Rácz Tibor: Mese Re-Habbal – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/mese-re-habbal” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/racz-tibor-mese-re-habbal-1527.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

2. fejezet – A kezdet

– Tizennyolc éves koromig Balassagyarmaton laktam, és azt hittem, ebben a kisvárosban élem majd le az életem. Sohasem voltam éltanuló, ezért meg sem fordult a fejemben a főiskola gondolata. Ellenben a memóriám mindig is tökéletesen működött. Ha valamit meghallottam, azt általában megjegyeztem, de kevés dologra figyeltem oda igazán, pláne az iskolában.
A gimnáziumban sose bukdácsoltam, de nem is tettem semmit azért, hogy a jegyeim alapján a nagymama büszke lehessen rám, no nem mintha érdekelte volna őt az iskolai előmenetelem.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy merre visz az utam az életben. Mi akarjak lenni? Mindig ez kavargott a fejemben. Aztán egyszer a legjobb barátom megkért egy szívességre.
Ádám volt az iskolai újság főszerkesztője, és az egyik osztálytársunk lebetegedett, és rám bízta az ő munkáját. Megtettem, habár nem volt hozzá sok kedvem. Bár szerettem írogatni, de azok leginkább csak rövid versek és novellák voltak, olyanok, amiket senkinek sem mutattam meg. Azért készültek, hogy magamat szórakoztassam vele..
Ádám mégis rábeszélt, és mivel segíteni akartam neki, hát beleegyeztem. Kimentem a helyszínre, elbeszélgettem a nénikkel az idősek otthonában, és végül remekül éreztem magam. Jó volt, ahogy megosztották velem az életük szövevényes történetét, jólesett az a bizalom, amivel megtiszteltek engem. Én írhattam meg azt, hogy ők mivel töltik az idejüket az otthonban. Azt hiszem, sikerült visszaadnom az írásomban mindazt az életörömöt és vidámságot, amivel az öregek  rendelkeztek.
Mindenki azt hitte róluk, hogy begyöpösödött, unalmas vénemberek ők, pedig sokkalta többek annál. Ők is legalább annyira élnek, mint mi.
A cikkem végül nagy sikert aratott, az otthonban pedig megdőlt a látogatottsági rekord, minden diák felkereste a nagyszüleit, azokat, akikkel eddig nem is törődtek igazán. Kaptam is egy díjat a városházától, és a városi újság is felkért gyakornoknak.

Akkor és ott pecsételődött meg végleg a sorsom: eldöntöttem, hogy újságíró leszek, ehhez pedig felvételt kellett nyernem egy budapesti iskolába. Mivel Ádámnak is ez volt az álma, és ő volt a legjobb barátom, egyértelmű volt, hogy együtt kell mennünk.
Mindketten menekülni akartunk Balassagyarmatról, méghozzá a családunk miatt. A nagymamával sohasem volt jó kapcsolatom, mert engem okolt a szüleim halála miatt. Ádám pedig a homofób szülei miatt volt kiborulva, akik nem is sejtették, hogy a fiuk is meleg.
Megvolt a jó okunk arra, hogy magunk mögött hagyjuk a múltunk, és nekivágjunk a nagyvilágnak. És megtettük, méghozzá boldogan…

Amikor felkerültünk a fővárosba, olyan remekül ment minden! A tanulásra koncentráltunk, diákmunkából tartottunk fent magunkat és a kollégiumban is sikerült barátokat és ismerősöket találni. Sohasem voltunk annyira boldogok és elégedettek az életünkkel, mint abban a pár hónapban…
De akkor beütött a krach.
Az, ami minden diáknak a boldogságot és a felüdülést jelentette, számunkra a vég kezdete volt. A tanítás véget ért, nekünk pedig haza kellett utaznunk. A kollégium nyárra bezárt, albérletet pedig nem tudtunk volna fenntartani.
Az internátusunk Budán volt, Kelenföldön. Annyira szerettünk ott lakni. Az épület hatalmas volt, a könyvtár jól felszerelt, a tanárok pedig segítőkészek, ráadásul működött egy kollégiumi újság, amiben mindketten kivettük a részünk. A szobák se voltak kicsik, és szerencsére jófej szobatársakat kaptunk. Még az ebédek is ízlettek, pedig arról sok negatívumot hallottunk annak idején.
Az utolsó nap olyan szomorúan indultunk el a villamosmegálló felé. Hetedhétágra sütött a nap, mi pedig izzadtunk, a nehéz súlyok cipelése miatt, de nem is ez volt a nehéz, hanem magunk mögött hagyni ezt a pár, boldog hónapot. A villamos ablakát tágra nyitottuk, a menetszél teljes erővel az arcunkba csapódott, mi pedig igyekeztünk magunkba szippantani azt az érzést, a szabadságot és a boldogságot, amit Budapest jelentett a számunkra.
Mindketten szomorúan szálltunk fel a hazafelé tartó távolsági járatra. Amikor megpillantottuk a balassagyarmati buszpályaudvart, úgy éreztük, véget ért az élet.
– Ne légy ilyen pesszimista! Minden rendben lesz! – mondta Ádám, majd átkarolta a vállam. – Gyere, menjünk haza.
– Szuper, még elérjük a visszafelé tartó buszt!
– Ne légy csacsi – mosolygott majd felemelte a bőröndöm és elindult, majd hirtelen megtorpant.
Láttam ám, kit nézett. Egy fiatal srác suhant el mellettünk a gördeszkáján. Ádám sóvár tekintetét követve szemügyre vehettem napbarnított testét. Ráadásul mintha egy másodpercre össze is néztek volna.
– Alig érkeztünk meg, te meg máris vadászol?
– Á, ne viccelj. Ebben a porfészekben? – mosolygott Ádám, majd hátrafordult és rám nézett. – Gyere, essünk túl a nehezén!
Ó, bárcsak az lett volna a nyár legnagyobb kihívása, hogy szembenézzek a nagyival….

Kiskorunk óta egy házban laktunk Ádámmal, ő volt a szomszédunk. Kezdetben nem lelkesedtünk egymásért, de idővel megtaláltam a srácban a lelki társam  –  vele mindent meg tudtam beszélni, és mindig adtam a véleményére.
Amikor elértünk a jelenlegi tartózkodási helyünkre – ez volt Ádám szavajárása -, megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk.
Amikor beléptem a lakás ajtaján, elfogott ugyanaz az érzés, mint ami kiskoromban. A magányé és a fájdalomé.
Gyermek voltam még, mikor a szüleim meghaltak, és a nagymamám nevelt fel. A nő tele van fájdalommal és gyűlölettel. Néha azt gondolom, megengedheti magának azt a luxust, hogy gonosz legyen. Akár velem szemben is. Azt hiszem, megérdemeltem.
Én voltam az egyetlen gyermek a családban, és mindenki szeretett. Az első zongora előadásomra siettek a szüleim, amikor még csak nyolcéves voltam. Emlékszem, milyen izgatott voltam, hogy felléphetek előttük. De nem jöttek el, én pedig dühös voltam és csalódott, azt kívántam, bár sohasem látnám őket többet. Ha tudtam volna, hogy igazam lesz…
Vigyázz, mit kívánsz – mert akár valóra is válhat az, amire még a rémálmodban sem mersz gondolni…
Tél volt, és csúsztak az utak. A kocsi felborult, és benne voltak anyuék és a nagyszüleim is. Teréz mama csak azért élte túl, mert beteg volt és otthon maradt.
Nem tudom pontosan, hogy miattam haltak-e meg azok, akiket szerettem, vagy a sors akarta így. A nagyi szerint az én hibám az egész. Túlságosan akaratos voltam, és nyolc évesen lehetett volna annyi eszem, hogy felfogjam, nem azért késnek, mert nem kíváncsiak az előadásra, hanem mert csúsznak az utak a hideg miatt…. És ezt igyekezett gyakran a tudtomra is adni…
– Végre már, hogy megérkeztél, te átkozott – köszöntött negédesen. – Nosza, ülj le a lócára. Mi újság, te nagyvárosi lány?
– Megvagyok, nagymama..
– Osztan azt hiszed, egész nap lógatni fogod itten a lábad?
– Természetesen nem, holnap kezdek a Nescóban. Egész nyáron ott dolgozhatok.
– Ez a legkevesebb. – mondta a nagyi. – Nehogy azt hidd, hogy majd én tartalak el. Ha a nagyapád élne, még elkényeztetne, de én aztán nem foglak. Ó, a nagyapád, mennyire hiányzik nekem…
– Kipakolok a táskából – mondtam gyorsan, és otthagytam a konyhában.
Beléptem a régi szobámba és ledőltem az ágyra. Az én kis kuckóm. Bármennyire is kicsi volt – és Ádám szerint szinte lakhatatlan -, én szerettem. Ez volt az én menedékem, ahová bármikor elbújhattam, amikor szomorú voltam vagy csak magányra vágytam…

– Na, nagyon szörnyű volt? – kérdezte Ádám pár órával később az Ipoly-parton.
– Túl lehetett élni. – feleltem neki, majd leheveredtem a friss fűre.
Nem sok mindent szerettem Balassagyarmaton, de az Ipoly-part ezek közé tartozott. A harmatos fű, a sebes folyású víz és az a csend és nyugalom, ami itt honolt, engem is arra késztetett, hogy teljesen elengedjem magam.
– És nálad? Minden oké volt?
– Igen, szerencsére az ősök nem foglalkoztak velem túl sokat. Tudod, Karesz a favorit, megnyert valami idióta kosárversenyt és ezzel van tele a fejük. Meg se kérdezték, hogy vagyok.
– Fel a fejjel – mondtam Ádámnak, majd megsimogattam a karját. – És hogy vagy?
– Szarul, de büszkén – felelte a srác. – Hiányzik Feri. De tudom, hogy így a legjobb.
– Igen, szerintem is – mondtam, majd ráfeküdtem a mellkasára és hagytam, hogy a szellő átjárja a testem.
Imádtam, hogy Ádám meleg – és én voltam az első, akivel megosztotta. Nem volt nehéz rájönnie, és nekem se okozott gondot, hogy elhiggyem neki. Valahogy mindig sejtettem az igazságot, és örültem, mikor az állításom bebizonyosodott. Minden lánynak kell egy meleg barát.

Ádám hamarabb hazaért, mint én, nekem még vásárolnom kellett. Amikor a házhoz értem, meglepő társaságra lettem figyelmes. Kálmi volt ott egy haverjával, és éppen ittak valamit.
– És akkor beadta az ötöst, és nyertem egy rakat pénzt – mondta büszkén Kálmi, majd amikor észrevett, szinte lemerevedett. – Hé, Em! Kérlek, el ne mondd anyámnak, mi a szitu!
– Mivel mi a szitu? Amúgy, ne aggódj, nem szoktam az édesanyáddal társalogni.
– Kérsz egy sört? – kérdezte Kálmi haverja, majd bátorítóan felém biccentett.
Nem volt kedvem reagálni. Elég volt az arcára pillantanom ahhoz, hogy úgy lássam, mintha egy angyalt néznék, aki az égből szállt le közénk.
De az angyalok nem söröznek… Így inkább válaszadás nélkül távoztam.
Doki, nincs még egy olyan dögös pasi a világon, mint amilyen Ő volt… Persze akkor még nem tudtam, hogy a szépség nem minden. Sőt, meg se fordult a fejemben, hogy újra láthatom őt, és nem is tulajdonítottam akkora jelentőséget az ügynek. És milyen rosszul tettem…