0.

Már évek óta alig mozdult meg. Az acélkék méregbe ágyazódó végtagjai bénák voltak. Nehezek. Hidegek. Hogy száz év vagy csak egy telt el? Nem tudta. Csupán a lüktetés jelezte: múlik az idő. A lüktetés töltött ki mindent. A saját szívritmusára rímelt, minden gyenge dobbanást ezer és ezer fájdalmasan hangos dübörgés követett. Megrázták vékony csontjait, szemhéja megrándult minden dörejre – elgyötört szemei égtek alatta.

– Nem bírja már sokáig. –suttogás oldalról. Nem is… Nem suttogás, csak eltompítja a hangot az üvegbúra. Megpróbálta megmozdítani a fejét. Nehéz volt, szinte már azt sem tudta, hogyan kell. Nyakában megfeszültek az elsorvadt izmok, szemhéjai megrebbentek. Ezüstkékes derengésbe olvadt a világ. Tőle pár lépésnyire, az üvegen túl, elmosódott alakok álltak.

– Az alany a halálán van.

– Csoda, hogy eddig bírta.

Kábultan hallgatta őket. A világ lüktetett, áramlott a kék méreg.

      – Mennyi ideje lehet még?

      – Legoptimálisabb esetben egy év. De ez is csak óvatos becslés.

      – El kell kezdeni a folyamatot. Az alany pótlása elengedhetetlen.

Hallgattak. Az alany lassan lehorgasztotta a fejét. Fájt, ahogy a csigolyák elmozdultak egymáson. A mellkasáig érő lüktető folyadék áttetsző felszíne alatt látta saját csontvázszerű kezeit, a bőr alól előtörő, mérget termelő ereket. Gyökérszerűen ágaztak el, lassan már betöltötték az egész üvegburát.

      Lüktetés. Fájdalom. Lüktetés.

      Már nem tart sokáig.

      Az alany szíve lassan felmondta a szolgálatot.

1.

      Kóbor egész testével szorosan tapadt a téglafalhoz. Bár minden izma ugrásra készen megfeszült, a fülében dübörgött a vér, és még a tenyere is síkos volt az izzadtságtól, nyugodtan lélegzett. Felesleges lett volna izgatott zihálással magára vonni a figyelmet. Ugyanis a sarkon túl várták.  Legalább három, ötös típusú állt lesben, teljesen elállva a keskeny utcát. Feltehetően a revansot esküdött trió: Morduló, Cafrang és Kormos. Legalább négy évvel voltak fiatalabbak nála, de a túlerő és a sodronyok – ahogy ők nevezték az ólommal súlyozott végű köteleket, amikkel szinte biztosan felszerelkeztek – szinte lenullázták Kóbor esélyeit. Normális esetben elviselte volna azt az egy-két ütést, amikkel a túltengő agressziótól fűtött egyetemisták éreztetni akarták vele, hogy hol a helye. De ezekkel itt személyes ügye volt. Ráadásul az ötösök nem arról voltak híresek, hogy túlzottan könyörületesen bántak volna azokkal, akik belegázoltak érzékeny büszkeségükbe. Márpedig az, hogy pont egy hibás alázta meg őket, letörölhetetlen billogként égett a homlokukon. Azért voltak most itt, hogy megpróbálják, hátha Kóbor vérével sikerül lemosni a szégyenüket. Azzal természetesen nem számoltak, hogy milyen következményeket vonna maga után a vendettájuk, de Kóbor tudta, tökéletesen felesleges lenne őket felvilágosítani. Itt és most a szavaknak semmi hasznát nem veheti. Fogást váltott a jobb kezében tartott téglán. Ha meg akar győzni egy ötöst az igazáról, ennél jobb érvet úgysem találhatna. Nem voltak illúziói. Csak valami csoda segítségével juthatna életben haza.

      Az ötösök léptei könnyűek voltak, úgy osontak akár a farkasok. Kóbor mégis meghallotta őket. Feszülten figyelt, ujjai görcsösen szorultak egyetlen fegyverére.

      Alig egy tizedmásodperccel azelőtt ismerte fel Morduló durva vonású, borostás arcát, hogy a téglával szájon vágta volna. Vérpermet csapott a levegőbe, a fiatalember fájdalomtól hörögve tántorodott hátra, majd öklendezve esett térdre. Kóbor talán megsajnálta volna a saját lenyelt fogával küzdő Mordulót, ha az nem akarta volna korábban megölni és persze, ha lett volna ilyesmire ideje.

      Cafrangot és Kormost sajnos egy pillanatra sem lassította le a meglepetés, az egyik ólmos bunkó keményen csapódott Kóbor bordáinak. Az ütés ereje kiszorította az összes levegőt a tüdejéből, ujjai közül kifordult a tégla, de így legalább sikerült megragadni a sodronykötelet. Kormos számított a rántásra, de így is kibillent egy pillanatra az egyensúlyából. Egymásra vicsorogtak. Kormos fogai –mint minden ötösé- hegyesek és sárgák voltak. Úgy általában volt valami farkasszerű az összes durva vonású, barnás bőrű ötösben. A külsejük, a mozgásuk, és az a kétségtelenül naiv hit, hogy az ellenfelüknek fogalma sem lehet arról, hogy mit jelent az az enyhe biccentés, amivel parancsot adnak a hátbatámadásra.

      Kóbor lebukott Cafrang sodronya elől, Kormos pedig túl későn kapcsolt. Az ólomnehezék az alkarjára vágódott. Reccsenés, felbuzgó vér, és az ötös ordítása vallott csonttörésre. És persze az, hogy elengedte a fegyverét.

      Cafrang egy másodpercnyi döbbenet után üvöltve ugrott Kóbornak, aki, bármennyire is lüktetett szinte elviselhetetlen kínnal az oldala, elugrott a lendülő sodrony elől. Hangosan zihált, de eszébe sem jutott menekülni. Zilált haja mögött vadul égett felemás tekintete.  Valahol belül egy hang kitartóan ismételgette, hogy ideje lenne eltűnnie, amíg megteheti, de az adrenalintól pezsgő elméje kizárta az óvatosságot.

      Most már csak Ő volt és Cafrang. Mindkettejüknél volt fegyver, és bár Kóbor sérült volt, tudta, hogy erősebb az ötösnél. A késre viszont nem számított. Ügyetlen dobás volt, nem csoda, Mordulót eléggé zavarhatta a célzásban a felszakadt szája, a még mindig bőven patakzó vére, és persze maga a fájdalom. Ilyen esetben senkitől sem várható el pontos dobás.

      A jó tíz centis penge mélyen felhasította Kóbor jobb felkarját. Érzéketlenné vált ujjai eleresztették a sodronyt. Érezte a meleg, iszamós vért, ahogy patakocskái lassan az ujjai felé kúsztak. Nem tudott mit tenni, teljesen leblokkolt. Úgy állt ott a két ellenféllel szemben, mint a magasvasúti sínek közé tévedt patkány a robogó lokomotív olvatag fénytócsáiban.  Meg fogok halni.- futott át Kóbor agyán. Nem volt semmiféle lassított felvétel. Minden tisztán, és villámgyorsan történt. A két ötös vicsora kiszélesedett, szinte egyszerre lendítették meg a fegyverüket.

Meg fogok halni.

 Kóbor lehunyta a szemét.

Meg fogok…

Lövés dörrent.

      Ordítás, tompa puffanás. Csönd, majd veszett kiáltás, rohanó léptek zaja. Újabb dördülés. Vonyítás, szűkölő, sípoló zihálás. Kóbor csak állt, lehunyt szemmel.  Oldala tompán lüktetett, jobb karját ezer fel alá rohangáló, surranó rovarként bizsergette az egyre apadóan szivárgó vér. Nem hallatszott semmi, csak a saját kapkodó légzése. Úgy érezte, ha megmozdul, lábai azonnal felmondják a szolgálatot, és ha kinyitja a szemét, legjobb esetben is megőrül. Rosszabb esetben egyenesen kiderül, hogy halott.

      Még hosszú percekig várt. Vagy csak pillanatokig? Nem tudta volna megmondani. Vett egy mély levegőt és felnézett.

      A nap lassan eltűnt a házak sötét rézteteje felett szálló könnyű füst mögött. Messzebb lokomotív füttye hasított a levegőbe, utolsó szólamaként az utcák egyre csökkenő zajának. A sikátort határoló két raktár koszos ablakai vakon meredtek egymásra, a sarkon pislákolva fellobbant az utcalámpa bántóan fehér fényű lángja. A makadámút szürke kövei között, sötétlő vérpatakok kerestek utat a mohó földhöz.

      Kóbor megszédült, majdnem átbukott a lába előtt heverő Cafrangon. Az ötös hason feküdt, feje oldalra bicsaklott, opálos tekintete mereven szegeződött egy rozsdás esőcsatornára. Homloka közepén borsónyi seb rajzolódott ki halvánnyá sápadt barna bőrén. Fél karja estében a teste alá szorult, a sodrony mellette feküdt. Kóbor kábán hőkölt hátra. Cafrangtól nem messze feküdt Kormos, véres alkarjából előfehérlett a bőrét átütő törött csont. Morduló, Kóbor mögött hevert a földön. Hátrabukott, amikor a golyó átszakította a nyaki ütőerét, teste görcsösen megmerevedett, ujjai vakon karmoltak a levegőbe, felszakadt ajkai kiáltásra nyíltak.

      – Egek…- nyögött fel Kóbor és a falhoz tántorodott. A hideg téglák érintése kissé kitisztította kóválygó fejét, lecsillapította kavargó gondolatait. Meghaltak. Nem mintha sajnálta volna őket.

      Három mételyi polgár halt meg, és az egyetlen, aki itt volt, egy átkozott, megvetett hibás. Ez végre megfelelő casus belli lesz a Városi Tanács szemében, hogy ténylegesen rabszolgasorba süllyesszék a torzszülötteket. Meg persze remek alkalom, hogy példát statuáljanak. Fullasztásnál jobbra nem is számíthatott. Menthetetlenül elveszett. Ráadásul az apjának egy csapással romba döntheti ezzel a hírnevét. Mit sem számítana a tanácsnak, hogy egy fegyvertelen hibás nem lőhetett le három tiszteletreméltó városi polgárt. Még úgy, is, hogy mindenki tudta: lőfegyvert csak magas rangú hivatalnok, vagy kilences típusú illetve afeletti polgár birtokolhatott. Itt megakadt, tekintete Cafrang homlokán sötétlő sebre tapadt. Magas rangú hivatalnok. Kilences, vagy afeletti…mi folyik itt?

      Remegő baljával eltolta magát a faltól, megtett pár bizonytalan lépést, majd térdre esett Cafrang tetemétől alig egy méterre. Tekintete újra a golyó ütötte sebre ugrott. Lőtt seb. Az egészen biztos. Hallotta a dörrenést, itt a bizonyíték. De ennek nem volt értelme. Nem volt olyan mételyi polgár, aki törvényt szegett volna egy hibás kedvéért. Főleg, hogy az öntörvénykezés joga csak tizenkettes típus felett tartozott a polgárok jogkörei közé, de ők már az elmúlt húsz évben eltűntek. Manapság még tizenegyesre sem adott engedélyt a tanács.

      A döbbenet multával a fájdalom újra erősödött. Bal kezével óvatosan végigtapogatta az oldalát. Persze, fájt, de már nem volt annyira vészes. A karja sokkal rosszabb volt. A seb hasogatott, égett, a vér nagy foltban áztatta át szakadt ingét. Így nem fog messzire jutni. Megállt, mély levegőt vett. El kell tűnnie, minél hamarabb, mielőtt még…

Léptek.

      Közeledő léptek az utca sötétebb vége felől. Kóbor feje egy pillanat alatt kitisztult, tekintete fedezék után kutatott. Aztán, ahogy kivált a nyurga, szellemszerűen halovány alak a homályból, mégsem mozdult. A fakó, vértelen bőr, a fehér haj és a rózsaszínbe mosódó vörös szemek eltéveszthetetlenné tették Átkost.

Kóbor fellélegzett, de nem nyugodott meg.

      – Rohadt életbe, Kóbor… mi a fene…?- mondta Átkos. Átlépett Mordulón, homlokát ráncolta, tekintete ide-oda járt a halottakon. – Azt hittem téged talállak majd kinyuvasztva, barátom.

      – Hát… Köszönöm szépen- vetette újra a hátát a falnak Kóbor.

      – Hatékonyabb vagy mint hittem.

      – Átkos…

      – Úgy értem, ezek hárman voltak, sodronnyal, meg persze összeszokott banda.

      – Átkos…

      – És honnan tudtál lőfegyvert szerezni? Elcsórtad apádét?

      – ÁTKOS! Hallgass már meg…!

A fiatalember rámeredt, majd megadóan biccentett.

      – Rendben. Bocsáss meg.

      – Húzzunk innen. – sóhajtotta Kóbor. – Majd elmondom.

      Összeszedte minden erejét, és amennyire csak tudott, szilárd léptekkel indult az utca vége felé. Hallotta, hogy Átkos követi, aztán megáll. Halk hördülés hallatszott. Kóbor hátrapillantott.  Az egyik test megmozdult. Mellkasa csak alig észrevehetően emelkedett, de szemei felpattantak. Átkos megfordulT, felé indult. Útközben lehajolt a kövezeten heverő sodronyért.

      – Átkos, ne..!- lehelte Kóbor .- Hagyd…

      – Látott téged.- szólt hűvös nyugalommal, és megállt Kormos feje mellett. – Elárulna.

Átkos meglendítette a fegyvert, és lesújtott. Tompa reccsenés hallatszott, ahogy az ólomsúly az ötös koponyájába csapódott. Kormos teste megremegett, majd az enyhe tüdőmozgás is abbamaradt. Átkos a tetem mellé hajította a sodronyt és Kóborra pillantott.
– Ideje eltűnnünk.

      Kétsaroknyit futottak, mire Kóbor kifulladt. Máskor ennyitől ki sem melegedett volna, de sajgó bordái és sérült karja komoly kihívássá tette ezt az alig kétszáz lépésnyi távot is.

      – Ugyan már, Kóbor, ez nem távolság! Sietünk kell .- szisszent rá Átkos.

      – Igen, persze…- vett egy nagy levegőt, és minden erejét összeszedve kiegyenesedett. – Még messze vagyunk. Haza kell érnem, mielőtt…

      – Haza? Te meg vagy huzatva ?! Így, csurom véresen nem állíthatsz be apád házába.

Átkos hirtelen megtorpant, fakóvörös szemei gyanakodva pásztázták a néptelen utcát. Feszült figyelem türköződött éles vonásain. Kóbor igyekezett elfojtani ziháló légzését, körbekémlelt. Ugyan távolabbról ideszűrődött a lokomotív zakatolása, de csönd volt. Annyira, hogy még egy közeli, léket kapott esőcsatorna, és a lábuk alatt locsogó csatorna duója is tisztán hallható volt. De semmi más.

      – Átkos…- kockáztatta meg Kóbor fojtott hangon.
– Azt hittem hallok valamit.

      – És?

      – És nem. A jelek szerint.

Kóbor mélyet sóhajtott, bordái belesajdultak. Jobb keze és az oldala forró és síkos volt a vértől, az ereje egyre jobban fogyott. A világ lassan homályos pacákká hígult. Megszédült.

      – A rohadt életbe…Kóbor, meg ne dögölj itt nekem! – A hang meglehetősen távolinak tűnt, beleveszett a csatorna, és a vízcseppek tompa zajába. Nehéz volt odafigyelni rá, elméje kezdett túl messzire sodródni az ittől és a mosttól. Aztán érezte, hogy Átkos megragadja a vállát. – Elmegyünk Kopotthoz. Csak két sarok. Ha megnyuvadsz, esküszöm, belefojtalak a csatornába.
– Mindig is jó barátom voltál. – nyögte ki. – Miért Kopotthoz, az egy…

      – Igen, tudom, polgár. De jobb, ha befogod, mert ha még beszélsz is, nem fogod sokáig bírni. Arra meg ne is számíts, hogy én majd cipellek.

      – Jól vagyok, Átkos. El tudok odáig menni a saját lábamon.

      Vett egy mély levegőt, és tett pár ingatag lépést. Talán, ha nem dolgozott volna olyan sokat, akkor talán most bírná. De úgy tűnt, a két éber éjszaka és a munkával töltött nappalok most, együttes erővel bosszulják meg magukat. Mégis ment tovább. Átkos közvetlenül mellette lépkedett, azt figyelte, mikor kell majd elkapnia. Reális aggodalom volt. Kóbornak fogalma sem volt, hány lépést tud még megtenni, mielőtt összeesne.

      Kopott étkezdéje a Generális és a Csáklya utca sarkán állt. Homályos ablakai mögött csak egy őrmécses kék fénye derengett, halványszürkévé lágyította az öreg asztalok fekete sziluettjét. A köztük húzódó keskeny és kacskaringós útvesztőben mozgó alak akár kósza árnyék is lehetett volna, ha nem csörtet egy elefánt határozottságával. Alig öt percbe telt ideérni, de Kóbor már alig bírt megállni a saját lábán, a világ abszurd síkokba csavarodott előtte, dobhártyáján vér dörömbölt. Már vagy száz lépés óta Átkos támogatta, aki a Sánta Rókához címzett étkezde előtt megállva a falnak támasztotta barátját, akár egy kiérdemesült esernyőt, majd bezörgetett az üvegezett ajtón.

      Az asztalok közt ügyködő alak félbehagyta a székek pakolását és az ajtóhoz sétált. Az utcai lámpa fénye különös árnyékokat rajzolt Kopott ismerősen komor ábrázatára.  A harmincas éveinek első felében járó férfi az egyik legritkább típusba tartozott: hetes volt. Inas, magas alkatához jelentős erő társult, ami ugyan úgy a fajtájának jellemzője, mint a határozott vonások, a barnásszőke, durva szálú haj és a kilencesekéhez hasonló, metsző kék szemek. Bármennyire is vonzó küllemű a hetesek csoportja, az egész város osztotta a nézetet, hogy balszerencsés egy ilyen gyermeket felnevelni. Csak pár család maradt, maguk is hetesek, akik fenntartották ezt a típust. Szinte példátlan volt, hogy például egy hatos, vagy egy nyolcas nő, terhességekor hetes típust válasszon a gyermeke számára. Nem csak átkozottnak tartották őket, de köztudott volt, hogy közülük kerül ki a legtöbb hibás is. Azt pedig egy szülő sem szerette volna, ha a gyermeke torzszülöttként szülessen.

      Kopott is csak épphogy elkerülte, hogy hibássá nyilvánítsák. Bal szeme hunyorgóan szűkült össze, és ugyan erre a lábára sántított valamelyest. Apróságok voltak ezek Átkos színtelensége, vagy Kóbor barna-kék szeme és fekete cirmos, barna haja mellett, de más esetben ez elég lett volna ahhoz, hogy megfosszák polgárjogaitól. Talán ezért volt Ő az egyetlen a kerületben, aki szívesen látta a hibásokat a vendéglőjében. Kóbor mégis kételkedett benne, hogy ugyan olyan segítőkész lesz ilyen későn, és ilyen esetben. Az ajtó azonban kitárult, Kopott bal lábát kissé húzva kilépett, végigmérte őket. Bal szemének alsó szemhéja megrebbent, más jele nem volt a meglepettségének. Körbenézett az utcán, majd tekintete visszatért a két fiatalemberre, végül Kóbor sérült karján állapodott meg.

– Gyertek be. Gyorsan.

      A vendéglőben meleg volt. Enyhe étel és porszag lengte be a helyiséget, az őrmécses lángja vidáman pislákolt. Megnyugtató volt. Kóbor az egyik széken ült, Átkos mellette az asztalon. Kopott épp az ajtót zárta be. Még egy pillanatot töltött az ajtó előtt, az utcát kémlelte, majd zsebébe süllyesztette a kulcsokat.

      – Pattanj le onnan, kölyök. Van elég szék. – mordult Átkosra.

      – Bocs, főnök. Azon nyomban.

      – Hmm. – Kopott pár hosszú, furcsán bicegős lépéssel a pulthoz ment, közben összevont szemöldöke alól tekintete párszor Kóbor véráztatta ingjére villant. – Mi a fenét műveltetek?

      Válaszra sem várva lehajolt a pult mögé, majd egy jelzés nélküli, festetlen fémdobozt halászott elő. Ráérős nyugalommal pattintotta fel a kapcsokat. A mécses halványkék fénye nagy csomó kötszert és keskeny, ismeretlen címerrel és érthetetlen feliratokkal ellátott papírskatulyákat világított meg. Átkos tekintete döbbenettől vegyes kíváncsisággal tapadt a doboz tartalmára.

      – Hé, Kopott, azok igaziak?

      – Semmi közöd hozzá, kölyök. – morrant a férfi, miközben kivett egy tekercsnyi gézt és visszazárta a dobozt. – Inkább a barátoddal foglalkozz.

      – Kóbornak hívják. – szólt közbe Átkos, le nem véve a szemét a ládáról. – Tudod, már Ő is járt itt. Kezdesz öregedni.

      – Elég vacakul néz ki. Mibe keveredtetek?- a kötszeres doboz visszakerült a helyére, Kopott a maga felemás lépteivel megkerülte a pultot, levett egy széket az egyik közeli asztal tetejéről, majd letelepedett Kóborral szemben.
– Megtámadtak. Három ötös. – vont vállat. A kék-barna szempár horogként akadt össze Kopott hidegkék tekintetével.

      – Nem kell hőst játszanod. Örülhetsz, hogy egyáltalán túlélted. – Kopott szájszeglete gúnyos mosolyra rándult. – Mennyi lehetsz legfeljebb? Húsz? Huszonegy? Nem csoda, hogy három sakálfajzat félholtra vert. – folyatta, miközben felgyűrte Kóbor jobb karján az ing maradékát és szemügyre vette a sebet.

      – Átkos! Van egy üveg fenyőpárlat a pult mögött.

      – Igen? – villant mohón Átkos szeme.

      – Igen, kölyök. Hozd ide. És ha lehet, ne igyál bele.

Átkos átvágott az asztalok között, majd eltűnt a pult mögött és egy ezüstösen irizáló, áttetsző folyadékkal félig teli üveggel bukkant fel.
– Ejnye, ez illegális nyolcas alatt. – lötyögtette meg vigyorogva a folyadékot. – Szégyelld magad!

      – Nem húznál bele? Mert nekem mondjuk mindegy, elpatkol-e a barátod seblázban, vagy sem – kritikusan megszemlélte újra a sebet. – Már persze, ha nem vérzik el előbb.

      – Jól van, na. Hozom már.

Kopott kihúzta a dugót az üvegből, majd pár cseppnyit öntött egy darabka gézre.

      – Na, ez most istentelenül csípni fog.

      – Pompás. – nyögte Kóbor összeszorított fogain keresztül. Lassan kezdett fekete foltokba veszni előtte megint a világ, és ez határozottan nem tetszett neki. A karját már egyáltalán nem érezte. Pontosabban addig nem, amíg az erős szesz nem érte a sebet. A heves és villámcsapásszerű fájdalomtól legszívesebben felordított volna.

      – Nyugalom. Viseld férfi módjára. – dörmögte Kopott, közben újra és újra áttörölte a seb környékét. Kóbor összeszorította az álkapcsát és csöndben maradt. Kopott nekiveselkedett a kötözésnek.

      – Szóval, csak úgy minden ok nélkül megtámadtak, megvágták a karodat és hagytak futni? Szokatlan.

      – Nem hagytak futni. – szűrte Kóbor a fogai között, tekintetét le sem vette a sebről.  Kopott felkapta a fejét.

      – Ugye, nem akarod bebeszélni nekem, hogy meghátrálásra késztettél három begőzölt ötöst?

      – Senki sem hátrált sehova. – szólt közbe Átkos. – Egy eljött, három ottmaradt.

Kopott kezében megállt a géztekercs, tekintete Kóborra szegeződött, bal szemhéja megrebbent.

      – Megöltél három, teljes jogú, ötös típusú polgárt? Lehetetlen. Ezt nem veszem be.

      – Én sem tudom, hogy csinálta. – vont vállat Átkos. – De azt a hármat lelőtték.

Kopott hitetlenkedve horkant fel.

      – Marhaság. Még nekem sem lehetne pisztolyom, nemhogy nektek.

      – Aha, csakhogy nem tudod, ki Kóbor apja, mi? Ő nem ám valami eltévelyedett suhanc a Barakkból, aki még csak nem is láthat pisztolyt egész életében. Nem úgy, mint a nagytiszteletű Fekete Karvaly fia…

      – Ez a kölyök Fekete Karvalyé ?! És még csodálkozom, hogy gyilkos?! – horkantott Kopott, és hátravetette magát a széken.

      – Nem öltem meg senkit. – csattant fel Kóbor.

Mindketten rámeredtek.

      – Aha. Akkor nagyon trükkösen öngyilkosok lettek, ugye?- érdeklődött Átkos ártatlanul.

      – A harmadikról talán neked lenne mit mondanod, nem? – mordult rá Kóbor.

      – Azért tettem, hogy megvédjem az állítólagos barátomat.

      – Akkor áruld már el, Átkos, hogyan lőttem le őket? Láttál te nálam bármiféle rohadt fegyvert?

Csend lett. Kopott komoran figyelte őket, karjait a mellkasa előtt keresztbefonva.

      – Nos, hova tettem a pisztolyt, Átkos? –ismételte Kóbor metsző hangon. – Tényleg szeretném tudni.

      – Ott is hagyhattad. Ne kérdezd hol. Bedobhattad a csatornába, vagy valami.

      – Hát persze. Az egyéni szám alapján nyilvántartott lőfegyvert. Valószínű. Ott hagytam az ellenem szóló legkomolyabb bizonyítékot, miután kis híján megölettem magam? Akkor hol volt a fegyverem?

Átkos kísértetfehér arcán enyhe vörösség derengett fel.

      – Igaza van. –szólt közbe Kopott. – Vagy legalábbis nagyon meggyőző.

      – Hát jó. – morrant Átkos. – Akkor mégis ki ölte meg az ötösöket?

      – Fogalmam sincs.

      – Szóval valaki, egy ismeretlen jótevő megmentett téged, rohadt kis hibást. Valószínű, tényleg.

Kóbor elkomorult.

      – Ennyire nehezedre esik elhinni, hogy nem vagyok gyilkos? – előrehajolt, tekintete Átkoséba fúródott. Átkos szeme megrebbent.

      – És ha igen?

      – Akkor egy ökör vagy.

Kopott felkelt a székről, a pult felé indult, ujjai közt a maradék tekercs gézt forgatta.

      – Ezen a tulajdonságon osztoztok.

Csönd lett, hallatszott, ahogy Kopott a kötszeres ládával zörög. Átkos még mindig vádlón meredt Kóborra, de a kék és barna szemekben csak hideg közöny tükröződött.

      Odakint egyre sötétebb lett, az utcalámpák ridegfehér fényköre egyre terjedt. Az egyik közeli kandeláber fénye sziszegve hunyorgott, a halványkék láng el-ellobbant. A háztetők felett futó viadukton sötét magasvasúti szerelvény közeledett, a szokottnál gyorsabban. A legközelebbi állomástorony pár száz méterre volt innen. A viadukt az utca másik oldalán álló házak felett húzódott, de a lokomotív elhaladtakor a Sánta Róka ablakait is megremegtette a zakatolás. Kopott hirtelen megtorpant, majd gyorsan a pult alá lökte a dobozt és az ajtóhoz rohant.

      – Az utolsó lokomotív már egy órája elment. – sziszegte. Kikémlelt az ablakon, a gyéren kivilágított állomástorony felé fordult. – Túl rövid szerelvény. Vagy karbantartó, vagy az Őrség.

Az állomástoronynál éles fényű lámpások gyulladtak.

      – Az Őrség. – mormogta Kóbor és feltápászkodott. – Köszönök mindent, Kopott, de jobb, ha most eltűnök.

A férfi megfordult. Az őrmécses vészjóslóvá varázsolta gunyoros mosolyát.

      – Nem adnék nektek öt percet sem kint. Ostobaság lenne mennetek.

      – Na de…

      – Nem. Nincs, na de. Ha elkapnak és elszóljátok magatokat, a legjobb esetben is bezárhatom a boltot. Vártok.

      – Itt? – vonta össze Kóbor a szemöldökét. – Az utcáról tökéletesen be lehet látni és…

      – Persze, hogy nem itt. – szakította félbe Kopott és a pult mögötti ajtó felé indult. – Ellesztek a konyhában, nem?

      – De.

      – El tudsz vánszorogni odáig?- vigyorodott el Kopott.

Kóbor önkéntelenül is visszavigyorgott, majd felkelt és óvatosan, karját és oldalát kímélve elindult.

      – El én.

      – Átkos?

      – Megyek már.

Fénypászma söpört végig az utcán. Átkos felszisszent és felpattant a helyéről. Megragadta Kóbor bal karját és berántotta a pult mögé. Nem volt idejük az ajtó mögé jutni. Meglapultak. Kopott az asztaloknál maradt, ráérősen nekiállt felpakolni a székeket.

      Vasalt csizmák dübörögtek kint a macskaköves úton. Kóbor összerezzent, a pult belső oldalának vetette a hátát, vett egy mély levegőt. Átkos rápillantott, majd a színevesztett, kijárkált padlóra.
– Bocs. – dünnyögte.

      – Semmi gond. – eresztett meg Kóbor egy halovány vigyort. – Ha ez megnyugtat, én meg rád gyanakodtam.

      – Tényleg?

      – Kuss! – morrant Kopott a legközelebbi asztal mellől. Percek teltek el. Csak a fa nyöszörgése, és a széklábak halk koppanása hallatszott az asztallapon.

      Megzörrent a kilincs, majd valaki bekopogott az üvegen.

      – Zárva van. – Kopott hangja nyugodt volt. Felhangzott sánta lépteinek jellegzetes zaja. Összecsörrentek a kulcsok, halkan nyikordult a zár, friss levegő áramlott be a vendéglőbe.

      – Miben segíthetek, Őrkapitány?

Nyers hang, kialvatlan, rosszkedvű.

      – Neve?

      – Kopott. Kopott Karom. Hetes típus. Azonosítószám: hét-tizenkilenc-nulla-nyolc. – hangja még csak meg sem rezzent. – a Sánta Róka tulajdonosa vagyok.

      – Szóval hetes.

      – Igen, uram. Óhajtja látni a billogot?

      – Nem, azt hiszem, ez elég nyilvánvaló. Itt tartózkodott az elmúlt két órában?

      – Igen. Alig egy órája zártam. Csak nem történt valami?

Rövid szünet állt be.

      – Látott bármi különöset? Esetleg nem haladt erre valaki? Főleg arra lennék kíváncsi…- itt rövid szünetet tartott. – Kilences vagy afeletti?

      – Nem uram. Persze, előfordulhat, hogy elkerülte a figyelmemet.

      – Jobb lesz, ha nyitva tartja a szemét, jóember. Gyilkosság történt, alig pár utcányira innen.

      – Gyilkosság?

      – Ahogy mondom. – szörcsögő tüsszentés. – nyavalyába…undorító eset.

      – Egek. Remélem, megtalálják. A szabadon rohangáló bűnözők nem tesznek jót az üzletnek. – Sopánkodott Kopott.

      – Maga most gúnyolódik?

      – Egek, dehogy! Sajnálom, hogy ezt a benyomást keltettem.

      – Uram…- új hang. Fiatal, kissé bizonytalan, de valahogy nyugtalanító. – Itt csak az időnket vesztegetjük.

      – Ne szóljon közbe, szárnysegéd.

      – Ahogy óhajtja, uram.

      – Nos, remélem, sikeres lesz a kutatás. – kapcsolódott be újra Kopott hangja. – Tényleg nyugtalanító. Feltétlenül értesíteni fogom, ha bármi különöset látok.

A vasalt csizmák elindultak kifelé. Kopp-kopp-kopp. Az egyik megállt.

      – Mit is mondott, mi a neve?- a szárnysegéd. Kóbort elfogta az undor, az alattomos behízelgő hangtól.

      – Kopott Karom, szárnysegéd. Ha nehezen jegyzi meg, talán a legjobb lesz, ha leírja. – érkezett a felelet változatlan nyugalommal.

      – Nem, nem erről van szó. Gondolom nagyon büszke az őseire.

      – Ólmos szárnysegéd!- reccsent a kapitány hangja az utcáról. – Hagyja abba a csevegést, és szedje a lábát.

      – Viszlát, Uraim. – Kopott hangja úgy mart, mint a januári fagy.

Becsukódott az ajtó, kulcs fordult a zárban. Egy ideig még csend volt. Kóbor fejében ott motoszkáltak a szárnysegéd szavai. Büszke az őseire? De a fájdalom gyorsan elhessegette a gondolatot. Pár pillanat múlva Kopott komor képe jelent meg a pult felett.

      – Ez nem a konyha.

      – Mondj újat. – dünnyögte Átkos. – Mi volt ez az egész, nagyfőnök?

      – Majd megbeszéljük, de nem itt és nem most. – mélyen, panaszosan sóhajtott. – Gondolom, mondanom sem kell, milyen irtózatosan nagy bajban vagytok?

      – Nem is gondoltuk volna. – fintorodott el Átkos.

Kopott átvágott Kóbor és Átkos közt az ajtóig.

      – Mindenesetre, jobb ha most jöttök.

      A Sánta Róka konyhája hosszú, de keskeny helyiség volt. A fal mentén sötét tűzhelyek sora adta át a helyét a homályba vesző pultoknak és szekrényeknek. A konyha végében acél csigalépcső vezetett az épület emeletére.

      – Csak odáig vánszorgunk. – vágott át Kopott a szobán. Határozott lépteinek sánta koppanása-csosszanása szinte visszhangzott. Kóbor várt egy kicsit, amíg a szeme hozzászokik a sötétséghez. Lassabban ment, mint rendesen. Kimerült volt, minden lépés megerőltető lett. Átkos tartotta vele a tempót, sápadt bőre szinte világított a sötétben.

      A csigalépcső kellemetlenül zörrent, amikor Kopott az első fokra hágott. Az egész szerkezet remegett.

      – Kopott? Én nem akarok akadékoskodni, de az a lépcső baromi életveszélyesnek tűnik.  – jegyezte meg óvatosan Átkos.

      – Mi van kölyök? –morrant Kopott a lépcső közepéről. – Tériszony?

      – Ez a legkisebb mértékben sem vicces.

      – Tényleg nem. Na, húzzatok bele!

Átkos végtelen óvatossággal lépett a lépcső legalsó fokára, pánikszerűen kapaszkodott a korlátba. A vasszerkezet megzörrent.

Kóbor előtt elsötétedett a világ.