Quintus Moreno: Vércseppek

Előző részlet

3.

Nedris kinyitotta szemét.

Ismeretlen helyen vagyok, állapította meg. Kereste az arany olajmécsest, a szerelmes párt ábrázoló freskót a falon, az ágyát körbeölelő selyemfüggönyöket. Helyettük repedezett, csupasz fal látványa fogadta, az egyik sarokban vas gyertyatartó, a másik falon tágas ablak, amelyen keresztül reggeli szellő áramlott be.

Nagyon meleg van!

Kézfejével a homlokához ért, a megzavart hideg verejtékcseppek a halántékán és az arcán csorogtak végig.

Nagyapa…

Éles fájdalom hasított a fejébe.

Nagyapa háza. Andeyaalban vagyok.

Szíve zakatolt, minden egyes dobbanással az agya is lüktetett. Sajgott az alkarcsontja…

Eszébe villant a kép, amelyen egy eltorzult arcú fickó ütését védi.

Már megint verekedtem?

Megpróbált felülni, de annyira szédült, hogy visszaesett a kemény párnára. A gyomra felkavarodott, nagyot nyelt, attól félt, rögtön elhányja magát. Nyelve a szájpadlásához tapadt, kiszáradt, mint a sivatag. Mielőtt este elhagyta a házat, megkérte Ocrist, hogy készítsen az asztalára egy kupa vizet.

Elfordította fejét. Valóban ott volt a kupa. Rendes gyerek az a szolga, bár egy kissé együgyű.

Sóhajtott.

Emlékezett rá, hogy egyedül lement az Ázott Verébbe, a marn negyed legjobb fogadójába, és a pultnál egymás után megivott legalább öt kupa bort. Beszélgetésbe elegyedett egy hölggyel, akiről nem sokkal később kiderült, hogy csak ezüstért hajlandó ágyba bújni vele. Hülye ribanc!

Nedris felkuncogott.

Igen, akkor éjjel is azt mondta neki. Úgy tervezte, hogy mindenképpen magáévá teszi, csak előbb még iszik néhány kupa bort. Alkudni akart az árból, persze a fehérnép kinevette.

Szép volt egyáltalán?

A fiú úgy vélte, igen. Nem rémlettek a részletek, de a halvány vörös fürtökre határozottan emlékezett, a sötétre festett szemhéjakra, a pirosra púderezett arca…

Hogy is hívták? Ir…Inar…

Szomjas vagyok.

Megint megpróbált feltápászkodni, ezúttal sikeresen felült az ágyban. A szíve még erősebben vert, a feje még jobban hasogatott. Remegő ujjakkal nyúlt a víz felé, kezébe vette a kupát.

Vizet igyak?

Visszatette az asztalra, aztán előhalászta az ágy alól a butykosát, amelyben a bort tartotta. Egy kis vizezett hazai, hogy tovább tartson. Mohón nyelte a bort, egy kevés az állán folyt végig.

Beletúrt göndör hajába, aztán sóhajtva visszafeküdt. A fejfájás enyhült, gyomra azonban tovább háborgott.

Miért is nem dugtam meg?

A lány végül egy matróznál próbálkozott, aki vigyorogva húzta ölébe a szajhát. Nedrisnek nem kellett több, otthagyta szűkszavú társaságát, és párbajra hívta a szakállas fickót.

Párbajra!

Mennyire más ez a város! Az Ázott Veréb jó helynek számított, mégis odahaza, Ascorianban csak a kikötőben találhatott ilyen lebujokat. Koszos szajhák, bűzlő tengeri medvék keveredtek a módos kereskedőkkel. Andeyaalban elmosódtak a különbségek a társadalmi rétegek között.

Az utcákat nem járták fizetett városi őrök, mindenki a kapcsolataiból élt. A zsoldos a gazdagot védte, aki kalózkodásból tartotta el a családját, a kikötőpénzt pedig koldusokkal foglalkozó bandáknak fizette.

Mocskos hely volt ez, nem olyan úri fiúknak való, mint ő.

Felnevetett. Igen, Ascorianban, amíg az apja a fiaként tekintett rá, nem volt gondja semmire. Bálokba járt, finom hölgyekkel találkozott, és ha ráunt a bájcsevegésre, a tiszta utcákon párbajozott más uraságok gyermekeivel.

Amíg el nem követte azt a baklövést…

Ital és szerelem. Sose szabadna ezt a kettőt keverni, mondogatta azóta magának, de úgy nézett ki a dolog, hogy saját magára sem hallgatott.

Megint eszébe jutott Tersica, az ártatlan mosolya, az a tiszta tekintete. Az ártatlan tekintete… Nedris ököllel az ágyra csapott. Önmagát vádolta, hogy lehetett ekkora ökör. Ősök a túlvilágon! Miért nem figyelmeztettetek?

A lány csábította el, ez világos, és hiába tiltotta az apja, hogy ne kezdjen ki a Caratos család egyetlen lánygyermekével, aki ráadásul csak tizenkét éves volt, nem tudott ellenállni a kísértésnek.

Olyan fiatalon annyira szép…

Én meg ekkora barom!

Kopogtak az ajtaján. Sejtette, hogy Ocris lesz az. A kölyök igazán aggódott érte, reggelente ellenőrizte, hogy él-e még, vagy a túl sok bor a túlvilágra kísérte már. Nedris pedig remélte, hogy így fog megdögleni – és minél előbb, annál jobb –, ágyban, fennakadt szemmel, borral teli hassal.

Minden reggel elhatározta, hogy új életet kezd, hiszen azért jött ebbe a városba, azért jött el a nagyapjához, hogy megváltozzon. Csak egyszerűen nem tudott.

Folyton eszébe jutott a tette, az apja könyörtelen ábrázata, az összeszorított ajkai…

Megint húzott a butykostól.

Újabb kopogás.

– Élek! – kiáltotta rekedt hangon. Elfordult, a fejére húzta a takarót.

A tollal vastagon tömött párnán túlról hallotta, hogy nyílik az ajtó. Már majdnem felháborodottan kiáltott, hogy rabszolgák engedély nélkül nem léphetnek be, amikor rádöbbent, hogy ismeretlen csizmák koppannak a padlón.

– Örülök – mondta egy ismerős, rég nem hallott hang.

Nedris visszafordult. A vér a fejébe tódult, újra hasogatni kezdte valami belülről, ám a jövevény látványa tompította fájdalmát: Benisel Escorias, a testvére. Meglepődött, pedig nagyapa említette, hogy a bátyja nemsokára a városba érkezik, hogy hoz valamit Ascorianból.

Nem gondolta volna, hogy valaha újra eljön ez a pillanat. Hiszen azért jött el a szülővárosából, hogy felejtsen. Sajgott a szíve, annyira vágyott az ismerős utcákra, az ismerős illatokra. A házuk biztonságára.

Ám ha nem kell az apjának, neki sem kell onnan semmi. A büszkeség volt az első erény, amit beléneveltek. Az Escoriasok büszkesége.

Nem. Nem adhatja meg a testvérének az örömet, hogy szenvedni lássa. A másnaposság más, az fizikai fájdalom. Benisel nézheti, hogy pusztítja el magát, de a szívéig nem pillanthat.

– Örülsz? – Nedris felült az ágyban, ivott a borból. – Ugyan, minek örülsz?

Benisel az ajtóban toporgott, nyilván arra várt, hogy hellyel kínálják.

– Örülök, hogy láthatlak – dörmögte.

Nedris felnevetett.

– Nem hiszek neked! Hoztál valamit nagyapának, tudok róla.

– Apánk érdeklődik, hogy…

– Ne hazudj! – Nedris arca kivörösödött, ahogy elfutotta a méreg. A butykost a falhoz csapta, a bor piros csíkot húzott a falra. – Ha annyira számítana neki, hogy mi van velem, nem zavart volna el otthonról!

A légiós sóhajtva dőlt az ajtófélfának.

Mennyit öregedett, gondolta Nedris. Ráncok gyűltek a szeme köré, sebhelyek éktelenítik az arcát. És a szép, hosszú haja… eltűnt. Ez van, ha az ember fia katonának áll, évtizedek alatt évszázadokat öregszik, vagy hogy is mondta a költő.

– Igazad van. Én akartalak látni. Évekkkel ezelőtt találkoztunk, te akkor még… – mutatta Benisel, meddig ért a testvére.

– Ezért jöttél? – kérdezte gúnyosan Nedris. – Hogy emlékeztess a különbségekre? A jó bátyó hazatért a háborúból a kis öcsihez, aki nem csinált semmit, csak lánykákat dugott?

Benisel nem szólt, csak bámult maga elé. Ebben semmit nem változott: mindig is hagyta, hogy a sértések összegyűljenek benne.

– Az apád, gondolom, megdicsért, talán jutalmat is adott. Földet? Asszonyt? Mindkettőt?

– Megértem, ha keserűség van benned, Nedris. Csak azt akarom mondani, hogy…

Nedris felpattant az ágyról, köpött egyet.

– Mit tudsz te erről, nagyokos? Elmentél a világ végére katonásdit játszani! Azt hiszed, nekem olyan kurva jó volt itthon? Mindenki rólad áradozott! Rohadtul unalmas volt, azt elhiheted!

Benisel megint nem válaszolt.

– Jobb lesz, bátyó, ha visszahúzod a beled Ascorianba! Ott még vagy valaki, mert itt, ebben a városban nem számít, hogy melyik családhoz tartozol! Ez egy másik ország, másik világ! Itt újra lehet kezdeni mindent! Meglátod! – Nedris lassan megkerülte az ágyat. Úgy beleolvallta magát, nyála a padlóra fröccsent. – Még én is leszek valaki! Újrakezdem! Menj haza, és mondd meg… akinek csak akarod, hogy ezt üzenem!

– Nem mondok senkinek semmit…

– Úgy is jó! – legyintett a fiatalabb fiú. – Szarok rá! Szarok rád is, és főleg szarok az apádra!

– Fogd be a pofád! – Benisel akkorát rúgott az ágyba, kis híján felborult. Vicsorogva emelte fel az öklét, elhomályosodó tekintetében vadállati düh lobbant. Nedris egy pillanatig úgy érezte, túlságosan elvetette a sulykot. Nem látta még ilyennek a testvérét, attól tartott, Benisel azonnal a földbe döngöli.

A bátyja azonban csak fújtatott:

– Apánk látni sem akar téged, de én igen! Mert a testvérem vagy! A saját vérem! Ha a tiéd hull, az enyém is hull! Én… én…

Benisel tekintete a semmibe révedt. Nedris izmai megfeszültek, nem tudta, mi következik, de a bátyja csak nyelt egy nagyot.

– Én mindenkit elvesztettem, öcskös.

Kopogtak.

Csend.

– Gyere! – szólt Nedris a tőle telhető legszíntelenebb hangon. Nem akarta, hogy a testvére bármit is kiolvashasson a hangjából. Azt akarta, hogy elmenjen, és úgy emlékezzen rá, mint egy büszke sziklára, akit nem lehet megtörni.

Ocris érkezett, és rögtön Beniselhez fordult:

– Megmutatom a szobádat, uram!

A légiós bólintott, és követte a rabszolgát. Az ajtó becsukódott mögöttük, csak távozó lépteik hallatszottak.

Nedris visszaroskadt az ágyba, és csak akkor vette észre, hogy izmai végig megfeszültek a vitájuk alatt, amikor lassan, egyenként elerenyedtek. Remélem, minél hamarabb hazamegy, gondolta a férfi, mert nem akart többet hallani egykori otthonáról.

 

 

4.

Ailia a Fekete Egerek tagjai között sietett végig a sikátoron, amely a marn negyed déli részét vágta ketté. A bandavezér, Pancras haladt előtte, egyedül ő viselt komoly csizmát, bár lötyögött a lábszárán. A fiú kék tunikáját elnyűtte az idő, ápolatlan haját por festette szürkére. Ő volt a legidősebb és a legerősebb a bandában: az utcán töltött tizennégy esztendő megedzette a gyermeki lelket is.

A lány mögött Calum lépdelt, Pancras alvezére. A szőke fiú ügyes és ravasz bandatag hírében állt, és csak egy esztendő választotta el az elsőségtől. Ráadásul – legalábbis Ailia szerint – nemesebb vonásokkal rendelkezett, és a lány apja azt mondta, a külső is sokat számít, ha az ember vezető akar lenni.

Ailia sóhajtott.

Megint maga előtt látta az apja, Trenan Escorias hófehér arcát, mintha csak viaszból faragták volna ki. Szeme lehunyva, lila szája akár a késpenge. Szépen megfésülték, és gyönyörű ruhát adtak rá. És amikor meg akarta fogni a kezét, hogy megszorítsa, mielőtt az őseihez indul a túlvilágra, a meleg tenyér helyett jéghideg követ érzett. Akkor döbbent rá, hogy az apja soha többet nem öleli meg, soha többet nem szidja le, amiért eltört egy tányért a konyhában, és soha nem kéri meg, hogy vakarja meg a hátát.

Annyira sírt, hogy azt hitte, sosem tudja majd abbahagyni, de a fájdalom végül dühvé változott, és aztán napokig nem akart hallani sem az apjáról, amiért elhagyta őt. Mert Trenan Escorias halálával sok minden megváltozott. Nagyapa egyre inkább éreztette, hogy nem kedveli őt, és csak egyedül a bátyja, Muran maradt mellette. Senki más nem törődött vele, még akkor sem, amikor az otthoni magány helyett az utcák forgatagát választotta.

A Fekete Egerek kevés lány tagot számlált, mivel a srácok lenézték, túl puhánynak tartották őket. Legfeljebb csak rövidebb időszakra hozzájuk verődtek, de hamar megunták vagy túlságosan féltek.

Ailia másképpen állt az egészhez, ő hitt benne, hogy bandataggá válhat, hogy ő is a kiválasztott kevesekhez tartozhat.

Alig tudott aludni az elmúlt éjszakákon, amikor Calum megsúgta neki, hogy Pancras elviszi őt Ysmarhoz, aki áldását adja a taggá váláshoz. Ysmar! Az utcai bandák főnöke. Neki tejelt mindenki a környéken, mert ha nem… Nos, terjedtek történetek, egyik cifrább, mint a másik.

Ailia szíve dörömbölt a mellkasában, ahogy közeledtek Ysmar törzshelye felé. A férfi a Rókaprémben ült minden délben, ott költötte el az ebédjét, és ott fogadta a bandavezéreket. Ailia azelőtt csak messziről látta a kövér fickót, akinek az egyik foga aranyból készült, és vastag lánc lógott bordó tunikája előtt.

A lány nem a férfitól félt, hanem attól, hogy mit fog mondani. Mi lesz, ha azt mondja, hogy nem kell több fehérnép a bandába? Mi lesz, ha nem találja elég ügyesnek? Elég erősnek?

Ailia lehajtott fejjel követte Pancrast. Tisztes távolságban lemaradva a Fekete Egerek többi húsz tagja eredt a nyomukba. Csupasz talpuk a macskakövön csattogott, vihogtak, kiáltoztak egymásnak. Mind első kézből akarta tudni, mi lesz a lány sorsa.

Ailia legbelül azért bízott magában. Bár csak tizenkét esztendeje látta meg a napvilágot, egyáltalán nem bírt lányos vonásokkal és tulajdonságokkal. Szeretett fogdmeget játszani, de utálta a babázást. Imádott verekedni, még ha vékony és gyenge is volt hozzá, de utált körtáncot járni és mondókázni. Ezért is figyelt fel rá Calum, és mutatta be Pancrasnak meg a többi bandatagnak.

Sokat köszönhetett Murannak, a bátyjának és persze az apjának is. Összeérintette két ujját – a tenyerét nem merte, nehogy észrevegyék, és gyengének tartsák –, úgy imádkozott az édesapjához:

Szükségem van rád, most jobban, mint valaha! Remélem, látsz, és büszke vagy rám. Valahogy súgd meg, mit kell tennem, és…

Pancras váratlanul megtorpant és a lány felé fordult:

– Itt maradsz! Akkor jössz, ha szólok! – A barna bőrű fiú biccentett Calumnak, aztán elsietett a sikátor végén álló Rókaprém felé.

Ailia sóhajtott, beletúrt rövid hajába, és felsandított a szőke fiúra. Calum egykedvűen állt karba tett kézzel, mosolyra sem futotta tőle. Ő is izgatott, akárcsak én, döbbent rá a lány, és ettől még hevesebben kezdett zakatolni a szíve.

Kavics hullott a lábuk elé. Ailia hátrasandított: éppen két bandatag nevetett össze, kezüket a szájukra tapasztották, de Calum meghallotta. Elég volt csak hátrafordítani a fejét, a két srác nyakába vette a lábát, úgy iszkoltak visszafelé.

Az idő vánszorgott. A lány nem mert megszólalni, félt, hogy remegne a hangja, igaz, a fiú felé sem nézett. Milyen fegyelmezett! Ailia nem is értette, miért nem ő a Fekete Egerek vezére.

Pancras füttyentett a sikátor végéből, intett, hogy mehetnek.

Ailia szíve ismét rákezdett, ahogy közeledtek a kifőzde felé. A Rókaprém nagy részét a konyha foglalta el, a vendégeknek csak egy hosszú pult jutott. Ilyenkor, a meleg évszakban az utca egy részét is elfoglalták az asztalok és a székek. Az egyiken Ysmar ült egymagában, mint mindig. Senki nem merte megtámadni, hiszen köztudottan a Ruvil családhoz tartozott.

Éppen befejezte az ebédjét. Eltolta magától a tányért, csupán némi halszálkát hagyott benne, és kortyolt egy keveset a kupájából. Ailia a hasát nézte, ahogy csupasz, vaskos combjai közé lógott.

Ysmar megsimogatta mellkasát, és csak azután fordult a gyerekek felé. Ailia, aki a két fiú között állt, lehajtotta fejét.

– Ez lenne az? – böffentett a férfi. Verejték- és halszag terjengett körülötte.

– Igen, uram! – Pancras meglökte a lány vállát. – Jól verekszik, és még jobban lopakodik.

– Csak éppen lány.

Ailia felsandított, bele a hatalmas, táskás szemekbe. Ysmar felvonta szemöldökét, ajkai széles vigyorra húzódtak. Megcsillant aranyfoga.

– De tűz az van benne! Ez a nézés!

A háj megrázkódott testén az elfojtott nevetéstől.

– Olyan, mint egy fiú – tette hozzá Calum. Ailia legszívesebben belerúgott volna, és maga sem tudta, miért, de elvörösödött.

– De nem az. – Ysmar megint ivott. – Mi a neved?

– Ailia.

– A családnevedet kérdeztem!

– Escorias.

– Ó!

A férfi jól láthatóan megdöbbent, vastag ujjaival az asztallapon dobolt.

­– Ismertem az apádat. Kemény fickó volt – morogta. Ailia összeszorította a száját. Azt tervezte, hogy valami igazán bátrat mond, de az apja említésére elszállt belőle minden karakánság. A férfi hosszan méregette őt, aztán megköszörülte a torkát, és Pancras felé biccentett:

– Nem elég a sáp, öcskös!

– Hogy, uram?

Ysmar az övén lógó erszényre csapott, amelyben pénz csörrent.

– Jól hallottad! Többet akarok!

Pancras hangosan nyelt.

– Mindent odaadtunk, uram… A banda keményen dolgozik…

A férfi megemelte a kezét, jelezve, hogy ő következik. A bandavezér elharapta az utolsó szót.

– Nem azt mondom, hogy többet dolgozzatok! Talán csak rossz módszert választottatok. – A fiúk nem szóltak semmit. Ysmar közelebb hajolt, úgy folytatta: – Van egy bolt a skuul negyed szélén, ide négyutcányira. Akhrut és más italt árul ott egy öreg. Tudod, melyikről beszélek?

Calum bólintott.

– Én tudom, uram.

– Remek. Raboljátok ki! Van ott sok pénz, és az italt is el lehet adni. Én csak két ezüsttel kérek többet, mint eddig. A többi haszon a tiétek.

Ysmar kérdőn nézett a vezérekre, lopva a lányra sandított. Ailia nem értette pontosan, mi történik, de igyekezett határozottan viselkedni. Kihúzta magát, és hol az egyik, hol a másik fiúra pillantott.

Pancras a szájába harapott és homlokráncolva gondolkodott. Calum rezzenéstelenül állta Ysmar tekintetét.

– Nos?

– Túl veszélyes, uram – rázta fejét Pancras.

– Naná, hogy veszélyes, tökfej! Kockázat nélkül sose leszel gazdag, ezt jól jegyezd meg!

– Nézzünk körül – javasolta Calum –, hátha egyszerűbb a dolog, mint gondolnánk.

– A skuul negyed tele van őrjárattal! – sziszegte Pancras.

– Fel-alá mászkálnak, nincsenek mindig a bolt előtt…

– Én vagyok a főnök, Calum! Majd eldöntöm, hogy mit teszünk!

Ysmar hangosan felkacagott, még a szeme is könnybe lábadt. Ailia összeszorított fogakkal nézett rá. Gúnyolódik a hájas disznó! Volt is min nevetni: Pancras egyáltalán nem tűnt határozott vezérnek.

– Én tudok segíteni… – szólalt meg. – Kis helyekre is beférek.

Ysmar megvakarta tokáját.

– Kösd fel a gatyádat, tökfej – mondta Pancrasnak. – Ez a lány még a fejdere nő! – Megint ivott a borból. – Nem érdekel, honnan szerzitek meg a pénzt, ez csak egy ötlet volt. Távozhattok! Te maradsz! – bökött a lányra.

Pancras és Calum sötét pillantásokat vetettek egymásra, aztán egyszerre hátat fordítottak a kövér férfinak, és elindultak visszafelé a sikátor irányába. Ailia poros tunikája szélét markolászta, várta, hogy az ő ügyében is döntsenek, de nem mert közbeszólni. Legszívesebben persze futott volna a fiúk után.

– Szerencséd, hogy ismerem a családodat – mondta végül Ysmar. Felállt az asztaltól, kiitta a kupát, és hosszan böfögött. – Bandatag lehetsz, de ne halljak felőled rosszat, különben elárullak a nagyapádnak. Na, eriggy!

Ailia hiába akarta elrejteni a vigyort az arcáról, képtelen volt rá. Felszabadultan futott a többiek után, a két bandavezér is mosolyogva nézett vissza rá. A lány szívét húzta előre gyorsuló szívdobogása, és lábai úgy vitték előre, mintha felhőkön lépkedett volna.

Éppen kikerült egy vesszőkosarat cipelő asszonyt, amikor a nevét kiáltották.

Megtorpant. Bátyja, Muran közeledett a főtér felől, messziről felismerte sajátos, hosszú léptű járásáról. Sötét haját szemébe kotorta a szél, arcán a szokásos mogorva kifejezés ült, a lány tudta, hogy ez csak álca, a férfi e mögé rejtette igazi énjét.

Ailia örült a bátyjának, hiszen ő volt az egyetlen a családban, akiben maradéktalanul megbízott. Nagyapától rettegett, nagyanya azt tette, amit mondtak neki, Nedrist meg még nem is látta józanul.

Hátra sandított: Pancras és Calum már eltűntek a sikátorban. Ailia sóhajtott. Féltek Murantól, a bátyja hírhedt volt, és köztudottan ki nem állhatta az utcai bandákat.

– Téged kereslek – mondta a férfi, amikor közel ért. Megsimogatta a lány haját.

– Miért?

– Megjött Benisel.

A lány megvonta a vállát.

– Hát aztán.

Ha olyan, mint az öccse, úgysincs értelme találkozni vele – tette hozzá gondolatban.

– Gyere haza, most együtt van a család.

Ailia fintorgott. Ha csak tehette, kerülte az efféle családi összejöveteleket. Unta őket, és folyton kerülgetnie kellett nagyapa szigorú, félelmetes tekintetét. A gondolatra összeszorult a gyomra.

– Be akartam még menni a templomba – mondta inkább.

– Apához?

Ailia csak bólintani tudott, mert elszorult a torka. Tudta, hogy nem fog sírni, megtanulta már, hogyan nyelje le az érzelmeket. Megfogadta, hogy nem fog bőgni a Fekete Egerek előtt. A templomban persze hagyta, hogy elöntsék arcát a forró könnyek, amikor az apja névtáblája előtt állt összekulcsolt ujjakkal. Néha még suttogott is hozzá, hitte, hogy a szavak beisszák magukat a repedezett falakba, eljutnak a kövek mögött pihenő urnához, elkeverednek az apja porrá lett lelkével.

– Gyere csak – Muran finoman megfogta a vállát –, menjünk együtt a templomba. Rendben?

Ailia bólintott, és elindultak hazafelé.

– Nedris testvére Ascorianból jött, ugye? – kérdezte a lány. Közben a járókelőket kerülgette, alig tudott lépést tartani a bátyjával. Muran erőlködés nélkül haladt a forgatagban: aki csak meglátta, utat nyitott neki.

– Igen. Bár nem sokat volt otthon, mivel légiós, császári katona.

– Van páncélja is?

– Gondolom. – Muran elmosolyodott, aztán fekete tunikája belső zsebébe nyúlt, és egy hímzett kendőt halászott elő.

A közepén virág piroslott.

A sarkában monogram.

Ailia megállt, kiragadta bátyja kezéből, hitetlenkedve tartotta maga elé. Szája kiszáradt.

– Ezt én csináltam… Apának.

– Igen.

A lány szeme megvillant. Emlékezett a napra, amikor odaadta az apjának a kendőt. Éjszakában nyúlóan dolgozott rajta, igaz, túl későn is kezdett neki, és végig amiatt izgult, vajon az apja, mit szól majd hozzá. Kis híján elbőgte magát, annyira csúnyának találta a szirmokat.

Végigsimított a cérnákon. Még mindig csúnya volt, csak az szépítette meg, hogy tudta, az apja mindig magánál hordta. Könnybe lábadt szemmel nézett fel a bátyjára, ajka megremegett.

– Hol találtad?

– Egy skuul fickó lakásában. – Muran köhintett. – Dolgom volt arrafelé. Attól tartok, apánkat nem csak egyszerűen kirabolták…

Ailia megragadta a bátyja érdes kezét.

– Tudod, kik ölték meg?

– Biztosat nem tudok. Ez csak egy nyom. Lehet, hogy az a fickó ölte meg, akinél a kendőt találtam…

– És bosszút állsz?

Muran magához húzta a húgát. A lány érezte, hogy a testvére szíve is szaporábban vert, mint szokott.

– Bosszút állok. Megígértem az ősöknek.

Ailia szorosan átölelte a bátyját, egyik kezében a kendőt markolta, a másikkal a férfi vállát, a könnyek végigcsorogtak az arcán. Ő mindig is sejtette, hogy valami történt, de soha senki nem hitt neki, mert ő csak egy kislány, egy gyerek…

Elengedték egymást, a lány az ingujjába törölte az arcát, ne makarta összepiszkolni a kendőt.

– Menjünk a templomba. El akarom mondani apának, hogy mi történt.

– Rendben.

– És Muran…

– Igen?

Ailia a mellkasához szorította a fehér vásznat, mint az apjának egy kicsiny darabját. Most megint közel érezte magához, közelebb, mint a halála óta bármikor. Felnézett bátyjára, szeme megtelt könnyel:

– Semmi.

Muran bólintott. Arcára nem ült ki érzelem, de a lány jól ismerte, tudta, hogy megértik egymást, hogy szavak nélkül is tudják, hogy nekik, testvéreknek össze kell tartaniuk.

Ailia megfogta a bátyja meleg és érdes kezét, mint régen, és együtt sétáltak a Fehér Bika temploma felé.