Radácsi Genovéva: Sárkánylelkek – 1. rész

1. fejezet

A TALÁLKOZÁS

       New York-ot már hosszú órák óta sötétség borította, bár az élet majdnem ugyanúgy zajlott, mint nappal. A forgalom persze sokkal nyugodtabb volt, mint a déli órákban, mikor autóik ablakán kihajoló, tülkölő sofőrök káromkodtak a bedugult kocsisorban, de még most is százával hajtottak el járművek a felhőkarcolók között. A bárok, kaszinók és egyéb szórakozóhelyek ontották magukból a ricsajt. A zene és az emberek beszéde, kiáltásai egyetlen nyüzsgő hangyaboly képét idézték. Ez New York: a város, amely soha nem alszik.

A levegő forró és nyomasztó volt. Több napja kánikula uralkodott városszerte, pedig még csak június 2-át írtak. A tikkasztó nappalok után már az éjszakák se hoztak enyhülést. A csillagokkal teleszórt eget egyetlen felhő sem takarta, ami akár egy csepp esővel is kecsegtethetett volna.

Ardent zaklatottan szelte a levegőt. Harminc – negyven méterrel a talaj fölött rettenetesen zavarta a nagy páratartalom és a szárazság. Az éktelen lárma – melyet érzékeny füle a tizenötszörösére hangosított fel – tovább rontott közérzetén. Igaz, hogy hüllő létére kedvelte a meleget, de ez már neki is sok volt, főleg legyengült szervezete miatt. Gyűlölte ezeket az óriási városokat, ahol az iszonyú zaj és a szennyezettség teljesen összezavarták érzékeit. Távol a szülőföldjétől, Új-Zélandtól, teljesen elveszettnek érezte magát. Hiányoztak neki a gyönyörű tájak, hegyek és síkságok, a patakok, források és a Csendes-óceán, ami közelében mindig biztonságban érezte magát.

De volt még valami, ami akkor se hagyta volna nyugodni, ha lába hazájának földjét tapossa: vészesen közelgett az idő, amikor szervezete felmondja a szolgálatot, s ezt csak táplálkozással kerülhette el. Lassan már nem látta értelmét ennek a véget nem érő szenvedésnek. Ugyan rég összefolyt már előtte az idő, de úgy érezte, több mint egy éve sanyargatja magát. Mióta utolsó fajtársa, az apja is meghalt, vég nélkül váltogatta egymást a gyötrő éhezés, és a kegyetlen gyilkolás. Úgy érezte, már nem bírja sokáig.

Meg sem fordult a fejében, hogy a városnak ezen a részén szálljon le. Úgy döntött, hogy elrepül oda, ahol már csinos, kerttel szegélyezett házak állnak, s reménykedik, hogy egy kósza ember az útjába kerül. Nem tudta, mennyi esélye van erre, hisz itt az éjszaka közepén már mindenki alszik. Sóhajtott, majd pillantását a Holdra emelte. Az egyetlen reménysugár, ami még benne élt, a Hold iránti határtalan bizalma volt.

Ő valahogy mindig másképpen tekintett erre az égitestre, mint a többi élőlény. Úgy érezte, a Hold néha segít neki, meghallgatja a panaszát, fájdalmát, s gyógyírt nyújt rá. Persze mindenki kinevette ezért, de ő soha nem rendült meg a hitében. De mit is számít ez most? Életében először érezte úgy, hogy a Hold már nem képes neki segíteni. Talán a Kiválasztott megtalálásában csak magára számíthat?

Így haladt tovább a város széle felé, tűnődve a jövőn, s csak néhányszor lendítette szárnyát, hogy kímélje még megmaradt erőtartalékait.

Pár perc múlva meglátta az első kisebb házakat, majd a zöld füvet és a dombokat, melyek oldalába kertes házak épültek élénkpiros háztetőkkel, s rendezett, egyforma kertekkel. A legközelebbi magaslathoz érve Ardent leszegte a fejét és ereszkedni kezdett, majd néhány méterrel a talaj fölött lassított, s tompa puffanással földet ért. Kifújta magából a bennrekedt levegőt, s végigjáratta szemét az előtte elterülő lejtőn, melyen alig több mint tíz ház állt. A legtöbbjén látszott, hogy nemrég építhették: a falak még festetlenül, csupaszon virítottak, s több helyen még a kerítés sem volt készen.

Ardent úgy döntött, továbbáll. Közel s távol egyetlen embert sem látott, s roppant éles füle sem érzékelt zajt. Hirtelen azonban a távolban csaholás neszét hallotta. Tekintetével a hang forrását kereste. A kutya nagyon messze volt tőle, egy ember csupán apró pontként látta volna, ő mégis tisztán kivette az állat körvonalait. Nagyot sóhajtott. A fejébe ezer és ezer emlékkép tolult be.

Visszaemlékezett azokra a hosszú, gondtalan évekre, amikor még az apja hordta neki az ételt. Már akkor is szörnyűnek találta, hogy ártatlan embereket ölnek meg, de legalább nem szenvedett. Mikor azonban Dread Convey meghalt, már nem volt számára menekvés.

Próbálta úgy felfogni, mint egy jó kis szórakozást. Már egészen belelovalta magát a csalóka képzetbe, s mikor rátalált egy nőre, aki éjszaka egyedül sétált a kihalt parkban, szinte kéjes örömmel vetette rá magát. A hátába mélyesztette hatalmas karmait, a földre taszította, s azonmód elkezdte marcangolni. Csak a nő szörnyű sikolyai zökkentették ki delíriumos, megrészegült állapotából. A pillanat törtrésze alatt véget vetett a nő szenvedéseinek, azonban még órákig ott ült a teteme fölött, saját kegyetlenségétől megbénultan.

Akkor szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok jártak a fejében. Nem elég, hogy véget vetett egy ártatlan ember életének, saját ostobasága miatt még nyomokat is hagyott. A nő testéből ugyanis megállás nélkül ömlött a vér, amely már rászáradt a park füvére, ocsmány módon beszennyezve azt. Bele se mert gondolni, hogy mire következtetnek majd azok, akik megtalálják. Rászánta magát, és felfalta a tetemet. Ennek már egy éve, de azóta egyszer sem tért vissza abba a városba, s nem is fog már soha többé.

Ezt követően állatokat ölt. Kutyát, lovat vagy békésen legelésző tehenet, birkát. De a szervezete hevesen tiltakozott. Néha már felállni sem bírt, úgy érezte, nem kap levegőt. Pedig tudta: az ő fajtája csak emberhússal képes életben maradni, s más élőlény nagy mennyiségben méreg számára. Mégis hetekig éhezett, s megvárta, míg szervezetéből teljesen kiürül a méreganyag, majd, hogy kínzó éhségét csillapítsa, újra állatot ölt. De rájött, hogy ez nem célravezető. Két hónap után már remegett minden porcikája, alig bírt repülni, s néha órákra eszméletét vesztette. Végül elbotorkált egy közeli sűrű erdőbe, ahol három favágó férfit ölt meg. Ez mentette meg az életét.

Azóta nem sokat változott a helyzet. Most az emberekkel tette ugyanezt. Várt, ameddig elbírta viselni az éhezés kínjait, s végül ölt. Jószágokkal már nem is próbálkozott. Tudta, hogy minden egyes alkalommal, mikor állatot evett, majd’ tíz évvel csökkentette életének hosszát. Bár faja több száz évig is elél, s ő maga még igen fiatalnak számított, mégsem tudhatta, hogy mennyi időbe telik majd a Kiválasztott felkutatása, s nem akart ily botor módon akár évtizedeket pazarolni.

Az éhezés, valamint a szörnyű fizikai és lelki gyötrelmek már most nyomot hagytak rajta. Lefogyott, ugyanakkor roppant izomzatra tett szert, hisz rengeteget repült, egyik kontinensről a másikra, a Kiválasztott után kutatva. A farkán lévő tüskék egyike letört, és a többi is megsérült, mikor éhségtől kimerülten, repülés közben lezuhant, és egy sziklának csapódott. Ez kissé sértette az önbizalmát, hisz az ő fajtájában a hímek roppant nagy, félelmet keltő tüskéikkel kápráztatták el a nőstényeket. Egyedül az a gondolat „vigasztalta”, hogy immár ő az utolsó élő sárkány a földön, így nincs olyan, akinek tetszeleghetne. Soha nem talált párra, úgy gondolta, hogy életre szóló elkötelezettséget ráér később kötni. Hiszen több száz év állt a rendelkezésre! Ebből azonban kevés maradt. Nem volt öreg, mégsem volt sok ideje hátra. A megpróbáltatásokat úgysem bírja a végtelenségig, s ha megtalálja a Kiválasztottat, csak halált kap érte cserébe. De már várja a halált, sőt csak ezt várja, mióta az apja, Dread Convey meghalt.

Halvány fény kúszott a lejtőre, ahol Ardent ült: a Hold volt az, mely magabiztosan kergette el a köréje gyülekező álnok, sötét felhőket. Sugarai megcsillantak a sárkány éjfekete bőrén, s visszatükröződtek gyönyörű, egykor életerőtől szikrázó kékeszöld szemében, melyből azonban lassan kihúnyt az élni akarás és a remény lángja.

Keserű gondolataiból apró zaj zökkentette ki. A domb alján fekvő ház ajtaján kattant a zár, s egy pizsamás, hosszú fekete hajú lány lépett ki a kertbe. Ardent hideg vérrel átitatott szívét melegség öntötte el a gyönyörű teremtmény láttán.

       Bellatrix Larten egy átlagos tinédzser volt, átlagosnak nevezhető problémákkal. Az óra hajnali egyet ütött, ő azonban még mindig ébren volt. Bosszús arccal ült az ágyán, s párnáját markolászva küzdött kicsordulni készülő könnyeivel. És erről Mitchell Trenton tehet. A fiú nevének még a gondolatára is émelygés fogta el. Úgy érezte, muszáj egy kis friss levegőt szívnia, különben biztos elájul. Kikászálódott az ágyból, halkan kinyitotta az ajtót, majd óvatosan elsomfordált szülei szobájának nyitott ajtaja előtt. Odabent mindketten az igazak álmát aludták, erről édesapja falakat rengető horkolása tanúskodott leginkább. A kertre nyíló ajtónál kisebb akadályba ütközött: zárva találta, de fogalma sem volt, hogy hol lehet a kulcs.

Felfedezőútra indult a házban, közben nemegyszer belerúgott a bútorokba, de (s ezért most kivételesen hálás volt) apja éktelen hortyogása minden más zajt elnyomott. Végül a konyhában találta meg, a fűszertartó-polc tetején. Bella elégedetten elmosolyodott, s lábujjhegyre állva lekotorászta az apró kulcsot, majd visszasompolygott a hátsó ajtóhoz (ezúttal sem kímélvén lábát, mellyel az összes lehetséges kiszögellésbe belerúgott).

Mikor végre kinyitotta az ajtót, s a fülledt, forró levegő az arcába csapott, rögtön megbánta, hogy ennyit kínlódott. A levegő nemhogy felfrissítette volna, hanem még inkább elbágyasztotta. Ennek ellenére kint maradt. Felnézett az égre, s elégedetten nyugtázta, hogy a majdnem teli Hold, mint mindig, most is a leggyönyörűbb jelenség az összes csillogó bolygó között. Imádta a Holdat. Úgy érezte, különleges kapcsolat fűzi hozzá, amiről néha még azt sem tudta, létezhet-e egyáltalán? Hisz a Hold csak egy élettelen, óriási égitest, melynek még létet jelentő levegőburka sincsen.

Mégis úgy gondolta, hogy a Hold gyakran segít neki, egyengeti az útját. Persze nem sok embernek beszélt erről, tudta, hogy úgysem értenék meg, sőt hibbantnak néznék. Nem is gondolta soha, hogy lenne rajta kívül valaki, aki pont így érez, mint ő. De hisz valakinek csak lennie kell!

Ekkor suhogó hangot hallott a háta mögül, a domb teteje felől. Azonnal hátraperdült, s attól, amit látott, benne rekedt a levegő. Talán jobb is volt így, különben biztos elkezd sikoltozni…

       Ardent percekig bámulta a lányt. Nem tudott betelni a szépségével, egész lényével, mely nyugalmat és biztonságot árasztott. Keserű csalódás lett úrrá rajta: ezt a lányt nem ölheti meg! Hisz még oly fiatal, nem veheti el tőle a sok-sok év örömét, ami még rá vár élete során! Más áldozat után kell néznie, minél hamarabb. Már épp erőt gyűjtött a felszálláshoz, amikor különös dologra lett figyelmes. Különös, ám egyszeriben szinte lehetetlennek tűnő dologra, amitől egy pillanatra kihagyott a szívverése: a lány a Holdat bámulta.

Nem mert hinni a szemének, s a hangnak a fejében, mely egy régi, már szinte feledésbe merült beszélgetés mondatait idézte fel benne: „A Kiválasztott épp olyan, mint te, fiam. Erről fogod megismerni. A lelke ugyanolyan lesz, mint a tiéd, szinte ugyanazok lesznek a gondolatai, a felfogása az életről, s a hozzáállása minden más egyébhez: mintha csak te lennél. Még az ostoba Hold-imádatodban is egyezni fog veled. Ha a sárkányok istenei valóban igazat szóltak, könnyebb lesz megtalálnod azt, aki új életet adhat nekünk.” Igen, az apja sokszor elmondta ezt neki, pedig ő maga is hallotta az istenek szájából. De tudták mindketten, hogy ez az egyetlen esélyük, ez a legfontosabb minden sárkány számára.

S most itt áll meredten, bámulja ezt a lányt, aki akár a Kiválasztott is lehetne. Rögtön elhagyta lelkét minden rossz gondolat, s a remény kitöltötte az űrt, ami már oly régóta tátongott benne. Persze akárki nézheti a Holdat, ennyiből még nem tudhatja biztosra. Csak egy módon derítheti ki: ha lerepül elé. Tudta, hogy a sárkányokat egyetlen élőlény sem képes érzékelni. Vérfagyasztó üvöltését senki nem hallja meg, s ha olyan közel áll egy emberhez, hogy már szinte hozzáér, az akkor is keresztülnéz rajta. Mindezek alól csak egyvalaki kivétel: a Kiválasztott.

Így hát elrugaszkodott a talajról, s meglendítette hatalmas szárnyait. A levegő csak úgy süvített körülötte, a suhogás zaja megtörte a békés csendet, s mikor csapott a szárnyaival, az úgy tűnt, mint mikor a lepedőt rázzák, s a vászon hatalmasakat csattan. A lány hirtelen megperdült a tengelye körül, s tágra nyílt szemmel egyenesen rá nézett. Rettenetet és csodálatot tükröző tekintetét az övébe fúrta. Ardent a másodperc törtrésze alatt élte át azt, amit életének több mint száz éve alatt nem tudott: egy ember a szemébe nézett. Lassan leereszkedett, több méterre a lánytól, aki tekintetét továbbra is rá szegezte, még a szempillája se rebbent. Ardent alig kapott levegőt. Zihált az örömtől, hogy végre megtalálta, akit már oly régóta, reményvesztetten keresett.

De fogalma sem volt, mi tévő lehetne. Ha most elindul felé, a lány talán elrohan, és soha többé nem lesz alkalma beszélni vele. De még mielőtt bármit is tehetett, vagy akár csak kigondolhatott volna, a lány lassan, nagyon lassan tett feléje egy bátortalan lépést. Közben végig őt figyelte, hogyan reagál. De Ardent nem mozdult. Úgy gondolta, rá bízza, mit mer megtenni, s mit nem, bár fel sem bírta fogni, hogy lehet ekkora bátorsága egy ilyen törékeny lénynek. A lány ezután tett még egy lépést, majd még egyet. Végül karnyújtásnyi távolságba került tőle. Ardent látta rajta az ijedtséget, de az elszántságot is. Kifinomult hallásával érzékelte felgyorsult szívverésének zaját.

A lány félénken felemelte a kezét. Ardent pupillája kitágult a csodálkozástól. „Vajon mit akarhat? Mire készül?”- gondolatai lázasan követték egymást, mialatt a lány keze már csak centiméterekre járt az orrától. Végül lassan és nagyon gyengéden megérintette pikkelyes, száraz bőrét, egy kicsit határozottabban végigsímította a fejét, majd lassan leeresztette a kezét. Halkan suttogta, szinte már csak lehelte a szavakat, Ardent mégis értette, mit mond:

-Istenem, milyen gyönyörű vagy!

A sárkány még soha nem érzett ilyet. Egész testét átjárta valami melegség, és végre megértette, hogy mit jelent számára és minden más halott sárkány lelke számára ez a lány: az Életet. Hosszú hónapok után most először megszólalt. Hangja érdesen, de valahogy mégis lágyan csengett:

-Hát mégis megtaláltalak.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/sarkanylelkek”] A szerzőről[/button]