Pintér Edit: Történetek az angyalok ligetéből – 2. részlet

Első részlet

Eltűnt az Ősz tündér!

Mindössze pár méterre az Angyalok ligetétől Mókus mama a szokásos reggeli teendőit végezte a Tölgyfa odú 2. szám alatt. Bevetette az ágyakat, elmosogatta a mogyorómintás bögréket, és összeszedte a piros csipkebogyókat, amiket a mókusgyerekek szanaszéjjel gurítottak, mielőtt útnak indultak volna az óvodába. Éppen befejezte a házimunkát, amikor odakint Harkály Henrik kilencet koppantott a szomszédos vén tölgyfa törzsén. Ez azt jelentette, hogy pontosan kilenc óra van. Mókusmama a fejére kötött egy tarka virágmintás kendőt, és kilépett az ajtón.

– Szép jó reggelt Mókus asszonyság! – köszönt rá derűsen az öreg fakopács. Minden oka megvolt a jókedvre, hiszen nemrég nyelt le egy szép kövér kukacot reggelire.

– Magának is szép reggelt Henrik! – mosolyodott el Mókusmama, majd nekilátott, hogy lesepregesse a házacska faragott teraszát. Azaz csak sepregette volna, ha lett volna mit! De bizony még egy icinyke-picinyke tölgyfalevelet se talált.

– Már rég sárgulnia kellene a leveleknek! – méregette a tölgyfa zöld lombkoronáját. – Hogy lehet ez? – sandított félszemmel a bejárat mellett lógó tölgyfalevél naptárra. – Októbert írunk, és egy árva falevél se hullott le a fákról.

– Henrik! – kiáltott oda a színes tollú fadoktornak. – Maga látta már az idén az Ősz Tündért?

– Hmm, hmmm… Most, hogy így kérdezi –, hagyta abba a kopácsolást – meg kell, hogy mondjam a színét se láttam!

– Vajon hol lehet? Csak nem történt vele valami? – kezdett aggódni Mókusmama. – Ilyenkor már a szél úrfiakkal együtt táncoltatja a rozsdabarna faleveleket az erdőben.

– Ne nyugtalankodjon Mókus asszonyság! Olyan még nem volt, mióta világ a világ, hogy csak úgy lába kéljen az ősznek!

Mókus mamának be kellett látnia, hogy Harkály Henriknek igaza van, hiszen az erdő tündérei még sohasem hagyták cserben őket. S mivel a teraszon tovább semmi dolga nem akadt nekitámasztotta seprővirág seprűjét a házikó falának, és bement. Leült az ablak elé, majd elővette a mohagombolyagos kosarát. Még nyár elején határozta el, hogy puha mohakesztyűket horgol majd az egész családnak karácsonyra. Egészen addig gyűjtögette a finom mohaszálakat az erdőben, amíg három pihe-puha mohagombolyagot nem tudott gombolyítani belőlük. Tüstént munkához is látott, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy vajon merre kóborolhat az Ősz Tündér. Addig-addig törte a mókusfejét, míg végül arra az elhatározásra jutott, hogy majd ő megkeresi. De bizony hiába szökdellte körbe a Mókuslak környékét, az Angyalok ligetét, és hiába kérdezett meg minden arra járót, az égvilágon senki se találkozott vele. Szomorúan bandukolt hazafelé a ligetből. A távolból hallotta, hogy Harkály Henrik pontosan tizenkettőt koppant a nagy erdei tölgyfa órán. Egyszer csak vidám dudorászásra lett figyelmes. Hátranézett. A sárga árvacsalánokkal szegélyezett erdei úton Bíborhajú Bianka és Angyalhajú Anna ugrándozott hazafelé az iskolából.

– Csókolom Mókus néni! – köszöntek rá vidáma, amikor utolérték.

– Szervusztok! – válaszolta a vörös bundás mókus. – Mondjátok csak, nem láttátok valahol az Ősz Tündért?

– Nem, én még nem találkoztam vele az idén. – felelte Bianka.

– Én sem! – jelentette ki Anna.

– Hogy lehet az, hiszen a tanévkezdéskor mindig meglátogatja a tündériskolásokat! – csodálkozott Mókusmama. – Mi lesz az erdővel ha hirtelen ránk szakad a tél! – nyugtalankodott. – Szent Ég! – kapott ijedten a fejéhez. – Mi van ha elrabolták?

– Olyan nincs! – vágta rá egyszerre a két kislány. – Egy erdei tündért nem lehet csak úgy elrabolni!

– Majd mi megkeressük! – javasolta Bianka. Rögtön futásnak is eredtek, s pár perc múlva már el is tűntek a Tündérerdő nyugati szögletében.

A tündérleányoknak tilos volt az erdőben repülniük egészen tíz éves korukig, mivel még gyenge a szárnyuk így bármikor lezuhanhatnak. Ám Bianka és Anna mit sem törődött ezzel a tilalommal. Rögvest felemelkedtek, ahogy Mókusmama szem elől tévesztette őket. Szerencsére Bianka nemrég olvasta el a nyugati tündérek krónikáját is, így sejtette, hogy merre találhatják meg az Ősz Tündért. Időközben két fiatal szélúrfi is csatlakozott hozzájuk. Régóta várakoztak már a tölgyfák sűrű lombjai között. Pörögni, forogni, zúgni-búgni szerettek volna, de mindhiába, mert az Ősz Tündér még nem adott nekik rá engedélyt. Hogy is adott volna, hiszen sehol se volt! Mindaddig, amíg a hollétét homály fedte, csak a nyári szellőgyerekek futkározhatnak az erdők-mezők felett.

– Nézzétek, ott azt a fehér sziklát! – mutatott le a magasból Bianka.

– Na, de melyiket? Sssss-szzzzz – susogta az egyik szélúrfi.

– Ott, ahol a tölgyes véget ér, és a bükkös kezdődik! – intett ismét a szikla irányába, és kiadta a vezényszót – Leszállás indulj!

A szélfiúcskáknak csak úgy porzott a talpuk alatt a talaj, amikor földet értek.

A Tündérerdőt a bükköstől egy fehér sziklasor választotta el. Látszólag semmi különös nem volt rajtuk, pont úgy festettek mint a hétköznapi társaik.

– Itt lakik az Ősz Tündér! – szólalt meg újból Bianka – Legalábbis ez állt a krónikában. – tette hozzá kicsit elbizonytalanodva. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. – állt meg az egyik méretes kődarab előtt. Ekkor előhúzta a piros hátizsákjából a leghosszabb varázspálcáját, és hét furcsa jelet rajzolt vele a szikla oldalára. A többiek feszülten figyelték, hogy vajon mi történik. De nem történt az égvilágon semmi. Bianka arca elkomorult. Erősen törte a fejét, hogy vajon hol tévesztette el.

– Megvan! – csapott hirtelen a homlokára. – Már tudom mit rontottam el! Balról kezdtem a számolást, holott jobbról kellett volna!

Gyorsan felkapta a varázspálcáját a fűből, és az egész műveletet megismételte a másik irányból. Abban a pillanatban a szikla oldalai megrepedeztek, és leomlottak.

A kőtömb helyén pedig ott állt az Ősz Tündér zöld mohapárnákkal borított, csinos kis hajléka. Csupán az elején volt két ablak és egy jókora diófa ajtó.

– Te látsz valamit? – kérdezte Anna, miközben az egyik ablak előtt pipiskedett.

– Sajnos semmit, túl sötét van odabent! – válaszolta Bianka. – Várj csak!

Benyúlt a táskája oldalzsebébe, és óvatosan kivett onnan valamit. Egy szentjánosbogár volt az.

– Őt mindig magamnál hordom – vigyorodott el, – segít megtalálni a haza vezető utat, ha netán rám sötétedne.

Gyöngéden a tenyerébe ültette a kis bogarat, és bevilágított vele a kunyhó ablakán.

– Ezt nem hiszem el! – hökkent meg a látványtól.

– Mondd már mit látsz, na mond már! – nyaggatták türelmetlenül a többiek.

– Alszik!

– Micsoda! Egyszerűen csak alszik? – döbbentek le a csapat tagjai.

– Hát akkor mire várunk? Azonnal keltsük fel! – kurjantotta el magát Anna.

Mindnyájan kopogni kezdtek az ablakokon. Előbb halkan, aztán egyre hangosabban, de hiába az Ősz Tündér nem hallotta meg.

– Mi lenne, ha mi ketten jó alaposan megzörgetnénk az üvegeket? – nézett a nagyobbik szélúrfi a kisebbikre.

– Azt nem lehet! – szeppent meg a kicsi. – Hiszen nem kaptunk tőle engedélyt!

– Nem is kapunk soha, ha nem ébresztjük fel te mafla! – korholta meg a másik.

– Különben is, vészhelyzet van! Rajta, kezdjük!

Lett is nagy zúgás-búgás, zörgés, csörömpölés, ahogy szélkarjukkal belekapaszkodtak az ablakokba. A tündérlánykák meg csak ámulták-bámulták a szél úrfiak hirtelen támadt erejét.

– Nézzétek! Megmozdult! – visított fel örömében Aranyhajú Anna.

– Felkelt az ágyából – ujjongott Bianka. – Idejön!

Az Ősz Tündér óvatosan kinyitotta egy résnyire az ablakot.

– Kik vagytok, és miért zavartatok fel a legszebb álmomból? – kukkantott ki az ablak keskeny nyílásán.

– Én Bíborhajú Bianka vagyok, ő a legjobb barátnőm Aranyhajú Anna. Tündériskolások vagyunk mind a ketten. Ők pedig a széltestvérek! – mutatta be a kis társaságot Bianka. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtünk, de muszáj volt felébresztenünk. Munkába kell állnod! Most azonnal!

– Most azonnal? – nézett értetlenül a tündér.

– Igen! Elaludtál! Október másodika van.

– Szent Tündéranya! Ilyen még sohasem fordult elő velem! – kapott a fejéhez kétségbeesetten. – Várjatok itt, rögtön jövök!

Egy szempillantás alatt magára kapta a sárga selyem ruháját, aranyhajába csillámló őszi falevél koszorút tűzött, s végül gyorsan magához vette a tündérpálcáját.

– Irány az erdő! – adta ki a vezényszót.

A két szélúrfi azonban csak nem akart elindulni, hosszú lábaikkal egy helyben toporogtak.

– Titeket meg mi lelt? – fordult feléjük. – Rajta! Szaladjatok!

Nem kellett nekik többször mondani! Uccu nekilendültek, és már fenn is voltak a magasban.

Kis idő múlva az egész társaság elérte a Tündérerdőt. Mindnyájan leereszkedtek a leghatalmasabb, és a legidősebb tölgyfa tetejére. Az Ősz Tündér felegyenesedett, megigazította selyem ruháját majd kecsesen a magasba emelte arany pálcáját.

Könnyedén suhintott vele egyet balra, aztán jobbra végül előre és hátra. A lombok között halk susogás futott végig, majd a zaj erősödni kezdett, míg végül hangos zúgássá alakult. A következő pillanatban milliónyi apró, zöld csillogó kristály kavargott a fák fölött. De nem sokáig, mert a Tavasz Tündér valahol nagyon messze kinyitotta a tündérzsákját, és belecsalogatta őket., hogy legyen mivel jövőre megszíneznie a faleveleket. Az Ősz Tündér ekkor ismét a magasba lendítette a pálcáját, és úgy tett mintha vezényelne. A Tündérerdő és az Angyalok ligete egy szempillantás alatt sárga, barna és vörös színben pompázott.

Most már futhattok, amerre csak akartok! – mosolygott rá a szél úrfiakra a tündér.

– Hu-hu-húúúú, hu-hu-húúú! – kapaszkodtak egymásba erősen – Végre kedvünkre pöröghetünk, foroghatunk, zúghatunk-búghatunk! Hu-hu-húúúú!

– Nagyon köszönöm, hogy felébresztettetek! – fordult a két tündérpalánta felé. – Bele se merek gondolni mi lett volna ha még tovább szunyókálok!

Másnap reggel az Ősz Tündér meglátogatta Galagonya Hedviget, a Tündériskola igazgatónőjét. Töviről-hegyire elmesélte neki a történteket. Még aznap igen nagy öröm érte Bíborhajú Biankát és Aranyhajú Annát. Az igazgatónéni az egész iskola előtt egy-egy aranytintás tündérigazgatói dicsérőt írt be a rózsaszirom füzetükbe. A tanítás után boldogan ugrándoztak hazafelé az erdei úton. Már messziről integettek Mókusmamának. Mosolyogva visszaintett, aztán jó erősen megmarkolta a seprővirág seprűjét, és söprögetni kezdte a sok őszi falevelet a teraszról.