Quintus Moreno: Vércseppek

1.

A zsák, amelyben a kuangagyík mocorgott, húzta Muran vállát. A férfi leguggolt, hagyta, hogy a kutyaméretű bestia megnyugodjon. Nehezen szerezte be, mert nem használhatta a szokásos kapcsolatokat, és igazán dühös lett volna, ha az állat megfulladna, vagy a sok rázkódástól elpazarolná a mérgét.

Óvatosan felállt. Nekifutott, elrugaszkodott a tetőről, vékonytalpú cipője alatt kilazultak a cserepek. Nem nézett le, sohasem pillantott le, nagyapa azt is megtanította. Amikor megérkezett a szomszédos nyeregtetőre, kitartott tenyérrel akasztotta meg a lendületét, nehogy továbbguruljon. Nem járt magasan, de nem is akarta feleslegesen felhívni magára figyelmet.

A nyeregtető oldalára feküdt, hagyta, hogy szívdobogása és a kuanga rúgkapálása csillapodjon. A cserepek meleget árasztottak, pedig órák teltek el a naplemente óta. Felsandított az égre: a hold keskeny karimája felhők mögé rejtőzött, csak kilógó csücske árulkodott ottlétéről. Muran sóhajtott. Jó is ez így.

Ő is láthatatlanná vált. Arcát korom fedte, testét sötét, testhez álló ruha. Kizárólag vászon, a bőr nyikorog mozgás közben. Egyetlen fémtárgyat rejtett az alkarjára erősített tokba, a tőrt, amelyet mindig magánál hordott. Megsimogatta a gyíkot a zsák durva vásznán keresztül. A fickó, akitől vette, azt mondta, ha sötétben tartják, nem támad. Nemsokára kijöhetsz, gondtolta Muran.

Nem akart túl sokat tudni az áldozatról. Nagyapa annyit árult el, hogy skuul az illető, valami kém. Tuvalnak hívják. Túl sokat tud rólunk, a családunkról és a céljainkról – morogta nagyapa. Érezte az öreg csontos, ám erős ujjait a vállán. – Ez a család érdeke, Muran – mondta. – A Ruvilok elégedettek lesznek velünk, és remélem, tudod, mit jelent ez.

Megrázta a fejét. Összpontosítani kell, most ez a legfontosabb. Úgy vélte, eleget pihent, ha valaki meg is hallotta az ugrást, remélhetőleg macskára gyanakodott.

Hűvös fuvallat csapta meg arcát. Vihar lesz, állapította meg. Az eső és mennydörgés jó, elrejti őt, ha rosszul alakulnának a dolgok.

Végigszaladt a tető nyergén, akárha kötélen egyensúlyozna, fejében ott lapult a ház teljes alaprajza, tudta, hol kell megállni. Leguggolt, kormozott pengéjű tőrével meglazította az egyik cserepet, és óvatosan kiemelte a helyéről. Mindig az első a legnehezebb. Nem sietett, fontosabb volt, hogy hangtalanul cselekedjen. Biztos kézzel bontotta meg annyira a tetőt, hogy vékony, de izmos teste elférjen.

Becsúszott a nyíláson át, ügyelt rá, hogy a zsákot távol tartsa a peremétől, és csak reménykedett, hogy odalent nem borít fel semmit. Gabonával teli zsákra érkezett, elvesztette egyensúlyát, de összegörnyedve megtámaszotta magát. A felkeveredett por az orrát csiklandozta, a dohos szag kaparta a torkát. Kesztyűs kezét szája elé vette, és halkan krákogott.

Aztán egész testében megmerevedve hallgatózott. A házat tovább altatta a csend. Övéről leakasztotta a fából készült, sötét maszkot, amely egyrészt elrejtette őt, másrészt megóvta a kuanga mérgétől. Aztán zsebéből előhalászta a sötétlátót, amelyet nagyapa szerzett ehhez a munkához. Biztosan a Ruviloktól vette. Felkötötte bal szemére, a maszk fölé a marag varázseszközt, és a csiszolt kristályon keresztül úgy látta a világot, mintha fényes nappal lenne.

Kerüld a fényt! – figyelmeztette az öreg. – Egy fáklyától is megvakulhatsz!

Esze ágában sem volt tüzet gyújtani, csak magára vonná az utcán lézengők figyelmét. Nem a járókelőktől tartott, azok úgysem merészkedtek ki ilyen későn Andeyaal utcáira, hanem a  Tuval család testőreitől, akik éjszakánként a ház körül strázsáltak.

Muran körbenézett a padláson. A poros gerendák között ládák, régi bútorok, kacatok bújtak meg. Amikor felemelkedett a zsákról, egy egér iszkolt el a lába mellett, és eltűnt az egyik tartóoszlop repedésében.

Muran óvatosan a csapóajtóhoz lépett, a levegőt visszatartva markolt a vas fogantyúra. Ősök a túlvilágon, adjátok, hogy ne nyikorogjon! Felidézte a ház alaprajzát, amelynek képét órákig magolta. A kamra lesz alatta. A csapóajtót lassan kitárta, és lenézett.

Lentről gyümölcs és sonka illata kínozta az orrát, a nyál összefutott a szájában. Hogy örülne a húgom egy kis lekvárnak, futott át rajta a gondolat.

Karjánál fogva lógott, majd a padlóra ejtette magát. Érkezéskor a gyík egyik karma átbökte a zsákvásznat, és a vállába vájt, de nem törődött vele. Körbenézett. A kamra a konyhába vezet, onnan pedig egy hosszú folyosó, amelynek legvégén található a hálószoba. A cselédek egy szinttel lejjebb alszanak, az őrség szintén. Itt fent, az emeleten csak a család tartózkodik.

Tanút nem hagyhatsz, mondta nagyapa. Muran sejtette, hogy Tuval nem egyedül alszik, tehát gyorsan kell majd cselekednie. Lélegzetvisszafojtva lépett a konyhába, két hosszú lépéssel a végében termett, és sikerült hangtalanul kijutnia a folyosóra.

A padló megnyikordult a lába alatt. Megdermedt, levegőt sem mert venni, úgy hallgatózott. Hallani vélte az alvók szuszogását, az ágy reccsenését a forduló test súlya alatt. Nagyot nyelt, és folytatta útját. A zsákot levette a válláról. Úgy tűnjön, mintha norkok tették volna…

Óvatosan lenyomta a hálószoba ajtajának kilincsét. Újabb imát mormolt az őseinek, különösen nemrég elhunyt édesapjának, hogy reméli, ma éjjel nem találkoznak, de ha igen, ölelje keblére szerető fiát.

Belépett a hálószobába, és egy pillanat alatt felmérte a terepet. Tekintete előtt elsuhant a falra akasztott íj, mellette a vak olajlámpás, az ágy tulipánmintás fejtámlája fölé kifeszített hímzés, a kis szekrényen lévő pohár és a kancsó, a sarokba támasztott, lófarkas lándzsa. Bizonyára családi ereklye.

Ketten aludtak az ágyban, hosszú hajúak, csak termetük árulta el, melyikük a nő. Melléjük lépett, és előhúzta a tőrét. A zsák száját megoldotta, hagyta, hogy a gyík kimásszon belőle. A kuanga nyelvét öltögetve, óvatosan, darabos mozgással lépkedett a takarón.

A nő megmozdult, fordulni akart. Az állat megijedt, arréb ugrott, könnycsatornájából sűrű, szürke folyadékot spriccelt az asszony arcába. Mielőtt felsikolthatott volna, Muran elvágta a torkát. Pedig a kuanga mérge is gyorsan ölt, ám mégsem akarta, hogy szenvedjen.

A férfi kinyitotta a szemét, egyenesen Muranra nézett, a kezében tartott véres pengére. Arcára kiült a döbbent felismerés, a rémület, ami dühbe fordult. Nem kiáltott a szolgákért, harcos módjára kívánta intézni az ügyet.

Felugrott, és fegyverért nyúlt volna, amikor az arcát beborította a szürke permet. Nyögve kapott az arcához, de a méreg rendkívül gyorsan szívódott fel a bőrén és a szemén keresztül. Lefordult az ágyról, hangosan csattant a padlón, rúgkapált, aztán végtagjai lassacskán egyre erőtlenebbül remegtek.

Muran lélegzetvisszafojtva nézte, mintha a túlvilág egyik küldötte volna, és arra várna, hogy a lelkét átkísérhesse a túloldalra. Aztán a haláltusa végeztével elkapta a gyíkot, ami immár jóval kevesebb mérget lövellt a ruhájára, és az ágyra, majd visszagyömöszölte a zsákba. Levette arcáról a maszkot, és az ágyra dobta, a nő feje mellé.

Szép volt, jegyezte meg Muran. Szeme félig nyitva, a hosszú pillák alól halvány csepp gördült végig sápadt arcán. A vánkos mohón itta magába a vérét.

Muran a falhoz húzódott, gyomra összerándult, pedig nem először látott ilyet, mégsem tudta megszokni. Eszébe jutott az apja, akit hónapokkal azelőtt gyilkoltak meg az éjszakai utcán. Vajon ő sem szenvedett sokat? Muran nem hitt benne, és egy pillanatra elkapta a lelkifurdalás, hogy talán neki sem kellett volna ilyen kíméletesnek lennie. Szenvedjen más is.

A szekrényhez lépett, kortyolt az üvegből – jófajta borral töltötték meg –, és kihúzta az első fiókot, hogy megkeresse az állítólagos jegyzeteket, amelyeket a fickó készített kémkedése során. Nem talált semmi, igaz, nem is számított rá. Az ilyen besúgó disznók mindent fejben tartanak.

Azért kihúzta az összes fiókot, hátha valami hasznosra lel.

Az utolsó rekeszbe pillantva elakadt a lélegzete, szíve gyorsabban vert. Káprázat? Varázslat?

Izgatottan vette ki az összehajtott kendőt, amelynek sarkába húgának monogramját hímezték: AE.

Ailia Escorias.

Szétnyitotta a kéttenyérnyi vásznat, és feltárult a középre öltött virág képe. Igen, kétséget kizáróan ez a testvére keze munkája, már évekkel azelőtt elkészítette és…

…az apjuknak ajándékozta, hogy hozzon neki szerencsét. És Trenan Escorias magánál is tartotta, Muran emlékezett rá, hogy az apja néha megtörölte vele a homlokát, a szája elé vette, ha köhögött.

Az Ősök vérére, mi a francot keres itt?

Muran hitetlenkedve fordult a vérrel szennyezett ágy felé. Választ már nem kaphatott. Talán az apja nem is egyszerű rablógyilkosság áldozata lett, hanem a skuulok tették el láb alól… Érdekből.

De miért? Miért vették el tőle a kendőt? Mi értelme lett volna?

Muran megnyalta a száját. Összegyűrte a kendőt, és az övébe tűzte. Ailia talán ismer egy-két választ, bár sejtette, hogy pont azokat ölte meg, akik elárulhatták volna az igazságot.

Felállt, és kilépett a szobából, hogy elinduljon visszafelé. Odakint megeredt az eső, mennydörgés rezegtette meg az ablakokat. Megtorpant, és visszatekintett.

Apám, imádkozott Muran, végére járok annak, ami veled történt. Esküszöm, megtalálom a gyilkosaidat, ez a két halott legyen a tanúm rá!

Tuval felesége nyitott torokkal bámult rá.

2.

A hajnali ködből kibontakozott Andeyaal kikötővárosának körvonala. Benisel megragadta a korlátot, nem törődött a körülötte kiáltozó matrózokkal, fejét felszegve szívta magába hűvös levegőt. Érezni vélte a város szagát.

Minden helynek más illata volt. A déli sivatag száraza égette az orrát, az Északi-szigetek barlangjai kénes bűzt okádtak magukból, Ascoriant pedig, ahonnan két hete indult, édes-sós, fülledt levegő lengte körül. Az otthon illata, amelyet oly sokáig kellett nélkülöznie, amíg a légióban szolgált.

Megérintette hiányzó kisujja helyét. A veszteségek kiölték belőle a honvágyat is. Úgy jött el az Ascor Birodalom fővárosából, hogy nem érzett fájdalmat, ahogy a kisujját is otthagyta valahol a csatamezőn, a világ túlsó oldalán.

Az Andel folyó kiszélesedő torkolatát nézte és a közeledő partot, a sűrű pára mögül felbukkanó épületeket, amelyek között a családja másik fele lakik. Andeyaal, a lehetőségek városa, ahogy az apja emlegette. A nyugat legnagyobb települése.

Benisel azt képzelte, hogy magas, toronyszerű házakat pillant majd meg, mint Ascorianban. Tévedett: az egykor kalóztanyaként megalapított város inkább hatalmas bazárra emlékeztetett már ilyen messziről is. A fa épületek között színes ponyvák feszültek, különböző jelképekkel hímzett zászlókat tépett a szél. A kikötőben hajók sorakoztak, kisebbek-nagyobbak. Felismerte a roa gályák testesebb változatát, és a raal hosszúhajókat is, bár azelőtt egyet sem látott még közülük. A feketére festett törzsek kétséget nem hagytak, kik tartózkodnak a fedélzeten.

Benisel sóhajtott. Gyomra elszorult, szívverése felgyorsult, mint a sivatag mélyén az őrségben, és nem értette, miért. Most nem csatába indulsz, katona! – korholta magát. Csak rég nem látott rokonaiddal találkozol.

Idő! Az apját sem látta évekig, csodálkozva néztek egymásra, amikor Benisel végre hazatért az elhúzódó hadjáratokból. Mindketten megváltoztak: a fiúból férfi lett, a keserű tapasztalat tüskéket hagyott lelkében, az emlékek sötét kúttá gyötörték álmait. A testét tarkító sebhelyek halvány lenyomatai voltak csak a lelkén elszenvedett kínnak.

Az apja szeme is veszített fényéből, egykor sötét hajában fehér hajszálak bújtak meg. Mint kiderült, Nedris miatt: Benisel öccsének távoznia kellett Ascorianból.

Benisel megmarkolta a korlátot, bütykei elfehéredtek. Egy ascori számára a legfontosabb dolog a becsület, amelynek alapját a családi hírnév adja. Akit kitagadnak, mindenét elveszíti: múltját, jövőjét, emberi mivoltát.

Amikor a légiós megtudta, hogy Nedris Andeyaalba jött, önként jelentkezett, hogy Romar nagyapának elhozza a pénzt. Mellesleg találkozni akart már az eddig sosem látott unokatestvéreivel is. A kis Ailiáról csak két hete értesült, hogy egyáltalán létezik.

Megrázta fejét, és a fedélközbe indult, hogy összeszedje csomagját. A páncélt tartalmazó zsákot a vállára vette, a láncing ismerős csörgésétől feszültsége is oldódott valamelyest. Az egyik matróz segített a fedélzetre vonszolni az arannyal és ezüsttel teli ládát. Benisel aggódott egy cseppet: Andeyaal nem a biztonságos utcáiról híresült el.

Tanácstalanul forgolódott a főárboc alatt. A matrózok tudomást sem vettek róla, ordítozva futkostak, készültek az érkezésre. Benisel már kivehette a parton ácsorgó embereket, a fából eszkábált raktárépületeket, a háttérben meghúzódó, magasabb házakat.

– Hé! – kiáltott és intett, amikor megpillantotta a Viharmadár kapitányát. A pocakos férfi rávillantotta acél tekintetét, száját rosszalló grimaszra húzta. Kiosztott néhány parancsot az emberei között, köpött egyet, aztán kényelmes terpeszben megállt a légiós előtt. Nem zavarták a hullámok sem.

– Kifizetem a viteldíj maradékát, és még a felével többet, ha ad mellém négy embert, amíg a szállásomra érek! – ordította túl a hangzavart Benisel, közben belerúgott a ládába.

– Éppen akartam kérdezni, hogy hol alszik uraságod – vigyorgott a kapitány –, mert ez a város nem kedveli azokat, akik nem tartoznak valahová!

– Nem kell engem félteni! – mosolygott Benisel arra az esetre gondolva, amikor rajtuk ütöttek az Északi-szigeteken. Három frimirt ölt meg pusztakézzel, csak mert a szeme láttára hasították szét a bajtársa koponyáját.

– Majd meglátja, hogy kell – legyintett a kapitány. – Szólok Regonéknak, ők majd vigyáznak a csomagjára.

Benisel bólintott, és tovább figyelte a kikötőt. Sirályok szelték keresztül az eget vijjogva, olykor le-lebuktak a folyó vizére. Az Andel folyó torkolatába épült kikötőben ringó hajókon sok ember nyüzsgött: árut rakodtak le vagy föl, készültek a hosszú útra vagy éppen bevonták a vitorlát.

A Viharmadár is horgonyt vetett az egyik móló mellett, hamarosan vastag palló csapódott a nyíló fedélköznek. Benisel kifizette a viteldíjat, elbúcsúzott a kapitánytól, tisztelegtek egymásnak, ahogy katonákhoz illik, aztán a légiós vállára kapta csomagját, és elindult a deszkákon lefelé. Előtte két matróz, mögötte másik kettő, akik a ládát cipelték.

Benisel óvatosan lépett Andeyaal kikötőjének sötét köveire. Mélyet lélegzett a tenger ízű levegőből, amelybe belekeveredett a matrózokból áradó szesz, a nyers és a sülő hal illata. Valahol a közelben kocsmát sejtett.

– Először jár Andeyaalban, uram? – kérdezte az egyik matróz, akit a kapitány Regon néven mutatott be.

– Igen – vallotta be kelletlenül Benisel. A tudatlanságot a gyengeség jelének tartotta, résnek a védelmén. – Tudod, hol van a Fehér Bika temploma?

– Én is marn vagyok, akárcsak maga, jó uram! Olyakor én is szoktam áldozatot mutatni őseink szent állatának. Odavezessem?

Benisel bólintott. Úgy tűnt, a nyurga tengerészt csicsergős természettel áldották meg a felmenői. Bármit meglátott, azonnal eszébe jutott róla valami történet.

A raktárépületek közül kisebb térre jutottak, ahol tömérdek ember nyüzsgött, a világ nyugati részének népeiből. Beniselhez hasonló marnok, akik errefelé veszítettek az otthoni büszkeségükből, minden bizonnyal megtanulták, hogy itt nem ők az urak. Látott színes ruhákban rikító roákat is – úgy látszott, a füstös képű tengeri ördögök mindenütt megvetették a lábukat, ahol aranyat sejtettek.

– Ez a főtér? – kérdezte Benisel. Regon magas hangon felkacagott. A volt légiósnak úgy kellett visszanyelnie hirtelen támadt dühét.

– Dehogy! Ez csak a halas piac. Itt zabálják tele magukat a matrózok indulás előtt, a halászok meg itt pakolják ki a friss áruikat. A főtér odébb van, de arrafelé megyünk, hamarosan jó uram is megláthatja.

Beniselnek feltűntek az egyenes kardot viselő, hosszú hajú férfiak, amelyek a tér sarkán álltak, és úgy néztek végig a hömpölygő tömegen, mint valami nagyurak. Világos inget lobogtatott testükön a szél.

Benisel közelebb húzódott halszagú vezetőjéhez.

– Azok kik?

– Skuulok a Kimel családból. A város uraihoz tartoznak. Nem érdemes kötekedni velük, túlságosan erősek.

Benisel hümmögött magában. Sokat hallott a nyugati síkvidék lovas népéről, most furcsa volt hátas nélkül látni őket. Még íj sem lógott vállukról.

Regon az egyik szélesebb út felé intett, jelezve, hogy arra mennek tovább. A sarkon Benisel egy magas szobrot pillantott meg, amely különböző állatokat mintázott egymás hegyén-hátán, a legtöbb a tengerhez kötődött. Teknős, sirály, cápa, de volt medve és olyan állat is, amelyről a légiós semmit nem tudott.

– A raalok szent oszlopa – vetette oda foghegyről a matróz.

– A roák északi rokonai – bólintott Benisel. Harcolt ellenük az Északi-szigeteken, tisztelte őket erejükért és becsületükért. Félelmetes ellenfelek voltak… A légiós beletúrt rövid hajába.

– A norkok faragták ki – tette hozzá Regon.

– Azok kik?

– Messziről idetelepült népség. Vörös hajú, gonosz emberek. Állítólag emberi szívet esznek az ünnepeiken!

– Barbárok! – morogta Benisel. Regon megragadta a karját, fejével oldalra biccentett. Magas, világos hajú férfi haladt el mellettük, sötét ruhája hollószárnyként lobogott mögötte, nyakát és alkarját bunda védte, rövid lándzsát cipelt magával. Egy nork? Benisel egyáltalán nem hitte félelmetesnek.

– Ne bámulja, nagyuram!

– Miért ne?

Rogen megtorpant.

– Fogadja meg a tanácsomat, katona uram! Ebben a városban sosem tudhatja az ember, ki kihez tartozik, melyik banda védelmében áll. Itt nincsenek díszes paloták, csillogó ruhák, nem olyan egyértelmű a hatalom, mint odahaza, Ascorianban.

Benisel mélyen a zöld szemekben nézett, aztán szó nélkül ellépett a halszagú matróz mellett, és indult tovább a főtér felé. Lassan engedte ki ökölbe szorított kezét. Amióta visszatért a hadjáratokból, elvesztette türelmét, hamarabb elborította a vörös köd.

Szótlanul követte az utat, széles vállaival tört helyet magának a járókelők között. Az eddig érdekes, és színes kavalkád elmosódott előtte, nem törődött már vele, kik mellett halad el.

Regon megszaporázta lépteit.

– Lassítson, uram! A láda nehéz, a matrózok nehezen bírják el.

Benisel megállt. Az út véget ért, és a főtérbe torkollott, amely immár valóban óriási bazárra hasonlított. Sátrak, bódék, portékáik szépségét és kiválóságát fennhangon hirdető kalmárok, és közöttük, mint folyamatosan áramló töltelék, emberek nyüzsgő hada. Benisel bármerre fordult, másmilyen illatot érzett, másfajta színek kerültek szeme elé.

Balra díszes faépület magasodott, faragványai ismeretlenek voltak a légiós számára. A város vezetőinek rezidenciája lehetett. Kétszárnyú kapuja felett kitárt karú szobor őrködött, valamiféle vallási szimbólum. A kétszintes épület mellett, körbeölelve a piacot, fogadók, marag stílusú kőházak sorakoztak.

Az épület árnyékában valamiféle szertartás zajlott. Több tucatnyi hosszú, fehér ruhába öltözött lány táncolt, kezüket ibolya színűre festették, hajukba égkék szalagot kötöttek. Karjukat felemelték, oldalra tartották, és imbolyogtak, hullámoztak, mindezt tökéletes egységben, akárha madárraj volnának. Könnyű dobok ütemére lépkedtek, amelyeket a körülöttük szökdelő, éneklő férfiak szólaltattak meg. Bőr ruhájukról tollak, ágak csüngtek, és apró réztárgyak, amelyek egymáshoz ütődtek minden mozdulatukkal.

A körülöttük összegyűlt emberek, a kinézetük alapján főleg skuulok, áhítattal nézték őket, a karjukat a magasba lendítették a dob ütemére.

– A skuulok ma tartják a folyó ünnepet – magyarázta Regon, hangja beleolvadt a dobok döngésébe. – Ilyenkor hálát adnak az Andelnek, hogy ellátja őket minden jóval. Vízzel és élelemmel. A sámánok ilyenkor megáldják a folyót.

Fülsértő kondulás hallatszott a főtér túlsó vége felől, aztán ütemesen követte a többi. Az emberek elcsendesedtek, tekintetük a városháza felé fordult. Többen közelebb nyomultak a tömegben, úgy lökdösték egymást, mint a csorádban terelt marhák.

A hangos bazár fölé zömök torony emelkedett, amelynek legmagasabb pontján sárga réztányéron csillant meg a nap fénye, azt ütötte egy sötét foltnak látszó ember.

– Megszólaltatták a gong torony – köhintett Regon. – A skuul hagyományok szerint, elűzi a rossz szellemeket.

– Azok is vannak itt?

Benisel nem kapott választ, Regon is babonázva meredt a tér közepe felé. A légiós megvonta a vállát, és indult volna tovább, amikor a téren összegyűlt tömeg egy emberként kiáltott fel. A városház teraszának ajtaja kitárult, és íjászok kíséretében díszes ruhába öltözött férfiak léptek a korláthoz. Bő vászonnadrágjuk szoknyaként terült szét lábuk körül, oldalukat míves ötvösmunkával ékesített kard verdeste. Könnyű, világos ingjeiken hímzés virított, hosszú hajukat rafinált fonatokba rendezték a szolgák.

Az első idős férfi homlokán pánt aranylott, közepén Benisel ugyanazt a szimbólumot fedezte fel, amit az épület tetején. Hasított bőrkabátot viselt, és fonatokkal gazdagított dob lógott a kezében. Mellette magas férfi markolta a korlátot. Büszkén kihúzta magát, elég gyakran megfésülte gyors mozdulattal vaskos bajuszát. Hajából kiszívta a színt már a kor, mégis erőt sugárzott. A harmadik csupán a válláig ért, egyetlen durva varkocsba fogott haját hosszú, kék szalag díszítette, amelybe bele-belelapott a szél.

– Kik azok? – hunyorgott Benisel.

– A város vezetői – Regon közelebb hajolt, úgy suttogott, pedig a körülöttük zsivajgó emberektől így is alig hallották egymás szavát. – A magas, ősz férfi a Mener család öregje, az alacsonyabbik meg a Kimel családé.

– A fejpántos meg valami szent ember?

– Igen. Az öreg Kimel idősebbik fia. A két család közösen irányítja az ügyeket a városban.

A sámán kiáltott, de hangja elveszett a szélben. Karját a négy égtáj felé tartotta, az emberek pedig skuul nyelven skandáltak valamit. Benisel nem értette, miről van szó, úgy vélte, a szellemekkel társaloghat. Sosem mélyedt bele más népek babonáiba.

Akkor egy negyedik férfi is a skuulok mellé lépett, bordó köpenye a teraszt söpörte. Szűk mellényét megigazította, egy szürke tunikás szolga előre furakodott, hogy leporolja térdig érő csizmáját.

– Ő marn, igaz? – hunyorgott Benisel.

– Így van, uram! Scamar Dianos, a Dianosok feje. A legbefolyásosabb családok közül valók, de mivel nem folyik skuul vér az ereikben, nem vehetnék részt a város vezetésében.

Benisel horkantott.

A Dianos család első embere a skuul vezérek felé núyjtotta karját, úgy hajolt meg előttük. Az emberek tapsoltak, fütyültek.

Benisel rosszallóan csóválta a fejét. A világ legerősebb birodalmából érkezett, ahol a marnok emelt fővel járnak mindenki előtt, és bakancsaik behódolt népeken taposnak át. Nem szokott hozzá a látványhoz, hogy a legelőkelőbb marn urak holmi lovas, barbár nép előtt hajbókolnak.

Regon közben lelkesen ecsetelte, hogy ilyenkor a város vezetése halat fog osztani a népnek, bőkezűségük jeleként, de Benisel rá se hederített. Zord arccal intett, és kérdőn nézett kísérőjére.

– A nork családokat nem hívják meg erre az ünnepre?

– Nem túl jó a viszony a skuulok és a norkok között manapság, uram – húzta a száját Regon. – Pedig egykor a város a két nép kereskedelme miatt született meg. A norkok északról, a vad vidékről érkeztek, a skuulok meg délről, a…

– Hol a Fehér Bika temploma? – szakította félbe Benisel. Fáradt volt a mesékhez.

– Mutatom, uram.

A piacot nagy ívben kikerülték, és a mellékutcákba vették be magukat. Az utat burkoló kövek hamarosan elfogytak, helyét döngölt föld vette át, a főtér zsivaja eltomuplt. A sikátorok egyre szűkültek, némelyikben orrfacsaró bűz terjengett. Kétes kinézetű alakok és nyöszörgő koldusok mellett haladtak el, olyakor egy csapat utcagyerek rohant el közöttük kiáltozva.

Benisel minduntalan a kardjához kapott, és aggódva figyelte a ládát. Nem akart idő előtt megszabadulni tőle. A nehéz csomagot cipelő matrózok homlokán verejték gyöngyözött.

Néhány kanyargó utca után kis térre érkeztek, amelynek közepén piszkosfehér, kupolás épület állt, oldalára különböző nyelvű feliratokat és jeleket festettek. Tetejét félig letört bikaszarv díszítette.

– Megjöttünk, jó uram! – köpött egyet Regon.

Benisel megvakarta ujjcsonkját. Öt nyomorult évet töltött a légióban. Harcolt a fekete bőrű sivataglakók, az északi vademberek és a fanatikus anamik ellen. Három hadszíntéren küzdött a hazájáért és a hitéért. A Császárért, és a Fehér Bikáért, amely elvezette őket a helyre, ahol a Birodalom fővárosa, Ascorian épült.

És ezt kell látnom?

Kis híján sírva fakadt, ősi düh fortyogott bensőjében. Erre nem készült fel. Távol otthonától nincs ereje ősei hitének? Nincs, ki megvédje népük becsületét? Ujjai megszorultak a kardmarkolaton. Egy századnyi katonával kellene visszajönnöm, gondolta, és térdig gázolnánk a mocskok vérében, akik meggyalázták ezt a szent helyet!

– Mennénk is vissza a Viharmadárra, uram – köhintett Regon.

Benisel megpördült, ajkait összepréselte. Anamit látott maga előtt, vicsorgó keleti harcost, akinek arcát a légiós bajtársak vére borítja.

– Jól van, uram? – lépett hátra Regon.

Benisel nyelt egyet. Visszacsúsztatta hüvelyébe a félig kivont pengét, és megrázta a fejét.

– Semmi nincs jól – motyogta. – Menjetek! A kapitánynak már kifizettem a részeteket.

A matrózok morogva és fejcsóválva oldalogtak el, sötét pillantásokat vetve a ládára. Benisel rátette bakancsos lábát, és hátat fordított a templom bejáratának.

A Fehér Bika kapujára néz a ház, fenyőből ácsolt épület, mellkasig érő, kőből emelt lábazattal. Az ablakkereteket téglaszínűre koptatta az eső, Meg fogod ismerni, de ha nem, sokan tudják a városban, hol található az Escoriasok háza…

A levél a hátizsákjában lapult. Romar nagyapa aláírását olvashatta a végén, de a szöveget nem az öreg fogalmazta. Lendületes írás volt, túlságosan fiatalos.

Szóval itt laknak a rokonok, sóhajtott Benisel. És most az öcsém is.

A ház a környező épületekre hasonlított, széles és magas volt ugyan, de nem tört az ég felé, mint odahaza a leggazdagabbak tornyai. Ascorianban a szegények húzták meg magukat efféle házakban.

Az Escorias család pedig – ha igaz, amit nagyapa írt –, nagy megbecsüléssel rendelkezett Andeyaalban is.

Benisel a ládára tette zsákját, úgy emelte meg az összes csomagot egyszerre, és cipelte a vörösre festett, kétszárnyú kapuhoz. A réz kopogtatókból csak az egyik volt a helyén. Bezörgetett.

Halk léptek, az ajtó kinyílott. Vékony, sötét hajú fiú állt az ajtóban, a szolgák szürke tunikáját viselte. Szeme elkerekedett, amint meglátta a nagydarab férfit, aztán mélyen fejet hajtott.

– Üdvözöllek az Escorias házban, uram! Ha nem tévedek…

– Benisel Escorias, egyenesen Ascorianból. – A volt légiós nem várta meg a kötelező udvariassági köröket, amelyek már odahaza is untatták. Egyszerűen elfogyott a türelme az évek során, eltávolodott ettől a környezettől.

– Későbbre vártunk, jóuram.

Benisel megvonta a vállát, zsákját a szolga ölébe dobta, és a ládát maga elé emelve indult beljebb, az előtérbe. Hallotta, hogy a fiú becsukja mögötte az ajtót, és gyors léptekkel követi.

– Mi a neved? – kérdezte Benisel. Megállt az emeletre vezető falépcső alján, közben szétnézett. Ha az ascoriani szokásokat errefelé is megtartották, akkor a szolgák laknak a legalsó emeleten, fentebb pedig a ház urai.

– Ocris, uram. Erre tessék!

A fiú elindult felfelé a lépcsőn, vékony lábikrája minden lépéssel megfeszült. Benisel fújtatva követte, a súlyos láda vállába vájt, egyre élesedett a fájdalom. A lépcső felénél meg is állt, letette terhét. Megpihent egy pillanatra, lerázta karjait, aztán a korlátnak támaszkodott. Milyen egyszerű, durván gyalult! – csodálkozott. Odahaza az ilyen munkáért fellógatnák a mesterembert.

– Segítsek, uram? – fordult vissza a szolga.

– Úgyse tudnál – mosolyodott el Benisel. A fiú szemében őszinte lelkesedést látott, mint az újoncokéban. Szép jövőről, fényes karrierről álmodozott mind, aztán még azon az estén felvágott gyomorral lebegtek a mocsár felszínén…

Benisel felkapta a ládát, és tovább indult, a lépcsőfokok fájdalmasan megnyikordultak. Ocris csalódottan igazította meg a vállán a légiós zsákot, és követte.

Újabb lépcső következett. Benisel sóhajtott. Az öreg ezek szerint a legfelső emeleten lakik. Megint letette a ládát.

– Ismered Nedrist? – kérdezte a fiút.

– Természetesen, uram!

– Hol van?

– Harmadik ajtó jobbra – mutatott Ocris a lépcső körül futó folyosó felé –, de úgy vélem, még alszik. – A fiú lesütötte a szemét. – Későn ért haza az éjjel, uram.

Benisel a ládára pillantott.

– Nincs több szolga a házban?

– Kevesen vagyunk, uram. Csak a takarítók meg a szakácsnő, uram. – Ocris kihúzta magát. – De elbírom én is azt a ládát!

Benisel elnevette magát.

– Hadd lássam!

A fiú arcán öröm terült szét, ahogy a vállán megigazította a zsákot, és felkapta a ládát. Arca kivörösödött, nyakán kidagadtak az erek. A légiós azt hitte, azonnal leejti a súlyos terhet, de Ocris összeszedte magát, és bizonytalan járással elindult felfelé.

Benisel követte, imádkozott az ősökhöz, hogy a szolga felérjen a ládával a lépcső tetejére. Én is pont ilyen voltam, jutott eszébe. Mindig erején felül akart teljesíteni, kivéve akkor, amikor…

Megszorította a korlátot, körömágya kifehéredett. Kivéve hiányzó kisujján. Megtorpant egy pillanatra, amikor maga előtt látta a halott társakat. Szemük nyitva, a fájdalomtól görcsbe rándult ujjaikkal feléje kapnak…

– Benisel!

A légiós felkapta a fejét. A lépcső tetején idős férfi állt sötét tunikában. Ősz haja kissé görnyedt vállát érte, napcserzette arcbőrén megrándult egy izom. Megszívta a fogát. Nem úgy tűnt, mint aki örül a látogatásnak.

– Nagyapa? – hunyorgott Benisel.

A szolga közben nagyokat fújtatva felért az emeletre, a ládát csattanva vágta a padlóhoz. Remegő kézzel támaszkodott meg. Az öregember látványától elment az iménti vidám kedve, de azért büszkén nézett vissza a vendégre.

– Ne lustálkodj, kölyök! – dörrent az öreg karcos hangja. – Hozz vizet az unokámnak!

Ocris elfutott Benisel mellett, aki felfelé sietett, hogy megölelhesse nagyapját, de az idős Romar Escorias csak a jobbját nyújtotta.

Benisel megszorította. Csontos, de erős kéz.

– Gyere! – intett az öreg, és megfordult. – Hozd a ládát is!

A légiós felkapta súlyos terhét, és követte nagyapját. Ahogy sejtette, itt fent csak a dolgozószobát, és az ősök szentélyét alakították ki, valószínűleg az öreg egyedül lakhatott idefent.

Romar kimért mozdulattal nyitotta ki a dolgozószoba ajtaját, és előre engedte Beniselt. A férfi belépett a levendulaszagú helyiségbe.

A meglehetősen széles asztal előtt már egy másik férfi ült, nagyjából a légióssal egyidős lehetett. Sötét ruhát viselt, szürke szeme ismerősen villant, de Benisel nem emlékezett, hol látta azt a tekintetet. Az erősnek tűnő ujjak között rövid pengéjű tőrt forgatott.

Felállt, az asztalnak támaszkodott. Veszedelmesnek látszott, bár vékonyabb volt Beniselnél. A két férfi farkasszemet nézett, megvárták Romart, amíg becsukta az ajtót.

– Muran Escorias. Az unokatestvéred – mutatta be nagyapa a sötét ruhás férfit.

Trenan fia, az apja testvérének gyermeke! Ezért volt olyan ismerős a szeme. Benisel utoljára talán tíz esztendeje találkozott Trenan bácsikájával, és Murant is gyermekként látta.

A fiú elmosolyodott, azon emberek zavart mosolyával, akik ritkán engedték el magukat. Megölelték egymást.

– Hogy utaztál? – kérdezte az unokatestvér.

– Őseink óvó tekintetének hála, a nagy vihar elkerült minket. A kapitány igyekezett a part közelben maradni, minél távolabb az Északi-szigeteken dúló háborútól.

Muran bólintott.

Kopogtak az ajtón. A szolga dugta be a fejét, beadta a kupa vizet Beniselnek, aki mohón itta ki az egészet. Annyira belefeledkezett az ismerkedésbe, észre sem vette, mennyire kiszáradt a hosszú úton.

– Nyisd ki a ládát! – köhintett nagyapa. Megkerülte az asztalt, és halk nyögés kíséretében leült a székére.

Benisel felpattintotta a fedelet, aztán levette a csillogó aranytömböket fedő vásznat.

– Száz talas.

A légiós a nagyapjára majd Muranra pillantott, de egyikük sem szólt. Merev arccal néztek a vagyont érő hasábokra, aztán Romar megköszörülte a torkát:

– Becsukhatod. Mondd meg apádnak, hogy a család andeyaali ága nagyra értékeli a kölcsönt! Természetesen visszafizetjük, ahogy megállapodtunk.

– Megmondom – hajtott fejet Benisel. – Apám érdeklődik, hogy szolgál az egészséged, hogy megy az üzlet?

Romar hátradőlt a székben, a fogát szívta. Nem lehetett leolvasni érzelmet az arcáról.

– Ennyi idősen már semmi sem jó – köszörülte meg a torkát nagyapa. – Fájnak az izületeim. De legalább élek. Irtia, a nagyanyád nem ilyen szerencsés. Ő sokat fullad.

– Meglátogatom.

– Persze. – Romar megvonta a vállát. – Az üzlet meg… Egyre jobb, de nem az igazi.

– A rohadt skuulok nem hagynak sok helyet – tette hozzá Muran.

– De nem hagyjuk magunkat! – Nagyapa most először mosolyodott el, de inkább kárörvendő vigyornak tűnt.

Megint kopogtak, ismét Ocris érkezett.

– Deon érkezett, nagyuram, a Ruvil család szolgája.

Nagyapa meglepő fürgeséggel pattant fel az asztaltól, csak ráncos arcán futott végig a fájdalom jele.

– Ez azt hiszem, fontos lesz. Távozzatok!

Megkerülte az asztalt, és Benisel vállára tette a kezét.

– Meddig maradsz?

– Nemrég fejeztük be a hadjáratot keleten. Szeretnék pihenni, és szeretnék találkozni az öcsémmel is.

Romar arca elsötétült.

– Nedrisnek már új családja van. Nem hiszem, hogy éppen a te társaságodra vágyik.

Azzal nagyapa kitessékelte mindkét unokáját a folyosóra.

Benisel elvörösödött. Nem erre számított, azt hitte, testvérként fognak vele bánni, igazi vendégként. Büszkesége a kikötő felé sodorta volna, fel az első hajóra, vissza az Ascor Birodalom fővárosába a megbecsült családjához…

Nedrisnek szüksége van rád – győzködte józanabbik énje.

– A városba megyek – mondta Muran. – Jössz?

Benisel megrázta a fejét, beletúrt rövid hajába.

– Inkább lepihenek.

– Ahogy akarod. Ocris megmutatja a szobádat.

A légiós köszönömöt mormolt az orra alatt, és elindult lefelé a lépcsőn. A szolga éppen felfelé tartott a bejelentett követtel, akinek díszes tunikájáról lerítt, hogy gazdagabb családtól érkezett.

Mit keresek én itt? – kérdezte magától Benisel, és csak remélte, hogy hamarosan megkapja a választ.