Póli Emma: Enigma (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

Első rész

1

Dahlia egy enigma volt – már azelőtt is, hogy eltűnt, utána pedig már végképp. Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor először találkoztam vele. Péntek este volt, szeptemberben: igazi indián nyár tombolt már napok óta, és minden barátunk ott volt abban a kertipartiban, ahova valahogy ő is odakeveredett. Mi mind ezer éve jóban voltunk egymással, számtalan szál kötött össze mindenkit mindenkivel: ovistársak, osztálytársak, szomszédok, egymás párjainak közeli barátai voltunk mind, egy igazi összeszokott társaság, akiket éppen akkoriban, a húszas éveink közepéhez tartó úton kezdett szétfújni a szél. Dahliát nem ismerte senki, Alexet leszámítva, akivel még az egyetemen találkoztak, ő hozta el a buliba. Mi szinte semmit nem tudtunk róla, mert a válasz minden kérdésünkre csak egy sejtelmes mosoly volt, meg egy „majd meglátjátok”. Mondanom sem kell, hogy már azelőtt felkeltette mindenki érdeklődését, hogy megérkezett volna. És aztán megérkezett.

Az időzítése persze tökéletes volt: amikor besétált a kertkapun keresztül, a Nap már alacsonyan lógott a horizonton, aranyszínbe burkolva mindent, beleértve őt is. A barátunk körbevezette, bemutatta mindenkinek, és ő a szokásos két puszi helyett mindenkivel kezet fogott, miközben a lemenő Nap fényében izzó olívazöld szemeit a másik tekintetébe fúrta. Felkavaró élmény volt ismerni őt már az első perctől fogva, és ez mit sem változott az elkövetkező években, melyek során ki-be úszott az életünkből, de valahogy mégis mindig ott volt az ember tudatának a szélén, mint valami firka a margón.

Gyönyörű volt, ehhez kétség sem fért. Olyasfajta szépség volt az övé, ami után még egyszer visszafordulsz az utcán. Zavarba ejtően finom és különleges. Semmi köze nem volt azokhoz az ideálokhoz, amik ordibáltak ránk az óriásplakátokról és a magazinok lapjairól, és mégis: nők és férfiak ugyanúgy utána bámultak, bármerre is ment. Ez persze igaz volt a mi kis társaságunkra is, már ott, azon az első, szirupos kora őszi éjszakán is, és mi, lányok rövidesen azon kezdtünk merengeni, hogy talán valami olyasmit engedtünk be az életünkbe, ami könnyedén bármelyikünk vesztét okozhatja.

Ezt a gondolatot különösen nehéz volt elhessegetni olyankor, amikor kezdetét vette a barátságos flört, márpedig akkoriban úgy tűnt, Dahlia minden megmozdulása flört volt: ahogy beszélt hozzád, ahogy egy percre sem engedte szabadon a szemeid, de még a mosolya is, ami valahogy sosem volt teljes, de sejtelmes az mindig.

És mégis, én valamiért mindig úgy éreztem, hogy ez az egész nem szándékos. Eleinte sokat gondolkodtam azon, vajon tudta-e egyáltalán, milyen hatással volt az emberekre? Arra jutottam, hogy nem, vagy legalábbis a mértékkel nem volt tisztában. Emlékszem, minden adandó alkalommal csendben tanulmányoztam őt; alkalmam pedig volt bőven, mert Dahliával ellentétben én a közös összejöveteleken sosem kerültem a figyelem középpontjába, többnyire csak ültem csendben, nevettem, amikor a helyzet úgy kívánta, vagy épp bólogattam, ha az kellett.

Dahlia már egészen más téma volt, az biztos. Szeretett filozófiáról és irodalomról beszélni (persze mindkettőben százszor olvasottabb volt, mint bárki más a társaságban), de sosem okoskodott vagy oktatott ki, és túl sokat sem beszélt soha. Pattogós humora volt, és ha feldobtál egy magas labdát, olyan kecsesen és megsemmisítően ütötte le, hogy mindenki dőlt a nevetéstől. Mindezek után gond nélkül tárgyalta ki a legújabb receptet, amit összedobott – merthogy persze ő az a fajta ember volt, aki saját recepteket hozott össze ahelyett, hogy másokét követte volna, és azt hiszem, ez mindent el is árul róla. Mindemellett persze kedves is volt, ami sokak szemében már egy abszolút megbocsájthatatlan jellemvonás volt.

Különc volt, egy igazi kaméleon, aki olyan gördülékenyen változtatta a színeit, hogy szinte észre sem vetted – viszont ha odafigyeltél, ahogy én tettem, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy azokban a figyelmes, olíva szemekben mindig ott volt egyfajta szomorúság. Hamar rájöttem, hogy még véletlenül sem állt szándékában elvenni a párjainkat: túlságosan is lefoglalta, hogy valami értelmet találjon ebben az egész valamiben, amit úgy hívunk élet, ahhoz, hogy ilyen triviális dolgokon mesterkedjen. Az univerzum titkaira volt kíváncsi, nem a barátaink nadrágjába vezető útra.

Persze ettől még fenyegető jelenség volt, olyasvalaki, akit azért mégis jobb, ha kartávolságra tartasz magadtól, és a társaság legtöbb tagja így is tett: kétségtelenül uralta a színt, amikor közöttük volt, csodálták, sokszor irigyelték is, de amikor hosszabb-rövidebb időre távolmaradt, senki nem aggódott. Mindettől függetlenül persze soha senki nem feledkezett meg róla, akármennyi időbe is telt, hogy újra színre lépjen. Ez a furcsa kettőség csak még tovább erősítette a Dahlia körül kialakult minikultuszt kis körünkben, ami egy idő után szinte már saját életre is kelt.

Aztán, mint minden más mánia, a kicsúcsosodása után lassan ez is kezdett alábbhagyni. Épp ezért engedett ki magából a társaság túlnyomó része kollektívan egy megkönnyebbült sóhajt azon a napon, amikor elterjedt a hír: Dahlia eltűnt.

Az egész dolog kicsit olyan volt, mintha körbeértünk volna. Talán a sors fintora, hogy Dahlia eltűnéséről a társaság nagy része pont egy ahhoz hasonló kertipartin értesült, mint amilyenen, Alexet leszámítva, először találkoztunk vele. Bár a helyzet maga hasonló volt, mi magunk nem is lehettünk volna különbözőbbek az akkori önmagunkhoz képest, még ha ez a változás első ránézésre annyira nem is volt nyilvánvaló.

Ekkora már ott jártunk a nagy mérföldkő, a harminc határán, sőt, a legtöbben már egy ideje át is lépték azt. Felnőttünk, ki-ki a maga módján: volt, akiknél az első gyerekek megérkezése, volt, akinél egy szülő elvesztése, és volt olyan is, akit egy váratlan válás józanított ki a rózsaszín köd fedte fiatal felnőtt korból.

Nem nagyon voltam bulizós hangulatban, még ha a buli már rég nem is azt jelentette, mint amit korábban: az egyik legszembeötlőbb példa erre talán az, hogy a naplemente arany sugarai mostanra már nem egy átcsevegett éjszaka kezdetét jelentették, sokkal inkább a kis összejöveteleink végét, hiszen a gyerekeket meg kellett fürdetni, aztán irány az ágy.

Készülődés közben a tükör előtt ülve azon gondolkoztam, vajon tényleg megváltoztak-e a barátaim, vagy csak a körülményeik lettek mások, és ehhez alkalmazkodtak ők is. Végső soron én nem úgy éreztem magam, mint aki annyival másabb lenne ahhoz képest, amilyen pár évvel ez előtt voltam, bár az is igaz, hogy az én körülményeim változtak talán a legkevésbé.

Leo és én lassan egy évtizede egy pár voltunk, aminek a nagy részében együtt is éltünk, szóval ezen a téren minden a régi volt. Gyerekünk nem volt. A munkám nem sokat változott az elmúlt években: egyetem után elkezdtem tanítani, és azóta is azt csináltam, egyedül a velem szemben ülő arcok cserélődtek le időnként.

A körülmények tehát a régiek voltak, én viszont nem. Egyre kevesebbszer ültem csak csöndben bólogatva, és egyre többször adtam hangot a saját véleményemnek. Egyre kevesebbszer csináltam csak azért valamit, mert úgy éreztem, elvárás, és egyre több olyan elfoglaltság volt az életemben, amikhez tényleg volt is kedvem. Határozottabbnak éreztem magam. Bátrabbnak. Mindezt pedig Dahliának köszönhettem.

Merthogy az elmúlt évek legnagyobb változását ez jelentette: Dahlia és én közel kerültünk egymáshoz. Nem vagyok benne biztos, hogy a barátok lenne a legjobb szó arra, ami kettőnk között volt. Dahliának nem igazán voltak barátai. Azt viszont tudom, hogy az elmúlt években sok időt töltöttünk együtt. Sokat beszéltünk, mindenféle dolgokról. Dahlia az életem része lett és nem csak mint valami misztikus szereplő, ahogy a társaság nagy része gondolt rá. Nagyon is hús-vér tényező volt, és ennek kézzelfogható bizonyítéka volt például a lemez is, amit készülődés közben hallgattam.

– Hogy állsz? – hallottam Leo kiabálását a nappaliból. Értett hozzá, hogy mindig akkor rántson vissza a valóságba, amikor már kezdtem túlságosan elkalandozni.

– Mindjárt kész vagyok, még a rúzsomat keresem, és mehetünk – kiabáltam vissza, miközben az eddigi merengés helyett gyorsan elkezdtem a rúzs után kutatni, de nem volt a helyén a fiókban. – Behoznád a táskám az előszobából, azt hiszem abban hagytam.

Válasz nem jött, és már épp készültem elismételni a kérést, persze nagyobb hangerővel, amikor Leo tükörképe kezdett közeledni felém, kezében vidáman lóbálva a táskámat.

– Nem kell kiabálni, hallottam. Tessék – mondta, és az ölembe pottyantotta a táskát, majd arcát az enyémhez nyomta és egy percig csak néztük egymást a tükörben. – Szép vagy. Minek a rúzs? Úgyis csak leeszed – vigyorgott rám a tükörből.

– Köszönöm a bókot. A rúzs pedig azért kell, mert ehhez van kedvem – vállat vontam, mire ő egy puszit nyomott az arcomra, majd eltűnt a tükörből és lehuppant az ágyunkra.

Mostanában jól megvoltunk, igazán jól. Fiatalok voltunk még nagyon, amikor összejöttünk, és persze megvoltak a magunk jó és rossz pillanatai, de pár éve egy röpke, egészen szívfacsaró pillanatig úgy tűnt, hogy végleg vége lesz a kapcsolatunknak. Persze nem lett. Dahlia miatt. Részben. Elképesztő nyomott hagyott az életemen az a nő. Néha szinte el sem hittem. Gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem találkozunk, de már elképzelni sem tudtam volna azt a lehetőséget.

– Hahó, kérdeztem valamit! – Leo hangja zökkentett vissza a valóságba, megint.

– Hm? Bocsánat, kicsit elkalandoztam.

– Vettem észre. Azt kérdeztem, hogy mi ez a zene? Már valamelyik nap is ezt hallgattad.

– Dahlia küldte – feleltem, majd gyorsan felkentem a rúzsomat, a tubust visszadobtam a táskámba, megszemléltem magam még egyszer utoljára a tükörben és Leóhoz fordultam. – Mehetünk.

 

2

– Mikor érezted magad utoljára szabadnak?

Egy kávézó teraszán ültünk lent a folyóparton, az asztalon előttünk álló poharak oldalán csorgott az izzadság, ahogy az én hátamon is. Dahlia úgy ült velem szemben, mint akit a saját éghajlata véd, a kánikula mintha csak körülötte táncolt volna, de őt nem érte el. Nem illett bele ebbe a környezetbe, mint általában sehova sem. Ahogy ott ült előttem és elmerengve bámulta a lassan áramló folyót, úgy nézett ki, mint aki most lépett le a filmvászonról, nevetségessé téve a körülöttünk lévő kisvárosi idillt.

Szerda délután volt, a nyár egyik legforróbb napja, és Dahlia a semmiből kopogtatott be hozzánk azzal a kérdéssel, volna-e kedvem meginni valamit. Vele? Mindig volt, úgyhogy gyorsan össze is kaptam magam. Nyári szünet lévén épp semmi dolgom nem volt, és Leo amúgy is csak késő estére volt várható. Dahliával kettesben elsétáltunk a házunktól nem messze lévő folyóparti kis kávézóba.

Amikor a kérdést nekem szegezte, már vagy bő tíz perce csak meredt maga elé, és ha valaki mással lettem volna, kezdtem volna feszengeni, de Dahliával soha nem éreztem így. Vele a csend nem volt kínos, inkább várakozással teli: tudtad, hogy amit következőnek mond majd, az megérte a várakozást.

Így hát izgatottan egyenesedtem ki, amikor lassan felém fordította a tekintetét, a szemembe nézett és azt kérdezte:

– Mikor érezted magad utoljára szabadnak?

Most rajtam volt a sor, hogy a folyóra nézzek, mintha attól várnám, hogy valami értelmes gondolatot sodorjon a partra. Bár már sokkal jobb voltam abban, hogy hangot adjak a véleményemnek, mint korábban voltam, de azért eszességben és ékesszólásban még csak Dahlia nyomába sem értem. A sok együtt töltött idő már kezdte megtenni a hatását, hiszen régebben csak vállat vontam volna, ráhagyva a válaszadást valaki másra, még akkor is, ha a kérdést nekem tették fel.

– Nem tudom, ezen még sosem gondolkodtam. Talán azért, mert sosem éreztem úgy, hogy nem lennék szabad, érted, mire gondolok?  – néztem vissza rá. – Te mikor érezted magad utoljára szabadnak? – kérdeztem vissza, mire Dahlia csak egy apró félmosollyal válaszolt. Ez volt a mi kis játékunk: ő kérdezett tőlem valamit, én hárítottam, és visszakérdeztem, de ő nem hagyta, hogy kihúzzam magam.

– ‎Ezt már megbeszéltük, Mia. A te válaszod érdekel, nem az enyém – dorgálóan megingatta fejét, közben pedig a táskájában kezdett kotorászni. Hamarosan előkerült a kis ezüst cigaretta tartója, abból pedig egy szál gyógynövényes cigaretta. Felém is odanyújtotta a tárcát, de én csak megráztam a fejem. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy elfogadtam egyet, pedig utálom a dohány füstöt, de le akartam nyűgözni Dahliát: borzasztó volt, a szaga pedig még rosszabb, mint a hagyományos verzióé. Azóta rutinszerűen megkínál, én pedig rutinszerűen visszautasítom. Rágyújtott, és várakozóan rám tekintett.

– Engem pedig a te válaszod érdekel, mert az úgyis sokkal érdekesebb, mint az enyém – vontam vállat, továbbra is a vizet bámulva. Amikor tekintetünk újra összetalálkozott, az övé kifejezetten bosszús volt.

– ‎A te válaszod pont ugyanolyan érdekes, bármi is legyen a kérdés, mint az enyém, talán még jobban is. Igazán ideje lenne abbahagynod az állandó önlekicsinylést, mert még a végén odalesz az egész bája. Csak azért hiszed azt, hogy az én válaszom érdekesebb, mert nem ismersz.

– ‎Ez nem igaz – vágtam rá, talán túl gyorsan is, amire ő csak szomorúan mosolyogva ingatta a fejét.

– ‎Sajnos, de, igaz, de ez ellen nincs mit tenni – mélyen beleszívott a cigarettájába, majd kifújta a füstöt. Mindketten a folyóra meredtünk.

– Ugye tudod, hogy ez a fajta is ugyanolyan káros, mint a sima? Ráadásul undorító szaga van.

– Tudom.

Pár percig csak néztük tovább a folyót, miközben Dahlia füstje körüllengett mindkettőnket. ‎

– ‎Soha senkit nem érdekelt igazán a mondanivalóm. Azt hiszem, hozzászoktam, hogy hagyjak másokat beszélni, mert úgy éreztem, az én mondandóm nem olyan fontos, legalábbis nem olyan fontos elmondanom – nem néztem rá, de éreztem, hogy már csak én bámulom makacsul a folyót azt kívánva, bár az én gondolataim is olyan nyugodtan csordogálnának, mint az. – Úgyhogy inkább mindig hagyom, hogy azok mondják el, amit akarnak, akiknek nagyobb a hangjuk… Az enyém túl kicsi és jelentéktelen, azt hiszem – félve néztem fel rá, attól tartva, hogy kinevet, de az olíva szempár végtelen szomorúsággal nézett vissza rám. Dahlia áthajolt az asztalon és kezét a karomra tette.

– ‎A te mondandód ugyanolyan fontos, mint akárki másé. Ugyanolyan érdekes vagy, mint akárki más, és aki ezt nem látja be, aki ahelyett, hogy a saját hangját hallgatná, nem a tiédet választja, az ostoba – nyomatékosításként megszorította a karomat, és én hálásan rámosolyogtam.

Tudtam, hogy ha ezt elmondanám neki, nagyot csalódna bennem, de az, hogy Dahlia érdekesnek talált, hogy ennyi időt rám szánt az elmúlt hónapokban, valamiért hihetetlenül boldoggá tett. Különlegesnek éreztem tőle magam. Ezt persze soha nem mondtam neki, mert már az első pár beszélgetésünk után nyilvánvalóvá vált, hogy a személye köré épített misztikum és felhajtás (aminek teljes mértékét még csak nem is sejtette) rendkívül idegesítette: nem értette az egészet, pont úgy, ahogy én sem értettem, hogy ő mit talál olyan érdekesnek bennem.

– ‎Most pedig, újra megkérdezem: mikor érezted magad utoljára szabadnak? – hátradőlt, és várakozóan nézett rám, úgyhogy vettem egy mély levegőt és megadtam a választ, ami már elsőre is ott motoszkált bennem, de úgy gondoltam, nem elég fontos ahhoz, hogy kiengedjem.

– ‎A főiskola után elmentem Amerikába egy rövid időre, csak pár hét volt. Volt ott egy barátom régebbről, ő hívott, hogy menjek, és bár sokat agyaltam rajta, végül belevágtam. Életem legjobb időszaka volt az a pár rövid hét – Dahlia előredőlt, úgy hallgatott. Fejét két tenyerébe téve könyökölt az asztalon, és olyan intenzitással itta a szavaimat, mintha legalábbis az élet értelmét ecseteltem volna. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ezt nem értette Dahlia: hogy az ilyen és ehhez hasonló apró mozzanatok összegzése tette őt olyan nagyszerűvé, és minket, többieket, olyan elvarázsolttá.

– A hazaindulás estéjén elmentünk autókázni. Meleg volt, a levegő párától nehéz, az ablakok teljesen le voltak tekerve, mi pedig csak mentünk bele a naplementébe, körülöttünk mindenhol szója és kukoricaföldek… Emlékszem, a hajamat az arcomba fújta a szél, és szólt egy dal a rádióban, valami a napsütésről, és akkor, ott, egy pillanatra tudtam, hogy na, ez az, ilyen szabadnak lenni – mosolyogva néztem Dahliát, aki csillogó szemekkel nézett vissza rám. Furcsa büszkeséggel töltött el, hogy ilyen hatással volt rá a történetem. Az egyik legkedvesebb történetem.

– ‎Mi volt a dal? – kérdezte. Vállat vontam és elmagyaráztam neki, hogy bár próbáltam megtalálni, soha nem lett meg. Csak pár összefüggéstelen szóra és egy dallamfoszlányra emlékeztem. Dahlia a homlokát ráncolva figyelt minden szóra és pár héttel később megérkezett az első dalos üzenet: próbálta megtalálni a számot, ami akkor szólt, amikor először, és utána hosszú ideig utoljára, szabadnak éreztem magam. Sosem mondta, miért, nem volt magyarázat. Az évek során összesen több albumnyi dalt küldött el nekem, de egyik sem az volt, ami abban a felhőtlen pillanatban hanggal töltötte meg az autót.

Végül egy délután, ami, mint később kiderült, éppen aznap a délután volt, amikor utoljára látták, megérkezett a végső dal, ezúttal lemezen, egy üzenettel: „Hogy újra megtaláld a szabadságod.”

Még hozzá sem ért a tű a lemezhez, de már tudtam, hogy ez az a dal.

*