A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1
– Hello Charlie! – köszöntöttem a portást. Nem volt ebben a „hello Charlie”-ban egy szemernyi friss kedv, egy mákszemnyit sem lehetett fellelni a viruló reggelben hinni tudó optimista ember felfogásából. Hétfő volt, megint egy istenverte hétfő reggel. Ha a hét keddel kezdődne, akkor azt utáltam volna meg-megújuló hévvel, de mivel a jó öreg hétfő vállalta magára ezt a népszerűnek nem mondható szerepet, hát gyűlöltem érte, ahogyan csak tudtam.
– Hello Ms Huntery. Hogy van, ezen a szép reggelen? – köszönt vissza a pocakos portás. Ő, nyilvánvalóan nem utálta a hétfőt. Csodáltam ezért, de valójában nem értettem, hogyan csinálja. Charlie, meghitt viszonyban volt a hét minden napjával, és a lakók túlnyomó többségével is. Amennyire ismertem, úgy láttam, azért tud jól kijönni a világgal, mert jól kijön saját magával. Nem akart fogyózni, megható öntudattal viselt közel száz kilót a vázrendszerén, nem volt irigy a ház felső középosztálybeli lakóira, nem szégyellte a munkáját. Büszke volt az egyenruhájára, a fekete bőrszínére, és a New York Knicks hétvégi győzelmére. – Milyen csinos ez az új frizura Ms Huntery – nyilatkozott magabiztosan a hajviseletek divatjának témájában.
– Mire gondol? – kérdeztem, egy nagy ásítást illedelmesen elnyomva, miközben a kezem öntudatlanul a fejemhez tévedt, és akkor jöttem rá, hogy a nagy rohanásban elfelejtettem fésülködni. – Charlie, maga egy fodrász leleményének tulajdonítja a frizurámat? Téved – néztem határozottságot mímelve, és közben görcsösen szorítottam magamhoz a táskámat, és néhány szétcsúszni készülő aktát – saját magam hoztam létre ezt a költeményt, még az éjszaka folyamán az ágyban forgolódva. Ha magának tetszik, akkor bátran vállalom – mondtam mosolyogva, és ez a bizonytalanul felderengő jókedv, már majdnem őszinte volt.
– Örülök Ms Huntery. De azt javaslom, ha szabad, a taxiban azért tekintsen bele a tükörbe, hátha támad néhány új ötlete, amelyeket szívesen megvalósítana egy fésű segítségével. Nézze, már fogtam is önnek egy taxit – mutatott széles mozdulattal a járdához közelítő járműre Charlie.
– Így lesz. Eddig még mindig jól jártam a maga tanácsaival. Emlékszik, legutóbb azt javasolta, szaladjak vissza a lakásomba és vegyek fel egy cipőt, mert a lábamon lévő mamusz nem megy színben a kosztümömhöz. Mindig mondom Charlie, hogy maga egy ajándék. Nekem meg egyenesen öltözködési tanácsadó.
– Igazán örömmel hallom ezeket Ms Huntery. Jó érzés, ha valaki értékeli az ember képességeit. Magam is úgy vélem, mindenki bontakoztassa ki, ami benne értékként megbújik. De ne fecsegjünk itt, megérkezett a taxija.
– Na pá, Cristian Dior – búcsúztam, majd a taxi mellé léptem, és rátettem a kezem az ajtó kilincsére. Velem egy időben azonban más is ki akarta nyitni a jármű ajtaját, és ő meg az én kezemre tette rá a sajátját.
– Hoppá – mondta a kis ember, a kéz tulajdonosa, és nem vette le a kezét az enyémről. Ellenkezőleg, még mindig fogta. De nemhogy fogta, hanem szorította, mint a két számmal kisebb cipő a két számmal nagyobb lábat. Kihívóan néztem az agresszorra, egy pillanat alatt elillant a bimbózó jókedvem. Eldugult az orrom, és a hónom alól végre kiszabadultak az akták a szélrózsa minden irányába. Hát ezért nem szeretem én a hétfőt. Hirtelen az is eszembe jutott, hogy hétfőn halt meg az aranyhörcsögöm Gustave, és akkor is hétfő volt, amikor megszületett Stanley, akivel legutóbb jártam.
– Bizony hoppá – erősítettem meg – annyira hoppá, hogy nagyon szépen megkérem, ne akadályozzon, be szeretnék szállni a taxiba. Én voltam itt előbb, és én vagyok a nő – tettem még hozzá gyorsan a megdönthetetlennek szánt érvet.
– Én meg öregebb vagyok, bár erre nem vagyok túl büszke, de azért így van – hozakodott elő fürgén a maga megdönthetetlen érvével ellenfelem.
– A ráncait ne számoljam meg? – kérdeztem hetykén, aztán végre tényleg szemügyre vettem a kellemetlenkedőt. És valóban, ismertem be magamban, miközben rögtön el is öntött a szégyenérzet. A kezemet szorongató alacsony férfi legalább százéves volt, vagy mondjuk kilencvenhét. Sötét öltönyt viselt, melyet azért vehetett magára, mert hallhatott valamit ennek a ruhadarabnak taxi rablás esetén megmutatkozó előnyös tulajdonságairól, gondoltam harciasan. Sovány volt, az arcán annyi barázdával, mintha a filmszakma összes idősödő mozisztárjának képéről eltüntetett ráncokat neki varrták volna fel. Magabiztosan mozgott, két fekete szeméből erő sugárzott, hosszú, hófehér haját a füle mögé kényszerítette. Kutatóan nézett a szemembe, rajtam pedig valami furcsa borzongás futott végig. Nem tudom megmondani, hogy jó borzongás volt-e vagy rossz, mert ilyet még sohasem éreztem. Mintha hirtelen köd ereszkedett volna a járdára, bizonytalanná téve mindent, ami eddig a percig éles kontúrokkal rendelkezett, mindent, amiről mostanáig lehetett tudni, hogy micsoda, ettől a perctől kezdve pedig már semmi sem volt az, ami. Már semmi sem volt biztos, és még az sem volt biztos, hogy semmi sem biztos. Azt vettem észre, hogy nem vettem észre, hogy már egy jó ideje nem veszek levegőt, és egyáltalán nem is hiányzik. A lábam elgyengült, a földön heverő aktáim nem érdekeltek, tőlem akár örökre ott is maradhattak volna, már az sem volt fontos, hogy az enyém legyen a taxi. Elfelejtettem, hogy fogyni akartam egy kilót, és nem tudtam, hová tettem a lakáskulcsomat. Igaz, utóbbit máskor sem szoktam tudni. Általában nehezen indulnak a reggelek számomra, de ez a napkezdet volt eddig a csúcs.
A kis ember keze, még mindig az enyémre kulcsolódott, és egyre forróbb lett. Úgy éreztem olvas a gondolataimban. Olvas, érdeklődve lapozgat életem regényében, az őt érdeklő részeket talán még alá is húzogatja piros filccel. Hiábavaló lett volna elrejteni előle bármit is, nem lehetett. Könnyedén nézet át rajtam, nézett belém, és semmi sem bújhatott el előle. Eszembe jutott az a nap, amikor a Mikulás, a plázában az ölébe ültetett, és megkérdezte, hogy „na, kicsi Becca, mit szeretnél karácsonyra?”, és ettől az egyszerű kérdéstől én ott helyben, ijedtemben bepisiltem. Honnan tudja a Mikulás, hogy én Becca vagyok? Honnan ismer? Akkor jöttem rá, hogy a háttérben itt sokkal nagyobb hatalmak dolgoznak, mint azt én valaha is gondoltam volna, és ezek az erők mindent tudnak rólam. És akkor, ott pici lányként, a pláza karácsonyfájának tövében világossá vált, hogy a Mikulás is a titokzatos erők közé tartozik. Most, a taxi mellett állva azt is tudtam, hogy a kezemet szorongató átható tekintetű, sovány férfi szintén a hatalmasok közül való. Arról nem volt fogalmam, milyen poszton játszik, mi a szerepe, de nem lehet packázni vele, ezt biztosan éreztem. „Vigye a taxit,” jutottam elhatározásra.
– Na, mi lesz már? Döntse el végre, hogy jön-e velem vagy nem! Nem érek rá, jár az óra – lépett fel erélyesen a sofőr, haragosan üvöltve.
Hirtelen, mintha kihúzták volna a dugót a konnektorból, megszűnt a közöttünk lévő delejes áramlás, vagy akármi is volt közöttünk az elmúlt percekben. A kis ember elengedte a kezemet, jóakaratúan, egyúttal jelentőségteljesen utoljára még a szemembe nézett, aztán udvariasan meghajolt.
– Bocsánat kisasszony, természetesen az öné az autó. Én majd megyek gyalog, nincs messze a hely, ahová tartok – mondta talányosan, és egy kicsit borsódzott a hátam attól, ahogyan mondta.
Lehajoltam egy másodpercre, hogy összeszedjem a szétszóródott aktákat, közben belőlem is előbújt az ember, háttérbe szorítva végre a nagyvárosi vadállatot, és civilizáltan rebegtem. – Nem, nem, természetesen az öné a taxi, majd jön másik. De ennél az elegáns résznél azt vettem észre, hogy a hófehér hajú, metsző tekintetű ember eltűnt. Körbenéztem, sehol sem láttam. Az utcán nem jártak sokan, ott nem volt. A túlsó oldalra nem érhetet át ennyi idő alatt.
– Charlie kérem, nem látta azt az idős urat, akivel a taxiért küzdöttünk az előbb? Nem látta, hogy hová tűnt?
– Kit, Ms Huntery? Milyen urat, kire gondol?
– Ne vicceljen Charlie, már csak az hiányzik, hogy tréfáljon itt velem. Arról az öltönyös manóról beszélek, aki el akarta vinni előlem a taxit. Látta, nem? – kérdeztem egyre fokozódó feszültséggel a hangomban. Az előbb még reggel volt, most már egyre kevésbé volt az, itt állok három tucat kőhajításnyira az irodámtól, az első páciensem tíz perc múlva ott ül a várószobában, és idegesen faggatni fogja Amelie-t, hogy miért kések megint. Ami méltatlan és igazságtalan, mert legutóbb nem is késtem. Igaz, hogy az azt megelőző öt alkalommal viszont igen. – Á, mindegy – adtam meg magam. – Megyek, mert már így is késésben vagyok. Azért kössz. Este találkozunk – integettem Charlie felé bájosan, ahogyan képzett manökenek teszik pályájuk csúcsán, és bekúsztam a taxiba.
*
2
A tavasz, kigombolta az embereken a kabátot, a nap odaadóan simogatta a ruhák alól kivillanó testrészeket. Friss szellő hozta a természet illatát. Valahonnan nagyon messziről hozhatta, mert New Yorkról mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egyetlen falatnál több anyatermészettel rendelkezne. Az alapító atyák, nagy városépítési lelkesedésükben megfeledkeztek a csalitról, a rekettyéről, és ma, ha ki vagyunk éhezve a természetre, csak a csótányokban, meg a patkányokban gyönyörködhetünk. Ezért bármennyire erőlködöm is, hogy valamiféle hiteles természetleírást produkáljak – figyelembe véve a regényírásra vonatkozó azon alapelvet, hogyha már végképp nem jut eszedbe semmi, akkor ott van kapaszkodónak a csalit és a rekettye -, ebben nem játszik a kezemre szeretett városom.
De az tény, hogy tavasz volt éppen, az általam leginkább kedvelt évszak. Mint hangya a katedrálisra, úgy nézek fel azokra, akik azt állítják, hogy ők mind a négy évszakot imádják. Persze csak akkor, ha nem hazudnak. Hogyan lehet például szeretni azt, amikor befagynak mindazon részeid, amelyek be tudnak fagyni, leesnek az ujjaid, az orrod vörös lesz, és háromszor akkora, mint az illendő volna, meg még az influenza is örökre beléd költözik. Bármit is veszel magadra télen, abban úgy nézel ki, mint egy grizzly. Vagy esetleg teszem azt, milyen az, amikor nyáron kint negyvenöt fok van, a lakásban meg negyvenhét, mert nem működik az a rohadt légkondi, és az izzadtság bokáig érő tócsát képez a lábadnál. Ősszel meg esik és esik, meg néha még esik is. Aztán ha kiderül, utána gyorsan beborul, hogy eshessen még egy kicsit vagy inkább sokat. A tavasz az én évszakom. A melegebb napokon még izzadni is jó, mert biztos lehetsz benne, hogy nemsokára hirtelen lehűl a levegő, és még pár percig hó is hullik. Olyan vicces, amikor a hirtelen jött hidegtől kipirosodik az ember orra, olyan lesz tőle, mint egy mókás bohóc, emberek megnevettetője. De mindegy is, nem erőlködöm tovább, hogy némi vadregényt lopjak ezekre a lapokra, de azt megígérem, hogy az első adandó alkalommal ki a szabadba, és az utcán megnézem, hogyan viselkedik természetes élőhelyén, a lámpaoszlopok környékén a kutya és a kukák körül a macska.
Volt időm végiggondolni a fentieket, mert csodák-csodájára, két perccel Mark előtt értem az irodába. Kitettem magam elé Mark aktáját, és felidéztem, mit tudok róla, hol hagytuk abba az elmúlt alkalommal. Illetve csak fel akartam idézni, mert belépett Amelie, az asszisztensem egy pohár teával (Gaba oolong), a kedvencemmel.
– Itt a teád Becca.
– Köszönöm, tedd csak le – mondtam, és felpillantottam a papírokból. Amelie szeme vörös volt, úgy nézett ki, mint aki egész éjjel sírt.
– Hajnalig sírtam – lógatta búbánatosan az orrát Amelie. Egyébként nagyon kecses orra volt az asszisztensemnek, de ő a levegővétel, és a szimatolás mellett szerette még lógatásra is használni. Profi volt benne. Szomorúságban csak Kent, az egyik páciensem előzhette volna meg, de ezt a tényt gondosan titkoltam Amelie előtt, mert féltem, hogyha megtudja, hogy van nála szomorúbb ember az ismeretségi körömben, akkor elszomorodik.
– Ne beszélj! Tényleg? Nem szoktál te sírni – rugaszkodtam el az igazságtól olyan messzire, amilyen messzire csak tudtam ebben a szűk kosztümben, ami rajtam volt, és egyébként nagyon jól állt nekem. – Nincs sok időnk, mindjárt megérkezik Mark, de azért csak meséld el, mi történt veled – ösztökéltem nem túl nagy lelkesedéssel, mert tudtam, ha Amelie egyszer belekezd, akkor estig nem hagyja abba, kivéve, ha hirtelen egy szerepajánlattal hívja fel telefonon az ügynöke. Az asszisztensem ugyanis valójában színésznő volt, a nálam végzett munkával csak a megélhetését biztosította. A nagy kiugrásra várt. Azért feltűnt már néhány filmben korábban. Volt már boncolásra váró tetem, véres terrortámadás leszakított lábú és fejű áldozata (ezt a szerepét nem szerette, mert nem látszott az arca a vásznon), de most már szívesebben játszott volna olyan embert, aki még egyben van, és nem jéghideg. „Annyi életet tudnék vinni egy olyan ember karakterébe, aki még nem halt meg” szokta mondogatni. Én elhittem neki, hogy képes lenne rá.
– Semmi különös, csak a szokásos – motyogta Amelie a díványomra kuporodva, és nagy, kék szemével a tekintetemet kereste. Nem hiszem, hogy olyan jól látott, mert mint mindig, most is a könnyein keresztül nézett.
– Megint nem te kaptad meg a szerepet, mi? – kérdeztem együtt érzően, ugyanakkor rutinosan is, mert az ilyen jellegű párbeszédek száma meghaladta a heti tizennégyet.
– Á, nem ez a baj – horgasztotta le búsan Amelie azt a fejét, amelyik nem látszott a múltkor abban a robbantásos filmben, és egy hatalmasat fújt hatalmas zsebkendőjébe.
– Ezt nem értem – csodálkoztam, nem túl nagy meggyőződéssel, de azért értetlenül, mert a beszélgetéseink nem ilyen mederben szoktak haladni. Arra a kérdésre, hogy „Megint nem te kaptad meg a szerepet, mi?”, a szabályaink szerint a „Hát tényleg nem nekem adták a rohadtak,” kitétel szokott következni. Az „Á, nem ez a baj,” egyáltalán nem volt jó válasz. Mi van ma ezzel a lánnyal?
– Megkaptam.
– Megkaptaaaad?
– Igen, megkaptam. Miért csodálkozol ezen? – kérdezte indignálódva Amelie, és még orrot fújni is elfelejtett. Az előbbi arisztokratikus felháborodást tükröző gesztust nemrég leste el egy off-off (off) broadway előadáson, ahol a főhős az indignálódáson kívül nem is nagyon csinált mást.
– Hű, de jó. Gratulálok, már nagyon ideje volt, hogy bejöjjön – lelkesedtem teljes szívvel, felálltam, odamentem hozzá, átöleltem, és hagytam, hogy könnytől ázott blúza egy pillanat alatt átáztassa az én felsőruházatomat is. – Milyen szerepről van szó?
– Egy árvaházban nevelkedett sánta lányt játszom, akit elhagyott a szerelme, kirúgták az állásából, és leégett a lakása. Nem tudom, de nekem valahogy nem tetszik annyira ez a karakter. Hogy játsszam én ezt el? Én nem vagyok ilyen. Én csupa jókedv, napsütés és friss kacaj vagyok. És egyébként is tavasz van. Hogyan fogom én a szomorúságot eljátszani? – szomorkodott Oscar díjas alakítást nyújtva az én borúban edzett asszisztensem.
– Édesem, használd a talentumodat! Ha nem is vagy ilyen, mint ez a,… ez a,… szóval ez a nem túl szerencsés lány, de te mindent el tudsz játszani – erősködtem nagy lendülettel, ahogy rutinos rendezők teszik, amikor a film üdvöskéje begörcsöl, és egészen addig hisztériázik kivételes művészi erővel, amíg nem biztosítják róla, hogy ő a földkerekség legnagyobb sztárja, és még Julia Robertsnél is többet keres.
– Gondolod? – nyugodott meg szinte varázsütésre Amelie, és félszegen elmosolyodott, a Büszkeség és balítéletből vett Elisabeth Bennet féle mosollyal.
– Hogy gondolom-e? Biztos vagyok benne. Meglátod, együtt ülünk majd a premier vetítésen, és hallgatjuk, ahogyan a közönség tapsol, ahogy a tenyerükön kifér – engedtem a légbe még egy bátorító tirádát, és megnyugodva figyeltem, ahogy Amelie büszkén, valamiféle nemes pátosszal az arcán távozott, mint a három nővér Csehov darabjában. – Küld be Markot, már biztosan itt van!
– Nem, még nincs itt – fordult vissza az ajtóból, miután vetett egy pillantást a váróra.
– Hogyhogy nem vagyok itt, amikor már negyedórája itt vagyok? Talán nem látszom? – hallottam Mark hangját az ajtón kívülről. Ez a haragos kiáltás, az indignálódottság volt maga. Ennyire hitelesen indignálódni még Amelie sem tudott, pedig ő sokat gyakorolta.
– Ó, kedves Mark, ne haragudjon, jöjjön, jöjjön, foglaljon helyet – udvariaskodtam magától értetődően, és elébe mentem az ajtóhoz.
– Már három szépségtippet végigolvastam a Cosmoból, ne mondják azt, hogy nem vagyok itt – ragadt a méltatlankodás mocsarába Mark. Belépett a szobába, és rogyadozó léptekkel a díványhoz masírozott. Leült, azon a módon, ahogyan az ül le, aki már régen rászolgált erre a leülésre, de a sors, az ő kifürkészhetetlen akaratából ezt mindeddig megtagadta tőle. Hátradőlt, fújt egyet, kicsit meghúzta a csomót a nyakkendőjén, amit az ülés során majd meg fog lazítani, és rám nézett. Könyvelőként dolgozott a MetLife biztosító társaságnál. Jól keresett, elismerték. Lelkiismeretes volt, figyelt a részletekre, az év eleje óta járt hozzám.
Marknak barna szeme volt, és azzal olyan barnán nézett. Nem tudom megmondani, mit értek ezen, de mindig, ha a tekintete találkozott az enyémmel, ez jutott eszembe. Nem olyan volt ez a nézés, mint a barnakányáé, mert az ragadozó nézés lett volna, és Mark minden volt csak ragadozó alkat nem. Éppen, hogy szelíd volt. Alkalmazkodó, udvarias, kedves. Jól tudott meghajolni, sokszor mondta azt, hogy „igen, igen értem.” Még akkor is, ha nem értette, de akkor is, ha nem értett vele egyet. Ha beszélgetés közben meghúzta a nyakkendőjén a csomót, akkor tudtam, hogy belül más a véleménye, miközben éppen lelkesen fejtegette, hogy „igen, igen.” Barna volt a haja is, legalábbis azok a szálak barnák voltak, amelyek még a feje búbján meredeztek, alig-alig kapaszkodva a fejbőr alatti rétegekbe, készen arra, hogy bármelyik pillanatban megváljanak egyre néptelenebb otthonuktól. Kerek képén gyakran játszott mosoly, abból a fajtából, amit tükör előtt lehet a legjobban begyakorolni. De még gyakrabban lemondás bujkált rajta, abból a fajtából, amit egy elvesztegetett élet során hangyaszorgalommal bárki begyűjthet. Mark már sokszor feladta, és ez két mély, függőleges árkot vésett az orra két oldalára. Nagy küzdelmet folytatott a kilóival, és rendszerint a kilók győztek. Sokat izzadt, és gyakran törölgette az arcát, hogy felitassa a verejtékcseppeket. Összességében azt lehetne mondani, hogy a külseje jelentéktelen volt. Olyan tucatember benyomását keltette, aki valójában nem is hagy benyomást az emberben. Ha kilépett a szobából, alig csukta be az ajtót maga mögött, már senki sem emlékezett rá. Mark, az a szürke, semmi különös fajta volt, és ezt tudta is magáról. Nem küzdött ellene, egészen négy hónappal ezelőttig, amikor felkeresett, és azt mondta: „azért jöttem magához, mert másmilyen akarok lenni. Segítsen!”
Ez nagyon szíven ütött, ugyanakkor igen örültem is. Megható volt, hogy Mark hajlandó kipróbálni egy másik életstratégiát, a helyett, amit olyan jól begyakorolt, és olyan olajozottan művelt egész életében. Kész volt egy olyan területre tenni a lábát, ahol még soha sem járt, eldöntötte, hogy küzd, bár egy szál fegyvere sincs hozzá. Meg akart változni, akármit is jelentsen ez.
– Állok reggelente a tükör előtt, és nem tetszik, amit ott látok – kezdte nagy levegővel.
– Nem lehet, hogy plasztikai beavatkozásra gondolt, esetleg egy személyi tréner segítségére, vagy étkezési tanácsadásra? – kérdeztem, hogy még az elején tisztázzam a félreértéseket.
– Ne vicceljen, kérem! Tudja, milyen akaraterő kellett ahhoz, hogy idejöjjek? Ha valaki megtudná, hogy pszichológushoz járok a problémáim miatt, rögtön tudni akarná, hogy milyen problémáim vannak. Én meg nem mondanám meg neki, és akkor olyan szörnyűségeket fantáziálna össze, amilyenekre csak futná a rosszindulatából. Nincs nekem erre szükségem. Nem arra gondolok, hogy karcsúbb akarok lenni, mert egyébként persze, hogy akarok, de nem is vállig érő hajról álmodom, nem. Én más ember akarok lenni. Érti? Azt akarom, hogy legyen véleményem, illetve ki merjem mondani, ha már van. Azt akarom, hogy ne csak azt akarjam, amit más akar, hanem végre már azt, amit én. Tudja, miért mondom olyan sokszor, hogy akarom? Azért, mert szinte sohasem mondom. Nem is tudtam eddig, hogy ilyen zamata van ennek a szónak a számban.
Néztem Markot, akkor, azon a januári első ülésen, és mialatt beszélt, én tényleg egy más embert láttam, mint aki bejött az ajtón. De ez sajnos nagyon ritkán fordult elő találkozásaink alkalmával.
– Kezdjünk neki a mai ülésnek Mark, azt javaslom! Javítsunk tovább azon a tükörképen! – mondtam szívvel, lelkesen, és ahogy néztem őt, úgy láttam, mintha alig látnám. Nehéz ezt megmagyarázni. Mintha egy hirtelen jött zápor elmosta volna a teste körvonalait, mintha Mark egy jól-rosszul megfestett akvarell lenne. Lefolyt a festék, az arcán a vonások feloldódtak, Armani öltönyének sötétkékje megfakult. Ott ült a díványon, és mégis, mintha már nem ülne ott. Árnyék vetült rá, egy hatalmas tenyér árnyéka, göcsörtös, ágszerű ujjakkal, és lassan, kitartóan kúszott a mellkasa felől, a torka felé. Az egyre halványabban derengő Mark mind szaporábban vette a levegőt, a nyakkendője csomójához kapott, meg akarta lazítani, de, hogy sikerült-e neki, azt már nem láthattam, mert eltűnt. Egyszerűen már nem volt ott, mintha elmerült volna egy lavór fekete vízben. Szaporán pislogtam, és ha lett volna nyakkendőm, most én is a nyakam körül kaparásztam volna, mert egy korty levegő sem jutott a tüdőmbe a meglepetéstől.
Nem volt időm azonban részletesen elemezni az élmény kiváltotta feldúlt lelkiállapotomat, mert Mark, amilyen hirtelen elment, olyan hirtelen a kanapén ült megint. Akárhol is járt, útközben úgy látszik mégis sikerült meglazítania a nyakkendőjét, erre azért volt ideje.
– Jól van Mark? – kérdeztem idétlenül, pedig láttam, hogy egyáltalán nincs jól. Sokan talán még azt is meg merték volna kockáztatni, hogy igenis nagyon rosszul van. Az én hangulatom senkit nem érdekelt abban a pillanatban, de megsúghatom, hogy én sem voltam valami jól. – Kérem, igya meg ezt a pohár vizet – kínáltam őt a természet legfontosabb, és leghatékonyabb gyógyszerével. Lassú kortyokban megitta a vizet, közben gyöngyözött a homloka. Letette a poharat. Sápadtan meredt maga elé, a keze remegett.
– Mi történt magával? Meg tudja fogalmazni nekem? – ösztökéltem, közben a tőlem telhető legjóságosabban néztem, és ugyanakkor igyekeztem a magabiztos lelki gyógyító figuráját hozni bátorító jelleggel. Csak Mark tudná megmondani, hogy sikerült-e ez, de ő nem volt még abban az állapotban, hogy maga körül bármit is értelmezni tudjon, bár kétség kívül legalább már újra a háromdimenziós világban ült.
– Nem tudom, …… nem tudom,….tényleg nem tudom. Mostanában mindig ez van. Naponta többször is előfordul velem. Szörnyű…., szörnyű. Soha nem tudom, mikor tör rám. Iszonyatos – motyogta alig érthetően, a keze még mindig remegett. – Először mindig úgy érzem, mintha lassan kihűlnének körülöttem a tárgyak, majd mintha elém állna valaki, aki akkora, mint a Grand Canyon, és eltakarja előlem a világnak azt a részét, amit én a legjobban szeretnék látni. Aztán egy kéz megragadja a kabátomat, a levegőbe emel, megforgat, mint egy ipari centrifuga, és amikor már azt sem tudom, hol van a lent, meg hol van a fent, egy nyomorúságos lyukba gyömöszöl.
– Úgy érti, eltűnik a világ? – igyekeztem pontosítani.
– Úgy értem, hogy eltűnik a világ, de inkább én tűnök el a világból. Érti? Nem vagyok. Érzett már ilyet? Érezte már azt, hogy nincs, pedig van? Kétségbeesetten igyekszem megtartani magamat, de sohasem sikerül. De mégis az a legszörnyűbb, hogy aztán egy pillanat alatt feladom az ellenállást. Valahogy úgy érzem, nem érdemes küzdeni. Azt gondolom, hogy teljesen jogos, hogy én ne legyek. Nem érdemlem meg, hogy legyek – végtelen keserűséggel mondta ki ezeket a szavakat. – Csak az a büdös, egérszagú, szűk kis lyuk jár nekem. És nevetni fog, még azt is érzem ilyenkor, hogy végül is jó hely az. Legalább biztonságban vagyok, biztonságban még nagyobb veszedelmek fenyegetése elől. Igen, oda való vagyok, abba a lyukba. Jól van így. Ne lásson senki, és én se lássak senkit! Rendben van így – horgasztotta le a fejét csüggedten Mark.
Eben a pillanatban megint valami nagyon különös dolog történt, a nemzetközi különösségi skálán a legmagasabb, 10-es értéket produkálva. Mark hirtelen ökölbe szorította a kezét, felnézett, és elordította magát. – Megint itt van? Menjen innen! Hagyjon békén! Mit akar mindig tőlem? Menjen innen! Menjen! – meredten nézett, dühödten kaszált két karjával a levegőben, arcán félelem tükröződött, hörögve kiabált. Egy tintasötét árnyék jelent meg ismét a szobában, ormótlan feje volt, bűzös szájában csorba agyarak meredeztek, szeme vörösen izzott. Lassan közelített Markhoz, és ahová lépett a szobában, ott kitörölt valamit a berendezésből. A talpa alatt eltűnt a szőnyegnek egy jó nagy darabja, amikor meg az északi fal mentén haladt végig, egy hatalmas szakadás keletkezett a levegőben, ki lehetett volna látni az utcára, ha nem a semmire nyílt volna ez a rés.
Mark szűkölt, nyöszörgött, már nem hadonászott, egyre jobban összehúzta magát a kanapén, magzati pózba gömbölyödött, egyre kisebb lett. A rém, már csak egy lépésre állt tőle. Nem bírtam tovább a feszültséget, felugrottam, és kettejük közé vetettem magam. A gonosz, parázsló szemébe néztem, felemeltem a kezem, akár egy rendőr, amikor úrrá szeretne lenni egy bonyolult forgalmi helyzeten. Elég színpadiasra sikerült a mozdulat, de azért hatásos volt. Még jó, hogy nem kiáltottam el magam, hogy „távozz tőlem Sátán!” Bár lehet, hogy Amelie értékelte volna. Az árnyék megtorpant. Összezavarodott, nem számított rá, hogy van valaki a szobában, aki látja őt Markon kívül, és nem fél tőle. Erőltette a rémisztő nézést, de nálam nem ment semmire. Kinyúlt a szívem felé, de amikor hozzám ért, elkezdett füstölögni szellemkarja, az eddigi erős szájszaga mellett most fojtó füstszag is terjengett a szobában. A tagbaszakadt árnyék meggörbült, száját kitátotta, hangtalanul sikoltott egyet, és eltűnt.
Mark, még mindig összegömbölyödve feküdt a kanapén, két karjával a fejét védte, de már egyenletesebben lélegzett. Lassan ellazultak az izmai, kinyitotta a szemét, és körülnézett. A rettegés éppen otthagyni készült az arcát, ahová olyan jól berendezkedett az utóbbi percekben, amikor a gyötrelem megint grimaszba rántotta a vonásait. – Ne…ne… kérem neeeee! Üvöltötte kétségbeesetten, aztán már csak nyöszörgés és hörgés tört fel a torkából. Habzott a szája, a hófehér nyál végigfolyt az állán, és lecsöpögött drága zakójára. Mark, most nem a jól kereső könyvelő volt, hanem csak egy kupac emberi roncs. El akart tűnni, és el is tűnt a háromdimenziós világból, de a démonok világából nem tudott menekülni. Most én is megláttam, hogy mitől rémült meg. A sarokból apró bogárszerű lények kezdtek özönleni, masszív tömegben. Amennyire ki tudtam venni, a bogaraknak fénylő páncéljuk volt, nyolc tüskés lábuk, melyeket szaporán emelgettek, és őrült sebességgel közeledtek a dívány lábához. De a legfigyelemreméltóbb mégis a szájuk volt. Szinte egyetlen grandiózus, kitátott szájból álltak, borotvaéles, reszelős fogak sorakoztak bennük három egymás mögötti sorban. Fémes hangot adtak ki, olyat, mint amikor hidak tartószerkezetét fűrészelik acélból készült emberszabású robotok. Felrohantak a dívány lábán, és kezdték ellepni Mark egyik karját Az első példányok már bele is haraptak a húsába. Páciensem tovább nyöszörgött, már kiáltani sem volt elég ereje.
Néztem a kaotikus jelenetet, amely olyan volt, mintha egy harmadvonalbeli hollywoodi filmből vágták volna ki. Egyszerre úgy éreztem, van még valaki velünk a szobában. Mintha a reggeli ősz hajú, apró, ráncos ember mellettem állt volna. Csendesen, átható tekintettel nézte a bogarakat, és bólogatott. Gyorsan jártak az ajkai, valamit mormolt magában, iszonyatos sebességgel értelmetlen szavakat darált, közben két kezét lazán maga előtt tartotta, tenyerét a rettenetes teremtmények felé fordítva. Az ujjai között fény jelent meg, egyre erősödött, körmei alól kék és lila szikrák pattogtak. Hirtelen ezüstös, simogató fény borította be a bogarakat. Körbefolyta őket, megállította a mozgásukat. Fogaik elporladtak, testük rozsdás kupacok százaivá vált egy pillanat alatt, a fémes hangok megszűntek. Az ősz hajú bocsánatkérőn felém biccentett, majd eltűnt. Mozart kürtversenyének hangjait hallottam, ózonillat töltötte be a szoba levegőjét, hirtelen olyan lett a hangulat, mint Teréz anya fityulája alatt.
*
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez.
Olvasásélmény szempontjából a szöveg értékelhetetlen. Ha pontoznám, 0. Helyesírási hibákkal teli, képzavaros valami. Még a zsánert sem tudtam belőni.
„De mindegy is, nem erőlködöm tovább, hogy némi vadregényt lopjak ezekre a lapokra, de azt megígérem, hogy az első adandó alkalommal ki a szabadba, és az utcán megnézem, hogyan viselkedik természetes élőhelyén, a lámpaoszlopok környékén a kutya és a kukák körül a macska.”
Máskor én itt biztosan letettem volna,de még szenvedtem vele, hátha. Kár volt.
Azért gratulálok még egyszer a kikerüléshez.
Kedves Szerző!
Jócskán van hiba a részletben, mindenfélét találtam, majd mások felsorolják ha akarják. Azt javaslom, hogy minden fejezet lezárása után olvasd fel magadnak hangosan az általad kreált mondatokat, még akkor is, ha sokáig tart, és előbb-utóbb ráérzel, hol kellene változtatni a mondatszerkezeten.
A címből rá kellett volna jöjjek, hogy a kitett részlet nem egy krimiből van, de én a karakterre koncentráltam. Egy kicsit csalódott is vagyok, de értékelem, hogy nem egy újabb felturbózott, „tizenkettőegytucat” Xena alteregó küzd meg a világ elcseszett sorsáért.
Sokat mutatsz a karakterekből, ami miatt talán túlírtnak tűnik az egész, de nekem nagyon tetszett az a könnyedség és fanyar humor, amivel ezt kivitelezted. Talán kicsit túl is toltad a biciklit, és ez sokaknak nem fog tetszeni.
A „tájleírást” ötletesen megoldottad, tetszett, ahogy kiszóltál nekünk, jót vigyorogtam rajta. Azt hiszem, itt vékonyodik a jég az átlagos és a zseniális között.
Ezt: ” Már semmi sem volt biztos, és még az sem volt biztos, hogy semmi sem biztos. Azt vettem észre, hogy nem vettem észre, hogy már egy jó ideje nem veszek levegőt, és egyáltalán nem is hiányzik. ” – kétszer elolvastam, mert annyira jópofa.
A Te irodalmad úgy tűnik, nem vérből és könnyekből születik, eredeti, egyedi stílusod van, ebből szerintem ne engedj (ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ordítsd le a szerkesztő fejét, a hibákat mindenképpen ki kell pöckölni az írásból)!
Gratulálok a kikerüléshez, nálam ez a részlet tíz pontos!
Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez!
Sajnálom, de nekem nagyon nem tetszett. 🙁 A történet maga jó lehetne, de ha egy könyv így akadna a kezeim közé, biztos nem olvasnám el.
A probléma valahol ott kezdődött, hogy szerintem a szerző annyira próbált túlcizellázott mondatokat szerkeszteni, hogy a végére a saját kardjába dőlt. A párbeszédeknek nincs köze a valósághoz.Sajnálom!
Ha a nyelvi dolgokat átnézi a szerző, és javítja, akkor valószínűleg élvezhetőbbé válik a történet. Ebben az esetben szerintem él a mondás, miszerint a kevesebb néha több.
Sok sikert kívánok a szerzőnek, és kérem, bocsássa meg, ha megbántottam, én csak egy vagyok a sok közül.
Uh, nagyon nem. 🙁
8577 karaktert elpocsékolt a szerző a misztikus megnyitásra, amelyben feltűnik, majd eltűnik egy öregember. A megnyitás színtiszta fecsegés, mert semmit sem tudunk meg sem a főszereplőnek látszó hölgyről, sem az isten vagy valamelyik szolgája által küldött idegenről. (A csekély ismeretet birtokló esetleges olvasóknak elárulom, ha a sátán küldte az öreget, nem árt tudnunk, a hagyományok szerint a sátán is isten szolgája – persze kissé önös érdekek alapján.)
Aztán további elpocsékolt billentyűzgetés következik valamiféle irodai munkakezdéssel, amiről keveset tudok, mert a gyorsolvasás nem segíti a betűhalmaz célirányos szétválogatását. Sajnos lankadó figyelemmel ugráltam a sorok között, és csak itt-ott csíptem fel szavakat arról, hogy a kisasszony megkapott egy szerepet valami filmben, aztán belépett egy Mark nevű kolléga is a képbe. Az író tehet arról, hogy szikrányi érdeklődés sem ébredt bennem irántuk, és fogalmam sincs arról, hogy a reggeli kávézgatás/teázgatás közben/után mi történt velük. Ha már a mondatok szintjén is szimpla locsi-fecsi kerül elém, nehezen adok időt egy olvasmányra. A könyvesboltban sem jutnék túl a második bekezdésen, mert már ott látszik a folytatás céltalansága.
Nagyon nem fogott meg a részlet, 4-5 bekezdés után abbahagytam az olvasást. Sajnos nem kötött le. Ha egy írás nem vonz be az elején, az semmiképp nem jó jel. A könyvesboltban belelapozva sem hiszem, hogy megvenném. Azért gratulálok a kikerüléshez!
Kedves R.P. Huntery!
Egy ébredező különleges képesség, és az annak nyomán visszavonhatatlanul megváltozó élet jó kiindulási pont egy regényhez, izgalmas történet kerekedhet belőle. Ms. Huntery karaktere viszont nem túl szimpatikus – ha olyan főhőssel indul a sztori, aki már rögtön az elején fanyalog, negatív, akkor olvasóként nehéz a szívembe zárni, és nem akarok a fejében lenni, ez pedig elvesz abból a lendületből, ami arra ösztönözne, hogy mélyebben is beleássam magam. A másik benyomásom, hogy ebből a szövegből bőven lehetne és kellene húzni. Az elején pl. felesleges, hogy a portás minden egyes megszólalásakor nevén szólítsa Ms. Huntery-t, emellett rengeteg a hasonlat, a jópofáskodásnak szánt agymenés, amiből ha egy-kettő van, még üt, de ebben a mennyiségben már erőltetettség érzetét kelti, és nem viszik előre a cselekményt.
Összességében véve az alapot jónak tartom, csak javasolnék hozzá némi szövegfarigcsálást.;) Sok szerencsét a lektorihoz!
Judit
Nem volt könnyű végigolvasnom a részletet, többször is arra gondoltam, hogy na, jó, most már tényleg abbahagyom. Egy szó járt végig a fejemben: fárasztó. A sok szellemességnek szánt valamitől nem szórakoztatóbb lett a szöveg, inkább csak nagyon idegesítő. Gyanítom, hogy egy alapos húzás után olvashatóbb lenne.
A főszereplő szerintem nagyon nem „pszichológusos”. Egyrészt nyilván utálja a munkáját (az „utálom a hétfőt” csak ennek a szofisztikáltabb megfogalmazása), ami azért furcsa, mert én úgy gondolnám, hogy pszichológusnak az áll, akit legalább valamennyire érdekel az emberi lélek és mások segítése (aztán lehet, hogy naiv vagyok, ki tudja). Másrészt, mert – gondolom – egy fiatal nőről van szó, tehát az sem játszik, hogy olyan régóta csinálja, hogy már kiégett, és azért van elege az egészből. Ami lecsapta nálam a biztosítékot, az az volt, amikor a Markkal való első találkozásáról beszél, és a férfi azt mondja, meg akarok változni, segítsen, erre ő visszakérdez, hogy nem plasztikai műtétre gondolt? Szerintem ez hatalmas érzéketlenségre vall, ha nekem ilyet mondana egy pszichológus, már fordulnék is ki a szobából. Az asszisztensét meg manipulálja, hazudozik neki, miközben egészen mást gondol a nőről, mint amit mond neki. A „kezdjünk neki a mai ülésnek” felvezetést is furcsának találom egy pszichológus szájából, szerintem hitelesebb lenne, ha valami olyasmivel kezdene, hogy „hogy van ma, Mark?” vagy „meséljen arról, hogy mi történt önnel a legutóbbi találkozásunk óta”. Összességében nem tartom reménytelennek a helyzetet, de egy komolyabb átgyúrás ráférne a szövegre.
Kedves R. P. Huntery!
Engem megfogott ez a részlet. 😀 Tetszett a humor, a stílus, és a hirtelen a semmiből előbukkanó természetfeletti és/vagy mágia. Az is szimpatikus volt, hogy Mark elhatározta magában, változni akart, és tett is érte, jó megoldás, hogy a „belső démonok” látható szörnyekké válnak.
Viszont ezt a humoros, izgalmas történetet úgy kell kihámozni a felesleges szövegből. Események, amelyek túl hosszan vannak leírva, és a vicces mondatokból is megárt a sok, főleg ha olykor túlcicomázottak is.
Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert! 🙂
Kedves Szerző!
Gratulálok a kikerüléshez!
Habár nem először fogalmazódik meg bennem, hogy mi alapján szűrnek az előszűrők? Mert ott van egy olyan izgalmas részlet, mint például a Tempus, és itt van ez a részlet, amit sajnos végig sem tudtam olvasni. És ahogy a hozzászólásokat nézem, nem én vagyok az egyedüli.
„Nem volt ebben a „hello Charlie”-ban egy szemernyi friss kedv, egy mákszemnyit sem lehetett fellelni a viruló reggelben hinni tudó optimista ember felfogásából.”
Ez a második mondat a részletben, de úgy felszaladt a szemöldököm, hogy csak na! Az efféle stílus biztos bejön valakinek, de én itt tettem volna vissza a polcra a könyvet. Csak azért barokk körmondatokban fogalmazni, hogy tele legyen az oldal, vagy több legyen a karakterszám… szerintem felesleges.
Bocsánat, javítanám magam, Habár nélkül indul a mondat 🙂
Ilyen történeteknél mindíg érdekelne, hogy a szerző élt e kinn huzamosabb ideig Amerikában. Vagy csak azért ragaszkodik (akarcsak a legtobb kezdő) az USA hoz mert az olyan híres ország. Mert biztos sikeresebb lesz a könyv ha amerikanizálva van megirva.(elárulok egy titkot:nem) a Death note c sorozat szinte végig Japánban játszódott es mégis mindenki ismeri. A cselekmény és a téma határoz. Az orszag senkit nem izgat.( ezt tanuljuk már meg)
Rátérve a történetre, nagyon elnyújtott és kicsit lelketlen. Bevallom az 1 fejezet után én abbahagytam. Lefárasztott a sok sallang. Annyira látszik hogy a lényegi cselekményt valójában fél oldalban el hetett volna magyarázni.
New York nevében kikérem magamnak, hogy ne lenne benne zöld! Kezdjük ugye a Central Parkkal, meg a sarki parkokkal, ahol csak lehetséges, belopnak némi zöldet az acélés beton óriások közé. Ez volt egy olyan rész, amit személyes tapsztalatból tudok. Nekem sütött a szövegből, hogy az író nem kedveli a nagyvárost, akkor miért ott játszódik a történet?
Talán húsz évvel ezelőtt még szórakoztatónak tartottam volna a sztereopikus portást, most taszított, ahogyan a párbeszédek egy része modorosnak tűnt.
Azoban alapjában véve, csíptem a regény stílusát, engem a nyelvtani, stilisztikai hibák annyira nem zavarnak, nem is annyira lényegesek, úgy tűnt, a lektori döntések alapján.
Szeretem az ilyen történetet, ha újat nyújtana, ha meg tudna lepni, ha lenne benne friss vér 😀 Olyasmi, amit máshol még nem olvashattam, nem láttam sorozatban, filmen.
Gratulálok a kikerüléshez!
Túlírt. A leírások felét le kéne marni és benne maradna a lényeg. Több dialógus kéne inkább vagy akció, cselekvés. 6-os.
Sajnos en se tudtam atragni magam teljes egeszeben a szovegen – alapvetoen nem vagyok ellene a bo lere eresztett humorizalasanak, de pont az lenne a lenyege, hogy legyen egy kontraszt, mert ezt igy nagyon faraszto olvasni. Igazabol nem ereztem, mi a celja ennek a szovegnek, es a tornetet iranya sem egyertelmu szamomra. Gratulalok a kikeruleshez, de ez sajnos nem az en tortenetem most.
Elolvastam az írást, tetszett az író egyedi stílusa, viszont egyelőre nem tudom hová tenni a történetet. Vagy egy katyvasz lesz az egész, vagy pedig egy zseniális könyv, ezt ennyiből nehéz lenne megmondani
Ami érdekelne még, hogy volt-e bétája az írónak, és hogy milyen visszajelzéseket kapott eddig.
A stílus számomra nehezen emészthető, valahogy elvontnak érzem, de korántsem jó értelemben. A szövevényes „mondjunk valamit csak, hogy ne hallgassunk” alapú monológok folyamatosan elterelik a kétségbeesetten a felderengő cselekmény vonalba kapaszkodó olvasót a lényegtől, látszólag teljesen céltalanul. Ezzel a sajátossággal még nem is lenne akkora problémám, ha négy alkalomból háromszor ne támadna az a benyomásom, maga az író is elvesztette a fonalat a mondandójában.
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez! Lehet, hogy a regény tele van hibákkal, és pár olyan mondattal, amik számomra kicsit érthetetlenek, mégis úgy gondolom, hogy elnyerte a tetszésemet, a misztikus részek nagyon tetszenek. Túl gyorsan a végére értem,szívesen olvastam volna többet belőle, kíváncsi vagyok, hogy mi fog kialakulni a történetből.
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a részletet. Köszönöm a véleményeket, inspirálók számomra mind a pozitívak mind pedig a negatívak, lehetőséget adnak arra, hogy jobbak legyenek az írásaim. Természetesen maradéktalanul csak a pozitív kommentekkel értek egyet:)), az erőteljes kritikát megfogalmazók közül pedig azok szolgálják majd a fejlődésemet, melyek ellen ma még nagyon berzenkedem. Köszönöm a lehetőséget a kiadótól, hogy az írásom kikerülhetett.
Amerikai filmek dialógusai köszönnek vissza, de a receptet elég tehetségesen használja és ez figyelemreméltó. Az a középosztálybeli affektáltan modoros hang köszön vissza, ami az ilyen tudatáramlásos szövegek sajátja. Az elbeszélő egyes szám első személyben szól, ám mégis mindentudó. Alapvetően érdekes a hétköznapi életet a misztikummal felütni, ez feszültséget kelt. Van benne posztmodern önreflexió az írásra, de modoros. Szószátyár több helyen, nem kell a bohócról azt is elmondani, hogy „emberek megnevettetője”, mert ez lesz nevetséges, nem a bohóc. Több túlírás van a szövegben, az asszisztenssel való teaszervírozós párbeszéd felesleges. A „Ne vicceljen már…” és a „Ne vicceljen kérem…”-re fixáltság ordas és unalmas modorosság. Az ábrázolás sztereotípiákon nyugszik, a portás nem azért beszél úgy a felső középosztálybeliekkel mert ő kiegyensúlyozott és azonos önmagával, hanem mert ez szerepjáték biztosítja a megélhetését. Nem mentes helyesírási hibáktól sem ” A tavasz, kigombolta az embereken a kabátot,…”. Az író legfőbb feladata az adagolás művészete, nem szabad fárasztania az olvasót hosszú szöveggel ebben a műfajban. Ügyes epigon, eredetiség nélkül.
Kedves R. P. Huntery!
Többször is felnevettem, ami nagyon jó 🙂
Ami nem annyira, hogy annyira sok hasonlatot használtál minden mellékszereplőnél, mintha az első számú főszereplőt írnád le. Ez egy kicsit sok volt. Egy idő után fárasztóvá válik ennyi hasonlat, mert ha a hasonlathegyet elolvasom, nem emlékszem rá, kiről szól, és nincs is kedvem megjegyezni. Nem a módszer a rossz, mert tetszik, de csak a fontos szereplőknél kéne használni. Így mindenkiről az az érzésem, hogy különös súllyal fog szerepelni, majd kapcsolok, hogy jajj, nem is. Példa: „erősködtem nagy lendülettel, ahogy rutinos rendezők teszik, amikor a film üdvöskéje begörcsöl, és egészen addig hisztériázik kivételes művészi erővel, amíg nem biztosítják róla, hogy ő a földkerekség legnagyobb sztárja, és még Julia Robertsnél is többet keres.” Ez egész jó, eddig: „erősködtem nagy lendülettel, ahogy rutinos rendezők teszik, amikor a film üdvöskéje begörcsöl” A többit csak akkor, ha ki fog derülni az irodalibáról, hogy ő az igazi főszereplő, akit olvasunk az csak felvezeti a sztorit.
Ha nem Mark lesz a főszereplő, az egészet valahogy átírnám, a barna szeméről az árnyékra, bogarakra ilyesmi téve át a súlyt. Valahol a méltatlankodás mocsara utáni részt két mondatra csökkenteném le a tükör elött állásig. Nem háromsoros, többszörösen összetett mondatra gondoltam.
Mellesleg három könyvet olvastam. Egy könnyed, humorosat, ami érdekelt. Egy hisztis alkalmazott nyavalygását, ami halál hidegen hagyott, akárcsak Mark szemszine. Egy látó reagálását szellemlényekre, ami érdekelne, ha a másik kettő nem ütné agyon.
Tehát, ha jól látom a helyzetet, egy érdekes alapszituációt csaptál össze a rengeteg fölösleges hasonlattal a mellékszereplőknél egy látó pszichológusról vagy pszichiáterről. Mert megtudjuk, hogy melyik filmben rázza valaki ugy a fejét, mint a titkárnő, de hogy mi a konkrét foglalkozása a főszereplőnek, az nem. Érdekes amit és ahogy lát, és érdekes lenne a kicsit bonyolult leírásrendszer is, ha csak és kizárólag a legfontosabb szereplőknél alkalmaznád.
Röviden: Egy történetet, ami jó és humoros lehetne, mert benned van a képesség hozzá, agyoncsaptál egy csomó mellékszereplő agyonrészletezgetésével. Elöbb vidáman röhögtem, hogy vicces sztori jön, majd jött a pofon és a mélységes unalom.
Kedves Szerző!
Kicsit elmaradtam a kommentekkel, de most újra itt. 🙂 Nekem kifejezetten tetszett a cinikus humorod, a kiszólásoknak úgy nagyjából a felét benne is hagynám a szövegben. 😀 Nem, most komolyan, szerintem nagyon jó irány ez, csak kicsit tömény. Hozzáteszem, szerkőként borzasztóan nehéz bármit is törölni a már megírottakból. A minap olvastam itt az Aranymosáson egy kisebb elmélkedést arra vonatkozólag, mennyire nem szívlelik meg az írók a bétáik által osztogatott tanácsokat. Úgy hiszem, az esetek nagy százalékában, mikor a szerző azt a javaslatok kapja, hogy húzni kellene a szövegből, nem pökhendiségből, túlfokozott írói öntudatból ágál a ritkítás ellen. Inkább csak arról van szó, hogy szerzőként elhisszük, a karakterek minden egyes kimondott szava, gondolatfoszlánya része a jellemrajzának. Ha azokból bármit is kiradírozunk, olyan érzésünk lesz tőle, mintha minden alkalommal kicsit „meggyilkolnánk” a karaktert, az ember pedig nem szívesen bántja a főhőseit. 🙂 Bár lehet, mindezt csak az OCD-m mondatja velem. 😀
Sok sikert kívánok a lektorihoz!
Kimondottan tetszett a stílus, jók voltak a cinikus poénok. Viszont sokszor éreztem, hogy egy-egy mondat kicsit túl lett nyújtva, túl lett részletezve. Alapvetően érdekes a felállás, de a tömör leírások belassítják az egészet. Picit le kéne csippenteni a rizsából, és sokkal élvezhetőbbé válna. Nem azt mondom, hogy a felét ki kéne húzni, de, mint ahogy a mondás is tartja: néha a kevesebb több.
Mondjuk személy szerint nekem így is bejött, csak kell hozzá egy bizonyos hangulat, hogy az ember befogadja a mondatokat és ne morgolódjon magában a sok-sok hasonlat és néha már felesleges duma miatt.
Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert kívánok a kedves Szerzőnek!
Hosszú volt és unalmas. Túl sok benne a felesleges részlet, a szerző olyan dolgokat taglal bekezdésekbe menőleg, ami nem is kéne a történetbe, de ha már ott marad két szóban is elférne. A folyamatos ‘egy mondatban leírom háromszor ugyanazt a szót csak tagadva és újra állítva, más formában’ felesleges, sőt idegesítő, semmi értelme sincsen egyébként. A stílus javítandó, annyira akart egyedi lenni, hogy szinte szörnyű lett. Néhol pedig úgy éreztem, hiányoznak szavak, mert a pár mondatnak nem sok értelme volt. A helyesírási hibákról már nem is beszélve, még a vesszők sem voltak jó helyen, de ez legyen a legkisebb baj.
A párbeszédek értelmetlenek, a karakterek laposak, a főszereplő pedig unszimpatikus. Rögtön úgy kezdeni egy könyvet, hogy gyűlöl valamit és azt taglalni sorokig nem éppen szerencsés kezdés. Aztán pedig még hosszú bekezdéseket olvashatunk erről, ami szinten túlírtság.
‘A barna szemével barnán néz’ értelmetlen, olyannyira hogy a szerző sem érti, de azért benne hagyja. Az ilyeneket kéne javítani, és akkor élvezhető lenne a szöveg, mert kezdésnek az alapkoncepció nem is rossz. Többet is ki lehet hozni belőle, remelem így lesz.
Gratulálok a kikerülhez.
Humoros! Egyedi! Nagyon tetszett a stílus. Jobban tetszett sok kikerült részletnél.
Szívesen olvasnám a teljes művet némi átgyúrás után. Sok helyre teszel vesszőt, ahiva nem kéne.
Pl.
A kutya, hangosan ugatott.
Ide nem kell vessző. Tipikusan ilyen hibáid vannak.
A vége felé nehezebb volt olvasni, vontatottá vált.
Egyébként tényleg szuper! Jajj nagyon sokat mosolyogtam rajta.