozódó képességük van. Itt az erdőben végre csillapíthatta hetek óta tartó, rettentő éhségét. Már az első falat után érezte, mint tér vissza belé az erő. Az ereiben szétáramló energia majd szétvetette, újra erős volt, s érzékei még élesebbé váltak. Most épp egy apró bogárka ténykedéseit figyelte, amint egy nálánál kétszer nagyobb magvat akart messzebbre vonszolni. Ardent még a parányi lábak által keltett fű zizegését is tisztán hallotta. Nem időzött sokáig. Amint végzett, elégedetten állapította meg, hogy a szétfolyt vér nem is oly feltűnő. Egy erre tévedő ember akár még azt is hiheti, hogy vadászok által elejtett őz vagy szarvas lelte itt halálát.

3. fejezet – EGY SZÉP ÉLET VISZONTAGSÁGAI

Bella már nagyon türelmetlen volt. Ardent lassan egy órája elment, így a lánynak néha már az volt a benyomása, hogy bizonyára ezt az egészet csak álmodta. Legnagyobb megkönnyebbülésére egy sötét árnyalakot látott átúszni az égen, melyet már egy jó ideje kémlelt. A sárkány leszállt elé, s bocsánatkérő hangon így szólt:
– Sajnálom, hogy ily soká késlekedtem.
– Semmi baj. Na és mondd…öö…sikerrel jártál?
Ardent érezte a lányon a feszültséget és a viszolygást, ezért nem is feszgette tovább a dolgot, csak bólintott.
– Gondolom, érdekel a történetem további része is, vagy talán tévedek? – tért át egy jóval kellemesebb témára.
– Naná, hogy érdekel! – vágta rá Bella, s csak úgy csillogott a szeme. Úgy tűnt, hamar túltette magát a történteken, s ezért Ardent igen hálás volt.
– Akkor először talán említést teszek a családomról. Hát, ha jobban belegondolok, nekem nem is volt igazi családom. Az édesanyámat sajnos nem volt lehetőségem megismerni, pedig sokaktól hallottam, hogy egy önzetlen, tiszta lelkű teremtés volt. Amikor eljött az idő, hogy tojást rakjon, örömmel nézett az anyaság szépségei elé. Már nagyon várta, hogy gyermeke lehessen. Tudod, a sárkányoknak ez csak egyszer adatik meg az életben. Akkor is csak egyetlen tojást raknak, nagyon ritkán kettőt, és utána soha többé nem képesek erre.
– Az édesanyámnál azonban súlyos gondok léptek fel. Az első tojás után még jött egy, de az már sokkal kisebb volt, s több helyen meg is repedt. Akkor még úgy gondolták, nem lesz baj. Ez előfordult már másokkal is. Azonban Heated Angel – így hívták anyámat – még hat tojást hozott a világra. Az utolsó kettő már teljesen össze volt törve, de addigra már Tüzes Angyal is – ezt jelentette a neve – teljesen kimerült. Akkor már csak fátyolos tekintettel nézett apámra, aki végig ott maradt mellette, míg végül lassan lehunyta a szemét és meghalt.
– Istenem, ez rettenetes! És édesapád? Ő hogy viselte?
– Apám? Teljesen összeroppant, már élni sem akart. A sárkányok egész életre kötelezik el magukat valaki mellett, nem volt olyan, aki nem egyetlen társ mellett élte volna le hosszú éveinek folyamát. Ők akkor már 200 éve éltek együtt, szinte minden percben a másik mellett voltak, tervezgették a közös jövőjüket, hogy majd miként nevelik fel és védelmezik egyetlen gyermeküket. Legféltettebb kincsének elvesztése után apám, Dread Convey, a Félelmet Hozó rettenetes sárkány percek alatt vált szánalmas ronccsá.
– Csak egyvalami tartotta benne az élet kicsiny szikráját: az az első tojás, amely még épségben maradt, s most erős héjával védelmezett egy parányi kis testet. Egy lelket, mely megőrizte Heated Angel lényének egy részét. Az apám új erőre kapott a tudattól, hogy mégis lehet gyermeke. S ugyan már nem volt mellette Heated Angel, úgy döntött, hogy ennek ellenére felneveli a bébit és megadja neki azt a szeretetet is, amit az anyja már nem tud. Mindennél jobban féltette, óvta az embriót, s egy év leforgása után a szétrepedt tojáshéj-darabkák közül kiléptem az élet kegyetlen és rideg valóságába én.
– Ez nagyon megható. – Bella teljesen átérezte a fájdalmat, amit Ardent apja érezhetett azokban a nehéz pillanatokban, mikor meghalt a kedvese, s azt az örömöt, mikor meglátta a fiát. Ardent igazán nagy átéléssel tudott mesélni, Bella szinte elveszett a történet folyamában. – A te neved mit jelent? Minden sárkány neve jelent valamit? – kíváncsiskodott szakadatlanul.
– Igen, mi sárkányok nagy becsben tartjuk a nevünket, hiszen azok vagyunk, ami a nevünk. Ezért a szülők csak jóval a megszületése után nevezik el a kicsit, hogy akkorra már kiismerjék a természetét, és ahhoz illő nevet választhassanak. Engem apám már akkor elnevezett, mikor még ki sem bújtam a tojásból. Ardent Cherub, azaz Tüzes Angyal, akárcsak anyám, mindössze más nyelvjárásban. Ettől a névtől még az sem tudta eltántorítani, hogy fia született, pedig egy kifejlett, hatalmas hím sárkányhoz nem igazán illik az angyal név. Ezt ő is belátta, de nem volt hajlandó változtatni rajta. Túl sok gondot úgysem jelentett, hiszen a hímeket mindig az első, míg a nőstényeket a második nevén szólították. De ha leszidott, akkor szinte mindig elővette a második nevemet is, mert tudta, hogy utálom, ha úgy hív.
– Bizony, bizony, ez az embereknél is így van. – helyeselt Bella – Én is utálom a Bellatrix-ot, szerintem ostoba csengése van, csak a Bellát tűröm el, de Anya töretlenül a teljes nevemen hív, ha valami rosszat teszek, pedig tudja, hogy ezzel csak még jobban felidegesít. És ezek után mi történt? Hogyan veszítetted el az édesapádat? Nagyon fáj róla beszélned?
– Igen. Nagyon szerettem őt. Mindig csak velem törődött, de a többi sárkány is szívébe fogadott, ahogyan én is őket. Végtére is ők voltak a családom, habár vér szerint semmi sem kötött hozzájuk. Apám minden nap mesélt nekem egy kicsit: a régi idők hős sárkányairól, legendákról, melyek évezredeken át fennmaradtak. Mert mi nagyon régóta élünk itt a Földön. Amikor mindenki azt hitte, hogy a dinoszauroszok teljesen kihaltak, valójában még maradt néhány példány, s ezek folyamatosan alakultak az évezredek során, míg végül olyanokká váltak, mint mi.
– Egyvalamit nem értek. Hogyan voltatok képesek elrejtőzni úgy, hogy a mai napig senki nem tud a létezésetekről?
– Ennél mi sem egyszerűbb. Mi az állatok és emberek számára egyaránt láthatatlanok és hallhatatlanok vagyunk. Az a néhány kósza monda, ami még a mai napig is fennmaradt, s aminek köszönhetően jópáran úgy gondolhatják, hogy létezünk, az azért van, mert ez nem mindig volt így. Csak hosszú évek során alakultak ki ezek a varázslatos adottságaink, ahogyan alkalmazkodtunk a környezetünkhöz. Bizonyára megláttak minket, amikor még láthatóak voltunk, és elterjesztették az egész világon. Persze szinte mindenki bolondnak nézte ezeket az embereket, így ma már alig vannak olyanok, akik hisznek a létezésünkben.
– Akkor miért van az, hogy én mégis látlak és hallom, amit mondasz és teszel? – tette fel a magától értetődő kérdést Bella. – Miért vagyok én ilyen különleges?
– Nemsoká azt is megtudod, de még nem tart ott a történet, és ahhoz, hogy megértsd, tisztában kell lenned az előzményekkel is. Később, az édesapámmal és a többi sárkánnyal együtt töltött gyönyörű évek után kezdett minden rosszra fordulni. Sokan gondolták úgy más szigeteken élő sárkányok közül, hogy Új-Zéland tökéletes élőhely lenne a számukra. Ezért eljöttek hozzánk, és cseppet sem kedves modorban követelték, hogy itt élhessenek. Maguknak akarták a legszebb területeket, a völgyeket és a folyókanyarulatokat, amelyeket annyira szerettünk.
– A hazájukat védő sárkányok persze nem adták meg magukat egykönnyen, ragaszkodtak a szülőföldjükhöz. Ráadásul a táplálék megszerzése már nem volt olyan egyszerű feladat, az emberek féltek, hiszen szinte naponta jelentettek be a TV-ben rejtélyes eltűnéseket. Egyedül szinte soha nem mozdultak ki otthonaikból, és így nekünk egyre nagyobb gondot jelentett a vadászat. Nem akartuk, hogy még annál is többen legyünk, amennyien eddig voltunk, így hát…
– Hogyan öltetek? – szakította félbe hirtelen Bella. Látszott rajta, hogy már régóta meg akarta kérdezni, csak nem volt hozzá mersze.
– Könyörületesen. Mindig csak akkor öltünk, ha közel, s távol senki nem volt az áldozaton kívül. Mivel láthatatlanok vagyunk, el sem tudom képzelni, milyen iszonyatos látvány lett volna egy ember számára, ha annyit lát, hogy társa hirtelen feltépett torokkal, élettelenül esik össze.
– Szóval akkor a torkukat harapjátok át.
– Igen. Közben rendszerint eltörjük a gerincüket is, hogy ne kelljen végigszenvedniük az időt, amíg elvéreznek.
Elmondta azt is, hogy miként nyelik le, és viszik az óceánba a zsákmányt, beszélt a kémiai dolgokról és a kígyókhoz való hasonlóságokról is.
Bella nagyon érdekesnek találta, amit Ardent mondott, csak mindvégig próbált úgy gondolkodni, mintha a sárkány állatokról, nem pedig emberekről beszélne. Amúgy is látta rajta, mennyire undorodik saját magától, s tudta, hogy semmi örömét nem leli ebben.
– Mikor öltél először? – kérdezte félénken.
– Talán egy évvel ezelőtt. Addig sorra apám hozta nekem az ételt, mert bár képes lettem volna a vadászatra, annyira iszonyodtam tőle, hogy még el sem mentem vele. Sokszor veszekedett velem, talán meg is gyűlölt, mert néha olyanokat mondott, hogy nem vagyok fia.
– Nehogy félreértsd! Ő sem szeretett gyilkolni, mint ahogy egyetlen sárkány sem, de én sokkal makacsabb voltam, mint bárki más. Apám egyszer még a nyakamba is beleharapott, úgy próbált elhúzni magával, de nem hagytam magam. Próbált észhez téríteni azzal is, hogy nem hozott nekem ételt. Én azonban dacoltam a természet rendjével, és nem ettem. Végül már olyan tüneteket produkáltam, mint itt az előbb. Akkor megijedt, hogy elveszíthet, és belátta, hogy ez már életem végéig így lesz. Aztán történt valami, amire senki nem számított: meghalt, és egyedül kellett talpra állnom. Nem volt egyszerű.
Ardent nagyot sóhajtott, ahogy ismét felrémlett előtte az az éjszaka. Elmondta Bellának is, miként végzett első áldozatával, majd a kínszenvedéseit, ahogy állatokkal mérgezte magát, s végül az utóbbi néhány hónap keserveit és az állandó éhezést. Bella szemében az őszinte tisztelet és csodálat tükröződött. Most már el sem bírta képzelni, miként gondolhatta erről a nemes lényről, hogy egy kegyetlen gyilkos.
– Most már mindent értek. – mondta Bella. – Nagyon nehéz lehetett neked. De mond csak, hogyan halt meg az édesapád? Na és a többi sárkány? Hiszen azt mondtad, több ezren voltatok!
– Valóban. De emlékszel még azokra az idegen sárkányokra? Ők tehetnek mindenről. Rettentően önfejűek voltak, hiába mondtuk nekik, hogy tűnjenek el a földjeinkről, nem tágítottak. Mit tehettünk volna? Erőszakkal védtük meg azt, ami a miénk volt. Eleinte reméltük, hogy majd észhez térnek, és elmenekülnek, de a durva és kemény szavakkal, valamint a véres harapásokkal csak azt értük el, hogy még inkább elfajzottak. Ádáz küzdelem alakult ki a két tábor között, néha már halálos áldozatot is szült a vérengzésünk.
– De hisz ez olyan ostoba dolog! – háborodott fel Bella. – Területekért harcolni, ez olyan emberi badarság. Mert mi is épp ezt tesszük: emberek százait írtjuk ki azért, hogy nagyobb birodalmunk legyen. Az egész történelmünk, az a több ezer év, még Krisztus megszületése előtti időkben is, csak erről szól. Én úgy elítélem ezt!
– Mint ahogyan mi is. Tudod, mi nagyon becsületes, törvénytisztelő lények vagyunk. Nálunk a legnagyobb bűn az, ha úgy viselkedünk, mint a gonosz, ostoba emberek. De, mint ahogyan te is mondtad, ez a föld-háborúsdi épp ilyen aljas, emberi tevékenység volt. S ez szemet szúrt másoknak is. Azoknak, akiknek hatalma van felettünk. A sárkányok istenei, akik mindig figyeltek ránk, megbüntettek minket. S az ítélet mindennél kegyetlenebb volt…