Rácz Tibor: A gyilkos áldozat – 2.

1. részlet

3.fejezet

Kiskoromban soha nem voltunk nyaralni sehol. Anyuéknak voltak ugyan szabadnapjaik, de annyira fáradtak voltak a sok munkától, hogy azt inkább otthon, pihenéssel töltötték, és apu úgy gondolta, a nyaralás a gazdag embereknek való, így mi inkább pihenjünk a falunkban, nyugalomban. Hasonló nézetet osztott az általános iskolám is, akik figyelembe vették azt a tényezőt is, miszerint a legtöbb osztálytársam, akárcsak én, szerény anyagi körülmények között él, így az osztálykirándulás kimerült annyiban, hogy pikniket rendeztünk a réten, ahol fociztunk, röplabdáztunk vagy egyszerűen csak fogócskáztunk, miközben a tanárok nyárson készítettek gulyáslevest, paprikás krumplit vagy egyéb finomságot.

Éppen ezért, elég elveszett is voltam a Balatonnál, és amint leszálltam Balatonfüreden a vonatnál, nem is nagyon tudtam, merre legyen tovább. Volt ugyan egy találkozó a Zrínyi előtt, ahonnan légkondicionált, luxus iskolabusz vitte az osztályt a nyaralásra, de én lekéstem az indulást, ezért kénytelen voltam busszal elmenni Budapestre, ott pedig átszállni a megfelelő vonatra, ráadásul még számlát is kellett kérnem, amit az Iskola nevére állítottak ki, így az utazás szerencsére egy vasamba sem került.

Ennek ellenére rendkívül elveszettnek éreztem magam, tizenöt évesen átszeltem az országot, teljesen egyedül. És igaz, hogy ez kimerült a buszra szállásban, egy kis metrózásban és a nagy városban lévő navigációban, de egy olyan falusi lány számára, mint amilyen én is voltam, sokkal nehezebbnek tűnt, mint amilyennek hangzik. Ennek ellenére valahol élveztem is, mert jó volt felnőttnek, okosnak és függetlennek tartanom magam, még akkor is, ha az elveszettség érzése valahol végig bennem volt.

Balatonfüred gyönyörű város, tele volt turistákkal, a legtöbben németek voltak, és nem sokat értettem abból, amit beszéltek, így egy kicsit zavarban is voltam, amikor nem tudtam, kit keressek. Telefonon fel akartam hívni az osztályfőnököt, hogy merre tovább, de lemerült az ütött, kopott régi készülékem, és nem tudtam fejből az irányt, így az állomáson leültem a padra, felvettem a Zrínyi Ilonás kitűzőmet, és vártam, hogy jöjjön a felmentő sereg.

Egy-két órás várakozás után feltűnt egy nem túl magas, barna hajú srác, aki végtelenül kedvesen nézett, a szemeiből áradt a jóság és a szeretet. Nem tudtam, hogy rá várok-e éppen, de ahogy néztem őt, rádöbbentem, annyira bizalomgerjesztő volt a kisugárzása, hogy bárhová elmentem volna vele, még akkor is, ha nem a leendő osztálytársam.

– Te vagy a Petra, ugye? – kérdezte tőlem az idegen.

Kicsit félénken, mondhatni elég halkan feleltem neki.

– Borús Lajos tanár úr küldött? Lemerült a mobilom, és nem tudtam őt hívni.

– Igen, mi is gondoltuk, hogy ez van – nevetett fel hirtelen, majd elém lépett, a kezébe vette a csomagjaimat, amit egy aranyosnak titulált mosollyal jutalmaztam. – Gyere, a többiek már várnak.

– Ez egy szerencsétlen nap volt, meg kell hagyni.

– Igen, eléggé – hagyta rám a srác, akinek még a nevét sem tudtam. Szinte megérezte, hogy mire gondolok, amikor megállt, kinyújtotta a kezét, és mosolyogva megszólalt. – Még be sem mutatkoztam, Pintér Bence vagyok.

Kicsit talán elpirulhattam, mert olyan édes volt a mosolya, korábban pedig nem nagyon volt még példa arra, hogy ennyire lefegyverzett volna egy ilyen egyszerű dolog, mint egy mosoly.

– Kovács Petra, de ezt már úgy is tudod.

– Hát, csak remélni tudtam, hogy nem egy másik Petrát hoztam el a táborhelyre. – viccelődött Bence, miközben elkezdtük koptatni a járdát. Körülbelül három percet sétálhattunk, amikor hirtelen megállt, és kijelentette, megérkeztünk.

– Máris? – kérdeztem tőle hirtelen, amire bólogatva válaszolt.

A tekintetem egy patinás hotel bejáratára szegeztem. – Ezen a helyen van a szállásunk?

Bence megvonta a vállát, mint akinek természetes, hogy egy ilyen fényűző helyen szálljon meg. Meg is lepett, a válasza.

– Hirtelen jobbat nem találtunk, Borús nem foglalt időben szobákat. Na gyere, menjünk be.

A Hotel külseje nem volt becsapós, olyan szépség fogadott odabent is, amire talán nem is voltam felkészülve. Perzsaszőnyeg hevert a földön, a hallban pedig swarowski csillár adott különleges hangulatvilágítást a helyiségnek. Az én kis falum összes lakója egy hónapig megélhetett volna a szőnyeg, vagy akár a csillár árának a töredékéből is, és amikor ezt végig futtattam az agyamban, eszembe jutott az, mennyibe kerülhet egy éjszakát eltölteni itt, vagy akár csak elfogyasztani egy reggelit, gondolatban pedig dobtam is tőle egy hátast.

Ahelyett, hogy megfontoltam volna mit ejtek ki a számon, máris feltettem a kérdésemet.

– Ezt az iskola fizeti? Mert nekem nem hiszem, hogy lenne pénzem ilyen luxus szállásra.

– Ne aggódj, osztálypénzből megy. – válaszolta Bence, majd alaposan végigmért, tekintete az új, ám szemmel láthatólag nem túl drága cipőmet, a kínai boltban vásárolt szoknyámat, és az olcsó blúzomat bámulta. – Ösztöndíjas vagy, igaz?

Nem tudtam mit feleljek, és azt sem, hogyan reagáljak erre a szituációra. Anyu megpróbált felkészíteni arra, hogy milyen társadalmi különbségek várhatnak rám az iskolában, de nem figyeltem rá igazán oda, meg sem fordult a fejemben az, hogy tényleg ilyen nagy jelentősége lehet. Végül is, a suliban egyenruhát kell majd hordani, így azt hittem, megmenekülhetek.

Bence kérdésére pedig félénken bólintottam.

– Ha nálad van az egyenruhád, gyorsan vedd fel, magyarázd azt, hogy azt hitted, abba kellett jönni. Ha megtudják, hogy ösztöndíjas vagy, kicsinálnak, hidd el. – mondta Bence, de utána egyből visszakozott, úgy téve, mintha az, amit előbb mondott, csak egy hülyeség lett volna. – Á, vagyis ne, hagyd a fenébe. Okkal van ösztöndíjprogram a suliban, a tanulmányi eredmények a véka feneke alatt vannak, és nincs kit küldeni a versenyekre, ezért is lehettek itt.

– Ezt egyszerűen nem értem – feleltem szomorúan.

Sosem futtattam még végig az agyamban azt, hogy pontosan miért is adott esélyt az iskola a bizonyításra, és van-e egyáltalán bármilyen hátsó szándékuk.

Bence megértően nézett rám, tekintetében egyáltalán nem láttam értetlenséget, vagy haragot, amiért el kell magyaráznia egy olyan dolgot, ami számára természetes információ volt.

– Nem a Zrínyi fizeti az ösztöndíjasok meglétért, hanem a többi diák, ugyanis erre az évre drasztikusan megemelték a tandíjat azért, hogy ti ide járhassatok. – magyarázta Bence. – A legtöbben a suliban éppen emiatt rossz szemmel fognak nézni rátok, mert bár nem érdekli őket az a plusz száz-kétszáz ezer forint, amit ki kell fizetniük, de maga a tény, hogy olyanokkal kell egy levegőt szívniuk, akik más társadalmi osztályba tartoznak, már annál inkább. Leginkább undorító, túlkényeztetett bagázs az egész, persze, tisztelet a kivételnek.

Bence szavaira rendkívül ideges lettem, és nem azért, mert tartottam az osztálytársaim haragjától, hanem mert feldühített a tény, hogy az anyagi helyzet még a mai világban is ennyire megkülönbözteti az embereket, és a különböző rétegeket.

– Ne viccelj már, ez nem a középkor, miért számít még mindig ennyire a származás, vagy az, hogy kinek mennyi pénze van? Plusz, ez Magyarország, nálunk ilyen nincs.

– Ne légy butus, Petra. – válaszolta kedvesen Bence. – Attól, hogy ez egy kis ország, még ugyanúgy megvan a társadalmi elit, mint minden más nemzetben. Hazánkban két elit iskola van, ahol a gazdag szülők gyerekei tanulhatnak, a Zrínyi pedig ezek közül az egyik. Ez nem arról szól, hogy kinek mennyi pénze, vagy hatalma van, hanem az a lényeg, hogy ez a vagyon megmaradjon az adott közösségen belül. A kapcsolatok az iskola falai között köttetnek, és ott is maradnak a tanulmányok befejezése után is.

– Te is ennyire maradi elveket vallasz? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem akartam elhinni, hogy az, akinek ennyire megnyugtató tekintete van, ilyen kőszívű lehet.

– Szerintem valamilyen szinten minden diák és ember egyforma, vannak, akiket elítélnek tudatlanul, és ez ellen semmit sem lehet tenni. Mindenesetre nekem nincs veled semmi problémám. – mondta Bence.

– Köszönöm. – suttogtam, miközben a mosdó felé futottam, ahol mit sem törődve az ott álldogáló, törölközőket hajtogató szobalánnyal, egyenesen a mozgássérülteknek fenntartott részbe mentem, bereteszeltem az ajtót, és kitört belőlem a mélyről jövő, eddig magamba zárt zokogás.

Miután átöltöztem, Bence felkísért a szobámba, és volt olyan kedves, hogy nem tett megjegyzést a sírás okozta nyomokra az arcomon. A szobám ugyanolyan elegáns volt, mint a hotel többi része, az erkélyről pedig a Balaton nyújtotta csodálatos kilátásban gyönyörködtem, és észre sem vettem, amint Bence kiment.

Később kiderült, a késésem miatt lemaradtam az osztály első napos programjáról, akárcsak Bence, de őt nem zavarta különösebben. Bevackolta magát a medence melletti egyik nyugágyra, és ott olvasott egy könyvet, én pedig a hotelben lézengtem, majd a szobámban. Észrevettem, hogy a szomszédos ágyon egy csomag hevert, és titkon örültem is neki, hogy lesz egy szobatársam.

Jobb programom nem lévén hamar lefeküdtem a pihe-puha ágyba, és hamar elaludtam, és arra keltem fel, amint valaki a nevemen szólongat.

– Te vagy Kovács Petra, ugye? – kérdezte a hang tulajdonosa.

Azonnal felültem, és igyekeztem tágra nyitni a szemem, és közben megpróbáltam a lehető legértelmesebb arcot vágni.

– Igen, én vagyok.

– Sajnálom, a mai kavarodást, sajnos nem tudtunk megvárni a busszal, és azt hittük, hogy nem is fogsz jönni. A nevem Borús Lajos.

Végignéztem a tanáron, és eszembe jutott, hogy ő az osztályfőnökünk. Magas, első blikkre szimpatikus ember volt, olyan tipikus tanáralkat.

– Semmi gond, jól elvoltam itt is.

– Ez a beszéd, holnap viszont már nem maradsz ki semmiből – folytatta Borús, és amilyen gyorsan jött, úgy is távozott.

Pár perccel később befutott egy viháncoló lány, aki pont úgy nézett ki, mint akit a tévéből rángattak elő. Rövid, szőke göndör haja volt, olyan Marilyn Monroe stílusban, korához képest meglehetősen nagy, szilikoncsodája volt, és vakítóan kék szeme. Eléggé hasonlított rám, tulajdonképpen ő volt az én felturbózott, extra változatom, akinek a szépségére az orvos is jócskán rápakolt pár lapáttal.

– Hát te meg miért vagy egyenruhában? – kérdezte meglepve, köszönés nélkül, csak úgy.

– Azt hittem, abban kell jönni – hazudtam gyorsan. Nem akartam elárulni magam, előtte ki akartam tudakolni azt, hogy Bence félelmei mennyire megalapozottak, avagy mennyire nem azok. – Szar ügy.

– Hát az. De azért, hoztál más cuccot is, nem?

– Ne is mondd – tódítottam tovább, miközben a lány az ágyához ment, lehuppant rá, és rám szegezte tekintetét. – Szerintem ellophatták a ruháim, sehol se találom őket, már a vonaton sem voltak meg.

– Az a szemét dög, aki ellopta… – mondta, és közben alaposan végigmért. – Majdnem egy méret vagyunk, ha gondolod, felveheted egy-két cuccom.

– Nahát, kedves tőled. Amúgy, Petra vagyok. – mondtam, aztán elgondolkodtam, olyan ismerős volt valahonnan, ezt pedig leginkább abból a majdnem mosolyából tudtam leszűrni, amit rám virított. – Mintha már láttalak volna valahol.

Na ettől azonnal jobb kedve lett, mellém ült, és röhögve elkezdett mesélni.

– Szerepeltem a Barátok Közt-ben. Pár részben én voltam a Viktor csaja, biztos ott láttál. Ja, és hívj Barbinak.

– Meglehet, hogy ott láttalak. – mondtam neki, de valójában nem tudom, miért volt az az érzésem, hogy nem most találkozom vele először.

Az este folyamán Barbi hamar kidőlt, kiderült ugyanis, hogy egész nap piát vedeltek, az pedig hosszú távon elálmosította a lányt. Mivel én egy csomót aludtam délután, úgy gondoltam, ideje megnézni hogy is fest az éjszakai fényben a Balaton partja.

4.fejezet

A Gólyatábor összesen három napos volt, Dávid pedig egyre inkább várta a végét, leginkább azért, mert már az első napi programokat rendkívül unta. Ugyanolyan unalmas, és semmilyen időtöltéseik voltak, amilyet elképzelt. Kihajóztak a Balatonra, elmentek valami idióta szigetre, aminek még a nevét sem jegyezte meg, aztán strandoltak, amit szinte mindenki a lerészegedésre használt fel, ő pedig ott lézengett körülöttük, néha úgy tett, mint aki élvezi a dolgot, máskülönben egész nap Krisz járt az eszében.

Nehéz dolog az, amikor az ember rájön egy rendkívül fontos, és sorsdöntő dologra az életéről. A társadalom hiába változott olyan sokat, melegnek lenni még ma sem egyszerű, és Dávid rettegett ettől. Tizenöt évesen nem érezte még magát elég eltökéltnek ahhoz, hogy száz százalékosan bevallja magának az igazságot, de amióta megismerte Kriszt, és rájött, milyen hatást vált ki belőle a srác, már maga elől sem titkolózhatott tovább.

Ha egy ilyen fontos dolog, mint a szexualitás kérdése egyik napról a másikra ilyen nyíltan realizálódik, azt nem egyszerű elfogadni, és az sem segítség, ha a vágyunk tárgya eközben épp a közelünkben van, és felnevet akárhányszor meglát. Dávid rosszkedve éppen ezért volt rendkívül nagy, és ezen az sem segített, hogy tudta, nemsokára eljön az éjszaka, amikor is egy szobában kell aludnia azzal a fiúval, aki életében először rendkívüli módon felkeltette az érdeklődését.

Amikor este megérkeztek a hotelbe, Dávid jóval a többiek előtt felrohant a szobába, bezárkózott a fürdőbe, rohamtempóban lezuhanyzott. Az előkészített kockás, két részes pizsamájára nézett, és rendkívül ostobának gondolta magát, amiért azt is bepakolta, de hát, ha már ott volt, akkor felvette. Miután elkészült, az ágyához sétált, a falnak fordult, egy kicsit magára húzta a takarót, és úgy tett, mint aki alszik.

Dávid a legjobban annak örült volna, ha tényleg elalszik, a gyomra azonban táncot járt, egy nyugodt pillanatot sem hagyva neki. Egyrészt kíváncsi volt arra, mit hozhat ez az éjszaka, másfelől pedig dühítette őt Krisz viselkedése.

Az igazság az, hogy maga se tudta mit akar, sem azt, hogy mit érez pontosan. Egy dologban biztos volt, Krisz nem közömbös a számára…

– Úgyis tudom, hogy nem alszol, ne tettesd magad. – mondta Krisz, miután belépett a szobába. Dávid hallotta, ahogy a fürdőbe megy, és gyorsan próbálta elhessegetni azt a képet maga előtt, ahogy a srác beáll a zuhany alá, megengedi a vizet, bekeni a testét tusfürdővel …

Idióta, perverz gondolatok távozzatok, és inkább aludjunk – próbálta szuggerálni magát, de a próbálkozása kudarcot vallott. Idegesítette Krisz jelenléte, és egyben vonzotta is, olyan volt ez Dávid számára, mint egy veszélyes játék, aminek a vége vagy a felhőtlen boldogság, vagy a mélységes pokol lehetett.

– Szerettél volna odabent látni, igaz? – kérdezte pimaszul Krisz váratlanul, majd hangtalanul Dávid ágyához ment, és lehúzta róla a takarót. – Jesszus, neked már a gondolattól is felállt a farkad?

Dávid nagyon zavarban érezte magát, leginkább azért, mert testének önkéntelen reakcióját maga sem vette észre. Gyorsan hasra fordult, és még erősebben próbált elaludni, de Krisz olyan hangosan röhögött, ami még ezt a próbálkozást is sokkal nevetségesebbé tette attól, ami.

– Te ezt élvezed? Miért vagy ekkora paraszt?

– Tetszik, hogy tetszem neked – felelte flegmán Krisz. – Te vagy az első pasi, akiről biztosra tudom, hogy meleg, és odavan értem. Legyezi a hiúságomat, mert te másképp reagálsz a testemre, mint egy nő. Mókás dolog veled szórakozni.

– Te beteg állat – válaszolta undorodva Dávid, aki már a legkevésbé sem élvezte az ostoba játékot. Egy párnát rakott az alsótestéhez, és felkelt az ágyból, és egyenesen az ajtó felé ment.

– Most rám gondolva fogod kiverni a fürdőben? – kérdezte Krisz. – Ez valahol hízelgő, de akkor is, blahh.

Dávid a srác fejéhez vágta a párnát, majd úgy ahogy volt, egy szál pizsamában és egy papucsban kicsapta az ajtót, és kirohant a hotelből.

Mindig is szeretett este sétálni, mert akkor szabadnak érezhette magát. A legtöbb ember ilyenkor már aludt, az utcák szinte üresek voltak, a kocsik sem hömpölyögtek libasorban az utakon. Dávid szerette ezt az érzést, amikor egyedül rótta az útját, kezét a zsebeibe dugva haladt a célja felé, ami maga volt az ismeretlen. Csak ment, amerre vitte a lába, és nem nézte a célt, nem próbált rájönni arra, hogy merre is akar éppen menni.

Mielőtt észrevehette volna, máris a Balaton partján volt, ahol rajta kívül senki más nem volt, ilyen kihaltnak pedig még sosem érezte a Magyar Tengert. Miközben letelepedett a homokra, a víztömeget nézte, ami felett ott ragyogott a világító hold. Miközben a fényességre, és az égen, a felhők fölött megbúvó csillagokra gondolt, valahogy elfelejtette a saját gondjait, legalábbis, egy ideig, óráig biztosan.

Miközben az eget kémlelte, meg sem hallotta, amint egy fiatal lány éppen őt szólongatja.

– Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte az idegen.

Dávid lassan odafordult, alaposan szemügyre véve a lányt, aki vele egykorú lehetett. Hosszú, szőke haja volt, és kék szeme, amit még a félhomály ellenére is egészen pontosan felismert. Átlagos lánynak tűnt, aki egy kis sminkkel, jól belőtt frizurával és egy dögös ruhával alaposan meglephette volna a pasikat. Dávid az ilyen lányokra mindig úgy gondolt, mint egy rajzvászonra, amit megtölthet tartalommal, és valahogy vágyat is érzett arra, hogy felöltöztesse, kisminkelje az ilyen lányokat, de korábban sosem volt alkalma megtenni ezt. Nem azért, mert nem akarta, hanem mert nem tudta volna elfogadni azt, ami ezzel jár.

– Hahó! – szólalt meg újra a lány, aki nem volt rest letelepedni Dávid mellé a homokba. – Jól vagy? Bocsi, hogy így rád török, csak úgy látom nagyon rossz passzban vagy.

– Hát, az élet nem fenékig tejfel – felelt Dávid, és rendkívül meglepődött a lány közvetlenségén.

Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy idegenek, akikhez semmi köze nincs, csak úgy leüljenek vele beszélgetni, és kifaggassák őt az érzéseiről, vagy eleve észrevegyék azt, ha valami bántja őt. Talán így viselkedhet egy barát? – tette fel magának a kérdést Dávid, és szomorúan döbbent rá, hogy nem tud rá válaszolni, mert soha sem volt egyetlen igazi barátja sem.

– Nézd, előbújtak a csillagok a felhők közül – mutatott az ég felé Dávid, mintha az ujjaival elérhetné a messzi távolt. – Még sosem láttam ilyen gyönyörűnek az égboltot.

A lány csak vonogatta a vállát, mint akit egyáltalán nem nyűgöz le a látvány.

– Látnád a falumban, onnan sokkal szebb. – fűzte hozzá a lány. – De persze ez sem rossz.

– Akkor neked biztos nem mond semmi újat az éjszakai égbolt.

– Dehogyisnem – mondta elgondolkodva a lány. – A csillagok mindig képesek meglepetést okozni az embernek. Sokszor semmi sem az, aminek tűnik, még akkor sem, ha annyira örülnél, ha úgy lenne.

– Micsoda rébuszokban beszélsz.

– Tudod, arra gondolok néha, hogy könnyebb megbeszélni egy idegennel azt, ami bánt, mint egy olyan emberrel, akit ismerünk. – mosolygott a szimpatikus idegen. – Te még sosem gondoltál erre?

Dávid még jobban szemügyre vette a lányt, akinek a tekintetéből most csak úgy sugárzott a fájdalom. Szomorúan vette tudomásul a tényt, a Balaton partján a szomorú emberek lélekszáma máris kettőnél tart.

– Ha elmondod téged mi bánt, én is megosztom veled a saját történetem – ajánlotta az alkut Dávid. – Bizalmam jeléül elárulom a nevem, Dávidnak hívnak.

– Petra vagyok – jött a válasz. – A gondomat pedig egyetlen mondatba össze lehetne foglalni. Olyannak kellene tűnnöm, amilyen nem vagyok, csak azért, hogy elfogadjanak azok, akikkel együtt fogom tölteni az életem egy részét.

– Nahát, ebben hasonlítunk. – mondta elmélyülten Dávid. – Már hónapok óta küzdök vele, de úgy tűnik, hogy ma legyűrt, és talán ez lesz a vesztem. Már gyerekkorom óta éreztem, valami nincs rendben velem, mindig is más voltam, mint a többi srác. De eddig úgy voltam vele, ezt le lehet, és le is fogom gyűrni. Ha nem figyelek rá oda, ha nem gondolok rá, akkor túlléphetek rajta, és olyan lehetek mint ők, érted?

– De ez soha nem működőképes. Az ember nem bújhat ki a bőréből.

Dávid kedve még rosszabb lett, mint amilyen percekkel ezelőtt volt. Azt hitte, ha elmondja a dolgokat, amik bántják, az később megnyugvással töltheti majd el. Azonban ennek az ellenkezőjét érezte, felzaklatta őt az önvallomása, de érezte, hogy folytatnia kell. Petra egy idegen, akivel vélhetően többet nem találkozik, és ha már az ismerőseinek nem vallhat színt, akkor egy olyannak kell megtennie, aki előtt később nem kerülhet kínos szituációba a vallomása miatt. Így hát folytatta, még akkor is, ha minden szó, amit kimondott, szinte fizikai fájdalmat okozott neki.

– Annyira el akartam rejteni önmagamban a másságot, és tényleg mindent megtettem azért, hogy sikerüljön. És egész jó úton haladtan, egészen máig. Felültem arra a rohadt buszra, mellém ült az a szemétláda, aztán bumm, minden a feje tetejére fordult. Úgy viselkedik velem, mint egy lábtörlővel, állandóan gúnyol, mégsem tudom kiverni őt a fejemből. Belekúszott a gondolataimba, és úgy érzem, soha nem fog távozni onnan. Amióta belépett az életembe, már nem tagadhatom azt, amit korábban megpróbáltam eltitkolni még önmagam elől is.  – mondta Dávid, aztán hirtelen elakadtak a szavai. Lecsukta a szemét, kifújta a levegőt, és egészen halkan folytatta tovább: – Meleg vagyok.

Petra erre, hangosan felkacagott, amire Dávid egy kérdő pillantással, majd végül ő is egy nevetéssel válaszolt.

– Már azt hittem egy gyilkosságot akarsz bevallani – röfögte Petra két kacaj között. – De várj, ugye nem öltél meg senkit?

– Jelenleg Krisztián az első számú célpont, de ő éppen a szobában szunyókál – felelte Dávid. – A biztonság kedvéért azonban kérdezd meg holnap is.

– Meleg vagy, és? Ez még nem tragédia. – mondta félig mosolyogva, félig komolyan Petra. – Nem lesz könnyű az életed, ez tény, de ez még nem ok a világfájdalomra. Fogadd el, ahogy önmagad is, és majd később a világ is elfogad téged. Ami pedig ezt a srácot illeti, verd ki a fejedből. Nagy ez a világ, tele van helyes pasikkal, jut egy neked is, meg nekem is.

Dávid elképedve nézte a lányt. Annyira elmerült az önsajnálatban, a problémájának a felnagyításában, hogy eszébe sem jutottak azok az érvek, amiket Petra hozott fel. Rádöbbent, mennyire túldramatizálja a történteket.

– Sok árnyoldala lesz még ennek, úgy érzem – suttogta Dávid, mintha csak önmagának tenné a vallomást, azonban hangosabban, és magabiztosabban folytatta. – Azonban ez vagyok én, és ez ellen nem tehetek semmit. Olyan leszek, amilyennek születtem.

Petrának erre felcsillant a szeme, és nyomban dalra fakadt, a balatoni égbolt alatt, miközben a tó hullámzó vizének a moraja adta az alaphangot.

– „There ain’t no other way, baby, I was born this way” – énekelte Petra, aztán Dávid is csatlakozott. Felálltak, és a parton futkározva énekelték Lady Gaga híres slágerét.

– Látod, Lady Gaga mindig megmutatja a helyes utat.

– Ámen – visszhangozta vidáman Dávid, de eszébe jutott az, hogy Petra rébuszokban mesélte el a saját történetét. Többet akart tudni a lányról, hogy ő is segíthessen neki. – Most pedig te jössz, mondd csak el részletesen a problémád.

Dávid nem tudta nem észrevenni a Petra arcán átsuhanó árnyékot. Olyannak tűnt, mint aki nagyon el akarja mondani a dolgot, de még sincs elég mersze ahhoz, hogy meg is tegye.

A hosszú, szőke hajfürtjeit a föle mögé rakta, és a végüket az ujjain pörgetve válaszolt.

– Ez a te napod volt, vagyis, az estéd. Holnap este viszont én jövök, mit szólsz?

– Benne vagyok – mondta lassan Dávid, és egyre kíváncsibb volt a lány életére. Ő is hasonló problémával küzdött, olyannak kellett tettetnie magát, amilyen nem. – Még két napig leszünk a Balatonnál, egy béna osztálykirándulás.

– Na ne már – felelt Petra, őszinte megdöbbenéssel. – Mi is. Csak azt ne mondd, hogy a Zrínyibe jársz.

Dávidot sokkolta az, amit hallott. Ijedten nézett Petrára, felállt a homokból, és elkezdett rohanni.

– Megőrzöm a titkod, esküszöm – üvöltötte Petra utána, de ez sem állította meg Dávidot.

Olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta. Hamar a Hotelhez ért, felrohant, próbált halkan bemenni a szobába, de sejtette, hogy Krisz meghallhatja a léptei zaját.

Kihasználva a szoba sötétjét levette a homokkal teli pizsamáját, felvett egy boxer alsót, és bebújt az ágyába.

Amíg futott, nem gondolkodott, mert egyszerűen nem akart. Megtiltotta az agyának, hogy azt tegye. Azonban miközben az ágyában feküdt, folyamatosan zakatolt az agya. Egyrészt örült, hogy megismerte egy olyan osztálytársát, aki jó fej és aranyos, de rettegett a ténytől, hogy már ketten tudják a titkát, akik bármikor elárulhatják azt. Hiába érték őt jó felfedezések az este, és mondhatni hiába haladt nagyon jól, és rendkívül gyorsan az elfogadás útján, még nem volt felkészülve a többiek reakciójára.

– Tudtam, hogy nem bírod ki nélkülem – motyogta Krisz. – Biztos vagyok benne, hogy ma este rólam fogsz majd álmodni.

Dávid hallotta a halkan kiejtett szavakat, és legszívesebben odament volna, hogy alaposan pofon vágja a srácot, aztán pedig simogatással tüntesse Krisz fájdalmát, de nem tette. Ehelyett kitört belőle minden negatív érzés, a nap összes fájdalma. A párnát a fejére rakta, és megpróbált minél halkabban zokogni.