Skalin a mezőn futott, élvezte, ahogy a szél a hajába kap. Lehunyt szemmel tartotta arcát a száraz fuvallatba, és azt képzelte, lóháton vágtat a csatába. Az ellenséges rongybábu sereg mozdulatlanul várt rá, és amint fejüket vette kardjával, a földre bukó testekből illatos szalma pergett. A fiú felrikoltott és oldalra sandított: bátyja, Etire tisztelgett neki, elismerően mosolygott.
Skalin kinyitotta szemét. Megint kurjantott, és botjával nekiesett a száradó fűszálaknak. A vastagabbak úgy hanyatlottak le, mint képzeletében a mardal harcosok a kardcsapások alatt. Minden suhintásával újabb kép ugrott elé a történetek közül, amelyeket bátyjai meséltek a téli estéken, amikor éppen otthon voltak. A komor Tamal hallgatott a sátor mélyén, pipája füstje fátylat borított arcára, míg a mindig vidám Etire széles mozdulatokkal festette le a csatateret.
A fiú a magasba tartotta a kardot, és minden erejével lesújtott a földön kúszó ellenségre. A bot megadta magát. Skalin csalódottan dobta el a törött ágat: egy igazi penge nem vásott volna el.
Sóhajtva gondolt Etire kardjára, amelyet bátyja büszkén kötött fel oldalára, amikor Tamallal a mardalok elleni háborúba indultak. A kis Skalin könnyes szemmel fordult akkor az apjához, hogy ő is szeretne fegyvert, de válaszul csak pofont kapott. A csattanó tenyér emlékére megdörgölte az arcát, és körbe fordult.
Sátruk több száz lépés távolságban állt, a tetejére vágott lyukon füstcsík kígyózott az égre. A birkák a közelben legelésztek, de nem aggódott miattuk, nem szoktak messzire kódorogni, a szomjúság vagy a kutya hazahozta őket.
Aztán maszatos kezét a szeme fölé emelve kémlelte a keleti látóhatárt. Tudta, hogy valahol arrafelé kanyarog a Velhan folyó, amelyen túl már az ellenség lakik. Abban reménykedett, talán meglát valamit a csatából, talán megpillanthatja Etire kardját vagy Tamal sosem hibázó íját.
Belerúgott egy fűcsomóba, aztán letépett néhány vadvirágot, és elindult a lógó bundájú birkák felé, erős szaguk megcsapta az orrát. Útközben felfedezett egy érdekes növényt, amelynek még nem ismerte a nevét. Leguggolt, elkaparta a földet a vékony szár körül, hiszen tudta jól, némelyik növénynek a gyökere, másiknak a virága vagy a levele értékes.
Lerázta a földmorzsákat a sűrű gyökérszálakról, és új szerzeményét az erszényébe tette. Hogy mire lesz jó, azt majd az apja megmondja. Ha olyan kedve lesz. Skalin sóhajtott. Kedvelte az apját, de nem szerette, hogy egyszer csendesen, másszor meg hangosan szólt. Azt sem szerette, amikor az apja a szellemekkel beszélgetett, mert olyankor kifordult a szeme, és különös hangok törtek elő nyálhabos szájából.
Vijjogást hallott.
Meleg borzongás futott végig a testén, amikor megpillantotta a sólymot a sátruk felett. Kecsesen rótta köreit, méltósággal, ahogy a harcosok. Préda után kutatott.
A fiú kapkodva leoldotta az erszényt, és a mélyéről marhahólyaggal fedett tégelyt vett elő. Lehuppant a magas fűbe, közben végig a sólymot leste. Meglehetősen alacsonyan szállt most az ég hercege, a fiú nem akarta elszalasztani a lehetőséget.
A tégely tartalmából három kortyot ivott. Se többet, se kevesebbet! – hallotta apja szavait. – Kevesebbel csak magadra haragítod a szellemeket, ha meg sokat iszol, elragadják lelkedet, és elviszik a Karamarba, ahonnan nincsen visszaút!
Épphogy a gyomrába ért a keserű lé, máris száraz levelet morzsolt el ujjai között, miközben fennhangon kántálta ősei rigmusait, hogy magához édesgesse a levegő és madarak szellemét. Tenyerét ütemesen csapkodta bocskorán, és lehunyta szemét.
A sámánfőzet kesernyés íze felkúszott az orrába, szétáradt a tarkója felé, úgy érezte, minden szál haja az ég felé meredezik. Jó jel: a madarak szelleme hívta magához. Aztán, mintha apró villám csapott volna keresztül a fején, fehérbe borult előtte a világ.
Zuhant.
Emlékezett, amikor első alkalommal történt vele ez: átfordult saját magán, és kihányta a sámánfőzetet. Apja úgy pofon vágta, hogy eleredt az orra vére.
Tovább zuhant, el az apja mogorva pillantása mellett, el a bátyjai mellett, az éppen söprögető nővére mellett, míg meg nem pillantotta maga alatt a sólymot.
Segíts, madarak szelleme, hadd legyek én az ég hercege!
A ragadozó madár megpróbált kitérni az útjából, de Skalin kinyújtotta szellemkezét, és megmarkolta a tollakat a nyakán.
Az enyém vagy! Én vagyok te!
A fiú pislantott, és máris tisztábban látott, csőre fölött lepillantva minden egyes fűszálat meg tudott számolni. Tollai alatt hullámzott a levegő. Vijjogott, és kelet felé suhant, élvezettel nézte, hogy a táj zöld pokrócként terül el alatta. Semmi nem állhat az útjába!
Igyekezett legyűrni a rátörő éhséget, de egyre nehezebben uralta a sólyom gondolatait. Amikor megrezdült néhány fűszál odalent, a madár ösztönösen abba az irányba húzta a testét, de Skalin nem engedte, hogy az állat uralja őt, a végén még a háttérben lapulva nézheti és érezheti egy pocok elfogyasztásának minden mozzanatát. Egyszer elég volt belőle.
Róka!
A sólyom a préda felé kanyarodott, de a fiú szelleme erősen fogta a láthatatlan gyeplőt. A madár folyton balra húzott, nem kerülhette el a fordulást. Skalin akkor vette észre, hogy a fűben futó alak nem is róka, hanem egy vörösesbarna hajú gyermek. Szakadt inge alól kivillant fehér kézfeje, ahogy látszólag cél nélkül rohant a pusztán.
Skalin hagyta, hogy a vágy keltette izgalom szétáradjon a sólyom testében, és megindult a gyerek után. Vele egyidős lehetett a kölyök, úgy becsülte akkora távolságból.
A sólyom ösztönei el akarták tántorítani a prédától, a madár rájött, túl nagy falat lenne számára, ám a fiú most sem hagyta. Megrántotta a gyeplőt, és kényszerítette a sólymot, hogy kövesse a rohanó gyereket.
Vajon, hova tart? És honnan jött?
Nem tudott közelebb repülni hozzá, egyre kevésbé uralta a kölcsönvett testet, a madarak szelleme nem maradhatott tovább vele. Így is hosszan támogatta őt.
Skalin még látta, hogy a fiú az öregkúthoz ér, és megpróbál lemászni a gazzal benőtt peremen át, többre azonban nem maradt ideje, mert a madarak szelleme ledobta hátáról, és ő kibucskázott a sólyom fejéből.
Zuhant-zuhant egyre feljebb.
Mély sóhajtással eszmélt újra, immár a saját testében.
Víz! Kút!
Mint az álmok ébredés után, úgy hasított belé az imént látott kép: a vörös hajú fiú, amint éppen mászik le az öregkútba. Nem értette, mit akarhat ott, hiszen a kút már réges-rég kiszáradt, és már csak gyíkok sütkéreztek arrafelé.
Feltápászkodott, betájolta magát. A sólyom már messze járt, csak halvány körvonalai látszottak. A birkák a közelben legeltek, a sátor füstje is abban az irányban gomolygott. Skalin tétovázott: szíve húzta a kúthoz, kíváncsi lett, miféle fiút rejteget, másrészt csupasznak érezte magát tőre és íja nélkül.
Ajkába harapva a kút felé indult, lépteit egyre súlyosabbnak érezte, ahogy baljós gondolatok telepedtek meg fejében. Mi van, ha az a fiú valami ártó szellem küldötte? Vagy éppen nem is gyermek, hanem egy gonosz törpe?
Megtorpant, majd elindult vissza, a sátor felé. Sejtette, hogy ha az apja meglátja, meg fogja kérdezni, hova viszi az íjat. Róka. Igen, azt fogja mondani, hogy rókát látott, és le akarja lőni. Rókát lőni nem rossz dolog.
A sátor bejáratát fedő bőrt félrehúzva az orrát megtelítette a báránypörkölt illata. A kondér felett Asha, a nővére őrködött, éppen a főztjét kóstolta. Amikor megpillantotta a fiút, csípőre tette kezét, és ráripakodott testvérére:
– Te meg mit keresel itt? Még nincs kész a vacsora! Ki őrzi most a birkákat?
Skalin legyintett. Nem mert megszólalni, nehogy elárulja magát, pedig mindig készen állt egy kis csipkelődésre. Megpillantotta az apját, ahogy a félhomályban kuporog egy kiterített vaddisznóbőrön, és lesunyt fejjel indult az alvóhelye felé, ahol az íját tartotta. Az öreg éppen az egyik ingét foltozta. Felsandított a fiúra, de nem szólt semmit. Skalin örült. Ha nem kérdeznek semmit, neki sem kell mondania semmit.
Patadobogás hallatszott, aztán lovak prüszköltek, legalább két ló érkezett a sátruk elé. Skalin megdermedt, torka kiszáradt. Nem is mert arra gondolni, hogy… Tamal és Etire! Bizonytalanul nézett apjára, akinek napcserzette arcán összefutottak a ráncok. Asha keze is megállt kavarás közben: egyre csak a sátor bejáratát igézte. Két pár csizmatalp ért tompa puffanással földet.
Skalin apja botra támaszkodva állt fel, és bicegve a bejárat felé indult. Intett a fiának, hogy maradjon a helyén. Mire a kondér elé ért, valaki félrehúzta a bejáratot takaró állatbőrt. A fiú csalódottan engedte ki a bennszorult levegőt.
A jövevények nomád harcosok voltak ugyan, az rögtön látszott sötét ruházatukon, és az oldalukon függő kardokról, de Skalin nem ismerte őket. A belőlük áradó út szagát a báránypörkölt illata sem tudta elnyomni. Az első harcos kibontva hordta sötét haját, homlokán keskeny heg vöröslött, szúrós szemmel vizslatta a sátor belsejét, és csak azután engedte be a társát. A másik harcosnak barátságosabb volt a tekintete, már amennyire a fiú meg tudta ítélni. A kardmarkolaton nyugtatta kezét, körmei berepedeztek rozsdaszín foltos ujjain. Alvadt vér az, vagy festék?
– A szellemek kísértek titeket erre, harcosok! – mondta az apja tiszteletteljes, de hűvös hangon.
– Alta telítse el békével sátrad és a családod lelkét! – morogta minden meggyőződés nélkül az első harcos. – Mende vagyok, Azaar fejedelem szolgálatában, ő pedig hű harcosom, Kitam. Egy mardal patkányt keresünk, ami errefelé menekült.
Skalin összerezzent, és lehajtotta a fejét, nehogy meglássák rajta, mennyire megrémült.
– Kolas Uugal vagyok – húzta ki magát Skalin apja. – Két fiam is a fejedelem szolgálatában harcol a mardalok ellen. Közös az ellenségünk. Nem láttam errefelé senkit sem, fiút is csak a legkisebbet a sajátjaim közül.
A Mende néven bemutatkozott harcos a levegőbe szimatolt.
– Nagyon finom illatok jönnek abból a kondérból.
– Bárány lesz. Ahol háromnak jut, ott jut ötnek is.
– Köszönjük! – A két harcos fejet hajtott, és a szokásokhoz híven leültek a kiterített birkabőrökre. Kardjukat lecsatolták, és ölükbe fektették.
Mende ismét körbenézett.
– Azt mondod, a fiaid harcolnak?
– Igen. Molpan vezér szolgálatában hadakoznak a mardal kutyák ellen.
Kitam elismerően lebiggyesztette ajkát, de Mende metszőn nézett az öreg sámánra.
– Te miért maradtál itthon?
– Mentem volna, de évekkel ezelőtt mardal nyílvessző lőtte át a lábam. Azóta lóra sem tudok ülni egyedül – Skalin apja sóhajtott. – Azt mondjátok, egy mardal patkányt kerestek ezen a földön?
Mende megnyalta a száját.
– Hazatérőben vagyunk Lorelbe, ahol egy barátunk várja a rabszolgának való kutyákat. Az éjszaka néhányan meg akartak szökni, de elfogtuk mindet. Csak egy mardal szuka kölykének sikerült. Én és a harcosom utána eredtünk, de elvesztettük a nyomát. Valahol elbújhatott.
– Mit akartok kezdeni vele?
Kitam felnevetett:
– Amit minden szökevénnyel. Elvágjuk a nyakát!
Skalin nagyot nyelt, a kiszáradt torka kapart. Saját lábát nézte, úgy érezte, a szúrós szemű harcos őt bámulja.
– És mi újság a folyón túl? – kérdezte az apja.
Mende most nem szólt semmit, Kitam is csak legyintett egyet, majd a nyakában lógó amulettet kezdte forgatni az ujjai között.
– Ő is a fiad? – biccentett váratlanul Skalin felé.
A fiú elsápadt, hideg ujjaival az inge szegélyét babrálta.
– Igen. A legkisebb.
– Látom, van már íja.
– Igen. Én készítettem.
Skalin az íja felé sandított. Legszívesebben érte nyúlt volna, hogy mogyorófa teste a tenyeréhez simulhasson, hogy biztonságban érezze magát.
– Talán a fiad látott valamit.
– Talán – biccentett Kolas.
Skalin továbbra sem nézett fel, de érezte, hogy a torkát mardosó szorítás hamarosan könnyeket fog kisajtolni belőle. Akkor viszont minden kiderül, hiszen a fiúk ok nélkül nem szoktak sírni. Talán, ha azt mondja, hogy fáj a gyomra…
– Hozzád szóltak, fiú! – morrant az apja.
– Tessék, apám! – lehelte halkan Skalin.
– Süket vagy tán? Kérdeztek tőled valamit!
– Nem láttam senkit sem – emelte fel a fejét a fiú. – Csak egy sólymot – tette hozzá, hogy igazat is mondjon, aztán gyorsan leszegte fejét, nehogy meglássák az arcán izzó pírt.
– Biztos vagy benne, hogy nem láttál mást? – kérdezte Kitam.
– Elkészült a vacsora! – szólalt meg óvatosan Asha. Skalin még levegőt is elfelejtett venni, gondolatban sólymok suhantak el a fejében: egy, kettő, három, négy…
– Akkor együnk! – javasolta az apja. A fiú végre felnézett, és nagyot sóhajtott, amikor látta, hogy a harcosok immár a birkapörkölttel foglalkoznak. Asha fatányérokra merte a pörköltet és az illemnek megfelelően először az apjának, majd a harcosoknak osztotta az ételt. Végül Skalinnak vitt egy kisebb adagot.
– Tessék! – súgta neki. Skalin észrevette a félelmet nővére szemében, de nem tudta, mi az oka. Félnie itt csak neki kellett, senki másnak. Elvette a tányért, és bár a gyomra korgott, úgy sejtette, nem tudna nyelni.
– Nem vagyok éhes… – motyogta.
– Egyél csak! Beteg leszel, ha nem eszel rendesen! – Asha megsimogatta a fejét, amitől kilibabőrösödött a háta. A lány ritkán volt kedves vele, inkább csipkedni, marni szokták egymást.
A harcosok az apjával beszélgettek, Skalin nem figyelte, hogy miről. Észrevette, hogy Mende a nővérét figyeli, még az evésben is szünetet tartott, amikor a lány lehajolt, hogy szedjen magának az ételből. Asha kipirosodva sietett vissza az öccséhez, megemelte hímzett szoknyáját, és letelepedett ő is a birkabőrre.
– Félsz tőlük? – kérdezte Skalin. Várta, hogy nővére visszavágjon, ahogy szokott, de a lány komoly maradt. Sötét szemével öccse arcát fürkészte, és bólintott.
Skalin csak turkálta az ételt, közben fel-felpillantott. A harcosok most már csendben falatoztak. A fiú remélte, hogy hamarosan elmennek.
Nagy sokára a vendégek letették a tányérokat maguk mellé. Asha felpattant, fakupákat osztott és vizet öntött nekik egy kancsóból. Mende végig a szemlesütve körülöttük szorgoskodó lányt figyelte.
Miután ittak, a harcosok felálltak.
– Köszönjük a vendéglátást! – nyújtózott Mende. Kitam elismerően bólogatott. Felcsatolták kardjaikat és elindultak kifelé, az idősebb harcos még visszanézett, Ashát kereste, aki illedelmesen ült a sarkán a sátor túlsó felében. Mivel a lány nem nézett vissza rá, a harcos Skalinhoz fordult:
– Tartsd nyitva a szemed, fiú! – mondta. – Fogadd barátságul a félelem szellemét!
Azzal fordult, és kiment a sátorból. Kolas kikísérte őket, és odakint még beszélgettek egy keveset, de Skalin nem sokat értett a halk szavaikból. Azt viszont hallotta, amikor a jövevények felpattantak a nyergekbe – csodaszép lovakat képzelt maga elé –, majd lószerszám és fegyvercsörgés közepette elvágtattak nyugat felé.
Éppen a másik irányba.
Skalin várta, hogy az apja felbukkanjon, és leszidja a viselkedéséért, de a sámán nem tért vissza. Talán a birkák után néz, vagy gyűjt némi növényt felfúvódás ellen, ahogy az már sokszor megtörtént. Kis idő elteltével Skalin felpattant, az övébe tűzte tőrét, vállára vette az íját, és elindult kifelé.
– Hova mész? – kérdezte a nővére szokatlanul csendesen.
– Rókára vadászom – súgta vissza Skalin, és mosolyt erőltetett szája sarkába. Kikukucskált, de nem látott senkit a sátor előtt. Az ég tisztán ragyogott, a lemenő nap beszínezte a láthatárt, se a lovasokat, se az apját nem találta egyik irányban sem.
Szapora léptekkel indult meg az öregkút irányába. Végig szemmel tartotta maga körül a mezőt, de nem mozdult semmi. Az izgalom alászállt a gyomrába, erős markával bele-belemart. Talán már nincs is ott az a fiú, volt elég ideje, hogy elszaladjon, ha ugyan el akart szaladni.
Az utolsó lépéseket halkan és óvatosan tette meg. Igyekezett a legkisebb zajjal mozogni a fűben, ahogy a bátyjától tanulta, még a lélegzetét is megakasztotta, tenyerét óvatosan helyezte a kút meleg peremére.
Lentről hűs levegő áradt. A kövekhez nyomta a mellkasát, és a mélybe lesett, de a sötétség mindent elborított, ráadásul a kinti fény még az orra előtt sziporkázott. Szemét meresztve próbálta elválasztani egymástól az árnyékokat. A kút már félig megtelt földdel, nem lehetett annyira mély, hogy…
Kő gördült kövön – valami megmozdult odalent!
Skalin ijedten húzta vissza a fejét.
Vékony hang szólalt meg mardal nyelven. Skalin az ajkába harapott, és megint áthajolt a kút peremén, de most nem mozdult semmi.
– Ne félj! – súgta. – Nem bántalak! Gyere csak elő!
Csend.
– Egyedül vagyok!
A sötétségből koszos arc bukkant elő, ahogy a mardal fiú felegyenesedett. Kócos üstökébe föld és levél tapadt, valóban úgy nézett ki, mint egy lyukban lapuló róka. Skalin kuncogott, és a kezét nyújtotta.
– Gyere! Felhúzlak!
A mardal kisfiú tágra nyitotta szemét, majd félszegen bólintott, és a kút falához lépett. Bocskorát megtámasztotta az egyik kiálló kőben, nyújtózkodott, és megragadta Skalin ujjait. A fiú nem hitte volna, hogy ilyen nehéz a másik, kis híján magával rántotta a mélybe. A kút pereme a mellkasába nyomódott, ahogy nyögve húzta felfelé a vékony kölyköt.
Aztán váratlanul könnyű lett a teher, és ugyanabban a pillanatban súlyos test nyomódott a hátának. Skalin rémülten iszkolt volna el, de a kúthoz préselődött, és mozdulni sem tudott. Ismerős fűszerszagot érzett, és a feje felett átnyúló kézről is tudta, kihez tartozik.
Az apja megragadta a kapálózó mardal fiút, és kirántotta a kútból.
– Na, most megvagy!
A szerencsétlen kölyök igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, halkan szűkölt az erős marok szorításában. Skalin ijedten pillantott vicsorgó apjára, kérni akarta, hogy eressze el, de nem mert szólni, csak dobogó szívvel meredt rá. Hátát a kútnak vetette.
– Sejtettem, hogy láttál valamit! – villant a férfi tekintete. – Ismerlek már jól, fiam! Azt hiszed, ez játék?
Az apja megrázta a gyereket, hogy az nyikkanva menten elhallgatott. Skalin torka elszorult, a sírás kerülgette, de félt, hogy azért is megszidnák. Nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.
– Ez nem ember, kölyök! Ugyanolyan állat, mint az ürge vagy a birkák a mezőn. Ha megnő, fegyvert fog a kezébe, és felgyújtja az otthonunkat! Megöl téged is, ne félj!
Skalin nem válaszolt, megszeppenve állt egy helyben, mozdulni sem mert. Apja közelebb hajolt, a mardal fiút a combjához szorította.
– Nem szeretném, ha az anyád hiába halt volna meg – mondta. Mély vonásai megkeményedtek.
Előhúzta kését, és a nyöszörgő fiú torkához nyomta. Jelentőségteljesen nézett a fia szemébe.
– Ez egy állat.
Róka.
Skalin megrezzent, amikor a kés elmetszette a másik fiú torkát, de nem fordult el. Nézte az összecsukló testet, a meglibbenő, vörös hajszálakat. A koszos, fehér kézen éppen olyan vékony ujjak szorultak görcsbe, mint az övéi.
Az apja odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Skalin megborzongott, és csak bámulta a fűben fekvő testet. Látta már sokszor, hogyan vágnak bárányt, néha még segített is, de ez most más volt. Az összeránduló gyomra, a zsibongó ujjbegyei súgták meg, hogy valami rossz történt.
Az apja felkapta a fejét, hallgatózott. Felettük sólyom körözött, talán ugyanaz, amelyiket nemrég Skalin irányított.
– Gyere!
Kolas Uugal felkapta a mardal fiú holttestét, és bicegve elindult a keresztút irányába. Skalin követte, meg kellett nyújtania lépteit, hogy az apja nyomában maradhasson.
Hamarosan meglátta a két poroszkáló lovast.
Elszorult a torka, amikor felismerte az iménti vendégeiket. Az apja füttyentett nekik, a két harcos pedig feléjük vette az irányt.
A lovak prüszkölve álltak meg előttük, az egyikük dobbantott is, mintha arra vágyna, hogy vágtathasson a pusztán keresztül.
– Nocsak – hunyorgott Mende. – Fogtál valamit?
– Rókát! – Kolas kiterítette a fiút. A nyakán vágott széles sebből még mindig folyt a vér. – A fiam talált rá. Ugye?
Az apja megragadta Skalin karját és maga mellé penderítette. A fiú a harcos komor tekintetébe bámult, aztán bólintott. Elvörösödve hajtotta le a fejét, szégyellte magát, csak nem tudta, miért.
– Derék – morogta Kitam gúnyosan.
– Csak így tovább, fiú! – tette hozzá Mende. – Egyszer belőled is nagy harcos lesz! Add csak ide azt a rókát, jó uram!
Kolas megragadta a holttestet, és a ló hátára fektette, a nyereg elé.
– Jó lesz elrettentésnek – jegyezte meg Kitam. – A szellemek áldása rád!
– Rátok is!
A férfiak intettek egymásnak, aztán a harcosok megfordították hátasaikat, és ellovagoltak észak felé. Skalin hosszan bámult utánuk, a feltámadó szél a szemébe fújt, kövér cseppet kotort ki belőle.
Az apja a vállára tette a kezét.
– Ma reggel szóltak hozzám a szellemek – mondta a férfi fátyolos hangon. – A bátyáid úton vannak hazafelé, de csak Etire ül a nyeregben.
Néhány pillanatnak el kellett telnie, mire a fiú rádöbbent, mit is mondott az apja. Megremegett.
– Gyere, menjünk haza, fiam – súgta a férfi. – Most már te is férfi lettél.
Skalin hallgatta apja távolodó bicegését, de nem vette le szemét a láthatárról. Hagyta, hogy a könnycsepp a fűszálak közé hulljon, mert tudta, hogy ez volt az utolsó, amelyet ellenségért ejtett.
* * *
Quintus Moreno a Könyvmolyképző Kiadó szerzője. Regénye, a Késtánc 2015 őszén jelenik meg a Sötét örvény sorozatban.
- A szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/Quintus-Moreno-932240523515378/
- Blogos elérhetőség: http://quintusmoreno.blogspot.hu
- Könyvmolyképző Márkabolt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/quintus-moreno