Pöszmet Klára: A folyó

Gergő azon tűnődött, hogy vajon mindenki teljesen meghülyült, vagy ma van az idióta sofőrök világnapja, csak őt nem értesítette erről senki. Reggel óta hárman vágtak be elé, de ez az előtte szerencsétlenkedő suzukis mindenkin túltett. A férfit másodpercek választották el attól, hogy csak azért is belemenjen hátulról. Nem győzött hálát adni az égnek, hogy a legtöbb napot home office-ban töltheti, és csak havonta párszor kellett ingáznia.

Elégedetten mordult fel, amikor végre lehetősége adódott megelőzni a Suzukit, és nem bírta ki, hogy közben ne mutasson be neki. Noémi erre biztos azt mondta volna egy mosollyal az arcán, hogy gyerekesen viselkedik. Feleségének gondolatára ökölnyire szorult a gyomra. Már egy hónapja, hogy az a rohadt betegség elragadta őt tőlük.

Hazaérve zárva találta a bejárati ajtót. Különös. A karórájára pillantott, de jól sejtette, Beának már haza kellett volna érnie az iskolából. Meglepetése csupán egy másodpercig tartott, utána már tudta is, hol lehet a lánya. Ugyanott, ahol az utóbbi egy hónapban minden délután.

Éppen bekapcsolta a laptopját, hogy dolgozzon még egy kicsit, amikor csengettek. Az édesanyja állt az ajtóban egy hadseregnek is elegendő kajával.

– Miért nem szóltál, hogy megint megfőzted nekünk egy nyolctagú család egészheti ebédjét? – vette át a megtömött kosarat édesanyjától. Bármi is rejtőzött benne, isteni illata volt. – Áthoztam volna én, ilyen idősen már nem kellene cipekedned.

– Nem volt ez cipekedés – legyintett az asszony, de közben erősen lihegett. – Ráakasztottam a garabót a biciklire, onnantól az már elvégezte helyettem a munka nagy részét.

– De komolyan, anyu, nem kell minden héten főznöd ránk. Tökéletesen képes vagyok gondoskodni magunkról.

– Tudom én azt, fiam. De legalább ennyit engedj meg öreg anyádnak, ha már mást úgyse tudok tenni értetek.

A mondat második felére elcsuklott a hangja, mire a férfit azonnal átjárta a bűntudat. Bocsánatkérésre nyitotta a száját, de anyukája leintette, és gyorsan témát váltott.

– A múltkor összefutottam Ica nénéddel, mesélte, hogy látott téged a boltban, és olyan sovány voltál, biztos nem eszel eleget. – Hsirtelen értelmet nyert a rengeteg étel. – Kérte, hogy mondjam, belefoglal titeket az esti imáiba.

– Feltétlenül emlékeztess majd, hogy küldjek neki egy köszönőlapot.

– Gergő!

Ő is tudta, hogy nem az anyukájára volt mérges, így engesztelésül nyomott egy puszit ősz hajára. Egyszerűen elege volt belőle, hogy mindenki beleüti az orrát az életükbe. Nem tudott anélkül kimenni a faluba, hogy valaki meg ne állítaná, és aggodalomnak álcázott pletykaéhséggel ne akarná kifaggatni. Visszataszítónak találta, hogyan vonzza az embereket a másik tragédiája.

– Beácska? – kérdezte az anyukája.

– Biztos kiment a folyóhoz.

– Ebben a hidegben?

– Én se örülök neki, de mit tehetnék? Minden délután ott van. Sokat jártunk ki oda hármasban, mielőtt elhatalmasodott volna Noémin a betegség.

– Ó, igen. Az a kislány mintha evezővel a kezében született volna.

A férfi elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az egyik kedvenc emléke.

– Igazi ördögfióka volt pici gyereknek, egyszerűen képtelen volt megülni a fenekén. Féltem felvinni magammal a csónakra, de rám nézett azokkal a hatalmas kölyökkutya szemeivel, és azt mondta: ha ígérem, hogy jó leszek, kimehetek veled a folyóra? A többi meg már történelem.

– Nagy cinkostársak vagytok ti ketten.

– Régen még talán, de Noémi nélkül… nem tudom, hogyan beszélgessek vele.

– Jól figyelj most rám, kisfiam! Noémi kivételes asszony volt, egy tünemény, és nem múlik el úgy nap, hogy ne sajogna a szívem miatta. De ne tégy úgy, mintha egyedül nevelte volna föl azt a lányt! Eddig is az apja voltál, és az is maradtál. Ez nem változott.

Édesanyja szavai még az után is a fülében csengtek, hogy elköszönt tőle. Miközben kávét főzött magának, hogy kibírja az estig tartó túlórázást, végig ezen gondolkodott. Persze, részt vett a lánya nevelésében, elkísérte a karácsonyi ünnepségekre a suliban, segített, ha elakadt a matek háziban, és torkaszakadtából szurkolt neki, amikor tizenkét évesen részt vett élete első evezős versenyén. De ezek a könnyű dolgok voltak. Egy hete megkérdezte tőle, hogy van-e otthon minden, amire szüksége lehet azokon a bizonyos napokon. A mai napig nem tudja, melyikük jött jobban zavarba a kérdéstől.

Már kezdett besötétedni, amikor Bea hidegtől kipirult arccal végre hazaért, és akkor is csak egy orra alatt elmotyogott sziára futotta tőle, mielőtt bevonult volna a szobájába. Gergő perceken át vívódott magában, hogy benézzen-e hozzá, megpróbáljon-e vele beszélgetni. Noémi biztosan ezt tette volna.

Bekopogtatott a gyerekszoba ajtaján, majd lassan benyitott. Bea egy könyv fölé görnyedt az íróasztalánál. Az egész szoba úgy festett, mint egy disznóól. Minden sarokban halmokban álltak a koszos ruhák, nyitott füzetek hevertek az ágyon, a szőnyegen, a kis kuka pedig színültig tele volt használt papírzsebkendővel.

– Házi? – kérdezte Gergő egy gyors torokköszörülés után.

– Ühüm. Irodalom – felelte Bea fel se pillantva.

– Sok van? Kell segítség?

– Nem kell, megoldom – fordult végre felé egy apró mosollyal az arcán.

Ez a beszélgetés már most jobban megizzasztotta, mint a reggeli meeting a főnökével.

– Történt valami érdekes a suliban?

– Csak a szokásos – rántotta meg a vállát a lány, és újra a könyvébe temetkezett. – És neked milyen volt a munka?

– Unalmas, mint mindig – tudta, hogy valamit még mondania kellene, de fogalma se volt róla, hogy mit. – Nem tetszik, hogy ilyen későig kint maradsz a folyónál.

Valószínűleg nem ezt. Bea dühösen összeráncolta a homlokát, és abban a pillanatban olyan kísértetiesen hasonlított az édesanyjára, hogy Gergő szíve fájdalmasan rándult össze.

– Nem vagyok már kisgyerek, tudok vigyázni magamra.

– Tizennégy éves vagy, még bőven gyereknek számítasz. Nem akarom, hogy a sötétben kint evezz egyedül, főleg nem ilyen hidegben.

– Nem tilthatod meg, hogy kimenjek! – emelte fel a hangját a lány, és a férfi nem tudta hova tenni a szemében megvillanó pánikot.

– Nem is teszem. Csak arra kérlek, hogy érj haza időben. Értettük egymást?Bea beleegyezőleg bólintott egyet, mire ő megenyhülve odament hozzá, és leguggolt elé. – Szeretlek, kölyök.

– Én is téged.

Már kint volt a nappaliban, amikor eszébe jutott, hogy rá kellett volna szólnia a rendetlenség miatt. Nem baj. Holnap is ráérnek majd ezen veszekedni.

Az este gyorsan eltelt, és Gergő azon kapta magát, hogy friss szokásához híven ott állt a hálószoba ajtajában. Úgy méregette a franciaágyat, mint egy mitológiai hős a legnagyobb ellenfelét. Hetek óta képtelen volt aludni benne. Az egyik kollégája még ajánlott is neki egy gyászcsoportot a neten, ahol segítenek feldolgozni az őt ért veszteséget. Többen írták, hogy az ébredés utáni pillanatok a legjobbak, mert az álom ködében még azt hihetik, hogy velük van a szerettük. A férfi viszont gyűlölte. Mert az a pár másodpercnyi hamis boldogság nem érte meg azt a fájdalmat, amit oldalra nyúlva az üres párna hűvös érintése okozott. És ahogy ott figyelte a takarosan bevetett ágyat, tudta, hogy aznap is a kanapén fog aludni.

Két nappal később éppen azon agyalt, hogyan fogalmazza meg a lehető legfinomabban az egyik ügyfelének, hogy a kérése az egyik legnagyobb hülyeség, amit valaha hallott, amikor megcsörrent a telefonja. Bea iskolája. Gergőt rögtön átjárta a félelem. Sosem szokták onnan hívni.

– Jó napot kívánok, Gergő, remélem, nem zavarom.

– Nem, semmi olyat nem csinálok, ami ne várhatna. Minden rendben? Valami történt Beával?

– Jaj, nem, vele minden rendben van. – A férfit úgy elárasztotta a megkönnyebbülés, hogy egy pillanatra megszédült tőle. – Valójában azért hívom, hogy önöknél megoldódott-e minden.

– Nem értem, mire gondol.

– A tegnap délutánra. Bea elkéredzkedett a napköziből, mert ön felhívta őt valami sürgős vészhelyzet miatt. Mondta, hogy fontos megbeszélése van, ezért nem tud ön eljönni érte személyesen, de haza kell mennie. – Miután a tanárnőt teljes csend fogadta a vonal túloldalán, már kissé elbizonytalanodva folytatta. – Tekintve az önök helyzetét, nem szerettem volna akadékoskodni, így természetesen elengedtem, de a jövőre való tekintettel jelezni szeretném, hogy ehhez írásos engedélykérés szükséges a szülőtől.

Gergő alig akart hinni a fülének. Nem volt tegnap semmilyen vészhelyzet, hacsak azt nem számította annak, hogy elfogyott a kedvenc szalámija a hűtőből. De miért hazudott volna Bea?

– Öhm, ott van még?

– Igen, elnézést. Persze, legközelebb írásban jelzem, ha el kell jönnie Beának a napköziből. Köszönöm a rugalmasságát.

A férfi egészen a vacsoráig várt, hogy a lánya magától színt valljon, de ő szokásos némaságába burkolódzva úgy viselkedett, mintha mi se történt volna.

– Történt bármi érdekes tegnap az iskolában?

– Nem. Csak a szokásos.

– Biztos? Nem volt semmi vészhelyzet, amiről tudnom kellene?

A nagymamától kapott csirkecomb félúton megállt a tányér és Bea szája között, miközben a lány egyre vörösödő arccal nézett vissza rá. Helyes. Legalább most már úgy néz ki, mint aki minimálisan szégyelli magát.

– Mondd csak, mióta divat nálunk a hazudozás?

– Csak egy apró füllentés volt, senkinek se esett baja miatta.

– Nem ez a lényeg. Nem hazudhatsz sem a tanárnődnek, sem nekem. Egyébként is, hova mentél napközi helyett? Ugyanis az biztos, hogy nem egyenest haza jöttél az iskolából.

– Mintha észrevennéd, amikor itthon vagyok – motyogta az orra alatt, de a szavak akkor se fájhattak volna jobban a férfinak, ha a lánya az arcába kiabálja őket.

– Ezt hogy érted?

– Tök mindegy. Bemegyek a szobámba – azzal a lendülettel eltolta magától a félig megevett vacsoráját, és már fel is állt az asztaltól.

– Lassan a testtel, még nem végeztünk! Hol jártál tegnap?

Bea karba tett kézzel, makacsul hallgatott, és Gergő rögtön megvilágosodott.

– A folyóhoz mentél, ugye? Mégis mit képzeltél, ellógsz a napköziből egy ilyen semmiség miatt?

– Nekem nem semmiség! És te kényszerítettél rá! – emelte fel a hangját a lány. – Ha nem tiltod meg, hogy sötétedésig kint maradjak, akkor nem kellett volna hamarabb odaérnem.

– Ó, nem! Nem fogod ezt az egészet rám kenni. A te döntésed volt, hogy hazudtál a tanárnőnek és nekem is. Nem használhatod ki, hogy az emberek engedékenyebbek veled amiatt, ami velünk történt.

– Miért is nem? – A férfi annyira meglepődött a dacos hangnemen, hogy egy pillanatra hátra hőkölt. – Mindenki furán viselkedik velem, az osztálytársaim összesugdolóznak a hátam mögött, én vagyok a lány, akinek meghalt az anyukája. A tanárok pedig le se szállnak rólam, el kellett onnan jönnöm.

– Akkor sem hazudhatsz. Ha szólsz, hogy nem érzed jól bent magad, hazahozlak.

– De nem is figyelsz rám! – Bea most már sírva ordított vele, a férfi még sose látta őt ilyennek. – Amióta anya meghalt, állandóan csak dolgozol. A folyóhoz se jössz ki velem, pedig régebben mindig együtt…

– Már megint ez a folyó! Mégis mi ez a megszállottság?

– Úgyse értenéd meg!

Gergő fel se ocsúdott, mire a lánya már fel is kapta a kabátját.

– Mégis mit képzelsz, hova mész? – állt fel ő is az asztaltól.

– El innen! – Bea becsapta maga mögött a bejárati ajtót, a férfi pedig döbbenten nézett utána. Mégis mi a franc történt az előbb?

Már nyúlt is a saját kabátjáért, hogy a lánya után eredjen, de aztán Noémi szavai jutottak az eszébe: néha hagyni kell a nőket, hogy elvonulva kidühöngjék magukat. A felesége mindig is jobban értett ahhoz, hogyan kell a lányukat kezelni, ezért úgy döntött, nem megy még utána. Lehet, hogy makacs, de elég okos ahhoz, hogy ebben a sötétben ne merészkedjen ki a vízre. Vár pár percet, és ha addig nem ér vissza, akkor megkeresi, és ha kell, a vállára dobva cipeli haza. Ráadásul neki se ártott volna, ha kicsit lenyugszik, mielőtt újra beszélnek. Bea vádló szavai az elevenébe vágtak. Valóban többet dolgozott mostanában, de ettől még nem hanyagolta el a lányát. Vagy igen?

Még mindig ezen gondolkodott, amikor váratlanul vihar tört ki odakint. Az ablakon kinézve látta, ahogy a szél vadul tépi a fák lombkoronáját, a havas eső pedig egyre erősebben zúdul le az égből. Jeges félelem hasított belé. Bea! Mi van, ha mégis kievezett, és még mindig a folyón van?

Habozás nélkül rohant be a hálóba, letépte a takarót az ágyról, a következő pillanatban pedig már a kocsiban ült. A férfi szíve versenyt járt a szélvédőn vadul kopogó esőcseppekkel. Szinte alig látta az utat maga előtt, így amikor végre megpillantotta a folyót, teljes erőből a fékre kellett taposnia, hogy időben meg tudjon állni. Az autó egy pillanatra kifarolt oldalra, de Gergő jóformán észre se vette. Egyedül a lányát látta, aki a csónak oldalába kapaszkodva próbált a víz felszínén maradni.

A következő másodpercben már térdig gázolt a folyóban, a jeges víz a csontjáig hatolt. Egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában csak pár perc telhetett el, mire odaért a lányához.

– Gyerünk, kölyök, kapaszkodj belém! – ordította túl a vihart.

– A csó… a csónak – tiltakozott fogvacogva Bea.

– Leszarom azt az átkozott csónakot!

Minden erejére szüksége volt, hogy az egyre sebesebben áramló folyóból kihozza magukat, de a parton se volt sokkal jobb a helyzet. A szél átsüvített szétázott ruhájukon, Bea annyira remegett, hogy a férfinak a karjában kellett odacipelnie a kocsihoz. Bent maximumra tekerte a fűtést, a lányát azonnal körbe tekerte a takaróval, és szorosan magához ölelte.

– Itt vagyok, biztonságban vagy. Biztonságban vagy – maga se tudta, hogy a gyerekét vagy saját magát akarta ezzel nyugtatni. Mintha az elmúlt percek történései egyszerre nehezedtek volna a mellkasára, alig jutott levegőhöz.

Hazaérve felhívta a mentőket, hogy mégis mit kellene tennie, kórházba kell-e vinni a lányát. De megnyugtatták, hogy egyelőre az is elég, ha készít neki egy fürdőt – szigorúan langyos vízzel –, utána pedig alaposan betakargatja egy meleg szobában. Szerencsére ennyi valóban elég volt, hogy elmúljon a lány remegése, és ahogy az arcába kezdett visszatérni a szín, a férfi szívében úgy váltotta az aggodalmat a düh.

– Mégis mit képzeltél? Ebben a borzalmas viharban kimenni evezni?

– Akkor még nem volt vihar, amikor elkezdtem.

– Az lehet, de akkor is este volt már. Mi ez az egész, miért kell neked minden szabad perced ott töltened?

Bea elfordította a fejét, és nem szólt egy szót sem. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

– Tudod mit? Elegem van a kifogásokból és ebből a megszállott viselkedésből. Innentől kezdve megtiltom, hogy lemenj a folyóhoz!

– Ezt nem teheted! – kiáltott fel a lánya, de a férfit ez szemernyit se hatotta meg.

– Ó, dehogynem megtehetem.

– Utállak!

– Amíg biztonságban, a szobád négy fala között csinálod, addig picit se tud érdekelni.

Természetesen érdekelte, de egyedül az volt fontos számára, hogy a lányának ne essen baja. És ha ehhez az kell, hogy utálja őt, akkor legyen. Minimális ár ez ahhoz, hogy ne veszítse el őt is.

Az elkövetkező pár napot szinte teljes némaságban töltötték. Bea tüdőgyulladást kapott, ahhoz is alig volt ereje, hogy kikeljen az ágyából. A férfi ezt a részét nem bánta. Legalább tudta, hogy nem tud kiszökni sehova. Nem mintha ebben az időben bárkinek is kedve lett volna kimozdulni az otthonából. A tél kegyelmet nem ismerve csapott le a környékre, Gergő nem is emlékezett rá, mikor voltak utoljára ekkora fagyok.

Egy hét telt el az incidens óta, és egy maratoni meeting után a férfi úgy döntött, hogy benéz a lányára, de nem találta a szobájában. Hiába szólongatta a házban, nem érkezett felelet. Magában szitkozódott, amikor észrevette, hogy Bea kabátja nem lógott a fogason.

Még akkor is fortyogott benne a düh, amikor észrevette az apró alakot, ahogy mozdulatlanul állt a parton.

– Mégis mit nem értettél abból, hogy többé nem… – a torkán akadtak a szavak, amikor Bea sírástól kivörösödött szemmel felé fordult.

– Befagyott a folyó. Nem tudok átevezni rajta.

– Miért ilyen fontos ez neked, miért kell neked még betegen meg tomboló viharban is evezned? Beszélj hozzám, kérlek!

Lehet a hangjából sütő kétségbeesés hatott végre Beára, de Gergő látta, hogy gyermeke elhatározásra jutott.

– A halála előtti este anya azt mondta nekem, hogy ne féljek, a folyó túloldalán újra találkozni fogunk. – A férfinak az se fájhatott volna jobban, ha valaki teljes erőből gyomorszájon vágja. – És tudom, hogy ez lehetetlen, de mi van, ha mégis eljön, és én nem leszek ott?

– Ó, Bea! – csak ennyit tudott kibökni, miközben lázasan kereste a szavakat.

– Ne, apa! Tudom, hogy butaság, én csak… – Gergő figyelte a lányát, amint próbálja megfogalmazni, mit is érez, és a férfi végre pontosan tudta, mit kell mondania.

– Még nem állsz rá készen, hogy elengedd.

Bea könnyes szemekkel bólogatni kezdett, mire apja szorosan átölelte őt, és elszoruló torokkal még hozzátette:

– Én se, kölyök. Én se.

Perceken át csak álltak egymást ölelve, miközben körülöttük hullott a hó. A természet neszei is elcsendesedtek, mintha megszűnt volna a világ, és csak ketten maradtak. Egy felelősségteljes szülő valószínűleg már elindult volna haza, nehogy még jobban lebetegedjen a gyerek, de Gergő képtelen volt rá. Hetek óta arra vágyott, hogy megtalálják az utat egymáshoz, és most, hogy végre megtörtént, nem fogja elengedni ezt a pillanatot.

– Apa?

– Igen?

– Magamra hagynál pár percre? Szeretnék még egy picit egyedül lenni.

Ennyit erről, gondolta keserűen a férfi.

– Nagyon hideg van, és még meg se gyógyultál rendesen, nem hiszem, hogy jó ötlet kint ácsorognod.

Csak tudott ő felelősségteljes szülő lenni, ha az érdekei úgy kívánták.

– Nem maradok sokáig, ígérem.

Gergő nem akarta, hogy véget érjen ez a különleges pillanat kettejük között, de arra még kevésbé vágyott, hogy Bea esetleg újra megharagudjon rá. Vonakodva elköszönt tőle, és miközben fázósan zsebre dugott kézzel hazafelé sétált, azon agyalt, vajon jó döntést hozott-e. Próbálta kitalálni, Noémi mit tenne a helyében, ám felesége ezúttal makacsul hallgatott. És amikor végre megfogant az ötlet a fejében – ami teljes mértékben a sajátja volt –, érezte, hogy menni fog ez neki egyedül is.

Kicsivel később visszatért a lányához, aki még mindig ugyanazon a helyen állt, mintha eggyé vált volna a természettel. A férfi csizmája alatt ropogó hó biztosan elárulta neki a közeledtét, mert azelőtt megszólalt, hogy odaért volna:

 – Mondtam, apa, hogy majd hazamegyek, ha… – abban a pillanatban elakadt a szava, hogy megpillantotta a kezében tartott jégkorcsolyákat. Elkerekedett szemekkel nézett rá, és a szája óvatos mosolyra húzódott, amikor a férfi megkérdezte tőle:

– Ha ígérem, hogy jó leszek, kimehetek veled a folyóra?

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt, a novella a Szövegboncoló kurzuson készült

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (14 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük