Kishölgy, én megértem, hogy kicsoda az apja, de ezen a helyen még neki sincs befolyása. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy megszálljon minálunk. Még akkor sem, ha történetesen az egyik vendégünk lánya. Itt nem úgy működnek a dolgok, mint másutt, kishölgy, hisz az Elysium egy egészen más színvonalú hely. Csillagokkal már nem is lehet kifejezni. Még az öt plusz ötös minősítés is messze elmarad valódi értékétől. Az Elysiumban sajnos nem fogadunk gyermekeket. Ez a szabály, kérem. Értse meg.
…
Nem kell gorombáskodni, kishölgy, és kérem, semmiféleképpen se csináljon jelenetet. Halkabban, a jó ég áldja meg! Halkabban! Maradjon csendben, különben mindketten egy tengernyi bajban találjuk magunkat. Ha rajtam múlna, én megengedném, higgye el, de nem én hozom a szabályokat. Az igazgató amolyan poroszosan szigorú. Nála az előírások kőbe vésett parancsolatok. Itt egyébként is csak előzetes egyeztetés alapján lehetne megszállni, maga meg egyszerűen beállított. Hogy honnan vagy hogyan, arról még elképzelésem sincsen. Más szállodában biztosan megoldható lenne, de jegyezze meg, hogy az Elysium egy egészen más színvonalú hely.
…
Kérem, ne sírjon, kishölgy, hisz azzal csak engem sodor bajba. Ki kellene dobnom innen, ugye tudja? Erre viszont csak nem visz rá a lelkiismeret, hisz maga még gyermek. Ha megtenném, mégis mihez kezdene? Széles e vidéken nincsen semmilyen másik szálloda. Ajjaj, micsoda galiba, micsoda főfájást okozott nekem…
Tudja mit? Eszembe jutott valami. Foglaljon helyet, beszélek édesanyjával, megmondom neki, hogy keresi. Üljön le oda a pálmák mögötti fotelra, hogy ne legyen ennyire szem előtt. Ne aggódjon, kieszelünk valamit, hisz az Elysium egy egészen más színvonalú hely.
…
Jó estét kívánok, nagyságos asszony! Elnézést az alkalmatlankodásért, nem hívnám fel, ha nem lenne életbevágóan fontos. Nekünk nagyon fontos a vendégeink nyugalma, hisz az Elysium egy eg…
…
Valóban ennyiszer használnám a szálloda mottóját? Bocsásson meg, észre se vettem. Olyan régóta dolgozom itt, hogy szinte szétválaszthatatlanul összeforrtam vele.
…
Jaj! Elnézést, nem akartam fölöslegesen rabolni az idejét. Szóval épp az imént érkezett meg Eloíz…
…
Hogy-hogy ki? Hát Eloíz…
…
A saját lánya, Eloíz…
…
Én is legalább ennyire meglepődtem, mint a nagyságos asszony. Most pedig őszintén nem tudom, mi tévő legyek. Nem akarom kibeszélni az igazgatót, pláne nem a háta mögött, de a nagyságos asszony is pontosan tudja, hogy milyen. Szóval, mit mondjak a lányának?
….
Hogy küldjem fel? Valóban ezt szeretné?
…
Tudom, hogy recepciósként nem sokat számít a véleményem, de most ne alkalmazottként gondoljon rám, hanem egy olyan emberként, aki elég régóta a szálloda alkalmazásában áll. Kérem, ne tegyen olyat, amit később esetleg megbánhat. Szóval, egészen biztos benne?
…
Én ezt teljes mértékben megértem. Másrészt talán én is hasonlóan döntenék, ha a nagyságos asszony helyében lennék. Hát jó, a vendég óhaja számunkra parancs, ez minden szabályt fölülír, még a nem fogadunk gyermekét is, így sajnos nem tudok mást, mint eleget tenni kívánságának. Mondanom sem kell, hogy tartsuk titokba, amíg lehet…
Ugye nem gondolta meg magát időközben? Most még talán vissza lehet csinálni mindent, azonban a lánya minél többet időzik el ezen a helyen, úgy lesz egyre nehezebb a hazatérés számára. Tehát mindezek tükrében hogyan dönt?
…
Rendben. Megmondom neki. A legközelebbi viszonthallásra, nagyságos asszony.
…
Kishölgy, épp most beszéltem édesanyjával. Bár meglepődött látogatásán, természetesen nagyon örül neki. Mihamarabb látni szeretné, de még igényel néhány percet. Arra kéri a kishölgyet, hogy türelmesen várakozzék…
…
Ugyan-ugyan, erre semmi szükség. Jaj, jaj, nahát, megölelt. Ez igazán kedves, de tudja, nem vagyok én hozzászokva az ilyesmihez.
…
Igazán nincs mit, de kérem, ne hívjon ükapónak, kishölgy. Lehet, hogy száztíz éves vagyok, de az ükapó talán túlzás, nem gondolja?
…
Na jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem ellenkezem, öleljen meg, hívjon ahogy csak akar, hisz mostantól maga is szegről-végre vendégnek számít, igaz? Egy dolgot azért hadd szögezzek le: az igazgató tudta nélkül cselekszünk. Ezt jól jegyezze meg. Amennyiben maradni szeretne, mindenféleképpen kerülje el a vele való találkozást. Ez nem annyira bonyolult, mint amilyennek hangzik, hisz egész nap az irodájában ügyködik. Üresnek tűnhet a szálloda, de higgye el, ez csak… ez csak illúzió, hogy úgy mondjam, hisz bátran kijelenthetem, méghozzá a túlzás legkisebb szándéka nélkül, hogy az Elysium a legforgalmasabb hotel messze-e vidéken.
Az igazgató naponta egyszer hagyja el irodáját, ilyenkor ellenőrzést tart a szállodában. Ilyenkor bújjon el, akárhol is van. Nem nehéz észrevenni közeledtét, meglátja. Olyan hangosan lépked, hogy még a kristálycsillárok is egytől egyig beleremegnek. Ennyire ügyeljen feltétlenül, de ezt nagyon komolyan kell venni ám. Ha lebukik, kishölgy, hiába hisztizik, hiába lábad könnybe a szeme, az igazgató hajthatatlan lesz, ezt vegye készpénznek. Ő nem olyan vajszívű, mint én.
Nos, miután nálunk fog tartózkodni, hadd tisztázzam a legfőbb szabályt. Természetesen ez a szálloda nem egy kolostor, még akkor sem, ha sokszor annak tűnhet, pláne egy ilyen fiatal hölgynek, mint maga. Az Elysiumban a csend a legfőbb érték, hisz az életben talán ebből van a legkevesebb. Alapításunk óta jeleskedünk abban, hogy egy olyan menedéket kínálunk a vendégeinknek, ahol elbújhatnak a világ tolakodó, sokszor már-már bántó zaja elől. Tehát itt nincsen sikongatás, folyosón való fogócskázás, bújócskázás, nevetgélés, rendetlenkedés, semmi ilyesmi. Megértette?
…
Ha nagyon unatkozna vagy beszélgetni támadna kedve, lent a medencénél, illetve fent a bárban talál társágot. És természetesen itt vagyok én is, bár nem tartom magam túl szórakoztatónak, hisz nézzen csak rám, fél lábbal a sírban állok. Rajtunk kívül sajnálatos módon nincsen más, akivel el lehetne ütni az időt. Ennek ellenére szívből remélem, hogy jól fogja érezni magát minálunk… Ha minden igaz, az édesanyja már elkészült. A 203-as szobában találja.
Amennyiben bármilyen kérése merülne fel a továbbiakban, esetleg valamilyen kérdése lenne a hellyel kapcsolatban, nyugodtan forduljon hozzám. Értesíteni fogom a személyzet többi tagját is, hogy új vendégünk érkezett. Tartani fogják a szájukat, nem kell aggódni, csak az igazgató füléig el ne jusson, különben itt olyan botrány kerekedik, amit az Elysium még nem látott.
§
Eloíz, drága Eloíz, minek jöttél utánam? Nem vagyok én kimondottan jó társaság. Különösen most, mikor gyötör az álmosság. Hiába próbálok pihenni, valamilyen oknál fogva nem sikerül. De ami még ennél is bosszantóbb, hogy fölöslegesen púderezem magam, egyszerűen nem tudom eltüntetni ezeket a rémes karikákat a szemem alól. Pedig nézd, egy átláthatatlan púderfelhőbe burkoltam magam. De mit értem el ezzel? Csak jómagam tűntem el benne, maguk a karikák ugyanúgy megmaradtak. Onnan a hálóból már nem is látsz, igaz?
Ne! Ne lépj be a budoire-ba! Megtiltom neked. Senki sem láthatja elnyűtt ábrázatomat! Még te sem. Különben sem tudnám elviselni a gyönyörű pofikádat, mert csak arra emlékeztetne, hogy mennyire megöregedtem és elcsúfultam. Mindezért határozottan tilos számodra a belépés egészen addig, amíg nem leszek prezentálható állapotban, megértetted? Az ember azt hinné, hogy egy ilyen luxusszálló alkalmas a pihenésre, de úgy tűnik tévedtem. A helyszínváltozás önmagában nem feltétlenül old meg mindent, pláne akkor nem, ha az ember nem tudja elfeledni az otthoni gondokat… és ez nekem egyszerűen nem megy. Pedig azt hittem ezáltal megoldódik minden.
Egyébként szép hely ez, nem gondolod? Az előcsarnok önmagában is elég impozáns, mi? A kávészínű márványpadló tükörként veri vissza a szenteket ábrázoló freskókat a plafonon. Kár, hogy a benne felsejlő arcom elviselhetetlenül ráncos. A női szépség véleményem szerint a harmincas éveire éri el a csúcsát, aztán lassan átalakul, és kezdetét veszi a következő szakasz, ahol a szépség már nem annyira harsány, hanem inkább méltóságteljes, de még mindig szemrevaló, érted? Ha az előbbit bimbózásnak nevezzük, ezt a szakaszt virágzásnak kellene hívni. Ez nálam egészen negyven éves korig tartott, aztán kezdetét vette a hervadás.
Véget kellett volna vetnem az életemnek még a negyvenedik születésnapomon, de nem tettem, mindezért nap nap után tanúja voltam, ahogy a ráncok kacagva rontják meg a szépségemet. Hidd el, mindent megpróbáltam, hogy elejét vegyem a hanyatlásnak, de mégsem sikerült. Pedig sorra bekopogtam a legjobb plasztikai sebészekhez, akik addig feszítették a bőrömet, mígnem már-már áttetszővé vált. Egymás után kértem az újabb és újabb botoxkezeléseket, amitől a bőröm igaz kisimult, de a mimikám örökké elveszett, ráadásul ez is csak átmeneti megoldást nyújtott. Csak a púder maradt nekem, elfedni, elrejteni, de úgy tűnik púderből sohasem elég. Még, még, még! Annak ellenére is, hogy már áthatolhatatlan ködként ölel körbe, mégsem elég, mégsem elég…
Eloíz, drága Eloíz, mi a fenének vagy itt? Apukád tudja, hogy eljöttél?
…
Gondolhattam volna, hogy nem. Biztos dolgozik, igaz? Mit érdekli őt, hogy mi ketten faképnél hagytuk, ugye? Nem is baj, addig jó, amíg nem tudja. Megértem a döntésedet. Szeretsz. Jobban, mint őt. Ez van. Sejtelmem sincs, hogy apád miként fog reagálni, mikor rájön minderre. Tudod, hogy mennyire szeret téged. Te voltál a szemefénye. Erre meg kiderül, hogy engem választottál. Eloíz, drága Eloíz, nagyon örülök neked, még akkor is, ha jelenléted egyben átok is a számomra.
Mondanom sem kell, hogy féltékeny vagyok rád, irtó irigy. És nemcsak rád, hanem mindenkire, aki fiatalabb vagy szebb nálam. De erről nem én tehetek, hidd el. Amikor csak megpillantok egy szép nőt – legyen az az utcán, televízióban, moziban, apád környezetében, teszem fel – elfog a düh. Ilyenkor legszívesebben fognám a libát, a magasba emelném a nyakánál fogva, és kiszipolyoznám belőle a fiatalságot és szépséget. Kár, hogy nem a mesék világában élünk, elég tűrhető gonoszboszorka válna belőlem, nem gondolod? Viccet félretéve, ezek az érzelmek még engem is megrémisztenek. Ha nem lettem volna ilyen jól nevelt, és nem tudtam volna uralkodni magamon, biztosan megtéptem volna már valamelyik fruskát!
Ezek után talán megérted, hogy miért is zárkóztam be a villába. Csak így szabadulhattam meg a kicsinyességemtől. Körbevettem magam kizárólag öregedő személyzettel, és mindez jó volt. Ti ketten természetesen félreértettetek. Te, drága Eloíz, azt gondoltad, azért teszem, mert sokkal tapasztaltabbak, apád pedig azt, hogy nem akarom, hogy szép nők legyeskedjenek körülötte. Milyen buták és jóhiszeműek voltatok! Hisz csak saját magam elöl menekültem. Tudom, hogy ronda vagyok. Én csináltam ezt magammal, de ki a felelős mégis végső soron? Hát apád. És mi a hála? Mi!?
De most inkább ne is beszéljük őróla, könyörgöm, most az egyszer ne! Nem akarom felzaklatni magam ezen a senkiházin. A csúfságom miatt inkább száműztem magam a világból. Csak így bírtam elviselni az életet, messze a gyönyörű nőktől. Azt nem mondom, hogy remeteéletem során boldog voltam, de boldogtalan sem. Ha nem láttam az arcomat, akkor igazán nem panaszkodhattam. Pontosan emiatt takartattam le a tükröket odahaza, amitől apád nemrég kiborult. Micsoda hisztikirálynő, nem? Ha nem kezd el sipákolni, és nem csinál jelenetet, mi ketten, te meg én, még mindig otthon lennénk, igaz?
Most már eljött az ideje színt vallani az utóbbi napok eseményeit illetően, drága Eloíz. Nem vagyok őrült. Még akkor sem, ha apád esetleg ezt gondolja. Ez csak egy ártatlan szeszély volt a részemről, amit egyszerűen azért titkoltam el előletek, mert nem akartam, hogy aggódjatok. Letakartattam a tükröket, ez tényleg akkora ügy? Nem is voltatok otthon ilyenkor. Most mondd, kinek ártottam ezzel? Senkinek. Akkor meg miért kellett apádnak ekkora jelenetet rendeznie? Csak a személyzetet vontam bele ebbe a kis… a kis hóbortomba. Értelemszerűen egyik sem árulkodott nektek, mert tartottak a haragomtól. Mondhatom úgy is, hogy rettegtek tőlem. Mindig is kedvesen bántam velük, de az illem sem tudta kordában tartani dühkitöréseimet. Te is megtapasztaltad ezt olykor, drága Eloíz, igaz?
Bár a te esetedben legtöbbször nem ilyen nyíltan és látványosan vettem elégtételt. Inkább lassan, fokozatosan elejtett megjegyzések formájában bosszultam meg egy-egy csíntevésedet vagy sértésedet. De te sem vagy különb nálam, de nem ám! Tudtál te elég cifra dolgokat is mondani nekem. Nem mintha bármikor is sikerült volna megbántanod. Mikor a súlyod miatt piszkáltalak, vagy tegyük fel rád parancsoltam, hogy öltözz át, mert úgy nézel ki, mint egy utcalány, azt nem azért tettem, mert tényleg így is gondoltam. Dehogy! Csak megbosszultam valamelyik korábbi sérelmedet. Ennyi. Eloíz, drága Eloíz, te jobb anyát érdemeltél volna nálam. Mennyi fájdalmat kellett eltűrnöd miattam. Miféle torzulást okoztam benned!
Nézd, sírok! Mit tettél velem, drága Eloíz, megríkattál! A sminkem! Kezdhetem elölről! Nem hiszem el! Vásott ember voltam, mert hát valljuk be, nem kellett feltétlenül rosszat cselekedned, hogy kiérdemeld szurkálódásaimat. Akkor mégis miért tettem? Pofon egyszerű. A pimasz szépséged miatt. Az, amit leginkább szerettem benned, és amire a legbüszkébb voltam, egyben a mérhetetlen ellenszenvem forrása is. Drága Eloíz, a legjobb dolgokat örökölted tőlünk, apukád eszét és az én szépségemet. Lehet azért hibáztatni, mert egy apró részem úgy tartja, hogy te szipolyoztad ki belőlem a fiatalságot, apádból meg az értelmet? Őrültség, tudom, de valahol mégis igaz, nem gondolod?
Most mondd, bűn az, hogy nem bírtam tükörbe nézni? Ez csak egy ártatlan kis játék volt a részemről, semmi több. Amikor elmentél iskolába, apukád meg üzleti úton volt, letakartattam a tükröket fekete leplekkel. Mindegyiket, egytől egyig. Na és? Elővigyázatosságképpen még valamennyi függönyt is behúzattam, és ott kuksoltam a sötétben, mert még véletlenül sem akartam megpillantani magamat a polírozott ezüstben vagy a makulátlan vitrinek üvegfelszínében. És én ekkor voltam a legeslegboldogabb. Bizony. Mielőtt hazaértetek volna, gyorsan visszacsináltam mindent. Kínosan ügyeltem, hogy ne vegyetek észre semmit, de ezt is csak miattatok tettem. Úgysem értettétek volna meg. Senki sem ért meg!
Most mondd, ez nem csak egy unatkozó némber szeszélye? Dehogynem. Akkor meg miért kellett túldimenzionálni, hm? Apád a múltkor korábban jött haza az egyik útjáról. Elhiszed? Ő, korábban? Egyszer sem fordult elő házaséletünk alatt. Pedig valamiért most tényleg ez történt. Biztos valami idióta meglepetésnek szánta. Hát azzal már jól elkésett! Egyszer csak annyit vettem észre, hogy kilendül a hálószoba ajtaja, és betoppan ő. Gondolhatod, hogy megijedtem. Fel is sikoltottam. Számon kért azzal, hogy mit művelek itt. Mi mást mondhattam volna neki, mint hogy az elmúlt szépségemet gyászolom, és nem bírok magamra nézni.
Azt vártam, hogy megölel és megvigasztal, ehelyett azt vágta a fejemhez, hogy bolond vagyok, és az lenne a legjobb, ha te, drága Eloíz, a lehető legtávolabbra kerülnél tőlem. Aztán elutazott. Hogy hova, arról fogalmam sincs, biztos az egyik nőjéhez. Bármennyire is fáj, el kell ismernem, hogy igaza van. Nem kellett volna idejönnöd. Egy önző banya vagyok, sokkal megátalkodottabb, mint bármelyik mesebeli boszorkány. Csak ártani tudok neked. Miért jöttél utánam? Bárcsak ne szeretnél, de mit lehet tenni, drága Eloíz, az anyád vagyok. Szegény apád, mégis mihez fog kezdeni egyedül? Ugyanakkor őmiatta történt mindez, így talán meg is érdemli az a gazember!
…
Drága Eloíz, ne ijedj meg a villódzó fényektől, csak az igazgató érkezik. Bújj el! Gyorsan! A függöny mögé! Tartsd vissza a lélegzeted! És meg ne mozdulj. Mondanám, hogy ne kukucskálj, de fölösleges, hisz te túlontúl kíváncsi vagy. Jól jegyezd meg: bármit is látsz, nem szabad félned, nem történhet semmi baj. Bármilyen ijesztőnek is tűnhet az igazgató, attól még jó ember, a legjobb, akit valaha ismertem. Csendet! Nyílik az ajtó!
…
Áh, igazgató úr! Hogy van ezen a gyönyörű délutánon?
…
Igen, köszönöm, mindenem megvan, amire szükségem lehet. Sőt, még annál is több! De talán túloztam az imént, mert egy valami mégis hiányzik. Tudja, mi? Az élet, mert ettől a túlvilági csendtől, ami itt honol, néha már-már úgy érzem, mintha egy kriptában lennék. Csak nem vagyok olyan vén, igaz?
…
Igazgató úr, ugyan! Ne hozzon zavarba! Egy vén csotrogány vagyok! Ha nem ismerném olyan jól, azt hinném, hogy ki akar kezdeni velem. Férjezett asszony vagyok, boldog házasságban. Képzelje, még egy lányom is van.
…
Tudom, hogy nem látszik, de hát ez az igazság. Ráadásul ő még nálam is szebb, már ha ez egyáltalán lehetséges. Vagyis hadd helyesbítsek, szebb lesz. Egyszer, mert most kamaszodik, szegény. Az igazgató úr is bizonyára tudja, hogy ilyenkor milyen szeszélyesen változnak a testarányok, igaz? Viszont az arca. Na, attól tényleg eláll az ember lélegzete. Bizonyára nem fogja elhinni, de ebben a korban én is ilyen szép voltam ám.
…
Eloíznak hívják. Nagyon hiányzik, kár hogy nem lehet velem… Mi az? Úgy csinál, minta felfigyelt volna valamire.
…
Nem, én aztán nem hallottam semmit, semmit az ég adta világon!
…
Biztosan csak a szél libbentette meg a függönyöket, és az hasonlít ennyire az elfojtott lélegzetvételre.
…
Igazgató úr, ne legyen ilyen gyanakodó! Mégis kit rejtegetnék, egy szeretőt? Ugyan, ki nyúlna hozzám.
…
Rendben, majd mindenféleképpen szólni fogok, ha valami gyanúst észlelnék. És még egyszer, köszönöm, hogy betért hozzám. Néha olyan egyedül érzi magát itt az ember. A holnapi viszontlátásra, igazgató úr!
…
Gyere elő, drága Eloíz. Tiszta a levegő. Jaj, de elsápadtál! Most már nyugodj le, kérlek, hisz senkinek sem áll jól ez a hóka bőrszín. Szóval, ő volt az igazgató. Rémisztő egy alak, nem? Pedig igazán jól nevelt, finom úriember. Jól jegyezd meg: ha hallod érkezni, bárhol is vagy, bújj el előle.
Én nem fogok kimozdulni innen, nem ilyen ábrázattal, de ez nem jelenti azt, hogy neked is itt kell gubbasztanod velem. Fiatal vagy, élvezd ki az ittlétet, és hagyj békén. Nincsen más ehhez fogható hely a világon. Hidd el. Egész nyugodtan menj fel a bárba, és hallgasd a zongorista játékát egy kicsit. Kösd le magad, aztán majd beszélünk, megértettél? Ügyes kislány. Most pedig tünés!
Kedves Vince!
Határozottan érdekesebbé vált a dolog a helyszín sejtelmességével. Lehet ötletelni, vajon hol is járunk. Így már visszavonom a korábbi megjegyzésemet, hogy a helyszínt közölnöd kellett volna, mert most már valószínű, hogy nem valós helyen vagyunk. Ez a része érdekes.
Nekem viszont ez a féle mesélés nem nagyon fekszik. Hiányoznak a párbeszédek, nem látom tisztán a másik fél reakciót. Más, szokatlan, ebből a szempontból érdekes, viszont nekem túl egyoldalú.
Ebben a fejezetben megint nem történt olyasmi, amit eddig nem tudtunk. Sokat ismételsz, pl a tükör. A nő legalább ötször elmondja, hogy letakarta őket, és ez olyan bűn-e.
Amit nem értettem: az első részből az jött le nekem, hogy a lány már a szállodában lakik, a bárnál üldögél, az anyja fent van a szobájában, és ő is onnan jön. Itt viszont azt írod, hogy akkor esik be a szállodába, és még senki sem látta, nem is szabadna ott lennie. Lehet, hogy ez egy újabb talány, akkor vedd semmisnek a megjegyzésem, de jelen pillanatban inkább ellentmondásnak érzem.
Mindenesetre gratulálok, és sok sikert a lektoroknál!
Kedves Vince!
Osztom abban Jusztina véleményét, hogy így zavaró a helyszínváltás, ez elé a részlet elé lehetett volna írni, hogy „Két nappal korábban”, és így rögtön érthető.
Nekem is szokatlan ez a narrációs mód, de nem feltétlenül rossz. Érdekes.
Ami viszont szerintem egész jó volt, az a karakterábrázolásod. Én nagyon is hitelesnek éreztem az anyát, és nagyon is el tudom képzelni, hogy egy ilyen ember ötször elmondja, hogy letakarta a tükröt, hiszen ez az ő központi problémájának alapvető konfliktusához tartozik.
Szóval, szerintem ennek a résznek lényege, hogy megismerjük az anyát, és valamennyire a lányával való kapcsolatát, illetve Eloise megérkezésének körülményeit.
Egyelőre várakozó állásponton vagyok a történetet illetően, hátha kisül belőle valami 🙂
Sok sikert 🙂
Kedves Jusztina és Rebecca!
Köszönöm a hozzászólásokat. Mindig jó visszajelzést kapni.
A történet idővezetése lineáris. Az első bejegyzésben Eloíz általánosan beszél a korábbi nyaralásairól, ott mit csinált, az anyja hogyan viselkedett. A mixernek nem említi a jelenlegi megérkezésének körülményeit. Úgy tesz, mintha ő is egy teljesen átlagos vendég lenne.
A narrációs mód inkább egy kísérletnek indult. Most már látom a hátrányait is.
Köszönöm a biztatást 🙂