R. L. Shades: A démonvadász – 2.

1. részlet

3. Fejezet: A Humared

            Három napi pihenés után, úgy döntöttünk ideje továbbindulni. Előző este leesett az első hó. Fehér takaró vonta be az ágakat, a világ kihaltnak és természetellenesen csendesnek tűnt. Felmálháztuk a lovakat, és magamra terítettem a gyapjúval bélelt köpenyemet, amit eddig takarónak használtam.

            A friss hó besüppedt a lábam alatt, és letompította a lépteim zaját. Mindent vastagon fedett a fehér dara, több hüvelyk vastagságban ült az ágakon, egy-egy óvatlan lépésünkre nagy halomnyi hideg hókupac hullott a nyakunkba. Az erdőben csak lépésben haladhattunk, a talaj csúszós volt, és egyikünk sem merte kockáztatni a lova lábának épségét. Amikor végre magunk mögött hagytuk az erdőt és kiértünk egy szélesen elterülő pusztaságra James megsarkantyúzta a lovát. Ezt az egyértelmű kihívást nem hagyhattam válasz nélkül. Fél kézzel belekapaszkodtam a gyeplőbe, és vágtázva dübörögtem James után. Lábbal irányítottam Clebartot. Összeszokott páros voltunk, a lovam a combom legkisebb szorításából is kitűnően értett. Csakhamar kezdtük beérni Jamest. Clebart lassan behozta a szürkét, majd fokozatosan maga mögött hagyta. Egy kis fenyves szélénél vártam be nevetve Jamest. Kipirult a lovaglástól és a csípős hidegtől, láthatóan ő is jó kedvében volt.

– Ördög bújt a lovadba!- kiáltott rám. –Vagy csak az ördög lovagolja?

– Ne akard megtudni! – szóltam vissza.

            Fej fej mellett lovagolva indultunk tovább.

– Valamit nem értek!- mondta.

– Mit?- kérdeztem.

– Hogy élted túl azt a kilenc évet? – nevetett.

Sértődötten néztem rá.

– Nem szoktam életveszélyes helyzetekbe keveredni. – válaszoltam.

– Akkor gondolom, csak engem tisztelsz meg velük?

– Azért egy-két tucat árnylidérc is meg lett „tisztelve”. Legutóbb Margenbanakadtam össze velük.– nyelveltem vissza.

– Az te voltál ? – nézett rám tisztelettel. – Tizenegy lidércbérenc hulláját találtuk meg, azt hittem egy egész csapat vadász végzett velük.

            Bámészkodni kezdtem az erdőben. Szemügyre vettem a fákat, a behavazott bokrokat, a szűzhóval borított ösvényt a lábunk előtt. Kiértünk egy tisztásra, ahol térdig érő hó borított mindent. Innen felfelé vezetett az út. Nehezen kapaszkodtunk fel a csúszós, görgeteg kövekkel fedett ösvényen. Le kellett, hogy szálljunk a lóról, annyira bizonytalan volt a talaj. Fentről azután megláttuk a tavat. Fekete vize sűrű párát bocsájtott ki magából, baljós ellentéte volt a csillogó, hófehér tájnak.

– Az Árnyék- tó. – mondtam előre mutatva. Egy legenda szerint erről a veszedelmes és sötét helyről származtak az árnylidércek ősei.

            Megveregettem Clebart nyakát, azután óvatosan leereszkedtünk a partra vezető lejtőn. Ahogy közeledtünk, a párából fokozatosan kibontakoztak egy apró, vízparti falu nyomorúságos viskói. „Halászok lakhatnak itt.” gondoltam. De amikor közelebb értünk egyetlen embert sem láttunk. Minden kihalt és csendes volt, a hideg ellenére nem szállingózott füst a kéményekből, az ajtók és az ablakok zárva voltak.                                                                                       Leszálltam a lóról és bekopogtattam a legközelebbi viskó ajtaján. Kisvártatva egy reszketeg öregasszony nyitott ajtót. Elkerekedett a szeme, ahogy megpillantott bennünket.

– Rhondel nevére!- sipította éles fejhangon. – Megjöttek a vadászok!

            Hirtelen megelevenedett a falu. Mindenhonnan emberek tódultak elő, és harsány üdvrivalgással fogadtak bennünket. Egy öregasszony lépett oda hozzám.

– Javasasszony vagyok. –mutatkozott be. – Látom megsérült a karod. Mutasd, hátha segít-hetek rajtad!

            Bekísértem a házába, ahol levette a kötésemet és alaposan végignyomogatta a karomat.

– A vágás csúnya, de sínre nincs szükség. Nem tört el, csak kificamodott a csuklód. Mindjárt helyreigazítom. – mondta.

            Mielőtt bármit szólhattam volna, egy határozott rántással helyre rakta a csuklómat. A fájdalom élesen nyílalt belém, de azután fokozatosan alábbhagyott. 

– Borogatnod kell még pár napig! – mondta.

            Boldog voltam. Egy ficam sokkal gyorsabban gyógyul, mint egy törés. Miután túlestem a kezelésen, kifaggattuk a falusiakat, miért örültek annyira a megérkezésünknek.

– Azért jöttetek, hogy megöljétek a Humaredet. Nem? – bámultak ránk.

– A Humaredet?

– A hegyekben él. – mutattak a tó másik oldalán fekvő magas sziklaorom felé. – Hetente eljön és embereket rabol magának. Már ki sem merünk menni a házunkból. Még a tüzeket sem gyújtottuk be, hátha azt hiszi elköltöztünk a faluból.

            „ Humared” nyögtem fel fojtott hangon. Még soha nem volt dolgom emberevőkkel. Csak azt tudtam, hogy hatalmas erővel rendelkeznek, és ördögien gyorsak.

 

            Másnap reggel nagyon nyugtalanul indultunk neki az útnak a hegy felé. Az emberek hajlamosak rá, hogy a vadászoknak valamiféle emberfeletti erőt tulajdonítsanak, és fel sem merül bennük, hogy félhetünk.

            A csuklómról lelohadt a duzzanat, a bordám sem fájt már annyira, csak egy kis kellemetlen nyomást éreztem, ha mélyebb levegőt vettem. Csak a lelkemre nehezedett mázsás teher. Gyakran gondolkoztam azon, hogy vajon a férfi vadászok is félnek-e a bevetések előtt, de soha nem mertem senkitől megkérdezni, mert nem akartam gyávának tűnni. Néha lopva Jamesre pillantottam. Ő is feszültnek látszott.

            Elértük a hegy lábát, egy göcsörtös fához kötöttük a lovainkat és gyalog mentünk tovább. Az emelkedő nem volt túl meredek, de mindenhol méretes sziklák hevertek, amiket kerülgetnünk kellett. Hamarosan felfedeztük, egy hanyagul álcázott barlang száját a meredély oldalában. Levelüket vesztett loncágak takarták a bejáratot. Félrehúztam néhány ágat, hogy akkora rést csináljak, amin beférünk. Majd némi hallgatózást követően beóvakodtunk.

            Bent víz egyhangú csöpögése hallatszott, és rothadó dögök bűze lengte be a helyet. A fal nyirkos volt, és göcsörtös. Lábunk alatt minden lépésnél csontok ropogtak, mintha egy cinteremben jártunk volna. Nem gyújtottunk fáklyát, hogy ne áruljuk el a helyzetünket, így viszont kénytelenek voltunk folyton hozzáérni az undorító tapintású falhoz. Az volt az érzésem, hogy nem egyszerű vízpára borítja a köveket, inkább valamiféle nyálka tapadhatott rájuk.

            Hirtelen megláttam a szörnyet. Gyűrűs, csupasz teste hatalmas hernyóhoz hasonlított, bár az oldalán két pár erős láb látszott.  Feje kissé medveszerű volt, bőre sárbarna, rózsaszínű foltokkal.  A szeme csukva volt, és teste egyenletesen emelkedett és süllyedt, az orrából könnyű pára lövellt minden lélegzetvételnél. 

            Hangtalanul előhúztam a kardomat, hogy levágjam a fejét. De mielőtt megmozdulhattam volna a fenevad kinyitotta a szemét, és hatalmas testéhez képest hihetetlen gyorsasággal felém vágott a fejével. A mozdulat leginkább egy kobra támadására emlékeztetett.  Hátratántorodtam, valami csúszós került a lábam alá, amin elzuhantam.  A kard csörrenve esett ki a kezemből. A Humared kitátotta a pofáját, hatalmas sárga agyarairól sűrű nyál csorgott a köpenyemre. Mozdulni sem tudtam, a fenevad fölém magasodott és lecsapni készült.

            James ekkor végre magához tért a döbbenetéből és kardját előreszegezve a szörnyre rontott. A szúrás célt tévesztett, mert az emberevő akkorát rúgott bele az egyik hátsó lábával, hogy ő is nyögve terült el a barlang padlózatán.                                                                                       Az állat újra felém fordult, készen rá, hogy leharapja a fejemet. „ Milyen dicstelen vég” futott át az agyamon a gondolat. De ekkor a Humared hájas testén egy rángás futott végig, majd a dög nagyot nyekkenve esett előre… rám. Lilás színű, sűrű vére patakokban ömlött végig az arcomon. A súlya kezdte kiszorítani a levegőt a tüdőmből. Megpróbáltam lelökni magamról, de olyan nehéz volt, hogy meg sem bírtam mozdítani. A világ kezdett elsötétedni körülöttem, úgy látszik nem a szörny öl meg, hanem a hullája nyom agyon. Ha lehet ez még az előző lehetőségnél is megalázóbb halálnem.

            A test ekkor megmozdult és nehézkesen lehemperedett rólam.

– Mi tartott ennyi ideig?! – nyögtem Jamesre, aki éppen a kardját igyekezett kihúzni a dög lapockájából.

– Nem kell ennyire hálálkodnod, egy „ köszönöm” is megtette volna. – mondta vigyorogva és felsegített.

             Kénytelen voltam a vállára támaszkodni, gyógyulóban lévő bordámnak nem használt az emberevővel való találkozás. Kibotorkáltunk a barlangból, és elindultunk lefelé a hegyoldalon. Jól esett újra mélyet lélegezni a tiszta, hideg levegőből.

             Már a hegy felénél jártunk, egy mély vízmosás mellett, amikor egy szikladarab kicsúszott a lábam alól, én pedig elvesztve az egyensúlyomat zuhanni kezdtem. Elkeseredetten kapkodtam, hogy valamiben megkapaszkodjam, de a téli hidegtől elgyötört csenevész bokrok eltörtek a súlyom alatt. Feltartóztathatatlanul csúsztam a mélybe. Az utolsó pillanatban James elkapta a kezemet.  Nem mertem lenézni, mert tudtam, hogy a lábaim alatt több méter mély, sziklákkal tarkított szakadék tátong. Minden erőmet összeszedve, fellendítettem a jobb karomat, és elkaptam a köpenye szegélyét. Reméltem, hogy jól megvetette a lábát, és a súlyommal nem rántom őt is alá a mélybe. Egy örökkévalóságnak tűnt mire sikerült a lábamat is feltornásznom, és hasmánt elterülnöm James lábai előtt.

– Kö- kö-köszönöm. – lihegtem kimerülve.

 Csak legyintett és lehuppant mellém a kőre.

– Egy hajszálon múlott. – jelentette ki. Nem volt semmi gunyorosság a hangjában, amiért igazán hálás voltam.

             Még fél órát üldögéltünk a sziklaperemen, mire a lélegzetvételünk újra normálissá vált. Nem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten az átélt percek eseményeit pörgettük le a szemünk előtt. A vadásziskolában megtanítottak rá, hogy a veszélyes eseményeket gondoljam újra és újra végig, hogy megtaláljam mi az, amit jól, és mi az, amit rosszul csináltam. Ahogy a tanáraink mondták mindenből, még a kudarcokból is, lehet tanulni. Aki nem elemzi a tetteit, az nem fejlődik.

– Ideje mennünk! – mondtam végül. – Különben besötétedik, mire a faluba érünk.

             Bólintott és lesiettünk a hegyről. Eloldoztuk a lovainkat és neki fogtunk, hogy megkerüljük a tavat. Még az út felénél sem jártunk, amikor hirtelen sötétedni kezdett. Mintha egy szurokfekete felleg takarta volna el a napot. Néhány perccel később már az orrunk hegyéig sem láttunk. Még az erdőben voltunk és a fák miatt csak lépésben haladhattunk előre. Meggyújtottam ugyan egy fáklyát, de a sötétség olyan áthatolhatatlan volt, hogy a fénykör csak egy kis területet világított be előttünk. Nem volt értelme, hogy az ismeretlen vidéken tovább kószáljunk. A mai nap megpróbáltatásai után már nem vágytam semmilyen váratlan kalandra. Egyébként is nagyon rossz kedvem volt, a dögből kiömlő büdös vér szaga bevette magát a ruházatomba és úgy éreztem minden lélegzetvételnél égeti a tüdőmet.

            Letáboroztunk. Lehajítottam a vastag köpenyemet és a tarisznyámból előkerestem a másikat, a jóval vékonyabbat. Széles mozdulattal terítettem a nyakamba. Inkább megfagyok, mintsem megfulladjak, gondoltam. Sikerült egy pár ágból hevenyészet tüzet gyújtanom, elővettem a táskámból egy darab sajtot és egy kis kenyeret.

– Ó, a mennydörgős isten nyilába!- káromkodta el magát James.

– Hm ?!- néztem rá.

– Fent felejtettem azt az istenverte táskát, annál a nyomorult szörnynél, abban az átkozott barlangban. – dühöngött.

Elővettem egy másik darab kenyeret, és odanyújtottam neki.

– Nem csodálkoznék rajta, ha ennyi káromkodás után rád szakadna az ég. – tettem hozzá. Elvette a kenyeret, és a tűzet kezdte bámulni. Nem csatlakoztam hozzá, tüntetőleg a holdat kezdtem keresni az égen.

– Ez a nap…- sóhajtott. –elég …

– Szörnyű volt? – egészítettem ki. – Neked miért? Nem téged lapított ki az a bűzhödt bestia, és nem te szánkóztál kis híján szakadékba.

Felháborodva pillantott rám.

– Én nem csak magamra gondoltam. Nem vagyok olyan önző.

– Mint én az vagyok? – vágtam a szavába. – Szerinted csupa önzőségből támadtam elsőként én arra a dögre?

– Nem így gondoltam. De ha akarod tudni, te igen is önző vagy. Én nem örültem neki, hogy meg akart ölni az a dög… sőt! Amikor arrébb löktem, reméltem, hogy élve talállak meg alatta. És később elkaptalak, amikor megcsúsztál.  Te pedig… rám mondod, hogy önző vagyok.

            Sértődötten felállt és a lovához lépett. Egy pillanatig álldogált mellette, fejét az állat véknyának támasztva majd hirtelen mozdulttal felkapott a nyeregbe és elvágtatott.

– Ne!- nyögtem fel.                                                                                                                   

 De már késő volt. Felpattantam, eltapostam a tüzet, felültem Clebartra és a nyomába iramodtam.  A sötétben nem láttam a nyomát, a vastag hótól pedig nem hallottam a pata zaját. Találomra vágtattam előre. Reméltem, hogy a falu felé tart, így a tó irányába fordultam. A gőzölgő fekete víz, kísértetiesen terült el a pusztán. Meg sem találtam volna, ha a csillogó felszíne nem lett volna még az éjszakánál is sötétebb.

             Éjfél körül értem el a falut. Elsőként az öreg javasasszony házába kopogtattam be. Lelkendezve fogadott és a társam után érdeklődött. Hogy megelőzzem a további kérdezősködést azt válaszoltam, hogy egy másik úton jön.

            A néni forró teát készített a számomra és lúgos vízbe áztatta a köpenyemet. Amíg szorgoskodott elmesélte, hogy a Humareden kívül az itt élők életét a gyakori rablótámadások is megkeserítik. A rablók havonta jönnek a tó nyugati vége felől felfegyverkezve és ötven aranyat követelnek a falutól, azért, hogy ne gyújtsák rá a halászokra a házaikat.  A pénzt időről időre csak úgy tudják előteremteni, ha a kifogott hal majdnem egészét eladják.  Így szinte állandóan éheznek. A téli hónapok különösen nehezek, mert a tó nem fagy ugyan be, de a halak többsége ilyenkor a mélybe vackolja magát.

            Éjjel nem lett volna értelme tovább indulni, ráadásul reménykedtem benne, hogy James is előbb utóbb megérkezik a kunyhóba. De az éjszaka eseménytelenül telt. Csak felületesen aludtam, felriadtam minden kis neszre. Az éjszaka folyamán az anyó megszárította a köpenyemet, és összecsomagolt egy jó adag füstölt halat és kenyeret a számomra. Megköszöntem a vendéglátását és kora hajnalban indultam, hogy a rablók nyomára jussak. Reméltem, hogy Jamesre is ráakadok út közben.

A fél órai lovaglás után meg kellett, hogy álljak, a hajnali derengésben feketés folt sötétlett előttem a havon. Amikor közelebb mentem már ki tudtam venni egy ember körvonalait.

– James! –kiáltottam. Leugrottam a lóról és odafutottam.

„ Halott! – futott át az agyamon. „ Halott és az én hibámból! „

            A szemem megtelt könnyel. „Egy dámonvadász nem sír” figyelmeztettem magam, de ezúttal nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Összerogytam James mellett és kitört belőlem a hangos zokogás. Percekig sírtam, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy alaposabban megnézzem a testet. Egy fekete-fehér nyílvessző állt ki a felkarjából. Megragadtam és egy határozott rántással kihúztam a sebből. A nyílvessző nyomán vér kezdett szivárogni a karjából.

– Istenem él! – sikoltottam fel.

            Előszedtem a kötszereimet a tarisznyából és elláttam a sebét. Még csak rövid ideje fekhetett itt, a teste kezdett megmerevedni a hidegtől, de még nem fagyott át teljesen. A közeli fenyőkről nem gyűjthettem ágakat, le kellett szaladnom a tó partra és egy köteg nádat hoznom. Tüzet raktam, majd lehúztam James ingét és testét alaposan átdörzsöltem, hogy felmelegítsem. Éppen a tűz éleszgetésével voltam elfoglalva, amikor halk neszt hallottam magam mögül a bozótosból.

„ A rablók!” gondoltam. Villámgyorsan kaptam a földön heverő nyílpuskám után és a fegyvert a bozótosra szegeztem. A kopasz ágak közül egy nagy szürke fej bukkant elő, Dargon volt az, James lova. Remegő kézzel kaptam a kantárja után és a didergő állatot egy fához kötöztem. Sóhajtva ültem vissza a tűz mellé, és le nem vettem a szemem a halkan pihegő Jamesről.

            Gyötört a bűntudat. Féltem, hogy soha többé nem fog felébredni, és a halála örökké a lelkemet fogja terhelni. Gyerekkorom óta nem engedtem közel magamhoz senkit, megszoktam, hogy ridegen és kimérten bánjak az emberekkel, még a barátaimmal is. Nem akartam, hogy még egyszer megtörténhessen, az hogy elveszítek valakit.

Időről időre megérintettem a homlokát. Hideg volt, mintha egy jégtáblához értem volna. Nem tudom mennyi idő telt így el. Egyszer csak halk nyöszörgést hallottam. James szeme még csukva volt, de kezdett magához térni.

– Hallasz? –kérdeztem reménykedve.

–  Mondtam, hogy nincs pénzem. Inkább öljenek meg! – nyögte.

– James! – suttogtam. Úgy tűnt felfigyelt a hangomra és lassan nehézkesen kinyitotta a szemét.

– Ithil?

 Majdnem elsírtam magam örömömben, de próbáltam mosolyogni.

– Bocsáss meg!- tört ki belőlem. – Nem akartalak megbántani. Hogy kerültél ide? Ki támadott meg?

– Tegnap, amikor magadra hagytalak nagyon dühös voltam. Úgy éreztem elárultál. Hallottam, hogy utánam jössz a lovaddal, de elbújtam, mert egy időre elegem lett a társaságodból. Eszembe jutott a felszerelésem. Egy vadász nem járkálhat a fegyverei nélkül, így fogtam magam és visszatértem a barlangba. Nagy nehezen rájuk akadtam, de elég sok időt elvesztegettem, mire újra a tóhoz értem. Már hajnalodott, amikor megláttam a falut. Legnagyobb meglepetésemre a sötétben jócskán eltértem kelet felé az eredeti útirányunktól. Gondoltam, hogy a faluban vársz, így elindultam visszafelé, amikor váratlanul rajtam ütöttek. Négy férfi volt, a pénzemet követelték. Amikor nem adtam nekik semmit az egyikük rám lőtt. Leestem a lovamról és beütöttem a fejem,  Dargon pedig vágtatva elinalt a sűrűbe. Így legalább megmentette a tarisznyámat.

– Az én hibám volt. – nyögtem fel. – Ha nem mondok neked olyanokat…

– Ugyan, én is jócskán túlreagáltam a dolgot. Felejtsük el az egészet!

– Nem fáj a kezed?

– Próbálok nem gondolni rá.

– Vissza kell mennünk a faluba! A rablók ügye még várhat pár napot, amíg a karod rendbe jön.

            A faluban ismét a javasasszonynál szálltunk meg. A falusiak örültek az újbóli felbukkanásunknak, úgy vélték két vadász jelenléte mellett biztonságban tudhatják magukat. Húsz napot töltöttünk el a körükben. James sebe szépen gyógyult, én pedig kihasználtam a lehetőséget, hogy gyarapítsam a gyógynövényekkel és a gyógyítással kapcsolatos ismereteimet. Furcsa ezt mondani, de régóta nem éreztem ilyen boldognak magam.

 

 4. Fejezet: A rablók

             A pihenés napjait intenzív tervezgetéssel töltöttük. A falut meg kell szabadítanunk a rablóktól, addig nincs értelme visszatérnünk Rondellardba. Nem tudom O’Bergac tudott- e a haramiák létéről, de abban biztos voltam, hogy elvárná, hogy megnyugtatóan intézzük el az ügyet.

            Kikérdeztünk mindenkit, aki látta a rablókat. Összegyűjtöttük az információkat a fegyvereikről, a szokásos útvonalaikról, és arra a következtetésre jutottunk, hogy nagyjából harmincan lehetnek. A vezérüket Caspardnak hívják, és valószínűleg valamilyen katonai kiképzést kaphatott, mert a seregben szokásos utasításokat és jelzéseket használja.                          

 Egyértelművé vált számunkra, hogy ennyi ember legyőzésére kevesen vagyunk ketten. Csak akkor érhetünk el eredményt, ha a falubeli férfiakat is sikerül rávenni a harcra. A halászok bevonása a későbbiekre nézve is hasznos lehet. Ha egyszer megtanulták, hogyan védhetik meg magukat az ellenséggel szemben, többé már nem lesznek olyan kiszolgáltatottak.

Persze könnyű volt elképzelni, hogy harcra visszük őket. De mivel semmilyen gyakorlattal nem rendelkeztek, erős kételyeim voltak a sikert illetően. Ennek ellenére naponta több órán át is gyakorlatoztattam őket. Megtanítottam a lesvetés alapjait, néhány önvédelmi fogást, és gyakoroltuk a furkók és kések fegyverként való használatát. Íja csak két embernek volt, nem számítottak jó lövőnek, de egy támadás kezdetén azért fel lehetett őket használni zavarkeltésre.

A gyakorlatlan csapatnak csak akkor lehetett esélye, ha nálunk lesz a kezdeményezés. De ehhez meg kellett találnunk a rablók tanyáját. Legalább félnapnyi távolságra kellett, hogy legyen a falutól, mert az itt élők ismerték a közvetlen környezetüket, és eddig nem akadtak rájuk. Mivel a rablók lovakkal jöttek, számukra egy ekkora út megtétele nem okozhatott gondot. Megkértem az embereket segítsenek összeállítani a környék térképét, berajzoltuk az összes utat, amit ismertek, a lehetséges rejtekhelyeket, barlangokat, vízmosásokat. Majd neki fogtam, hogy módszeresen átkutassam a környéket.

Egy reggel tűzrakás nyomait fedeztem fel a tó nyugati partján. Szerencsém volt, napok óta nem esett friss hó, és az olvadó hóréteg megőrizte a partra vivő nyomokat. Clebartot egy fához kötöztem és a lopakodó technikát használva osontam előre teljesen hangtalanul a nyomokat követve. Akik előttem jártak igen biztosak lehettek magukban, meg sem próbálták elleplezni a nyomaikat. A tótól az erdőbe jutottam, itt már nehezebb volt a dolgom, mert a fák között sok helyen elolvadt a hó és a kemény fagyos föld nem volt a segítségemre.

Az ösztöneimre hagyatkoztam, és próbáltam elképzelni én milyen utat választanék. Majd egy órai körbe-körbe járkálás után ösvényre találtam, ami egy domb gerincére vitt fel. A domb tetejét galagonyabokrok nőtték be, a szúrós növények között alig lehetett észrevenni a gyalogutat. Amikor felértem a domb tetejére lehasaltam, és lenéztem az alattam fekvő vidékre. Egy völgykatlan tárult a szemem elé, egyetlen bejárata a domb felől nyílott. Nyáron a buja zöld bokrok és a magasra növő bükkfák között teljesen láthatatlan lehet ez a hely. Most viszont átláttam a kopár ágak szövevényén és nyolc faházat vettem észre. Az egyikből nagy testű férfi lépett ki, bozontos kutyával a nyomában. Körbenézett majd megigazította a vállán lévő puskát és elindult felém. Vadászni mehet, állapítottam meg.

Vissza kellett húzódnom, mielőtt felér a dombra. Nem tőle tartottam, megtanítottak rá, hogy bújjak el láthatatlanul, de féltem, hogy a kutya szaglását nem csaphatom be. Nagyjából tíz percnyi egérutam volt, hozzá képest. Ügyelve, hogy ne hagyjak nyomokat leosontam a dombról. Az erdőben már futva igyekeztem vissza a parton hagyott lovamhoz. Tudtam, hogy messzire kell jutnom, mielőtt kibukkan a fák közül, különben a sík terepen észrevesz.

Visszatértem a faluba, és elmeséltem a látottakat. Egyetértettünk abban, hogy a rablók lakhelyére sikerült rátalálnom. Most már csak a támadás tervét kellett kidolgoznunk. Amikor elkészültünk vele részletesen elmagyaráztam a falusiaknak a teendőiket. Ha gyakorlott harcosaim vannak egyszerű frontális támadást indítottam volna az éjszaka közepén, de nem akartam kockáztatni, és főleg minél kevesebb embert akartam veszíteni. Ezért cselhez folyamodtunk. Megkértem az asszonyokat, hogy készítsenek egy nagy, a Humaredre emlékeztető bábut, aminek az lesz majd a feladata, hogy a sötétben megrémítse a menekülőket és ezzel elzárja a katlan északi oldalát. Így csak az ösvényt kell majd az ellenőrzésünk alatt tartanunk.

Kora délután indultunk. Huszonhat halász és két vadász. Tizenöt férfit hátrahagytunk a falu védelmére. Szerencsénk volt, reggel óta fagyos szél fújt, időnként hózáporral árasztva el bennünket. Biztosra vettem, hogy a rablók meghúzzák magukat ebben az ítéletidőben. Gond nélkül jutottunk el az erdőig. Innen James előrement, hogy kikémlelje minden rendben van –e. Én pedig tüzet rakattam, hogy a széltől elgémberedett emberek felmelegedhessenek egy kissé. Persze ügyletünk rá, hogy a tűz ne füstöljön, a lángokat takarókkal vettük körül, nehogy a fényük elárulja a hollétünket. Amikor James visszatért, elindultunk az erdőn át. Már éjszaka volt, a sötét miatt csak lassan haladhattunk. Senki nem szólt. Át tudtam érezni az emberek félelmét, békés halászok voltak, akik most talán a haláluk felé igyekeznek.

Amint felértünk a gerincre, rájuk parancsoltam, hogy bújjanak el, de készítsék elő a fegyvereiket. Két bátor, fiatal fiút vettünk magunk mellé, akik most előszedték a Humared bábuját. Nagyon elnagyolt figura volt, csak a medvefejet lehetett rajta jól kivenni, a teste összevarrt takarókból állt, világosban nem ijesztett volna meg még egy gyereket sem, de bíztam benne, hogy a pánikban menekülőket azért félrevezeti majd. Megkerültük vele a tanyát és a bábut ráterítettük néhány bokorra. A két fiú elbújt alatta, az ő feladatuk volt, hogy mozgassák a bábot mialatt megpróbálják utánozni a hangját.

Ezután Jamesszel leereszkedtünk a házak közé. Fentről láttuk, hogy a tanyát egyetlen őr őrzi csak, ő is a tűz mellett kuporog, és a kezét melengeti. Gyerekjáték volt mögé lopózni és elvágni a torkát. A tűztől elvakítva még azt sem látta ki végez vele. Amíg James semlegesí-tette az őrt, én puskaporral szórtam körül a házakat, és halolajat locsoltam a falaikra és a zsin-delytetőkre. Egyetlen épületet hagytam csak ki, a lovak istállóját. Sajnos ahhoz nem volt elég porom, hogy felrobbantsuk a falut, de azért így is egész szép kis tűzijátékot idézhettünk elő. Befejezve az előkészítő munkákat fedezékbe vonultunk, és megadtuk a jelet a falusiaknak, hogy ereszkedjenek lejjebb a domboldalon.

Azután begyújtottam az első sistergő kis lőporcsíkot. A kékes láng sziszegve érte el az első házat, majd futott tovább a távolabbiak felé. Az ajtók elé nagyobb kupac lőport szórtam. Elhangzott az első durranás, majd kis szünetekkel a többi is. A tűz dolgát a domboldalról kilőtt tüzes, nyílvesszőkkel is segítettük. Pár perc alatt lángba borult a völgy. A haramiák ordítva rontottak ki házaikból, elvakulva a lángok fényétől. Akire nem fröccsent láng, arra a feldühödött férfiak vetették rá magukat. Jamessel egymás után lőttük ki a nyilainkat. A hátborzongató recsegést, ropogást, sikoltozást csak fokozta a Humared irányából jövő állati bőgés hangja.

A harc talán fél órán át tarthatott. Amikor a rablók közül már senki nem mozdult, számba vettük a sebesültjeinket. Idrodnak, a legöregebb halásznak kilőtték a jobb szemét, egy férfinak pedig átlőtték a combját, volt még pár vágás, sok zúzódás, de komolyabb kár senki-ben nem keletkezett. Győztünk!

Körbenéztünk találunk- e a füstölgő romok között bármit, ami a falusiak hasznára lehet, de csak kevés zsákmányra leltünk. Néhány összekormozódott vasedény, cseréptál, és egy-két puska volt minden. A tűz alapos pusztítást végzett. Sikerült viszont összefogni nyolc lovat. Az állatok a harc kezdetekor rémülten nyerítve rontottak ki az istállójukból, és vették be magukat az erdőbe, de a csend beállta visszacsalogatta őket a falu közelébe. Nagy kincsnek számítottak, a falusiaknak eddig még szamara sem volt, nem hogy lova. Eladhatják őket a következő vásáron, de néhányat bizonyára megtartanak majd, hogy könnyebbé tegyék az utazásaikat.

A faluban az asszonyok rettegve várták a visszatérésünket. Mikor kiderült, hogy senkit nem vesztettünk el, és sikeresen leszámoltunk a rablókkal, örömünnepet rendeztek. Szívesen maradtunk volna még néhány napot, mert nagyon megkedveltük az itt élő kedves, nyíltszívű embereket, a harc is összekovácsolt bennünket, de tudtuk, hogy a fővárosban már várnak ránk.

Borongós reggelen indultunk vissza, jócskán felpakolva a falusiak ajándékaival, füstölt hallal, cipóval, köményes süteménnyel, szárított erdei bogyókkal. Háromnapi meg-feszített tempójú lovaglás várt ránk. Útközben csak egyszer álltunk meg letáborozni, annál a barlangnál, ahol korábban is megszálltunk.

A barlang most rendkívül barátságtalan helynek tűnt. Majd a feléig hó fedte a pad-lózatát, a nyirkos falra pedig jégvirágok fagytak. Időbe tellett mire sikerült elegendő rőzsét összegyűjtenünk ahhoz, hogy alkalmassá tegyük az ott éjszakázásra. A tűz meleg fénye kissé barátságosabbá tette a helyet, de Jamesnek nem volt kedve beszélgetni. Ha szóltam hozzá csak kurtán- furcsán válaszolgatott, így inkább magára hagytam és begubózódtam a köpenyembe, hogy minél hamarabb elaludjak. Az egész napos lovaglás után nem is kellett sokat várnom rá, hogy elnyomjon az álom.

Reggel, amikor félig összefagyva felébredtem Jamesnek hűlt helye volt. Dargon ott állt szorosan Clebart mellett, a két állat egymásnak dőlve melegítette egymást.” Tehát James nem mehetett messzire.” szűrtem le e tanulságot. Azután rögtön eszembe is jutott, hol lehet morcos barátom. Lecsúszkáltam a havas lejtőn az erdőig majd nesztelenül a nagy tölgyfához lopóztam. Igazam volt, James fennkuporgott a fa göcsörtös ágai között. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a közeledésemet.

–  Valami baj van? – kérdeztem.

– Most már értem miért másztál fel ide a múltkor. – válaszolta. – Te akkor miről gondol-kodtál? – tette hozzá.

– Rólad. – vallottam be elvörösödve.

– Egyből gondoltam… – mondta.                                                                                                       Majd lassan elkezdett lefelé ereszkedni a fáról. Neki sokkal jobban ment, mint ahogy nekem a legutóbb. Amint leért, rám sem nézve elindult a barlang irányába.

– Hová mész? – kiáltottam utána.                                                                                                   Persze tudtam, hogy hová tart, de szeretettem volna kicsikarni belőle egy kis információt arról, hogy miről gondolkodott a fán. Sajnos nem válaszolt. „ Ilyen egy csökönyös szamarat!” dohogtam magamban. A barlangban már csak az indulás előtti szokásos dolgokról beszéltünk. Ugyan ez volt igaz a hátralévő útra is. James került minden lehetőséget a beszélgetésre, hiába próbáltam puhatolózni nála. Végül a büszkeségem győzött a kíváncsiságom felett és a hosszú, fárasztó utat majdnem teljes csendben tettük meg.

            Szürkület volt már mire a fővárosba értünk. Egyenesen a vadászház felé vettük az irányt. Annyira elgémberedtem, és összefagytam a lovon, hogy másra sem tudtam gondolni, mint egy nagy kád forró vízre, és egy hatalmas adag zubogó teára.

            A vadászház kertjébe érve leugrottunk a lovakról és az istálló felé indultunk. Én mentem elől, a teljesen kimerült Clebartot vezetve. Hirtelen az istálló ajtaja mögül Marisia pattant elénk. Kard volt a kezében és James felé lendült.

– Itt a bosszú ideje, áruló!- kiáltotta.

            Jamesnek, aki mögöttem jött, így később látta meg a lányt esélye sem volt rá, hogy előrántsa fegyverét. Villámgyorsan kellett cselekednem. Előre vetettem magam és megálltam James és a haragtól kipirult Marisia között. A lány csak az utolsó pillanatban tudta lefékezni a támadását.

– Ithil! Te még véded? – hördült fel. – Majdnem megölt! És a tetejében még áruló is!

– Honnan veszed? – kérdeztem. – Én tudom mi volt a párbaj igazi oka. Kérlek csillapodj le és beszéljük meg a dolgot!

– Tudod? Akkor nem értem, hogy állhatsz ki mellette! Vagy csak nem lettél te is vámpír- bérenc? – szűkült össze a szeme.

– Tessék?… Ezt meg honnan gondolod? – döbbentem meg.

– Talán innen.. –húzott elő a zsebéből egy pajzs alakú ezüstlapocskát. Elvettem tőle és megforgattam. Láttam már korábban is ilyet. Ez volt a vámpírok menlevele, aki ilyet kapott a vámpírkalifa aláírásával, szabadon járhatott a vámpírok között, nem eshetett baja. A lap hátoldalára James neve volt bevésve cirkalmas írással.

– Marisia hatalmasat téved. – próbált megnyugtatni James, de hiába.

Marisiát évek óta ismertem, a testvéremként tekintettem rá. Jamest viszont csak pár hete sodorta az utamba a sors, és még alig tudtam róla valamit.  Forogni kezdett velem a világ.  Felidéztem magamban az elmúlt pár hét eseményeit. Jamesnek rengeteg alkalma lett volna megölni engem, ehelyett kétszer is megmentette az életemet. Nem lehet áruló, de akkor mi a magyarázat erre a jelvényre.

– O’ Bergacnak megmutattad már? – kérdezte James Marisiát. A hangja magabiztosan csen-gett.

– Nem. Szembesíteni akartalak vele. De most itt a kitűnő alkalom. Remélem végignézhetem a kivégzésedet . – válaszolta a lány.

            Elindultunk a fellegvárba. O’Bergac már értesült a visszatérésünkről, így nem kellett várakoznunk, hogy fogadjon bennünket. Ezúttal a pompás, aranyozott szobrokkal és borszínű brokátokkal díszített márványborítású fogadóterembe vezettek bennünket. A szokásos köszöntések elhangzása után Marisia előlépett és a miniszter vaskos kezébe tette a jelvényt. Az arcán győzelmes mosoly látszott.

– Ááá, most már értem, miért tartottál te is velük Marisia. – mondta O’Bergac. – Szóval meg-találtad ezt a kis csecsebecsét. Legutóbb már vissza akartam kérni Jamestől, de úgy látszik mind a ketten megfeledkeztünk róla.

– Micsoda? Maga tudott erről?- döbbent meg a lány. Zavartan pislogott hol a kövér minisz-terre, hol pedig Jamesre.

– James és a korábbi társa Jowly, egy rendkívül veszélyes feladatot teljesített a birodalom szolgálatában. Be kellett férkőzniük a vámpírok bizalmába, hogy fontos információkkal láthassanak el bennünket. Ezért kapták ezt a jelvényt. Te jó ég, mennyi bajunk volt vele, mire sikerült egy, az eredetihez megtévesztésig hasonló másolatot készítenünk. Nem sima ezüstből van ám.. Na de ez nem tartozik ide. James és Jowly elvégezték a rájuk bízott munkát. Sajnos később kiderült, hogy Jowly saját játszmába kezdett, és tényleg vámpírbérenc lett. De erről ez a fiú semmit sem tehet. És most ha kielégítőnek találod a válaszomat meghallgatnám a vadászaim beszámolóját az Árnyék- tónál átélt kalandjaikról.

            Marisia megsemmisülten oldalgott ki a teremből. Mi pedig részletesen elmondtunk mindent, amire O’Bergac kíváncsi volt. Fél órával később visszatérhettünk a szállásunkra. Egy, a miniszterrel eltöltött fél óra hihetetlenül el tudta fárasztani az embert. Soha nem dicsért meg senkit, a kérdéseit hallgatva az ember úgy érezte, mintha csupa kudarcról kellene beszámolnia. Zseniális érzékkel tapintott rá az akciók hibáira, és az ember soha nem tudhatta, hogy végül is meg van e elégedve a munkájával vagy sem. Őszintén fellélegeztem, amikor végre kiléphettünk a nehéz bronzajtón.

            A házhoz visszatérve nem volt sok kedvem hozzá, hogy Marisával találkozzam. James is hasonlóan érezhetett, mert megkérdezte:

– Nincs kedved fára mászni?

– Persze hogy van. – vágtam rá, és már oda is szaladtam a terebélyes hársfához. Felkapaszkodtam az egyik ágra, és a vékony hóréteget lesöpörve kényelembe helyeztem magam egy ágvillán. James követett.

– Ügye nem hitted el? – nézett rám.

– Nem. De ha lehet, ne tartogass sok hasonló titkot! Egyébként miért nem ellenkeztél?

– Miért? Lett volna értelme? Marisia legalább olyan makacs, mint te. Meg sem hallgatott volna.

– Nem, valóban nem.

– Na, látod. Nekem volt igazam!- nevetett.

– Mint mindig…- válaszoltam, és hogy ne érezze olyan jól magát megdobtam egy szép kövér hógolyóval. A golyó pont a szeme között találta el. Prüszkölve nevetett fel, és a következő pillanatban már röpült is felém egy adag hó. Hamarosan csuromvizesek lettünk a hótól, a kezem lilára fagyott, és a nyelvem is úgy elgémberedett a hidegtől, hogy csak értelmetlen makogásnak tűnt, amit mondtam.

– Menjünk be. – indítványoztam, azután lekecmeregtem az ágról. Ahogy függőleges helyzetbe került a hátam, egy a galléromba akadt hógolyó végigszánkázott a gerincemen. Felvisítottam és hátra se nézve futottam be a házba.

            A fogadószobában Marisia ült ránk várva. A terített asztalon fűszeres forralt bor gőzölgött , egy tálon hideg kacsasült és frissen pirított szalonnacsíkok voltak felhalmozva. A terítékeink a helyükön várták, hogy neki fogjunk a tisztességes és bőséges vacsorának. Látva Marisia bűnbánó arckifejezését, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ezek szerint megúsztuk a           „jelenetet”,  pedig erősen tartottam tőle, hogy régi barátom sarokba szorít és rákényszerít, hogy válasszak közte és James közt.

– Bocsánat! Félreismertelek ! –szabadkozott Marisia és James felé nyújtotta az illatos forralt borral teli gőzölgő kupát. 

– Semmi gond. A helyedben és is így tettem volna. Az ember soha nem gyanakodhat eleget.- tette hozzá, és tudtam, hogy Jowly esete futott át az agyán.

– Mit csináltál, amíg nem voltam itt?- fordultam a barátnőmhöz, közben lehuppantam a székre és egy jelentős adag szalonnát és némi húst halmoztam a tányéromra.

– O’Bergac ragaszkodott hozzá, hogy amíg nem gyógyul be teljesen a sebem, pihenjek. Elég unalmas volt. Csak jöttek mentek a vadászok, ki két napot, ki csak egy éjszakát töltött itt, én pedig bosszankodva lógattam a lábam. Aztán végre megszánt a miniszter és egy királyi küldetést bízott rám. Duargent kaptam társnak. Emlékszel még rá? Az a magas, jóképű fickó. Kissé beképzelt volt ugyan, de végül egész jól kijöttünk egymással.

            Akaratlanul is elmosolyodtam. Marisia csak ritkán jött ki jól valakivel. Legalább olyan tüskés természetű volt, mint én. De mivel neki nagy, álmodozó zöld szemei voltak, és bájos pofikája senki sem tudott sokáig haragudni rá.

– Na, és veletek mi történt? –kérdezett vissza.

            Beszámoltam a Humareddel és a rablókkal vívott csatánkról, de amikor James sebesü lésére került sor, azt mondtam, hogy harc közben szerezte. Nem dicsőség ha egy vadászt közönséges banditák lepnek meg és lőnek le. James hálásan nézett rám, de egyébként csak ritkán szólt bele a beszélgetésbe.