– Isten hozta…
– Lelkesebben! – Kaske úr akkorát vágott a sétapálcájával a bódém pultjára, hogy a térképekből épített torony eldőlt, mielőtt odakaphattam volna.
Széles vigyort kanyarítottam az arcomra, úgy éreztem, menten kettéhasad a fejem.
– Isten hozta…
– Lelkesebben!
Elképzelni se tudtam, mégis mit vár tőlem. Így is rég túljutottunk azon a szinten, amekkora lelkesedést az ügy szerintem megérdemelt.
– Isten hozta… – vicsorogtam, és arra gondoltam, hogy aki ezt szívélyes üdvözlésnek látja, az…
– Tovább, tovább! Hol?
– Isten hozta Világvégén, a világ végén! – Ha minden jól megy, hosszú-hosszú ideig nem kell elismételnem, és amikor majd megteszem, senki nem fog elégedetlenkedni és követelőzni. Remélem.
Kaske úr bólintott.
– Megjárja. Szedd össze azokat a térképeket, fiam!
Megvárta, amíg ugrom az utasítására, aztán otthagyott. Fütyörészve, a sétapálcáját lengetve sietett el a Madársemjár dűlő felé, ahol az üzlete volt, a házunk szomszédságában. Erre az ismeretségre hivatkozva kérte tőle apám, hogy ha lehet, adjon nekem valami elfoglaltságot a nyárra. Állítólag apámtól meg én kértem a közbenjárást, de ilyesmire nem emlékszem.
Új tornyot emeltem, azt a térképet pedig, aminek valahogy sikerült belepottyannia az egyetlen még fel nem száradt pocsolyába, félreraktam. Közben megérkezett a délelőtti vonat, hallottam a tülkölést, aztán a fékező kerekek csikorgását. Az utasok kisvártatva beözönlöttek a térre. Nagyrészt helyiek voltak, meg olyanok, akik gyakran jártak nálunk. Mindannyian határozottan vágtak neki az utcáknak, amint kiléptek az állomásról, és magától értetődően haladtak el a bódém mellett, rám se hederítve.
A munkámnak nem volt értelme. Ezt tudtam, és azt is, hogy akár hasznosan is eltölthetném a következő pár órát, de lusta voltam bármibe belefogni. Felkapaszkodtam a magas székre és a pultra borulva bámultam, hogy kúszik egyre hátrébb a mögöttem magasodó épület árnyéka. A vonat hamarosan elindult visszafelé, még kevesebb utassal, mint ahánnyal érkezett.
Mi voltunk a térkép széle. Az, ahonnan nincs tovább. A világ vége. Világvége. A helyiek mindent kihoztak belőle, amit lehetett – kezdve a nevekkel. Talán többet is, mint kellett volna – kezdve a nevekkel.
Létezett egy terület, meglehetősen messze, délnyugatra, Angai és a mi országunk, Oserut határán, ahol a Hellut-folyó a hegyláncok közül kilépett a síkságra. Onnan bármilyen úton indult is az ember észak vagy kelet felé, a végén itt találta magát, nálunk. Azt olvastam, régen rengetegen kísérleteztek a jelenséggel, erdőkön és szorosokon küzdötték át magukat, égbetörő ormokat másztak meg, napokig gyalogoltak dombra fel, dombról le, csak hogy a végén elégedetten jelenthessék ki Világvége kapujában: „Lám, igaz, amit hallottunk.” Manapság az emberek egyszerűen csak felszálltak a vonatra, és idezötyögtek egy-két óra alatt, állomástól állomásig, szinte nyílegyenesen.
~~~
A délután ugyanúgy telt, mint a délelőtt, épp ahogy arra számítottam. A vonat jött és ment. Az utasok jöttek és mentek. Én meg figyeltem őket, és unatkoztam.
Pedig a bódét jó helyen állították fel. Legalábbis akármelyik másik városban ez jó hely lehetett volna. Mert nemcsak az állomásnál induló utca torkolt elsőként erre a térre, hanem az is, ami a városkaputól terelte a központ felé a szekéren vagy lovon érkezőket.
A társaságomat mégis a méhek és darazsak jelentették, amik körüldongták a teret körülvevő házak párkányát díszítő virágokat. A legtöbb ablakot sarkig tárták, és tudtam, hogy tőlem balra valaki épp mosogat. Kihallatszott az edénycsörömpölés. Erről eszembe jutott, hogy hoznom kellett volna egy könyvet otthonról, amikor hazamentem ebédelni.
Valaki közeledett, a cipője csattogott a köveken. Nem foglalkoztam vele, fel se merült bennem, hogy az illető felém közeledik. Hibáztam. Meg kellett volna néznem, ki az, akkor kapok pár pillanatot, hogy felkészüljek, de, ahogy már délelőtt is, túlzottan kényelmes volt előregörnyedve a napmelengette pulton heverni.
Adora, a nővérem toppant oda a bódéhoz, és a kezét a fejem mellé csapta. A csilingelésből, ami a mozdulatot kísérte, arra következtettem, pénz van a markában.
– Vezess körbe!
A térképáruláson kívül ez volt, amit a hozzánk látogatóknak kínált Kaske úr bódéja és benne én: idegenvezetés. Méretes, piros macskakaparás hirdette a lehetőséget a pultom alatt. Valamikor napközben elhatároztam, hogy holnap vagy holnapután hozok festéket meg ecsetet, és átrajzolom.
– Vezess körbe! – ismételte Adora, ezúttal hangosabban.
– De hát itt élsz.
– Nézd csak ezt! – Az ujját rányomta az érmére, és elkezdte ide-oda tologatni. – Fizettem egy szolgáltatásért. Végezd a munkádat! Rajta!
Mit tehettem volna? Úgy volt, ahogy mondta. Leugrottam a székemről, és ráfirkáltam a még délelőtt elázott térkép hátoldalára, hogy csoporttal vagyok. Állítólag akadt egy táblám, külön erre a célra, de sehol nem találtam, pedig kerestem már korábban is, hogy minden eshetőségre felkészüljek. Beleértve a lehetetleneket is.
~~~
Savanyú képpel, magamban morogva baktattam Világvége utcáin. Egyenletes tempóban, természetesen, mert kanyarokkal korábban meguntam Adora gyorsabban-lassabban felszólításait.
– És most ráfordulunk a Nincsvissza útra. Ez városunk ütőere.
Csak nem pont ezekben az órákban. Most alig páran lézengtek a környéken rajtunk kívül. Az emberek többsége még dolgozott, mint én, sokuk épp a környező épületek egyikében. Vagy egyikén. A bank homlokzatát ugyanis épp javították, férfiak járkáltak a magas állványzaton. Ezt is belefűztem a mondandómba, nem mintha Adora nem látta volna épp olyan jól, mint én.
Az az igazság, hogy Világvégéről nem nagyon lehetett mit mesélni. Egyetlen jellegzetessége volt valóban figyelemreméltó, ám az annyira, hogy a korábbi nemzedékek feleslegesnek tartották, hogy bármi különlegeset alkossanak.
Viszont addig is, amíg elsétáltunk a vízpartra, ahol véget ért a világnak nevezett Valami, és elkezdődött a Semmi, ki kellett tölteni az időt. Ezért aztán én szorgalmasan soroltam tovább, mikor melyik utcán haladunk át, és mit vehetünk szemügyre közben, Adora pedig ostobaságokat kérdezett.
– Az ott micsoda?
– Ház.
– Milyen ház?
– Lakóház.
– Ennyi? – És úgy tett, mintha csalódott volna.
Fortyogtam. Próbáltam titkolni, de tudtam, hogy észrevette, és azt is, hogy örül neki, hisz elérte a célját. A testvérek már csak ilyenek. Legalábbis, akiket én is ismertem, mind ilyen volt, vagy még rosszabb.
– Biztos, hogy nincs jobb dolgod?
– Eléggé.
Kár is volt megkérdeznem. A legrövidebb utat választottam a partra, de még így is sokáig tartott odaérni.
A házak közül kiérve a szokott látvány fogadott bennünket. A fodrozódó víz, amiről sohasem tudtuk megállapítani, hogy tó vagy különösen széles folyó-e, a kék ég és a fehérség, ahol mindez nincs tovább. A Semmi. Sosem mozdult, sosem változott. Az elmúlt évezredek során eleget álmélkodtak rajta, eleget vizsgálták a legkülönfélébb tudományágak nevében, hogy megállapítsák, amit addig is tudtak róla. Ezt a keveset.
Szemben, mintegy az út folytatásaként, dísztelen, keskeny kőhíd nyúlt be a vízbe.
– Íme, a Félhíd – mutattam –, az eredeti neve Végtelen híd. Mindkettő ugyanazt jelenti: hogy nem fejezték be és nem is fogják. Sok-sok hónapon át építették, de csak a várostól távolodtak, a Semmihez nem kerültek közelebb. – Kaske úr nem érte volna be a magyarázatommal, hogy sok-sok, ha egyszer fellelhető volt a pontos adat is. – Innen nézve a híd nem tűnik hosszúnak, de ha elindulnánk rajta…
– Induljunk el! – szólt Adora, és megrángatta az ingem ujját, hogy kövessem.
Mentem utána. Kellemes volt a hídon sétálni, vízillat és hűvösség vett körül, még egy kis szellő is fújt, simogatta a bőrömet. Ahogy haladtunk, észrevettem, hogy lejjebb, ahol kevésbé köves a part, fürdenek néhányan. Korunkbeliek lehettek, de ebből a távolságból nem ismertem fel senkit közülük. Mélységesen irigyeltem őket. Olyan kitartóan meredtem a lubickoló-úszkáló alakokra, hogy kis híján lesétáltam a hídról, amikor elértünk oda, ahol az építkezést évszázadokkal ezelőtt félbehagyták. Nem értem, miért nem jutott még senkinek sem eszébe odarakni egy korlátot. Ha meg eszébe jutott, miért nem vette rá a fáradságot?
– Ennyi? – kérdezte Adora immár sokadszorra.
Vállat vontam.
– Megmondtam, Félhíd. Nincs hová menni rajta.
– Soha?
– Soha.
– Nincs egyetlen olyan nap az évben, egyetlen olyan óra, amikor át lehet kelni a hídon? – Gondosan, jelentőségteljesen hangsúlyozott minden egyes szót.
Nem törődtem többé a szereppel, amit játszanom kellett.
– Te meg mégis mi a bánatról beszélsz?
– Fel lehetne dobni egy kicsit a történetet.
– Dehogy lehetne! Akkor engem…
– Akkor téged? – szakított félbe. – Semmi. Nem történne veled semmi. Ez a jó a szóbeszédben, hogy csak… tudod, szóbeszéd.
~~~
Estére meggyőzött, hiába nem akartam engedni. Nem az ötletével volt baj. Az alatt az öt perc alatt, amíg visszaértünk a partra, nagyjából elfogadtam, hogy azzal egyáltalán semmi gond nincs, sőt. Az zavart, hogy egyet kellett értenem vele. Merthogy kétségtelenül igaza volt. Nem ártana a híd történetének, ha feldobnánk egy kicsit. És úgysem traktálhattam vele túl sok látogatót.
Végül kiötlöttünk egy remekbe szabott mesét. A remeksége főként abban állt, hogy nehéz volt megfelelő körülményeket találni, ritkán megvalósulókat, amik köré szőhettük, ezért aztán rettentő büszkék voltunk, amikor nagy sokára sikerült. A tökéletes választásnak a Megújítás ünnepe bizonyult, az év első kettős holdtöltéje. A legjobb pedig az volt benne, hogy olyankor szinte sosem örvendhettünk tiszta éjszakának. Én például csak háromra emlékeztem életem tizennégy évéből. Természetesen meg kellett magyaráznunk azt is, honnan származik a szóbeszéd, ám lehetőleg úgy, hogy a forrás ellenőrizhetetlen legyen: egy azóta elkallódott könyv itt, egy rég halott dédnagymama ott, és kész is.
~~~
Ritkán vetődtek felénk látogatók, még az évnek abban a szakában is, amikor más helyeket elözönlöttek az utazók. Még ritkább volt, hogy valamelyikük úgy gondolta, elkél a segítség, nevezetesen az én segítségem a városnézéshez.
Adorát nem számítva az első bódémhoz érő csapat a nyáron pár kölyök volt, nálam öt-hat évvel fiatalabbak, akik nem messze, a Katalan-tónál táboroztak. A tanítónőjük úgy vélte, pompás időtöltés lesz elvonatozni Világvégére és felfedezni a csodáit – ő mondta így. A fancsali arcokból ítélve azonban egyik gyerek sem osztotta a véleményét. Én sem, de nekem legalább fizettek azért, hogy végigcaplassak a városon és még lelkesedjek is érte. A kölykök cserébe amolyan árulófélének tartottak, úgy hiszem.
A híd végén megpihenve előadtam a saját gyártású mendemondánkat. Ideges voltam, féltem, hogy a csoportom tagjai rájönnek, hazudok és kinevetnek. De honnan is tudhatták volna? Felkapták a fejüket, de kizárólag azért, mert végre-valahára valami érdekeset meséltem, nemcsak neveket és adatokat soroltam, amik nekik éppolyan keveset jelentettek, mint nekem. A tanítónő, aki tudhatott egyet-mást Világvégéről hümmögött, és megjegyezte, hogy még sosem hallott efféle különös híresztelést. Erre én felöltöttem a legőszintébb ábrázatomat, és közöltem, hogy márpedig felénk ez közismert történet, bárkit nyugodtan megkérdezhet. Kissé könnyelmű felajánlás volt ez tőlem, de úgy éreztem, ezzel is magamat igazolom, és az emberek a hasonló esetek többségében úgysem kérdeztek semmit.
A hazugságom aztán szép lassan igazsággá érett. Ugyanis még a világvégiek is úgy fogadták az Adorával közös történetünket, mintha régről ismernék, csak valahogy elfelejtették volna. Egyre több mára elveszett könyv bukkant fel, egyre több dédmama…
Abban az évben gyarapodhatott a látogatók száma a megszokotthoz képest, bár csak sejtéseim voltak, mi lehet a megszokott, mert Kaske úr igencsak gyanakodva nézett rám, amikor esténként beszámoltam neki arról, hogy telt a nap. A bevétel viszont hamar eloszlatta a kétségeit, és más, kellemesebb gondolatokat ébresztett benne. Olyasféléket, mint bennem a megnövekedett bér. Kaske úr végül ott marasztalt délutáni munkára az ősz első, kellemesen meleg heteire is. Ő meglepetten tett ajánlatot, hisz soha nem került még ilyen helyzetbe, én pedig ugyanolyan meglepetten fogadtam el. Ami azt illeti, kezdtem élvezni az idegenvezetést. Az üres órákban, és abból még mindig rengeteg volt, azzal szórakoztattam magam, hogy tovább cifráztam a szóbeszédet, vigyázva, nehogy elragadtassam magam. Kár lett volna elrontani, ami addig olyan szépen alakult.
A következő évben aztán valóságos tömeg érkezett a Megújítás ünnepére. Az emberek velünk együtt dideregték végig az éjszakát, miközben egyre azt lesték, elvonulnak-e végre a felhők. Nem vonultak, de ez nem szegte kedvüket. Sokuktól hallottam – és biztos még többeknek járt a fejében –, hogy jövőre is Világvégére látogatnak. Hisz talán akkor majd szerencséjük lesz. Talán előbújnak a teliholdak, és a fényük megnyitja a fehérség mögötti világot – mert ez az ígéret került végül az átkelés helyébe a tervezgetésünk során.
Nemcsak az ünnep, hanem a közönséges napok is forgalmasabbá váltak, főleg, miután melegebbre fordult az idő. Kaske úr még azon a nyáron megvált tőlem. Azt mondta, ez most már komoly munka, nem naphosszat való ücsörgés és láblógatás, tehát nem bízhatja egy kölyökre.
~~~
Kettős holdtölte volt, és életem tizenkilenc évének negyedik tiszta Megújítás éjszakája. A tömeg zsongott, izgatottságuk azokat is megfertőzte, akik makacsul nem vártak semmit ettől az alkalomtól. Köztük engem. Tudtam, hogy nem történhet semmi, hogy aki végigmegy azon a nyamvadt hídon, nem láthat semmi többet, mint amit bármely más éjszakán látna. És mégis kíváncsi voltam. A parton tébláboltam, és órákon át lestem a visszatérőket, a titokzatoskodó mosolyt az arcukon. Kár lett volna kérdezősködni, a kitalált történetünk kitalált szereplői se beszéltek soha arról, amit tapasztaltak. Úgy tűnt, ezt mindenki egyfajta szabálynak tekinti.
Árgus szemmel figyeltem egy ötfős társaságot, akik kacarászva botladoztak le a hídról. Vajon mit találtak olyan mulatságosnak? A Nagy Semmit? Azt, hogy bedőltek egy bugyuta mesének? Hogy elhitték, láthatnak valamit a fehérség helyett vagy azon túl? De akkor meg miért nem röhög mindenki, aki lelépdel a hídról? Miért nem dühöngenek? Miért nem csalódottak? Miért…
Valaki a vállamba markolt, én pedig megugrottam ijedtemben, holott az ilyesmi aligha szokatlan egy népes vigasság közepén. Szégyenemre valószínűleg fel is kiáltottam, ha nem is túl hangosan, mert a nővérem vigyorogva bámult rám, és azzal kezdte:
– Hé, hé, nyugalom!
– Adora.
– Eddig jó.
Tovább meg nem volt. Túl sok mindent kellett volna mondanom neki. Az embernek sok mondanivalója kell, hogy legyen, ha évekig nem látja a testvérét, nem? Csak nekem épp egyik se jött a nyelvemre.
– Mi az? Megkukultál?
– Meg. Nem is tudtam, hogy hazajössz.
Megvonta a vállát.
– Tegnapig én sem.
Feszengtünk. Kettőnk közül mindig Adora volt a kezdeményező, és ő alkalmazkodott jobban a váratlan helyzetekhez – számomra meg ő teremtette azokat. Most mégis hallgatott, és nekem fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Aztán, olyan hirtelen, mint amilyen a felbukkanása volt, visszazökkent a régi szerepébe.
– Irány a híd!
Elkapta a kabátom ujját, és megpróbált magával húzni, de most már nem volt olyan könnyű dolga. Magasabbra nőttem, mint ő, erősebb is lettem. Megmakacsoltam magam, és lecövekeltem.
– Gyere már!
– Minek?
– Ugyan. Hát ezért fagyoskodsz itt, nem? Muszáj nekünk is megnéznünk. Te is tudod.
Nem volt ugyan muszáj, de mindketten így akartuk.
Ráérősen sétáltunk végig a Félhídon. Én a zsebembe fúrtam a kezemet, Adora pedig a karomba fűzte a karját. Éreztem, hogy ő is reszket a hidegtől.
A holdak ezüstre és vörösre festették az eget, az őket majmoló ezernyi lámpás pedig ugyanolyanra a várost mögöttünk. Úgy esett, hogy épp nem járt senki a hídon rajtunk kívül, az utolsó szemben jövők lassan visszaértek a partra, a beszélgetésük hangja elolvadt az idekinti némaságban. A fagyos, sötét víz mellettünk jégtáblákat ringatott. Nem lett volna jó épp ma beleesni, így ezúttal odafigyeltem rá, meddig tart a híd. A nővérem is. Nem akarta, hogy esetleg magammal rántsam.
Megálltunk. Adora eleresztett, és arrébb lépett, mintha bizony onnan jobb kilátás nyílt volna. Nem foglalkoztam vele, hunyorogva meredtem a távolba, ahol véget ért a világ.
– Gyerekkoromban valahogy rövidebbnek tűnt az út. Ennek nem épp fordítva kellene lennie?
– Továbbépítették a hidat.
Adora visszapillantott a városra, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy igazat mondok.
– Állandóan dolgoznak rajta – magyaráztam. – Nos… kivéve ilyenkor. Erre az egy-két hétre a munkálatok minden nyomát eltakarítják. A látogatók miatt.
Adora kihajolt a víz fölé, úgy nézte a derengő fehérséget, mire én közelebb húzódtam hozzá, és ugrásra készen figyeltem, hogy elkaphassam, ha kibillen az egyensúlyából.
– Hát nem, nincs közelebb – jelentette ki végül, és eltávolodott a híd szélétől.
– Az emberek itt Világvégén mást gondolnak. Vagy mást remélnek.
Újra ellenőriztem a Semmit. Azt láttam, amit néhány perce, azt, amit vártam. Adora hümmentett. Nem mondtam ki, hogy ez a mi művünk, és ő sem tette hozzá, de tudtuk, és roppant furcsa érzés volt.
– Menni fog a visszatérők vigyora, mit gondolsz? – kérdezte a nővérem hirtelen, és egyből mutatta is, mire gondol.
Megvontam a vállam, utánoztam. Megkönnyebbülten és egészen felvillanyozva.
– Naná, végül is viszünk magunkkal egy titkot, nem?
~~~
Fáradt voltam. Újabban minden fárasztott, és a legtöbb dolog idegesített. Ha igazán komisz hangulatban voltam, még az is, amit vagy akit egyébként szerettem. Mint például ezen az estén.
Morke előttem ült egy zsámolyon. A karosszékem magasabb volt, így le kellett rá néznem. A munkájáról beszélt, amit a Megújítás éjszakáján kell végeznie, és előtte – ahogy ma is – meg utána néhány napig. Onnantól kezdve, hogy a turisták szállingózni kezdenek, addig, amíg eltakarodnak a városból.
A dédunokámnak az volt a dolga, hogy feljegyezze, ki megy fel a Végenincs hídra, és megakadályozza, hogy valaki olyankor vágjon neki a sétának, amikor borúsra fordul az idő.
Ahogy teltek az évek, a híd egyre nyúlt és nyúlt a messzeségbe. Hiába természetesen, ahogy azt réges-régen Adorával megállapítottuk. A világvégieknek viszont több idő kellett, hogy ezt belássák, és akkor is inkább a kényszerűség vitte rá őket, semmint a józanész. Túl sokan vesztek oda, munkások és kíváncsiskodók, a hirtelen lecsapó viharokban, túl sok embert sodort a vízbe a szél vagy a felkorbácsolt hullámok. Ezért aztán egyre kevesebbeknek fűlött hozzá a foga, hogy reggelente dolgozni induljanak, ki a vízre, és a város vezetői is egyre kevésbé erőltették, hogy bárki megtegye. Feladták, bár tagadták, hogy erről volna szó. Próbálták szépíteni, elmismásolni, amennyire csak lehetett. A hidat, feledve a korábbi nevét, meg azt is, ahogy mindenki becézte, Végenincsnek keresztelték, mondván, nincs vége sem az építménynek, sem a küzdelemnek, hogy egyszer mégis befejezzék. Pedig vége volt.
Az azóta eltelt majd’ hatvan esztendő engem igazolt.
– Évről évre kevesebben vannak – panaszkodott Morke. – Igazából nem is értem, minek jön ide bárki. Hisz ez a…
– Világvége?
– Az. És ráadásul unalmas is. Meglenne rá az esélye, hogy ne legyen, mégis az. Ma megkérdeztem egy fickót, miért utazott hozzánk. Azt mondta, nosztalgiából. Mert emlékszik, hogy gyerekkorában háromszor vagy négyszer is elhozták ide a szülei, de hogy mi okból, azt persze nem tudja.
Én tudtam. És arra gondoltam: miért is ne?
Az efféle kérdések a fejemben mindig a nővérem hangján szóltak, de újabban meggyőztek, nem elriasztottak. Úgy tűnt, míg Adora fiatalon volt igencsak elvetemült, én vénségemre lettem az. Talán ő hagyta rám örökségül.
– Elmesélek egy történetet. – Előrébb hajoltam, közel Morkéhoz, mintha összeesküvők lennénk. Pedig át akartam verni. – Az éveim száma épp a fordítottja volt a mostaninak. A nővéremmel, akire te nem emlékezhetsz, végigsétáltunk a hídon. Akkor még bárki szabadon megtehette, nem volt nagyobb táv, mint ide a Légüres tér. A Megújítás éjszakáját ünnepeltük, és mindkét hold fényesen ragyogott az égen. Márpedig azt beszélték, aki olyankor kiáll a híd végébe, az megpillanthatja, mi van a fehérségen túl.
– Mi lenne? – Morkét nem nyűgözte a le mese, de nem bántam. Elsősorban nem neki kellett hinnie benne. – Mi van ott? – kérdezte kevésbé mogorván, ám továbbra is kelletlenül.
Én azonban csak mosolyogtam. Felsőbbségesen, titokzatoskodóan, ahogy annyiszor láttam, annyi arcon.
– Csak mondd el a történetet azoknak, akik a hídra indulnak! Meglásd, ez feldobja majd a munkádat!
– Nem tehetem. Ha ilyesmivel tömöm az emberek fejét, akkor engem…
– Akkor téged? Semmi. Nem történik veled semmi. Elvégre mindenki pletykálkodik, az árusok, a naplopók a kocsmákban, az a néhány éhenkórász zenész és zsonglőr, aki még erre téved… Eggyel több vagy kevesebb szóbeszéd, mit számít? Éppen ez a jó benne, hogy… tudod, csak szóbeszéd. Mondd el nekik! És ha kételkednének, hivatkozz dédapádra!