R. J. Hendon: Korcsok 2. részlet

Első részlet

*

Öt Lábujj szaga egyenesen a szabadba vezetett a folyosó végén nyíló betört ablakon keresztül. A kutya odakint várta, vakkantott neki, miközben tehetetlenül járkált fel és alá. Egy tetőre értek ki, amely nyikorgott a tappancsuk alatt és minden lépésnél félő volt, hogy beszakad. Csakhamar mindketten rájöttek, hogy innen nincs tovább. Együtt járták be a tető szélét, de körös-körül a mélység fogadta őket. Az egyetlen út visszafelé vezetett, de onnan már a Kétlábúak ordibálása hallatszott.

Öt Lábujj szűkölt; közel s távol nem maradt más hely, ahová át tudtak volna ugrani, csak a szürke házfalak vették körbe őket. Óvatos feltette két mellső lábát az ablakpárkányra, ám mielőtt visszamászhatott volna, felbukkant egy csapat Kétlábú. Óvatos visszahuppant, de ekkor a lapos tetőt borító lemezek elcsúsztak a lába alatt, megbillent az állatok súlyától és a két kutya lezuhant. Egy rozoga asztalra estek, ami nagyot reccsent, aztán összerogyott. Az állatok a földön kötöttek ki, de az ijedtségen kívül más bajuk nem esett. Öt Lábujj hörgött, nyál ömlött a szájából és kis híján vonszolnia kellett magát, annyira kimerült. Óvatos is legszívesebben lefeküdt volna, hogy kipihenje magát, erőt gyűjtsön és később folytassa a menekülést, de életösztönei azt súgták neki, hogy egy pillanatra sem nyugodhat.

Szorosan a falhoz simult, mikor elindult a derengő fény felé a folyosó végén, ahol friss levegőt érzett. Lépésenként megállt, hogy hallgatózzon, szaglásszon és ilyenkor mindig visszanézett Öt Lábujjra, hogy követi-e még. A Kétlábúak csapata rohant el a fejük felett és ez sietségre ösztönözte őket. Mire elérték a folyosó végét, már mindketten loholtak. Egy bedeszkázott ajtóhoz jutottak, melynek rései közt már látták vízpartot, de még át kellett törniük az akadályon. Óvatos kaparni kezdett, hogy kitágítsa a legalsó rést. Öt Lábujj is segíteni próbált, de mancsa alkalmatlan volt az ásáshoz, ezért inkább rágcsálta a deszkákat, hogy minél előbb kijussanak.

A Kétlábúak lejöttek fentről és törtek-zúztak, durrogtattak. A kutyák felkapták a fejüket a kiabálására, de folytatták a munkát, mikor látták, hogy még nem vették észre őket. Öt Lábujj a fa szélét rángatta, ott, ahol a leggyengébben tartott. Megtámaszkodott mind a négy lábával és feszítette a deszkát. Érezte, hogy mindjárt elenged, de a fáradtság már kezdett úrrá lenni az öreg kutyán. Óvatos is rájött, hogy eredményesebb, ha ásás helyett a feszegetésbe fekteti minden erejét: ő is tépni, húzni kezdte a deszkát, míg végül egy reccsenéssel elrepedt. Kétlábúak ordításától hajtva bújtak ki a kis résen, előbb Óvatos, majd Öt Lábujj, aki felvisított ijedtében, mikor a durranó botok a deszkába martak. Végre szabadon rohantak a nyílt levegőn és remélték, hogy a Kétlábúak felhagynak az üldözésükkel.

Nem csak nekik sikerült kijutni a gyilkos udvarról: Éber, a sebesült Ősz és négy másik kutya csatlakozott hozzájuk a nyílt ég alatt. Pocsolyákkal tarkított betonon szaladtak le a mocskos vízhez, leugrottak a partfalról és talpuk végre puha homokot érinthetett. Ősz elterült, mikor a többiek után vetette magát, de felállt és megrázta magát, hogy szabaduljon a bundáját borító ragacsos iszaptól.

A kutyák kis idő elteltével lassítottak, mikor érezték, hogy már nincs félnivalójuk. A túlpart messze volt és a nagy víz kiszélesedett. A Kétlábúak néhány lusta monstruma ringatózott a vízen, de a kutyák nem féltek ezektől. Kimerülten csattogtak a nedves homokban. Éber ment elöl, orra végig a földet pásztázta ennivaló után. Hasuk korgott az éhségtől, másfél napja egyikük sem jutott egy falathoz sem. A szomjúság is gyötörte őket, de nem mertek inni a folyóból; kölyök koruk óta tudták, hogy betegek lennének tőle. Túl sok fura szagú anyag úszott a felszínén.

Egyikőjük sem gondolt már a történtekre, de ismét beléjük ivódott a Kétlábúak kegyetlensége és vadsága. Óvatos ezelőtt is igyekezett elkerülni őket, mert minden egyes találkozással egyre mélyebbre vésődött benne, hogy egy Kétlábú végzetes veszedelmeket rejt. De már azt is sokszor megfigyelte, hogy durranó botjaik nélkül mit sem érnek ezek a magas alakok, sőt, egyenesen félnek tőlük. A rettegésüknek átható szaga volt, akárcsak a dühüknek és gyilkos szándékuknak. Ezekből állt egész lényük – más halovány illatot nem is lehetett érezni rajtuk. Még verejték, vér vagy a hús szagát sem.

*

2.

– Overtoun, az otthon, ami védelmet nyújt… A szerető szülő… A gondoskodó házmester.

Egart Lorens épp elhaladt egy ruhanyomtató szalon előtt, mikor a nyolcszögletű épületen végigfutott a fényreklám. Majdnem felnevetett, mikor meghallotta az ezerszer szajkózott szlogent, miközben gondolataiba mélyedt. Még hogy szerető szülő… A szeretet az egyetlen, amit nem kapott meg még a saját szüleitől sem.

Overtounnak hívták a várost, de lakosai közül senki nem használta ezt a nevet. Mindenki úgy emlegette, hogy a „város”, mert több ezer kilométeres körzetben ez maradt az egyetlen említésre méltó település. A kataklizma után pusztasággá vált Földön az emberek mindenfelől a legérintetlenebb területekre vándoroltak és néhány száz éven belül kialakultak az új központok. Minden város egy külön világ volt, de Overtoun nőtt a legnagyobbra. A várost vezető Mentmore-dinasztia már az összeomlás évei előtt is gazdag és befolyásos volt, így már akkor megkezdődhetett új otthonuk építése, mikor a világ többi része még csak kezdett kilábalni a globális sokkból.

A kívülről érkező ember nem sokat láthatott a fehér, geometriai formákat idéző lakóépületekből, fény-szökőkutakból, szórakozóhelyekből és múzeumokból, mert Overtount egy egybefüggő, harminc méter magas, vasbetonból épült Fal vette körbe. A Falon kívül csak a vízerőmű, az üzemek és a szennyvíztisztító telep kaptak helyet.

Egy overtouni polgárnak az igazi mennyországot jelentette. A városi polgárság csupán egymillió főt számlált és alanyi jogon járt nekik az összkomfortos lakás és a bőséges étel – feltéve, ha csendben fejet hajtottak a Mentmore-ok előtt és nem hibáztak semmiben. Hibát kétszer egymás után senki sem követett el.

Lorens pontosan ettől rettegett most. Jottányit sem változott a hangulata azóta, hogy kilépett főnöke irodájából. Első aggodalma ugyan nem igazolódott be, egyelőre nem a kirúgás és otthontalanság veszélyével kellett szembenéznie. Azonban a feladat, melyet rá róttak, rengeteg buktatót rejtett magában.

Megállt egy utcai kivetítő előtt, ahol már kisebb tömeg gyűlt össze; a képek egy vérfürdőbe torkolló razzia légi felvételeit mutatták.

– A hajnali órákban a városőrség különítménye egy élelmiszerraktár fosztogatóira csapott le a kikötői negyedben – szólt a tájékoztató. – A bűnelkövetők azonosítása megtörtént: mindkét férfi a Kráterből származik, korábban már mindkettejüket elítélték kisebb értékű lopások miatt. A városőrség szóvivője szerint a barbárok feltehetően a gát mellett jutottak be a város területére.

– Rohadt barbárok – morogta valaki a tömegben, mire többen bólogattak.

A barbárok, vagyis a máshonnan idetelepült emberek a szennyvíztisztítóban és a feldolgozó-üzemekben végzett munkájukért cserébe pénzt és szállást kaptak egy számukra fenntartott, a Falon kívül eső városrészben, a Kráterben. Közülük csak azok tehették be a lábukat Overtounba, akik valami értékeset hoztak.

– A letartóztatás közben korcsok támadtak a városőrség embereire – folytatta a híradás –, akik fél tucat állattal végeztek. Az akcióban három ember súlyos, egy pedig könnyebb sérüléseket szenvedett – őket a Gondozó Házba szállították.

– Ki kellene már irtani ezeket a dögöket – szólalt meg Lorens mellett egy fiatal férfi, akinek egyenesen felfelé álló, piros haja volt és ezüstszínűre festett bőrén csillogott a kivetítő fénye.

Mikor Lorens nem válaszolt, a férfi végigmérte.

– Maga szerint talán nem? – kérdezte megvetően.

– Nem hiszem, hogy minden problémára a kiirtás a legjobb válasz.

Ezen nem csak a piros hajú férfi hördült fel, egy idősebb asszony, akinek lila haja a háta közepéig ért, arcán pedig geometriai mintájú tetoválások díszelegtek, tátott szájjal nézett Lorensre.

– Akkor csak pátyolgassa azokat a dögöket!

– Nem pátyolgatom őket! – fortyant fel Lorens. – Én csak azt mondom, hogy…

– Hány rendes ember életét tették már tönkre a nyavalyás állatok? – vágott a szavába a lila hajú asszony. – Ráadásul pont akkor támadnak, mikor a barbárok az élelmünket fosztogatják? Milyen különös véletlen!

– Azt akarja mondani, hogy a barbárok uszították rá őket a városőrségre?

– Azt hát! Ezektől minden kitelik!

Lorens elhajította az édes-savanyú fehérjeszeletet, amit néhány saroknyira vett egy automatából, és tovább állt. Az étvágya is elment a műsortól.

Huszonkilenc évesen került a hivatal állományába, mint a vadállatok szakértője és kártevőügyi kockázatelemző. Tudta, hogy sohasem lesz belőle részlegvezető, még akkor sem, ha rájön a kutyák szelídítésének titkára. Nem voltak meg hozzá a külső adottságai. Száznyolcvan centiméterével, szőke hajával és kék szemével szürke egérnek számított. Ahogy az utcán sétált zsebre dugott kézzel, gyakran megnézte magának a többi polgárt. Alig lehetett találni két méter alatti férfit és a legtöbb nő is magasabb volt Lorensnél. Tejfehér, bronz, arany vagy ébenfekete bőrüket egyetlen pihe szőr, anyajegy, pattanás vagy szemölcs sem csúfította. Arcukat mértani pontossággal keretezte frizurájuk. A rendetlen megjelenés otrombaságnak számított. Pár éve, mikor még az egyetem jelentette Lorens számára a világot, elkésett az óráról és fordítva vette fel a felsőjét, mert kapkodva öltözködött. Élete egyik legmegalázóbb élménye volt, mikor professzora az egész hallgatóság előtt zavarta ki az előadóteremből, miközben elhordta őt mindenféle barbárnak és emberállatnak.

De hiába ügyelt arra, hogy ilyen eset még egyszer ne fordulhasson elő; beesett arca miatt a felszínes szemlélő azt hihette róla valamilyen nátha vagy más kórság bujkál benne. Ha volt valami, amitől az emberek még a slamposságnál és a szőrszálaknál is jobban undorodtak, az a betegség. A betegség egyet jelentett az alacsony származással, hiszen a város polgárai mentesek voltak mindennemű vírusos vagy bakteriális fertőzéstől, testi torzulástól és örökletes rendellenességtől. A betegségek csak a barbárokat és az állatokat sújtották, mert ők nem rendelkeztek az overtouniak tökéletes immunrendszerével.

Lorens tudta, miket mondanak róla kollégái a háta mögött. Az egyik népszerű szóbeszéd szerint egy barbár férfi gyermeke, akinek sikerült valahogy elhitetnie magáról, hogy a város polgára, és minden reggel szőrteleníti az egész testét, tetőtől talpig, nehogy lebukjon. Ez volt a gorombább pletyka, de igazából senki sem hitte el. A másik inkább szánalmat és félelmet keltett az emberekben: beteg kinézetének nem lehetett más magyarázata, mint, hogy Lorens bizonyára kint járt a vadonban, ahol elkapott egy olyan betegséget, amivel még a polgárok immunrendszere sem bírt el. Pedig Lorens még sohasem tette ki a lábát a városból.

Az ég ezen a napon különösen sötét volt, az utcák fölé kifeszített fólián pedig megállás nélkül dobolt az eső. Lorenst idegesítette a zaj; még azt is szívesebben elviselte, ha bőrig ázik, de egy esővíztől csöpögő alak visszataszító látványt nyújtott volna a városlakóknak.

Mire delet ütött az óra, megérkezett útközben kigondolt céljához. Egy bolt ajtaján nyitott be, mely fölött a Seren Régiségek feliratú cégér lógott. Az ajtó csilingelt és Lorens még körbe se nézhetett az üzletben, már megjelent az idős Helma Seren, arcán ragyogó mosollyal.

– Á, Dr. Lorens, örülök, hogy megint betért hozzánk! Mi szél hozta? Kitalálom: megint a nyomtatott könyvek érdeklik, igazam van?

A kilencven év körüli asszony hollófekete haját szigorú kontyba csavarta, mely még egy húszévesnek is irigyére vált volna. Arcán csak néhány ránc látszott a szeme körül, bőre máskülönben élettel teli és fiatalos maradt, melyet a festék porcelánfehérre színezett. Hosszú nyakát magas gallér ölelte körbe, amely egyenes esésű, selyemruhában folytatódott. A ruha azokból a nyomtatószalonokból származott, ahonnan az overtouniak teljesen egyedi öltözetet készíttethettek maguknak néhány óra leforgása alatt.

Lorens jóindulatúan mosolygott.

– Igaza van, Mrs. Seren. De ha végeztem, szétnéznék a dísztárgyak és a festmények között is. Nem bánja?

– Hogy bánom-e? Maga a leghűségesebb vásárlóm. Akár még itt is aludhat, ha úgy kívánja! Igazából a legegyszerűbb az lenne, ha odaadnám magának a bolt kulcsát, hátha éjszaka támad kedve könyvek után kutatni.

Mindketten nevettek, mire a hátsó üzlethelyiségből két lány lépett elő. Az idősebbik tizenhéthez közeledett, mosolygós, szív alakú arcát egyenes, gesztenyebarna haj keretezte. Kissé alacsonyabbnak számított az overtouni átlaghoz képest, de Lorens sejtette, hogy néhány év múlva így is fiúk hada fordul majd meg utána az utcán. A kisebbik tíz éves múlt és ruhája csupa piszok volt. Lorens jól ismerte Soyát és a kis Ranyt, Mrs. Seren dédelgetett unokáit, akiknek szülei rég meghaltak egy tragikus balesetben. Lorens kedvelte a Seren családot, a legszeretetreméltóbb embereknek tartotta őket a városban. Az pedig egyenesen nélkülözhetetlenné tette őket, hogy az öreg hölgy régiségboltjánál keresve sem találhatott volna jobb kiindulópontot a munkájához.

– Jó napot, Dr. Lorens! Köszönj szépen! – figyelmeztette Soya a húgát.

– Jó napot.

– Sziasztok, lányok! Hát téged meg mi lelt, Rany?

A kislány helyett bosszús kedvében lévő nővére válaszolt.

– A sikátorban játszott. Megint.

– Ejnye! – A férfi képtelen lett volna megrovó vagy akár csak komoly képet vágni a szégyenkező kislány láttán. Többek között ezért sem tartotta jó ötletnek, hogy belőle valaha szülő váljék. A szigor leghalványabb utánzata sem ment neki.

– Bizony, ejnye! – mondta az idősebbik lány. – Jobb, ha még egyszer ezt nem próbálod meg, különben kapni fogsz!

Lorens tudta, hogy Soya előbb törné el a saját karját, minthogy kezet emeljen a húgára.

– Mindjárt jövök vissza, csak előbb van egy kis elintézni valóm.

Soya kézen fogta Ranyt és szidalmazó szavakkal körítve magával vonszolta az emeletre, hogy lecsutakolja. Lorens mosolyogva nézett utánuk.

Évek óta járt a régiségboltba, az itt felfedezett könyvek alapján írta szakdolgozatát és itt találta az egyik ósdi, nyikorgó szekrényben porosodó lexikont, amiben a Canis Lupus Familiaris-ról olvasott. Főnökének nem árulta el, hogy valójában jó pár helyen talált információkat kutyákról, fajtákról és olyan elejtett megjegyzésekről, melyek arra utaltak, hogy ezeket az állatokat háziasították az emberek.

– Dr. Lorens – érintette meg a karját Mrs. Seren, mire összerándult.

– Ó, persze… Arra lennék kíváncsi, hogy kaptak-e mostanság régi könyveket, melyekben kutyákat említenek?

– Kutyákat?

– Korcsokat, tudja. Néhány éve vettem kegyedtől egy vaskos könyvet, a Millan Lexikont, és abban…

– Arra emlékszem. Majd’ kibújt a bőréből, mikor rátalált arra a könyvre. Mintha a Végső Választ lelte volna meg vagy nem is tudom.

Lorens sóhajtott egyet.

– Valóban egy igazi ereklye, de most lehet, hogy a vesztemet okozza. Épp ezért lenne nagyon fontos a segítsége, Mrs. Seren.

*