– Már csak két nap – suttogja édesanyám, miközben a házunk előtti utcán durrognak a petárdák.
A bődületes zajtól reszketve húzom magamra még jobban a dunyhát, amitől némileg jobban érzem magam. Csak a könyvet tartó kezeim fáznak, de azok nagyon. Mégis, elviselem.
Túléltem már ettől rosszabbat is.
Olvasás közben egy új világba repülök, ahol nem didergek és nem vagyok éhes. A petárda robajától azonban nem tudok koncentrálni, és a gyomrom is egyre hangosabban korog.
Egy évvel ezelőtt még nem így ünnepeltük a szilvesztert. Mielőtt megbetegedett, és kirúgták a gyárból, minden másként ment. Átlagos, normális életet éltünk. Habár sosem voltunk gazdagok, nem éheztünk és nem is fáztunk.
Egy év alatt fenekestül felfordult körülöttünk a világ.
Visszasírnám azokat a napokat, de tudom, ha elkezdek könnyezni, félő, hogy az arcomra fagy. És azt sem akarom, hogy meglássa, hiszen felzaklatná őt is.
Már csak két nap – ismétlem el magamban édesanyám szavait. Az nem is olyan vészes.
– Sok van még a könyvből, kisfiam? – kérdi a hidegtől reszkető hangján. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, mikor fázik rettenetesen.
– Már nincs sok hátra – felelem, és kitépem azokat az oldalakat, amiket már elolvastam. A dunyhát lerántva magamról óvatosan az ágyra helyezem a könyv maradékát.
A kályha elé lépve összetépem a lapokat, majd bedobom, mire a tűz, ha csak egy kicsit is, de fellángol, a melegsége cirógatja az arcomat. Órákig el tudnék így lenni, varázslatos érzés az, ha nem fagyoskodik az ember. Felállok és az édesanyám mellé telepszem, már amennyire elfér serdülő testem a piciny ágya szélén.
Egy másodpercre rám pillant, de ennyi is bőven elég. Hiába fordul inkább a fal felé, így is le tudok mindent olvasni az arcáról.
Fáradt és éhes, akárcsak én, de úgy tűnik, hogy még tőlem is jobban fázik. Reménnyel telve tekintek körbe a szobában, és a szatyrok alján lévő iskolai ruháim jutnak az eszembe. A két pulcsim és a télikabátom már rajtam van, de talán akad még valami, amivel betakarhatom őt is.
– Már semmi sincs ott – simítja meg a karomat, tekintetével pedig a kályha felé bök. – Mindent, amit lehetett a tűzre vetettünk, hát nem emlékszel? Még a szekrényt is feldaraboltad, kicsikém.
– Valóban – válaszolom bűntudattal telve. Minden a lángok martaléka lett, kivéve a könyv, amit most olvasok, és az a másik, ami a karácsonyra kapott cipősdobozos ajándékban volt.
Vajon sejtette az, aki a doboz tartalmát összeállította, hogy az tartott minket életben a téli szünet alatt?
– A másik könyvet holnap égetjük el – szól anyám határozott hangon. – De előtte olvasd el, gyermekem, aztán pedig meséld el, hogy miről szólt.
– Úgy lesz – felelem rekedt hangon. Megsimítom az arcát, aztán egy csókot lehelek a homlokára.
Amikor kisebb voltam, ő ugyanezt a rituálét csinálta velem. Megsimította az arcom megpuszilt és addig maradt mellettem, amíg el nem aludtam. Tudtam, hogy ő megvéd, és bármit megtesz a boldogságomért.
Minden pillanatban, amikor arra gondolok, hogy akármikor meghalhat, legszívesebben a falat kaparnám. Már maga a gondolat is őrületes erővel szorítja össze a szívemet. El sem tudom képzelni nélküle az életem.
Nem halhat meg az anyukám. Neki élnie kell, mert csak úgy élhetek én is. Nélküle semminek sincs értelme.
Halkan köhécsel, arcán a fájdalom jelei mutatkoznak.
– Bevetted a gyógyszereid? – kérdem ijedten. Fogalmam sincs arról, kiváltotta-e, iskolában voltam, mikor felvette a segélyt.
– Az utolsó szemig – válaszolja megnyugtatónak szánt hangon.
Nem merem megkérdezni mire gondolt ezzel. Félek mit felelne, ezért egyszerűen nem akarom tudni.
Gyáva alak vagyok.
– Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe, amire egy mosollyal reagál, ami aztán köhögéssé torzul. – Ugye nem fáj? Jól vagy?
– Voltam már jobban is – köhécsel tovább. A betegség nem kíméli őt. – Most megpróbálok elaludni. Mikor befejezted az olvasást, vesd tűzre a lapokat, és feküdj le aludni.
Válaszul megsimítom a fejét, ősz hajszálai a kezemhez tapadnak, ráncos homlokán végigpatakzik egy-egy verejtékcsepp. A homloka tűzforró, a teste mégis reszket.
– Éhes vagy, kisfiam, igaz? – próbál témát váltani, biztos feltűnt neki, mennyire aggódom.
– Aludj a dunyhám alatt, az enyém vastagabb – kérlelem őt, noha sejtem, hasztalan.
– Nem – mondja határozottan. Legszívesebben mellé feküdnék, de nem férünk el a vékonyka ágyon ketten, a különböző magasságok miatt összetolni sem tudjuk.
Arra is gondoltunk már, hogy feldaraboljuk az ágyát, elégetjük és egymás mellett ülünk az enyémen, de anyunak feküdnie kell, ezt rendelte el az orvos. Nem szívesen teszi, hiszen egész életében egy erős, dolgos asszony volt, de a betegség leterítette őt. Egész nap fekszik, én pedig ápolom abban a reményben, hogy egy nap jobban lesz.
Bárcsak úgy lenne.
Szörnyű ez a tehetetlenség.
– Már csak két nap – szólalok meg, és igyekszem, hogy a hangom reménnyel teli legyen. – Nemsokára kezdődik az iskola, és akkor kapok enni, amiből neked is elrakok majd.
– Aznap kapjuk meg a segélyt, akkorra ígérték a tüzelőt is – felel rekedt hangon. – Ehetsz majd kenőmájast, azt, amit annyira szeretsz.
– Veszel gyógyszert is, igaz? – kérdem, mire bólint egyet, amitől vidámabban folytatom: – A Vöröskereszttől minden nap hozok majd meleg levest és néhány szelet kenyeret, és ők adnak ruhákat is.
Már napok óta erről beszélünk, ez tart minket életben. A remény, hogy két nap múlva kevésbé leszünk éhesek, és kevésbé fázunk majd.
– Nemsokára tizennégy éves leszek, akkor végre vállalhatok diákmunkát is – suttogom magam elé úgy, hogy ne hallja. Nekem mégis ki kellett mondanom, mert ez is reményt ad.
– Álmodj a kisangyalokkal – fűzöm hozzá, mire ismét megjutalmaz szelíd mosolyával.
Mindketten tudjuk, hogy éveken át, ő mondta ezt nekem.
Percekkel később halk szuszogást hallok, ebből tudom, már elaludt. Csak abban bízhatok, hogy nem kel fel a kinti zajokra. Hadd pihenjen.
Talán, most már az sem baj, ha korog a gyomrom. Nem is tudom hirtelen mi a rosszabb, az éhség, vagy az, amire gondolni sem merek.
Mi fog történni ha… Hogyan éljek…
A petárda újabb durranásától görcsbe rándul a gyomrom. Kedvem lenne kiüvölteni, hogy hagyják végre abba, ne kínozzanak még ők is minket, de ha kinyitom az ablakot akár egy pillanatra is, elillan az a kevéske meleg, amit a kályha ad.
Az aprócska asztalon a gyertyák egy része már kialudt, így újabbakat gyújtok meg. Szerencsére abból még van bőven, nem kell sötétségben lennünk. Minden más azonban már elfogyott.
Vajon a gyógyszer is? Erre gondolnom sem szabad.
Egy biztos, étel már nincs. A segély egy része elment tüzelőre, a másik – remélhetőleg –, a gyógyszerre, a családi pótlékom pedig élelmiszerre. Az alapítványtól ajándékba kapott cipősdobozban lévő konzerveket karácsonykor ettük meg. A játékoknak ugyan nem vettük hasznát, de a könyvek megmentették az életünket, ha azok nincsenek… El akartam égetni a tankönyveimet is, de az édesanyám megtiltotta. Nem értettem egyet, de nem ellenkeztem vele.
Átkozott december. Túlságosan hosszú ez a hónap, hiszen nincs iskola. A téli szünet a legrosszabb, ami velünk történhetett.
Tekintetem az utolsó két bodakra téved, amiket tegnap sütöttem meg a kályha tetején. Több lisztünk már nincs, a konyha teljesen üres. Ha most megeszem a részem, akkor holnapra semmi nem lesz. A Vöröskereszt is csak január 3-án nyit. Senkitől sem kapunk már segítséget, magunkon pedig nem tudunk segíteni.
Ördögi kör.
Még éhesebben fekszem vissza az ágyba. A könyv maradékait magam mellett pihentetem, most nincs kedvem olvasni.
Annyira gyűlölöm, hogy nincs mivel fűtenünk. A könyv lapjai csak addig nyújtanak némi meleget, amíg el nem alszunk, az éjszaka viszont szörnyen hideg. Most viszont még nincs itt az éj, még ébren akarok maradni, mert nem tudok még aludni.
Önző vagyok, pocsékolom azt a kevés tüzelőt is. Bár kimehetnék az erdőbe. Levágnám a fák megsérült ágait vagy összeszedném a földre hullajtott gallyakat, de nem tehetem meg azt sem. Szigorúan büntetik, és már több szomszédunkat is elkapták.
Semmit sem tehetek, minthogy élvezem azt a kevéske meleget, amit a könyv elégetése nyújt, azt a pár csodálatos percet, amíg ropog a tűz, amíg egy kicsit felmelegszik az aprócska szobánk.
A szörnyű helyzet ellenére is, a csodálatos fény, ami a gyertyákból és a kályhából árad, melegséggel önti el a szívemet. Annyira gyönyörű.
* * *
A tűz már régen kialudt a kályhában, a meleg sem maradt meg túl sokáig a szobában. Órák óta vacogok, a dunyha alatt mozgatom a lábamat, hátha így termelek némi hőt.
Egyre inkább közeledünk az éjfélhez, a fali óra szerint már csak percek kérdése. Édesanyámnak több hagyománya is van erre a napra.
Pénzt kell tartani a zsebünkben, hogy egész évben legyen, továbbá lencsét, így lehetünk szerencsések. Az életem eddigi tizenhárom évében mindig volt pénz és lencse a zsebemben.
Hát, most egyik sincs.
Édesanyám halkan szuszog, ahogy odanézek látom, hogy alszik, de úgy néz ki, mint akinek fájdalmai vannak. Nem bírom nézni a szenvedését.
Az ujjaimmal kitapintom azt, ami a könyvből megmaradt. Szeretném ismét elterelni a gondolataim, de nem vagyok képes tovább olvasni. A szereplői körülbelül velem egykorúak. Semmi gondjuk nincs az életben, a lány problémának nevezi azt, hogy a fiú szereti-e, a legjobb barátja pedig Párizsban fog tanulni… Fogalmuk sincs arról milyen szerencsések, amiért van fűtés a lakásukban, tudnak mit enni, egészséges az édesanyjuk, és akad esélyük némi szórakozásra, akárcsak egy film megnézésére is.
El sem hiszik, mekkora mázlisták, amiért átlagos életet élhetnek.
Féltékeny vagyok? Talán igen. Nem azért, mert a könyv karakterei hozzám képest gazdagok, hanem mert nem küzdenek olyan gondokkal, mint én.
Nem akarok tovább olvasni róluk. Nem akarom befogadni azokat a műproblémákat, amiken az idióta lány pattog.
Nekik olyan egyszerű.
Dühömben apró cafatokra tépem a könyvet, a zokogásomat alig bírom elfojtani. Felrántom a dunyhát, mire a rettentő hideg mellbecsap. Elbicegek a kályháig, rárakom a lapokat, és hagyom, hogy pár másodpercig megcirógasson újra a tűz melege. Gyorsan el kell aludnom.
Az óra elütötte az éjfélt, itt az új esztendő. A szememet becsukva csak egyetlen dolgot kívánok.
Hadd gyógyuljon meg az édesanyám.
Semmi mást nem kérek.
Elfújom a gyertyákat, visszakecmergek az ágyba, és egy dolog miatt máris hálát adok: végre abbahagyták a petárdázást.
Csak a kályhában ropogó aprócska tűz világítja meg a szobát, annyi pont elég, hogy ellenőrizzem, lélegzik-e. A mellkasa emelkedik, aztán süllyed.
Erre a látványra alszom el. Csak azt akarom látni, hogy él.
* * *
Fogalmam sincs mi történik, rettentően fázom, olyan, mintha a szél kicsapta volna az ablakot. De az nem lehet, mert rendesen rögzítettük, nem nyílhatott ki.
Fel kellene kelnem, meg kellene néznem, de annyira hideg van. Hagyom, hogy újra elnyomjon az álom, ami rettentően hívogat.
Képtelen vagyok ellenállni.
* * *
Hirtelen sokkal melegebb van, de nem tudom miért. Jéggé dermedt arcomat egy érintés hevíti fel. Hallani vélem, ahogy a szellő a fülembe suttogja: álmodj a kis angyalokkal.
Mielőtt kinyitnám a szemem, mielőtt elgondolkodhatnék azon, hogy ez a kívánság honnan érkezett, olyan érzés fog el, mintha valaki simogatná az arcomat.
Újra elnyom az álom.
* * *
Egy petárda hangja ébreszt, de nappal van. Nyújtózom egyet, és a kezem nekiütközik valaminek.
Mocorgok egy kicsit, nem érzem, hogy fáznék. Olyan meleg van, mintha…
Nem, az nem lehet. Nem tehette.
Rettegek attól, mi fog történni, ha kinyitom a szemem, de mégis megteszem. Oldalra tekintek. Nem fekszik a helyén.
Az ágyam szélén ül, a dunyha ugyan érinti egy kicsit a testét, és vékonyka lepedőjét a hátára terítette, de biztosan fázik, hiszen a saját dunyháját is rám tette. Megsimítom a tenyerét. Jéghideg, ami megijeszt.
Látnom kell, ahogy mozog a mellkasa.
Kérlek, könyörgöm.
Odanézek, és a látványtól felsikítok. Olyan hangosan üvöltök, ahogyan még sohasem tettem. Az ordításom felemészt, a fájdalom a tüdőmből az egész testemre átterjed.
Olyan békésen ül mellettem, olyan, mint egy angyal.
Lerántom magamról a dunyhát, a szoba végébe hajítom. A hideg egyből megcsapja a testemet, így az ablakra nézek. Ő csukta be az éjjel, de nem tudta rendesen megcsinálni. Nem volt elég ereje hozzá, és nem keltett fel, hogy segítsek.
Remegve az asztalra nézek, az utolsó könyv szerencsére nincs ott. Már a tűz martalékává lett az is.
Kezeimet az övére kulcsolom – Könyörgöm – suttogom neki. – Kérlek szépen, válaszolj.
Annyira békés az arca.
– Most már a kis angyalokkal álmodsz, igaz? – mondom félhangosan, és remegek a vágytól, hogy megszólaljon.
Bár megtenné.
Gyönyörű.
Megható.
Mély.
Igazi érzelmek.
Feltétlen szeretet.
Valós problémák.
(A könyv néha életet menthet.)
Mást nem tudok mondani, ne haragudj érte. Mélyen megérintett.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Kedves Tibor! Nagyon klassz ez a novella: sokkal jobban tetszik, mint a tavalyi regényrészlet. Úgy érzem, sokat fejlődtél, gratulálok!
Ügyesen dolgoztad fel a témát, és maga is témaválasztás is jó, valóban megérinti az embert. Nekem Andersen története, A kis gyufaáruslány jutott róla eszembe. Végre éreztem, hogy a szövegnek van hangulata, „íze”: a tavalyi írásoddal összehasonlítva többször használsz izgalmas nyelvi fordulatokat, ahol pedig egyszerű a szöveg, ott ez is tudatosnak hat.
Persze azért még mindig akadnak nyelvi problémáim. Itt-ott kizökkentett egy-egy rossz tagolás vagy felesleges névelő, arra pedig szerintem mindenképp érdemes lenne odafigyelned, hogy az „ennél” és az „ettől” szavak nem szinonimák. Ez több helyen zavart, de konkrétan egy példa jut eszembe: „tőlem is jobban fázik”. Ez úgy lenne helyes, „nálam is jobban fázik”, hiszen nem tőlem fázik, hanem a hidegtől. Úgy érzem, itt-ott lehetne egy kicsit rövidíteni a szövegen, és valami egyedibbel helyettesíteni a sablonos szófordulatokat (pl. „legszívesebben a falat kaparnám”).
Mindent egyvevetve szerintem nagyszerű és megható novellát írtál. Köszönöm, hogy elolvashattam!
Az első szó, ami eszembe jut a novelláról, hogy gyönyörű. Szép a téma ellenére. Főleg a cím, ami alapján nem gondoltam volna ilyen tartalomra, de aztán elég hamar értelmet nyert. Jól érzékeltetted a fiú kilátástalanságát, a keserűséget, ami emésztette, viszont ott volt a kívánságában a remény, ami meg pozitív érzelem, és ez erőt adott neki.
Vannak dolgok, amikről az emberek nem mernek beszélni, mert félnek tőle. Ilyen volt itt a gyógyszer kérdése. Nem derült ki, de az anya állapotából gyanítható, hogy a gyógyszer már több napja elfogyhatott, mégis a beteg anya volt az, aki tartotta a gyerekben a lelket, ami nagy erőről tanúskodik.
Az a rész tetszett a legjobban, mikor a fiú széttépte a könyv maradékát, mert nem volt kíváncsi a benne szereplő tinik csip-csup problémáira. Érdekes párhuzam. Ez érzékelteti legjobban a fiú kilátástalan helyzetét.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szinte éreztem a hideget, amit leírtál, pedig én egy fűtött szobában olvastam. Emellett tényleg érdekes ez a végletekig kétségbeesett helyzet, amiben az embernek minden elszántságára szüksége van, hogy ne őrüljön – vagy rosszabb esetben haljon – bele. Csupán azt éreztem negatívumnak, hogy a történet vége némiképp kiszámítható, bár a megvalósítása (anyuka segíteni akar a gyermekén, de félúton belehal) nagyon megindító.
9/10-et adtam rá. Ja, és Boldog Születésnapot! 😀
Érdekes dolog ez a téjnyelvi különbségekkel, újra elgondolkoztam rajta, amikor olvastam Gergely véleményét. Nekem, mint budapestinek ugyanúgy furcsa olvasni az ettől-ennél és a tőlem-nálam azonosságot, mint neked, Gergely. De amikor ezt a szöveget láttam, akkor az E/1 és a karakter helyzete, életkora és a feltételezésem, hogy az adott területen lakik, ahol ezt használják, számomra elfogadhatóvá tette. Egy E/3-ban írt szöveg vagy egy Budapestről származó karakter esetében én is javasolnám a mellőzését.
Kedves Tibor!
Ha szakmai szemmel nézném a novellát, akkor biztosan tudnék hasznos tanácsot adni, arról, hogy mit lehetett volna máshogy írni, hol lehetett volna még jobban elmélyíteni az amúgy is mélységes fájdalmat, és ehhez hasonlókról. Azonban szakmai tapasztalatom és jártasságom, oly’ mértékben csekély, hogy már a nullához konvergál. Így csak annyit tudok mondani, nemes egyszerűséggel, hogy nagyon szép volt, megható, megindító… és most megyek, és jól megpuszilgatom a kisfiamat, ahelyett, hogy tovább bújnám a számvitel könyvemet! 🙂 Köszönöm, hogy kizökkentettél az átlagos/hasztalan aggodalmaimból – holnapi vizsga -, és rámutattál, hogy mennyivel fontosabb dolgok vannak az életben! 🙂
Kedves Tibor! Nem tudom miért olvastam el a novelládat. Elolvastatta magát, kell lennie valami a mesélésedben. Annak ellenére, hogy a fogalmazásod nagyon, nem tudom, hogy írjam… szóval túl egyszerű nekem, mármint sokkal de sokkal többet kellene a mondatokon dolgoznod.
A történet érdekes, az ötlet maga megható és jó, de a kivitelezése nagyon hatásvadász melodráma volt számomra.
Annyit még, hogy ott végképp elveszítettél, amikor a fiú a könyv mellett melegedett. Egy könyv elégetése nem ad meleget, kevéskét sem, ahhoz túl hamar leég. A papír nem fa, nagyon sok könyvre van szükség, hogy meleget adjon. Próbáld ki! (mármint nehoooogy!) :))
Kedves Tibor!
Ezt a történetet olvasni egyszerre volt szívmelengető, szívszorító, valamint megtisztelő. Köszönöm.
Lelkem mélyén már a történet elején sejtettem, hogy nem lesz ennek boldog vége, mégis reménykedtem.
Megérintett. Talán a témaválasztás, a fogalmazás, vagy egyszerűen már a címe.
Borzasztó belegondolni, hogy ilyen helyzetek bárkivel előfordulhatnak, és elő is fordulnak.
Órákig írhatnék még itt az olvasás élményéről, de nem teszem.
Inkább újra megköszönöm, és reménykedem benne, hogy még több csodálatos történetet olvashatok a jövőben Magától!
Nálam ez a novella szimbolikus jelentéssel bír. A hatást elérte. Annyira megható és életszerű, hogy nem tudok kiakadni olyan csekélységeken, mint például hogy mitől lobban nagyobbra a kályha lángja… Sokkal fontosabb kérdés szerintem, hogy hogyan engedhetjük meg mi, emberek, hogy mások így éljenek. Ez ‘csak’ egy írás, de a kérdésre adott válasz jelen pillanatban is a levegőbe lóg. És ez már a kegyetlen valóság.
Időnként elolvasom az oldalra felkerült írásokat, meghúzódva a háttérben, magamban tartom a véleményem. Most viszont szeretném a hangom adni ehhez, és megköszöni Tibornak, hogy olvashattam.
Nagyon jó a téma, átérezhető, átélhető, pláne így a mínuszokban. Sajnos teljes mértékben el tudom képzelni, hogy ez akár egy valós történet is lehet. 🙁
Úgy a közepe tájáig sodort magával, azonban megtörtem annál a résznél, ahol az anya már alszik, a kisfiú pedig csak ül és gyakorlatilag elmagyarázza azt amolyan belső monológként, amit korábban már a beszélgetésből megtudtunk. Én ennél a mondatnál éreztem azt, hogy nem ártott volna még egy kicsit pihenni ezzel az írással: „Nem akarom befogadni azokat a műproblémákat, amiken az idióta lány pattog.” Téma- és szereplőidegennek érzem, mintha kizökkentél volna a fiú szerepéből.
Összességében szép az ötlet, olyasmiket feszegetsz, amikről nem illik beszélni, pedig sajnos muszáj. Elgondolkodtató.
Először is, köszönöm szépen ezt a sok kommentet, nagy öröm volt őket elolvasni. Nagyon jólesik, hogy tetszett nektek ez a novella, leginkább azért, mert olyan dolgokról szerettem volna írni, amik ma – sajnos -, mindennaposak Magyarországon, mégsem beszélünk róla annyit, avagy teszünk ellene. Pedig sokszor elég lenne az is, ha a szegényebb szomszédainknak vennék napi három zsemlét, van, akinek csak annyi kellene az éhhalál elkerüléséhez…
A novellát direkt írtam „egyszerűre”, ahogy többen is megjegyeztétek. A mesélő egy 12-13 éves srác, aki bár olvasott, tanult, de mégiscsak egy gyerek, így azt hiszem még így is túlírtam szegényt. Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így.
A tájszavak – amiket Gergely, és Katalin említett -, nálam sajnos beragadtak, mivel továbbra is vidéken élek. Hiába lakom városban, mifelénk így beszélnek, ezt pedig egyedül nem tudom kiírtani az írásaimból, de igyekszem. Nálunk a fejünket dőltjük, nem pedig döntjük, a máma is ma, de ezekről már leszoktam, majd jön a többi is.
A többi hibámat pedig igyekszem javítani, fejlődni, de ahogy Gergely is rávilágított, remélhetőleg jó úton járok 🙂
Bár ismétlem, nagyon jó volt elolvasni az összes hozzászólást, legjobban mégis annak örültem, amit Zsuzsyb írt. Fantasztikus dolognak érzem azt, hogy egy olyan ember olvassa el folyton az írásaimat, aki csak kritizálnivalót talál benne, de mégis, elolvas újra, ha meglátja a nevem. Ezt azért tartom fantasztikus dolognak, mert magamból kiindulva ha valakit nem tartok jónak, akkor az időmet sem vesztegetem rá. Szóval, köszönöm Zsuzsyb, ezek szerint bebizonyosodott az, amit reméltem: a technika tanulható, a mesélés nem feltétlenül.
Köszönöm továbbá az Aranymosónak, hogy pont tegnap került ki a novella, mert aznap volt a születésnapom, így csudajó volt ajándékként a véleményeiteket olvasni.
Szerintem nagyon is odaillő mondat. Azt sugallja ezzel, hogy mások milyen jelentéktelennek tűnő problémákon akadnak fent, hiszen az ő helyzetük sokkal rosszabb. (Bizonyára ő is boldog lenne, ha az lenne a legnagyobb problémája, hogy az a lány, aki neki tetszik, viszonozza-e az érzéseit.) Nincs ideje, ereje – az ő helyzetükhöz mérten – ilyen apróságokon méláznia, mert a túlélés a tét.
Mivel huzamosabb ideje olyan lakásban lakom, hol nincs központi/gáz/elektromos fűtés, nekem is megakadt a szemem a lakás/szoba papírral való felmelegítésének ötletén.
A hang sem egységes: néha túl egyszerű (ez volt az életszerűbb, a karakterhez illőbb), néha viszont finomkodó és idősebb, kimódoltabb.
Ennek ellenére igen sok olyan olvasó lehet, aki ezekre a hibákra nem bukkan rá, vagy átsiklik felette, mert megérinti az érzelmes történet, az anya-gyerek kapcsolat, és pont egy ilyen írás hatására döbben rá arra, hogy a világ nem csak a csillogó regényekben, kitalált álproblémákban létezik. Ez fontos üzenet.
A téma tetszik, van benne lehetőség, de a novella maga valahogy nem fogott meg, nem bírt elkapni az együttérzés a szereplő iránt. A fogalmazás nekem túl egyszerű; durva, nyers leírásokkal sokkal jobban átjönne a drámaiság – nekem legalábbis.
A párbeszédek szerintem hiteltelenek. Egy mai anyuka(aki mellesleg halálán van) aligha hívja a fiát „gyermekem”-nek. Inkább a nevét mondaná.
Ami zavaróbb, hogy elég durva tárgyi tévedések maradtak benne, pl. hogy egy darab könyvvel fűtenek, és percekig meleg marad tőle. Egy pillanat alatt elég a papír, szinte semmi meleget nem ad. Ilyeneknek máskor nézz utána.
A másik ami nagyon zavart, hogy a fagyás ellen küszködnek, mégis külön ágyban alszanak. Tudom, hogy azt mondja a srác, „Legszívesebben mellé feküdnék, de nem férünk el a vékonyka ágyon ketten”, de nehogy már… két fázó ember meglepően kicsi helyre tud összekucorodni. Táborokban volt, hogy négy személyes szobákban mi tizenakárhányan aludtunk, hárman egy egyszemélyes ágyon. Baromi kényelmetlen volt, a legapróbb mozgásra is felébredt a másik két ember, de lehetséges. Mikor meg a szükség is úgy kívánja(mint itt), hát én nem hiszem el, hogy nem lehet megoldani. Még melegítenék is egymást.
Szerintem ha más korba helyeznéd az egész novellát(ne mai Magyarországra, mert itt ez nem hiteles sztori), némi csiszolással és utánajárással(hogy tárgyi tévedések ne maradjanak benne)remekül működne.
Na most látom, hogy zömében az előző észrevételeket ismételgettem… bocsi. : )
Még keresem a szavakat…
Az ide lepötyögött véleményem nem lesz képes visszaadni az érzéseimet, ebben biztos vagyok.
Azért teszek egy próbát.
Nem is olyan régen elkötelezett hívévé váltam a múlt idejű narrációnak. A jelen időben íródott művekbe nagyon nehezen rázódom bele. Ez a novella azonban kivételt képez. Itt csupán öt-hat bekezdés után tudatosult bennem, pontosan mit is olvasok – csak így hirtelen, véletlenül. Egész addig a szavak képekké és hangulatokká formálódtak az agyamban. Akkor egy pillanatra felnéztem: jé, jelen idő! Aztán megint kiszakadtam a valóságból.
Szerintem a jó írások filmként jelennek meg az ember előtt. A remek, a felejthetetlen írások pedig elhitetik az olvasóval, hogy ő maga is részese ennek a filmnek. A Tiéd az utóbbi kategóriába tartozik.
Szeretnék valami okosat mondani a megfogalmazásról, a cselekményről vagy bármiről, de nem megy. Az ilyen apróságok eltörpültek az élmény mellett. Arra tisztán emlékszem, mennyire drukkoltam, hogy az anya ne haljon. És arra is, mennyire elszorult a szívem, amikor a tragédia bekövetkezett. Számítottam rá, és mégis megrázott. Részben ettől olyan csodálatos ez a mű.
Mást tényleg nem tudok írni, csak azt: KÖSZÖNÖM AZ ÉLMÉNYT!
Szimpatizálok veled, mert én is elkent időben és térben szeretek dolgozni, de ez csak akkor működhet, ha nem nevesíted a cipősdoboz akciót. Legyen adománycsomag, és máris nem feltétlenül idehaza vagy, ebben az évtizedben.
A nyomasztó hangulat átjött, bár én a fiú helyében elmentem volna fáért, akárhogy is büntetik, pláne szilveszter éjjel, amikor aligha számíthatott járőrökre.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Kedves Tibor!
Én először minden vélemény elolvasása nélkül futottam át a novellád, és az első benyomásom valóban az volt, hogy egy megindító történettel van dolgunk.
Szerintem nagyon szép, ahogyan a kisfiú karakterét megformáztad, ahogyan koránál sokkal érettebben gondolkodik, és valóban mennyire fontos számára az édesanyja! Ahogyan a nő jellemében is gyönyörűen megjelenik a gyermeke iránti gondoskodás, az önfeláldozás. Az biztos, hogy érzelmileg rendkívül emelkedett írást olvashattunk.
A novellád eszembe is juttatta Petőfi Sándor, Az apostol című művének egy-egy részletét, és talán pont ezért, de valóban én is úgy éreztem, hogy nem megfelelő korban helyezted el a történetet, amit a dialógusok csak még jobban alátámasztanak. Szerintem a Vöröskereszt és a különféle modern motívumok kihagyásával, egy régebbi korba sokkal jobban be lehetne illeszteni ezt a történetet!
Én nem emelném ki újfent azokat a tárgyi tévedéseket, amiket felsoroltak, viszont az a sok „is” nagyon zavart! De ezeken kívül valóban egy megható történetet olvashattunk, egy kis korrigálással szerintem egy egészen remek novellát kapnál! Gratulálok!
Üdvözlettel: F.P.Diana
Szívfacsaró novella, és hatással volt rám akkor is, ha valóban vannak benne kisebb hibák, mint pl. a könyvlappal tüzelés. Persze lehet a részletekben elveszve elemezni a történetet, hogy hogyan lehet segélyhez, segítséghez jutni stb, de nem is ez a lényeg, hanem hogy fel akartad hívni egy létező problémára, a mélyszegénységre a figyelmet. Tény, hogy ennek érdekében szerettél volna minél nagyobb hatást kiváltani az olvasóból, ami olykor érződik, de akkor is alkalmas rá, hogy érzelmeket váltson ki az emberekből. Ez a hozzászólásokon is jól látszik 🙂 Egem talán azért is tudott megragadni, mert kiskoromban nekem is mindig azt mondta elalvás előtt anyukám, hogy „álmodj angyalkákkal”. 🙂
Öröm látni, hogy milyen sokan szóltatok hozzá a novellámhoz 🙂 Nagy boldogság ám számomra látni ezt a sok dícséretet. Az ember mindig reménykedik abban, hogy valami olyat alkot, amiben mások is örömüket lelik, és olvasni mindennek a bizonyítékait még királyabbá teszi az egészet. Szóval, köszönöm, és azt is, hogy a hibái ellenére tetszett nektek 🙂
Kedves Tibor!
Őszinte leszek, mielőtt hozzá fogtam volna a véleményem megírásához végigolvastam a legtöbb hozzászólást, éppen ezért azt hiszem, hogy felesleges a ‘ténybeli hibákat’ megemlítenem.
Én nekem is furcsa volt a tájnyelvet olvasni, mert nem vagyok hozzászokva, sőt ha a kommenteket nem olvasom el, sohasem jöttem volna rá, hogy vidéken ez így helyes…
Megható, ez a szó jellemzi leginkább a történetedet.
Ami leginkább megfogott az a kapcsolat a gyermek és a szülő közt, az igazi feltétlen szeretet, melyet olyan kevés ember tapasztalhat meg.
Tehát összességében úgy érzem, hogy írhatnék én is egy hosszú kritikát a nyelvhelyességedről, a dramaturgiáról és minden másról, de előttem már nagyon szépen összeszedték s csak ismételném a többieket.
Én úgy gondolom, hogy látszik rajta a belefektetett energia, nekem elnyerte a tetszésemet, megdobogtatta a szívemet.
Gratulálok hozzá 🙂