Pongor Vince: Virgin Daiquiri

Komolyra fordítva a szót többnyire imádom a nyarat. De most tényleg. És tudod, mit szeretek benne a leginkább? Vannak azok a jégkrémek, tudod, most nem jut eszembe a nevük. Ilyen papír izében vannak, és alulról nyomkodva kell kipréselni belőlük a pálcát. Mindegy. Egyébként nem is az ízüket szeretem annyira, túl mesterségesek és alig különböztethetők meg egymástól. Ha nem írnák rá, hogy mégis milyen ízűek, bizisten, nem jönnék rá magamtól. Te is így vagy vele, ugye? Azonban lehetnek bármennyire is émelyítőek, én oda meg vissza vagyok attól, ahogy befestik az ember nyelvét. Olyan vicces. Anyukám is, de mégis leginkább apukámon mulattam a legtöbbet.

Úgy emlékszem azokra a nyarakra, mikor a tengerparton sétáltunk. Szüleim kétoldalt, úton a kis fagyiskocsi felé. Amikor igazán jó kedvünk volt – mert ugye olyan is volt –, a magasba rántottak a kezemnél fogva, fel az égbe, én pedig azt képzeltem, hogy a tengerfenéken járok. Mennyit nevettem. Mintha igaz se lett volna. Anyu és apu természetesen ki nem állhatták ezeket a jégkrémeket, de én addig-addig könyörögtem nekik, amíg nagy nehezen beadták a derekukat. Aztán meg öltögetni kezdték a nyelvüket, amitől rendre röhögő görcsöt kaptam. Hm… jó idők voltak.

Pedig tudnod kell, hogy a nyarat úgy általában nem igazán kedvelem. És most nagyon finoman fogalmaztam. Mert nekem a nyár szétválaszthatatlanul összekapcsolódott a tengerparttal, amit pedig mostanra egyenesen megvetek. Nem egy bizonyos tengerpartra gondolok, hisz életem során annyi, de annyi parton voltam már, hogy még megszámolni sem tudnám, elhiszed?

…

Hogy mit nem szeretek bennük? Honnan is kezdjem. Talán a nappal. Az egy dolog, hogy nyáron meleg van. Ezt még el is viselné az ember. Légkondival meg jeges koktélokkal átvészelhető. Igazán. Csak a nap ne sütne olyan fáradhatatlanul. Ez nem nagy kérés a részemről, igaz? De ő mégis mindenhová bepofátlankodik, és egyáltalán nincs tekintettel a privátszférádra. Mintha folyton azon töprengene, mikén süthetne még bosszantóbban a szemedbe. Idióta. Komolyan.

Azt nem vitatom, hogy a nyárnak szemmell látható előnyei is vannak, például nincsen suli. Ez tényleg pozitívum, mert jut időm a kedvenc elfoglaltságomra. Imádok olvasni, tudod? Most meg miért vágsz ilyen pofát? Jesszus! Nem nézted ki belőlem, mi? Kösz. Pedig így van. Nyáron egyenesen falom a könyveket, egyiket a másik után, hisz az iskola nem veszi el a drága időmet. Olykor akár többet is párhuzamosan, de csakis akkor, ha témájukat tekintve eléggé különböznek egymástól. Ha nagyon hasonlítanak, akkor hajlamos vagyok összekeveredni az eseményeket illetően. Mikor pedig utólag külön-külön megpróbálom felidézni a regényeket, nem tudom kibogozni a szálakat, és végső soron egy független, újabb történettel találom magam szembe, amely lássuk be, egy óriási katyvasz.

A nyarat rendszerint egy ilyen luxus hotelbe töltöttük, mint ez is, és én azzal ütöttem el az időt, hogy lementem a partra, ahol addig olvastam, amíg csak lehetett.

…

Ha ennyire utálom a strandot, akkor miért nem maradtam a szobámban? Mert ott volt anyám is, akitől képtelenség koncentrálni, mert be nem áll a szája. Egyre csak hápog, mint egy veszett kacsa. A recepción vagy étteremben pedig túl nagy a sürgés-forgás. Na de a part! Ott, ha jól helyezkedsz, akkor csak a tengert látod. Többnyire.

De az a szörnyű nap! Most mondd meg, miért kell annak folyton mozognia? Te érted ezt? Sokkal egyszerűbb lenne, ha megmaradna a fenekén. De így mindig bekukucskált az ernyő fölött vagy alatt. Mindezt persze nem finomkodva tette, áh, egy pillanatig sem, hanem egyenesen a szemembe robbant, durr, ezt kapd ki. Ha meg az ember felteszi a napszemüvegét, akkor képtelen sokáig olvasni, így kénytelen voltam elviselni kegyetlen kínzását. Valahányszor csak állítottam egyet az ernyőmön, az csak pillanatnyi enyhülést hozott, mert a nap néhány perc múlva ismét a szemembe villant. És mit ért el ezzel? Kiragadott a történetből, hisz ilyenkor fel kellett állnom, hogy újfent megigazítsam azt a fránya ernyőt. Mire visszafeküdtem és kezembe vettem a könyvet, keserűen tapasztaltam, hogy oda a varázs.

Szoktál olvasni? Remélem nem sértettelek meg, de hát valljuk be, nem mindenki szokott. Van, aki nem szeret, van, aki nem tud, és van, aki nem tud megélni nélküle. Az utóbbiak közé tartozok én is, de hát nem lehet mindenki olyan intellektuális lény, mint én, nem igaz? Ha engem kérdezel, az olvasás nagyon hasonlít az alvásra. Elaludni is éppoly nehéz, mint elkezdeni olvasni. Ha az ember dögfáradt, mondjuk mert írt két témazárót, aztán elment szinkronúszás edzésre, sőt még egy vendégséget is végigült a szülei kedvéért, akkor alvás szempontjából könnyű a helyzet. Menten elalszol, amint a fejed a párnát éri. Ez azért érthető, nem igaz? Már a teendők felsorolásában is belefáradtam. De ki mondta, hogy könnyű az élet? Mert én tuti, nem. Az ilyen napokon, mintha el vágták volna a filmszalagot, feketeség. Másnap már arra sem emlékeztem, hogyan is aludtam el az előző este.

Ha a beosztás viszont nem ennyire mozgalmas, akkor természetesen az alvás is nehezebben megy. Ilyenkor fegyelmezettnek kell lenned, meg kell fékezned a gondolataidat, különben sohasem jársz sikerrel. Pedig nekem este jutnak eszembe a legjobb ötletek. Például, hogy miként kellett volna viselkednem a személyzettel annak érdekében, hogy tiszteljenek és ember számba vegyenek. Nem vagyok én holmi pisis. De nem ám! Tudni illik, tucatnyian szolgáltak nálunk, és néha úgy éreztem, hogy alsóbbrendűnek tartanak pusztán azért, mert még gyerek vagyok. Micsoda badarság! Csak azért mert fiatal vagyok, még nem beszélhetnek velem úgy, mint egy dedóssal, nem igaz?

Na mindegy, most nem húzom fel magam. Lényeg a lényeg, ahhoz hogy az ember elaludjon, el kell hallgattatnia az agyát, ki kell zárnia mindent. Az álom csakis akkor érkezik meg, ha elég kitartóak vagyunk. Az olvasás pedig pont ilyen. Ahhoz, hogy belemerülj a történetbe, ki kell zárnod a bosszantó külvilág elemi ingereit. Ezért is mentem el vécére olvasás előtt, vagy készítettem ki egy koktélt a nyugágy mellé. Miután mindezzel megvoltam, lehunytam a szemem egy kicsit, és megpróbáltam kiüríteni az agyamat, félretenni mindazt, ami éppen bántott. Mikor ezt is letudtam, csakis akkor láttam hozzá az olvasáshoz. Egyébként fölösleges.

Az első néhány mondat mindig a legnehezebb, hisz akkor még tudatosan felfogod a környezetedet. Az én esetemben általában az ötödik oldal környékén történik meg az általam úgy nevezett elragadtatás. Hogy ez pontosan mit is jelent? Kiszakadok a valóságból, és elveszek magában a történetben. Pont, mint az álom esetében, de ez hatványozottan jobb annál, mert egy könyv nem annyira összefüggéstelen. Az esetek túlnyomó többségében, teszem hozzá.

Egyszer véletlenül kezembe akadt a Beat-nemzedék egyik förmedvénye, és tessék, máris egy még nagyobb káosszal találtam magam szembe, mint a legkuszább álom. Na, az ilyen könyveket egyáltalán nem élvezem, hisz mikor úgy érzem, végre elkaptam a történet fonalát, az mindig kicsúszik a kezeim közül. Témájukat tekintve sem egy ilyen korú lánynak valók, mint én, szex, drogok, gyilkosság, őrület, tudom. Ezért is kellett a legnagyobb titokban olvasnom őket. De minek is törtem magam? Úgysem értettem belőle egy kukkot sem.

A bosszantó kivételektől eltekintve a könyveknek van koherens története. Na, az ilyeneknél nagyon könnyedén megtörténik az elragadtatás. Tádáá! De aztán jött az a fránya nap, és a szemembe robbant. Pofátlan. És kezdődhetett elölről az egész hercehurca.

Lássuk csak, mi mást nem szeretek még a tengerpartban… A homokot! Azt egyenesen gyűlölöm! Különösen a déli órákban. Akkor aztán úgy perzsel, hogy csak na! Most komolyan. Miért, kérdem én. Olyan, mintha lávába mártanád a talpadat. Az ember ezért jön le a tengerpartra? Hogy kínlódjon? Mindezért már korán reggel lent voltam a parton. Persze olykor így is közbejött valami, mondjuk pisilnem kellett, mert túl sok koktélt ittam. Ha ez éppen délben jött rám, akkor könnyek között szökelltem a vécé felé, és nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne káromkodjak egyet úgy isten igazából.

Erről jut eszembe egy igazán mulatságos történet. Az egyik szállodában megbeszéltem, hogy minden nap pontosan délben küldjék le az ebédet nekem. Azon a helyen különösen hosszú lépcső vezetett le a partra. Tudod, kinek volt kedve ennyit mászni, mert énnekem nem. Egyébként sem akartam elhagyni a posztomat, miután a homok ott szó szerint lángolt. Mindig ugyanazt az anyámasszony katonája pincért bízták meg azzal, hogy hozza le a rendelésemet. Egy nyeszlett, zsíros hajú diákmunkás volt, aki alig különbözött tőled, tudod? A parthoz érve rendre levette a cipőjét és a zokniját, majd alaposan feltűrte a nadrágja szárát. Valószínűleg nem akarta, hogy homok kerüljön beléjük. Ezt speciel megértem. Mikor viszont mezítláb a homokba lépett, egész arca megdermedt, aztán átfutott rajta a fájdalom. Alig bírtam visszatartani a nevetést, ahogy egyik lábáról a másikra ugrált, miközben tartott felém. Képzeld el, kezében az ezüsttálca, ő maga pedig ide-oda pattog, mint egy megkergült bolha. Ezek után már külön ragaszkodtam hozzá, hogy csakis ő hozhatja le az ebédemet. És ő minden egyes alkalommal levette a cipőjét. Milyen mulatságos! Aki hülye, haljon meg, nem igaz?

A tengert, azt úgy-ahogy szeretem, vagyis csak a partra vetődő hullámok hangját. Olyannyira egyhangúan surrognak, hogy segítenek elszakadni a külvilágtól, miközben olvasok. Ha viszont a víztömeg magát nézem, azt kell mondanom, hogy inkább ijesztőnek tartom. Egy hatalmas összefüggő massza, amely behálózza az egész bolygót, a mélyén pedig feltérképezetlen, sötét helyek lapulnak, ahol hemzsegnek a rettenetesebbnél rettenetesebb szörnyek. Ha létezik pokol, akkor én bizony ilyennek képzelem. A bűnös lelkek ebben a soha véget nem érő feketeségben várják a végtelenség befejeztét. Olykor éles fogú szörnyek libbennek el, ismeretlen eredetű, óriási árnyak sejlenek fel a háttérben. Már a gondolatától is beleborzongok.

Persze a tenger rémisztő, de mindenekelőtt mégis inkább undorító. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a temérdek élőlény, amely benne éldegél, egyszerűen a vízbe ürít. Mindenegyes állat, kezdve a legkisebb planktontól a legnagyobb bálnáig. Az emberek pedig boldogan lubickolnak ebben a gigászi klozetban. Na én erre nem vagyok vevő! Akkor inkább a medence. Vagyis, ha jobban belegondolok, inkább egyik se, hisz bőven akadnak olyanok a medencében is, akik nem veszik a fáradságot kimenni vécére. A szomorú az egészben az, hogy ezek nem feltétlenül gyerekek.

A hullámok hangját viszont mindennél jobban imádom. Fenntartás nélkül. Lefoglalják a fület, és elnyomják az emberek jelenlétéből fakadó különböző zajokat. A hullámok suttognak, de nem mondanak semmit. Pláne nem ordibálnak, mintha rajtuk kívül nem lenne ott más. Hova tetted a naptejet? Mikor eszünk? Bárdolatlan csürhe! De ha csak kiabálnának! Attól még, hogy az ember nyaral, nem kell feltétlenül otthon hagynia a figyelmességet és jólneveltséget, nem? Legszívesebben fejen kólintanám az ilyeneket. Jól van, örülök, hogy van egy hatalmas strandlabdád. Komolyan. Igazán impozáns méretű, majdnem akkora, mint a tökfejed, de miért hiszed azt, hogy én pont a te lötyögő hájadat akarom nézni, miközben olvasok? Elég nagy a part. Lehet másutt is labdázni. De ha csak ennyi lenne! A látványt még csak-csak elviselném, de az ügyetlene olykor akkorát csap a tepsi kezével, hogy a labda egyenesen az arcomba repül. Mondd, minek kell ezt?

Most, hogy így hallom magam, rájöttem valamire. Lehet, hogy nem is a nyárral és a tengerparttal van gondom, hanem az emberekkel úgy általában. Talán ezért is vagyok ilyen magányos. Sohasem értettem meg magam a kortársaimmal sem. Olyan együgyűek, mindjüket ugyanazok a jelentéktelen dolgok foglalkoztatják. A fiúk a lányokat stírölik, a lányok pedig teszik a szépet. A fiúk felvágnak, a lányok pedig nyerítve vihognak. Néha legszívesebben leteremtettem volna őket azzal, hogy hahó, vannak ennél fontosabb dolgok is, de talán mondanom sem kell, csendben megmaradtam a fenekemen. Azárt annyira bátor mégsem vagyok…

Mindig is különcnek tartottak. Vagyis szándékosan azt a benyomást keltettem a körülöttem lévőkben. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy békén hagyjanak. Ha hozzám szóltak, nem válaszoltam, fel se néztem a könyvemből, úgy csináltam, mintha olvasnék, és türelmesen megvártam, míg végre békén hagynak. A tanárokkal is így viselkedtem. Ha kérdeztek tőlem valamit, nem feleltem. Ilyen egyszerű. Az elején még be-bevágták az egyest, még a szüleimet is becibálták, de nem tudtak rávenni, hogy feleljek, így kisvártatva a tanárok is leszálltak rólam, hisz az írásbeli feladatokból kitűnt, hogy tanulónak sem vagyok utolsó.

Hát ez van. Nem rajongok különösen az emberekért, és ezt nem szégyellem felvállalni. Valljuk be, a többségük olyan kiszámítható és pontosan ezért kimerítő is. Már attól elfáradok, ha csak rájuk gondolok, így felejtsük is el őket teljes egészében, rendben?

Remélem, nem tartalak fel egyébként. Mondjuk, ha jobban körbenézek, nem látok itt más vendéget, így mondhatni én vagyok a napod fénypontja, nem igaz?

…

Nem? Komolyan ezt felelted? Ez nem túl szép. Vegyük úgy, hogy meg sem hallottam, oké? Mindegy is, a lényeg, hogy a vendégnek mindig igaza van, és ha nem akarod, hogy bepanaszoljalak a vezetőségnél, jobban teszed, ha jó képet vágsz az egészhez. Megértettük egymást? Szélesebb mosolyt… Ez az! Meglátod, nem leszek hálátlan. Egyébként is csak annyit kérek, hogy maradj a nyugágyam mellett. Ez nem kivitelezhetetlen, igaz? Na jó, azért nem csak ennyit kérek. Hoznál, nekem egy Daiquirit is, légyszi?

…

Tessék!? Hogy nem szolgálhatsz ki tizennyolc éven aluliakat alkohollal? Remek! Igazán remek! Ki hallott ilyet? Akkor tudod mit? Hozz nekem egy virgin Daiquirit, okés? Vagyis annak nincs túl sok értelme, mert rum nélkül csak a citrus marad. Akkor legyen egy virgin eper Daiquiri, okés? Bár az úgy nem az igazi, és ezt mixertanoncként neked is tudnod kell. Vagy ezt sem engedi a szabályzat?

…

Ezt engedi. Hála a jó égnek! Nem baj, ha miközben készíted, folytatom a mondókámat? Ha elég hangosan beszélek, akkor még onnan is hallasz, igaz?

Normál esetben nem jönnék le a medencéhez, főleg, ha túl sok az ember, de így teljesen üresen egész kellemes, sőt igazából sokkal jobb, mint a forró homokban. Még a hullámok morajlását is hallanám, ha nem ráznád ilyen hangosan azt a hülye koktélkeverődet. És a látvány! A tenger olyan piros, mint annak az eper Daiquirinek a színe, amit éppen készítesz, a nap pedig pontosan olyan, mint egy gerezd vérnarancs, amit a horizontra biggyesztettek. Közel s távol nincsen senki a parton. Mennyország! Csak te maradtál, szerencsétlen mixer, meg természetesen én. Miután egyetlen könyvet sem hoztam magammal, azt tanácsolom, hogy készülj fel, mert nagyon, de nagyon sokat fogok beszélni. Komolyan. Egyébként meg hiába fintorogsz, ne feledd, én vendég vagyok, te pedig a személyzet.

Mindig is nagyon sokat beszéltem a személyzettel. Mondhatni, a családom voltak. Talán azért is osztok meg annyi mindent veled, mert úgy érzem, hogy rokonok vagyunk. Attól függetlenül, hogy tudom, hol a helyem, mégis mintha csak nektek tudnék megnyílni. Ebben nyílván az is benne van, hogy nem szólnátok vissza a főnök lányának, pláne ha az olyan öntörvényű és akaratos, mint én. Becsületemre legyen mondva, hogy sohasem éltem vissza a pozíciómmal. Ráadásul mindig is emberszámba vettelek benneteket, ami ugye nem mondható el mindenkiről. Itt az anyukámra gondolok speciel. Talán fellengzősnek tűnhetek, de összességében szeretlek benneteket. A magam módján, teszem hozzá.

Kész van már az a fránya koktél!? Még jó, hogy nem valami komplikáltabbat kértem, mert akkor itt ülhetnék napestig!

…

Na végre! Halleluja, halleluja. Most pedig hadd kóstáljam meg… Hmm… Egész jó… mmhmm… de mégsem az igazi. Talán egy csöppet túl édes. Tűrhető, egyelőre maradjunk ennyiben, okés? Be kell vallanom, hogy imádom az eper ízét, kicsit édes, ugyanakkor nem túlzottan. A savanykás utóíze pedig helyrebillenti az egyensúlyt. A lime mennyiségét viszont tökéletesen eltaláltad, igazán. A lime nagyon fontos. Megadja azt a plusz löketet.

Jaj te, ne menj sehova! A mosogatás ráér. Kérlek, állj ide elém. Úgy… kicsit jobbra… ez az… még egy kicsit… állj! Most pedig meg ne mozdulj, mert így pont eltakarod a napot. Mit nekem ernyő, mikor itt vagy nekem te. Ráadásul nem is kell felállnom, hogy állítsak rajtad. Elég, ha rád parancsolok. Ezt szabadalmaztatnom kellene, nem? Ne vágj már ilyen arcot, legalább alkalmad nyílik gyönyörködni bennem. Mindketten jól járunk. Nem kell elpirulni, a szemem sarkában láttam, hogy egészen eddig stíröltél. Azt hitted, te dinka, hogy nem veszem észre?

Most pedig fordítsuk komolyra a szót, és térjünk vissza arra a fagyira… Milyen bosszantó, hogy nem jut eszembe a neve. Hogy is hívják? Úgy néz ki, mint édesanyám rúzsa. Mindegy is. Gondolom már találkoztál vele, igaz?

…

Nem, nem anyukám rúzsával, kackac, nagyon vicces, hanem anyuval… Nem nehéz felismerni ám. Hol is kezdjem… Talán a széles karimájú kalapjával. Na az egy kötelező kellék. Persze szép, és a nagy szemüvegeivel együtt igazán pazar benyomást kelt, de ő nem ezért hordja. Nem is azért, mert ez valamiféle sztárallűr lenne. Egyszerűen meg van győződve, hogy kopaszodik. Pedig nincs is így. Az orvos is megmondta neki, de ő úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna. Odáig fajult a dolog, hogy még hajbeültetésre is el akart menni, de a sebész elhajtotta, mert olyan sűrűnek ítélte a hajkoronáját, hogy egyetlen plusz hajszál sem fért volna el a fején. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült meggyőznie anyát, aki onnantól kezdve úgy döntött, inkább kalapot visel, ha az emberek között mutatkozik. Sőt olykor még otthon is. Talán annyi változás történik a naptári év során, hogy tökfedőinek a mérete hol fogyatkozik, hol növekszik, hisz a karima egyenes arányosságot mutat a kinti hőmérséklettel. Télen egészen kicsire zsugorodik, nyáron viszont kivirágozik, és már-már parodisztikus méreteket ölt.

Mikor egy szállodában vagyunk, rendre úgy jelenik meg a nagynyilvánosság előtt, mintha legalábbis egy temetésre tartana. Mindig gyászos színeket választ, leginkább feketét, amit nem értek, mert a bőre így még sápadtabbnak tűnik. Valamiért nagyon odavan a válltömésekért, pedig már rég nem a kilencvenes években járunk, nem igaz? A cipői pedig leginkább hegyes orrúak. Mint egy boszorkány. Ha az ember alaposan megfigyeli a lábfejek bőrét, feltűnik, hogy milyen ráncosak. A látványon az sem segít, hogy a vénák egytől-egyig kidüllednek a vékony bőre alól. Szerintem ez azért van, mert következetesen egy számmal kisebb cipőt választ magának. Bizonyára szentül meg van győződve, hogy nagy a lába.

Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy anyu kórosan fél az öregedéstől. Olyannyira, hogy leginkább ez személyiségének legmeghatározóbb vonása. Pedig nem túl szép, az arca pláne nem – olyan, mint egy szoboré –, ráadásul testalkatilag sem mondható vékonynak, hanem inkább teltkarcsúnak, így összességében nem tudom, mire ez a nagy aggodalom. Ennek ellenére az ember ritkán találkozik ilyen hiú teremtménnyel, mint ő.

Bár tudom, hogy szeret – a maga módján teszem hozzá –, nehezemre esik figyelmen kívül hagyni finomnak egyáltalán nem mondható utalásait, miszerint igenis én vagyok a felelős azért, hogy ő ennyire elcsúfult. Utalást mondok, de ez nem fedi a valóságot, hisz kerekperec a fejemhez vágja, hogy drága Eloíz – így hív, drága, milyen előkelő – tehát, drága Eloíz, te tetted tönkre a bőrömet! És mindezt azon az elviselhetetlen orrhangján. Sajnos a műtétek teljesen megnyomorították az orrsövényét, így úgy beszél, mintha folyton befogná az orrát.

Mi az? Megrökönyödtél? Nehezen hiszed el, hogy szeret, ha közben így viselkedik velem? Pedig így van. Vagyis nem tudom, hogy engem szeret-e személy szerint, vagy egész egyszerűen a saját szépségét látja bennem, amely mintegy visszatükröződik némely arcvonásomban. Én magam nem látom ezt a hasonlóságot, de ő folyton azt mondogatja, hogy régen – mielőtt tönkretette magát –nagyon hasonlított rám, és számára az a legnagyobb bók, amikor az én szépségemet dicsérik, mert azt végső soron őtőle kaptam. Szerintem úgy érzi, hogy általam sikerült visszaszereznie az elveszett szépségét, érted? Mindezért többnek tart, mint egyszerűen a saját lányának, hanem énjének egy meghosszabbításának, elmúlt szépségének a megtestesülésének, ami valljuk be, elég hízelgő.

Most pedig miért nézel rám ilyen furcsán? Nagyon szerencsés vagyok ám. Nem talált ki számomra egy elérhetetlen eszményképet, amit be kell töltenem, hisz én magam vagyok az. Most gondolj bele, sokan egész életükben törik magukat, hogy elérjenek egy ábrándot, amit a szüleik eszeltek ki a számukra. Gondolom, te is így vagy ezzel. Nem hiszem, hogy a szüleid elégedettek lennének azzal, hogy mixertanoncként dolgozol egy világvégi szállodában. Vagy igen? Mindegy. Én ezzel szemben bármit csinálhatok, ő mindig büszke lesz rám. Csak egy dolog számít, méghozzá, hogy ne csúfítsam el magam. De most mondd, mégis miért tenném? Különc az lehetek, de hülye, na az nem vagyok. Szépségem egy ajándék, sohasem tenném tönkre, így összességében egész jó kapcsolatot ápolunk mi ketten. Pedig már javában taposom a kamaszéveimet, papíron kibírhatatlannak kellene lennem, de én még ebben is kitűnök az átlagból.

Úgy tűnik, még ezzel sem sikerült eloszlatnom a kételyeidet anyámmal kapcsolatban, igaz? Pedig ezek mind tények. Azért szeret, mert szép vagyok. Ennyi. Persze sokkal jobban hangozna, ha az eszem miatt értékelne, de lényegében nincs sok különbség a kettő között. Mindkettő tulajdonság, amivel vagy rendelkezel, vagy nem. És kérlek, egy percig se hidd, hogy anyukám gonosz, hisz kétséget kizáróan miattam alakultak ki a szülési csíkjai mondjuk. Ez puszta tény. Nem neheztelek rá emiatt. Egy kicsit sem esik rosszul, tényleg. Sőt, egyenesen örülök, hogy őszinte velem, ahogy én is vele. Bár jobban belegondolva az utóbbi talán mégsem egészen igaz.

Egyszer kerekperec megmondtam neki, hogy ráncosodik. Na, ez aztán kiütötte! Mikor meghallotta, még jobban elfehéredett, mint egyébként, ami lássuk be, nem könnyű, mert ő eleve olyan fehér, mint a fal, így elgondolhatod, hogy abban a pillanatban milyen ijesztő látványt nyújtott. A smink egyszerűen rikított az arcán. A lilára festett szemhéjai miatt pedig úgy nézett ki, mintha behúztak volna neki. Ráadásul, ahogy ijedtében ráharapott az alsó ajkára és a rúzs beszínezte a fogait, olyan volt, mintha a szája is megsérült volna. Végül fogta magát, és egész egyszerűen elájult ott helyben az olvasószoba perzsaszőnyegén. Ennyi. A csetepaté után aztán hosszú hónapokig bezárkózott a szobájába, befeküdt az ágyba, és ki sem mozdult onnan.

Sohasem vallaná be, hogy mindezt azért tette, mert lényegében azt mondtam neki, hogy öregszik. Ő nemcsak hiú, hanem a legbüszkébb teremtés is a földön. Fáj a fejem, drága Eloíz, felelte, mikor megkérdeztem, hogy mi a baj. Ez idő tájt egyébként csak a fájdalomcsillapító apropóján beszéltünk egymással. Eloíz, drága Eloíz, hoznál nekem egy aszpirint. Suttogva mondta, alig erősebben egy elhaló sóhajnál. A függönyöket egytől egyig behúzva tartotta, csak egy keskeny résen szivárgott be egy árva napsugár és esett rá a káprázatos virágkompozíciókra, amitől a szoba pont úgy nézett ki, mint egy ravatalozó. És ebben a pompában ott hevert a leghiúbb teremtés a földön, aki azt mondja nekem elhaló hangon: Eloíz, drága Eloíz, hoznál nekem egy aszpirint. Egyébként nem is aszpirint mondott, hanem ászprent. Pedig még franciául sem beszél? Nem úgy, mint én. Ilyen anyám van nekem, elhiszed?

Szándékosan velem hozatta az ászprent, hisz igazából bármelyik szobalány ugrott volna a parancsára, de ő szépen kivárta, míg megérkezem a suliból. Biztos vagyok benne, hogy ezt valamiféle kínzásnak szánta, büntetésnek. Azt akarta, hogy első kézből lássam, mit tettem vele. De talán a többi szülő is hasonlóan viselkedne, nem így van? Aztán egy nap – el sem tudom képzelni, hogy mi játszódhatott le a fejében – egyszerűen lejött reggelizni. A komornyikkal nagyot néztünk, mikor megjelent az ajtóban. Egyetlen szóval sem méltatta az utóbbi hetek eseményeit, leült hozzánk, és úgy viselkedett, mintha az égadta világon mi sem történt volna. Gondolom, nem okozok nagy meglepetést azzal, ha elmondom, hogy soha többet nem voltam vele őszinte, különösen akkor nem, ha a külseje került szóba.

Az arckifejezésedből látom, hogy hiába mondom neked ezután, hogy ő meg én tényleg jóban vagyunk. Nagyon szeretem, és ő is engem. Ahogy apukám is. Róla annyit érdemes tudni, hogy egész egyszerűen a legsármosabb férfi, akivel az ember találkozhat. Mint egy klasszikus értelembe vett katonatiszt. De ezen igazából nincs mit csodálkozni, hisz anyám is páratlan szépség volt a maga idejében. Állítólag. Még azelőtt, hogy megszülettem, mert már sajnos nem az. Sőt!

Apukám egyébként rengeteget utazott a munkája kapcsán, így megfordult a világ minden pontján. A nők pedig mindenütt ragadtak rá. Nagy csibész, ezt meg kell adni. Csak fokozatosan szereztem tudomást kétes ügyeiről. Kislányként csupán egy érzés lebegett bennem, amit nem tudtam szavakkal kifejezni. Egy alig észrevehető, soha nem szűnő feszültséget észleltem kettejük kapcsolatában. Aztán, ahogy ez lenni szokott, a személyzet pletykálni kezdett, a veszekedések hangereje egyre nőtt, és már tagadhatatlanná vált, hogy valami nincs rendben kettejük között.

Apám egyszer leültetett, és mindent bevallott, a futókalandokat, sorra vette a több száz nőt, akivel lefeküdt, és egyenként bocsánatot kért értük. Megígérte, hogy nem csinálja többet, abbahagyja, mert egyik nő sem ér annyit, mint én. Milyen megható, nem? Természetesen ezek után sem hagyott fel léha kalandjaival. Az elején még némi bűnbánatot is tanúsított miattuk, én pedig komolyan bíztam sikerében, de aztán megértettem, hogy hiába minden igyekezete, egyszerűen képtelen leállni. Erre ő is rádöbbenhetett, mert egy idő után már ő sem szabadkozott többé. Tudta, hogy mennyire komolytalan lenne. Édesanyám sem tett említést a nőügyeiről, hanem a legkönnyebb utat választotta: úgy viselkedett, mintha mit sem tudna az egészről, így fokozatosan magunk mögött felejtettük a múltat.

Nemrég viszont úgy összevesztek, hogy anyu szedte a sátorfáját, és eljött ide. Én meg egy hirtelen – hogy is mondjam –, ihletet követve, utána jöttem. Nemcsak anya miatt jutottam erre a döntésre, hanem apa miatt is, hisz csak így tudom elérni, hogy őt is ide csaljam. De ez a várakozás kikészít. Mi van, ha nem jön? Az nem lehet, igaz? Ha meg itt van, vajon sikerül kibékítenem őket? Persze felnőttek, elvileg azt csinálnak, amit jónak látnak, ki vagyok én, hogy beavatkozzak? Mégis egy kis porcikám abban reménykedik, hogy teljesül a vágyam. Amióta csak ismerem őket, rossz a kapcsolatuk, de ez nem lehetett mindig így, igaz? Akkor mégis mi a fene történt, hogy idáig süllyedtek?

Te, bevallom neked, hogy mégis eléggé ízlik ez a Daiquiri… Már szinte el is fogyott. Talán a jégkocka kicsit túl hideg benne, ezért is könnyezett be a szemem, így ha kérhetem, legközelebb bánjál óvatosabban vele. Csinálnál még egyet?

…

Általában meddig tart ez a holtszezon? Mert őszintén bevallom, kicsit furcsállom, hogy egy ekkora luxusszálloda medencéje ilyen elhagyatott legyen. Kicsit olyan, mintha rajtad és rajtam kívül nem is lenne itt más.

Vajon mikor épülhetett ez a hotel? Ehhez hasonlóval azt hiszem, még nem is találkoztam. Van erre egy szó… Most nem jut eszembe… Tudod, amikor különböző korok elemei egyszerre fordulnak elő egy adott alkotásban vagy műben… valamelyik korai költő kapcsán hallottam róla először, de nagyon megtetszett a szó… Anakronisztikus! Ez az! Ez a szálloda olyan anakronisztikus. Még életemben nem láttam ennyi ógörög szobrot egyetlen homlokzaton. Szép, ugyanakkor olyan, mintha az épület összeroppanni készülne a ránehezedő súlytól. Mégis hány szobor lehet? Száz? Ezer? Mindegy is, úgyis lesz időm megszámolni.

A tetőn futó neonkék betűk ezzel szemben igazán futurisztikus hatást keltenek, de nem a jó értelemben ám, hanem amolyan retro, kicsit gagyi, szocialista módon, nem gondolod? Elysium. Viszont igazán szép csengése van a névnek. És mennyire hasonlít az enyémre. Eloíz. Elysium. Vicces. Jó választás, azt meg kell hagyni, ez is kicsit erősíti az idősíkok keveredését. De miért pont türkizkék neoncsövek mellett döntöttek? Érthetetlen. A felülről érkező fénytől sötét árnyékok vetülnek a szobrok arcára, amitől kiráz a hideg. Másrészt a kék határozottan halott árnyalatot ad a márványnak. Ettől kicsit olyan, mintha kőbe ragadt holtak próbálnának kiszabadulni a homlokzatból. Nyugtalanító, mindezek ellenére mégis meg vagyok elégedve a hellyel, hisz üresnek tűnik, és talán ez a legfontosabb. Az én kis saját bejáratú mennyországom, nem gondolod? Jó lesz itt lakni. És micsoda naplemente! Komolyan. Ráadásul mindezt egy olyan kényelmes napágyról tudom szemlélni, ahol a mixer karnyújtásnyira van tőlem. A mixer, akiről kiderült, hogy kitűnő koktélokat készít és egész jó hallgatóközönség is egyben.

…

Áh, csak hogy végre meghoztad! Mikor megrendeltem már! Na, hadd lám… hmmm… A fenébe… mmm… ez a második Daiquiri sokkal finomabb, mint az első. Most már egyre biztosabb vagyok, hogy ez lesz a nyár slágeritala, legalábbis nálam, szóval készülj fel, mert bizony sokat fogok rendelni belőle.

Akár hiszed, akár nem ennek a gazdagságnak is megvannak a maga árnyoldalai ám. Annyi pénzünk van, hogy ha nagyon szeretném, akár az egész életemet is itt tölthetném. Mindezért nem is értékelem a helyzetemet igazán, mert számomra ez természetes. Olykor szívesebben tartoznék a középosztályhoz, legalábbis ami az anyagiakat illeti, elhiszed? Nekik a nyaralás olyan, mint egy drágakő, egy felbecsülhetetlen érték. Számomra viszont teljesen szokványos, hogy egy öt plusz öt csillagos szállodában töltöm a nyarat. Nekem ez olyan nem is tudom… hétköznapi, érted?

Talán kicsit túl sokat várok ettől a helytől. Viszont ha a szüleim máshol nem is, talán egy ilyen isten háta mögötti helyen mégis összejöhetnek, igaz? Olyan jó lenne! De ha mégsem, legalább itt vagy nekem te, akihez lejöhetek, ha társaságra vágyom, nemde? Remélem, nem csak azért hallgattál ilyen figyelmesen, mert vendég vagyok. Ugye nem?

…

Kár, hogy apu mindig ennyire elfoglalt. A programjai ráadásul sokszor igen képlékenyek, így akár az is előfordulhat, hogy hamarosan itt lesz, ahogy az is, hogy csak napok múlva. De hát nem várhatom el tőle, hogy otthagyjon csapot-papot csak azért, mert hiányzik nekem, igaz?

Na jó, most már húztam fel a drágalátott édesanyámhoz. Nagyon finomak voltak a koktélok ám. Még látjuk egymást. Na pusszancs! Ja! És ne nézd a fenekemet, miközben távozom, rendi?