Pintér Edit: Történetek az angyalok ligetéből – 1. részlet

Bíborhajú Bianka iskolába megy

Bíborhajú Bianka vidáman szökdécselt Tündérerdő kanyargós ösvényein. Rettentő izgatott volt, hiszen aznap ment először iskolába. A legszebb ruháját vette fel, azt amelyikre tulipánokat hímzett az anyukája arany fonallal. Piros iskolatáskájában csupa érdekes dolog lapult. Egy szélforgó, a légáramlatok meghatározásához, egy angyalhaj ecset a tündérpor kikeveréséhez, rózsaszirom lapok a megtanulandó varázslatok lejegyzésére, három csengő hangú kristályüveg, és a „Tündérek mágikus növényei gyógyfőzetekhez” című tankönyv első kötete. A legfontosabb mégis egy háromdarabos varázspálca készlet volt, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a tündértudományok alapjainak elsajátítása egy iskolakezdő nebuló számára. A táska alján azonban még valami rejtőzött. Egy szorosan lezárt üvegben egy hullócsillag ragyogott. Még az augusztusi égboltról kellett minden tündérnövendéknek begyűjtenie egyet, hiszen nélküle lehetetlen lett volna bármiféle kívánságteljesítő csillagpor elkészítése.
A Tündériskola az erdő déli szegletében, az Angyalok ligetében állt. Félreértés ne essék, nem bujkált itt egyetlen pajkos angyalka sem, csupán ezernyi hófehér angyalvirág nyitogatta a szirmait a zöld fűszálak sűrűjében. Formás kis harangfejüket ide-oda billentették, ahogy megcirógatta őket egy-egy csintalan, őszi szellőgyerek.
Bíborhajú Bianka boldogan lépett be az iskola ódon kapuján. Mielőtt felszaladt volna a kacskaringós lépcsőn, egy pillanatra még megállt, hogy egy jókora puszit nyomjon az anyukája aggódó arcára. Egy másodperc múlva már el is tűnt a szeme elől.
Az 1. T. osztály azaz a „tündérpalánták” első évfolyama az első emeleten volt. Bianka mosolyogva futott be a tanterembe. Bíborszínű hajfürtjei lobogtak utána.
– Nézzétek, lila haja van! – kiabálták a gyerekek, ahogy megpillantották.
– Biztosan a fejére borítottak egy üveg tintát! – gúnyolódtak tovább.
– Vagy inkább három üveg tintát! – kiáltotta el magát az egyik szőke fürtös kislány, Aranyhajú Anna. Az osztály hangos kacagásba tört ki. Bianka arcáról hirtelen eltűnt a mosoly. Lehuppant az egyik padba, de bizony senki sem akart mellé ülni.
– Te nem is vagy igazi tündérlány! – rikoltozták a gyerekek – Nincs is aranyhajad!
Aranyhaja ugyan tényleg nem volt, de esze annál inkább! A tündér ABC betűit már régóta ismerte, elolvasta az északi és a déli tündérek képes krónikáját valamint számtalan egyszerűbb varázslat birtokában volt. Tudott például füstöt gerjeszteni az asztal fiókjából vagy láthatatlanná tévő csipkét varázsolni a pók hálójából, sőt még friss vizet is képes volt fakasztani az erdei sziklákból. Ez utóbbinak különösen nagy hasznát vette, amikor a nyári forróságok idején a pagonyban barangolt.
Bezzeg az iskolában nem lehetett ilyen izgalmas dolgokat csinálni! Ráadásul a tanító néni folyton olyan egyszerű feladatokat írt a táblára, amiket ő pillanatok alatt megoldott.
Sajnos a gyakorlati feladatok se voltak túl bonyolultak: „Milyen a helyes és kecses varázspálca tartás?”, „Mi a titka a hangtalan tündérjárásnak?” vagy „Mit tegyünk ha varázslás közben hirtelen „huss” kirepült a fejünkből a varázsige?”.
Őt viszont viszont sokkal jobban foglalkoztatta hogyan lehetne a hétpettyes
katicabogárból nyolcpettyeset csinálni, a nyári záporból téli hóesést vagy Csiga Csanád lassú lépteit úgy felgyorsítani, hogy végre meglátogathassa az erdő szélén élő csigarokonait.
– De jó lenne ha történne már valami izgalmas dolog! Végre megmutathatnám a többieknek, hogy mit tudok! – sóhajtozott nap mint nap, de az egyhangú perceknek valahogy sohasem akart vége szakadni. Az órákon rettenetesen unatkozott. Hintázott a székén, ásítozott, dobolt a lábával, és titokban tündérszárnyakat tervezgetett az asztal alatt a vázlatfüzetébe. Egészen addig, amíg a tanítónéni észre nem vette, és egy fekete berkenyét nem tűzött a neve mellé a „Tündérleányzók magatartása” feliratú táblán.
Az osztálytársai folyton borsot törtek az orra alá. Hol a haját húzogatták, hol erdei makkokkal dobálták, hol pedig elgáncsolták az iskola udvarán. Egyszer aztán megelégelte a sok bosszantást, előkapta a varázspálcáját és össze-vissza kuszálta a többiek aranyhaját. Lett is nagy sírás-rívás, amikor a piros fésűvirággal megpróbálták kibogozni az összegubancolódott hajszálakat. A tanítónéni nagyon mérges lett. A rózsaszirom füzetbe fekete tintával rögtön be is írta az első „tündérfigyelmeztetőt”.
Egy szép, szeptemberi napon a gyerekek az iskola mögötti Tündérdombon mályvavirágot, zsályaleveleket és árvacsalánt gyűjtögettek.
Bianka egymagában ücsörgött a domb árnyékos oldalán, és éppen a katáng azúrkék szirmait csodálta, amikor hangos zokogásra lett figyelmes. A sírás irányába fordult, és akkor megpillantotta a domb lábánál Aranyhajú Annát. Olyan fancsali képet vágott, hogy még a szomorúfűz is megirigyelte volna, ha valami különös véletlen folytán a tó partjáról a mezőre tévedt volna.
– Brühühü, brühühü! – hullottak Anna könnyei, mint a záporeső! – Nem tudok felállni! Jaj, jaj nagyon fáj! Brühühü, brühühü!
Bianka nem tétlenkedett, azonnal felpattant a katáng azúrkék szirmai alól, és lerohant a dombról. Anna lábán egy mély seb tátongott.
– Mi történt veled? – kérdezte tőle.
– Legurultam a dombról, és nekivágódott a lábam ennek az átkozott szikladarabnak – mutatott a mellette heverő méretes kődarabra.
Bianka egy szót sem szólt, hanem sebtiben előrántotta a piros hátizsákjából az egyik kristályüveget, aztán elővette a hullócsillagot is. Óvatosan letört belőle egy pici darabot, és belemorzsolta az üvegcsébe. Az angyalhaj ecsettel jól összekeverte, majd a seb köré szórta a csillagport. A legkisebb varázspálcájával néhány furcsa mozdulatot tett a seb fölött. A csúnya vágás ekkor szép lassan el kezdett összehúzódni. Először akkorára mint egy érett, piros csipkebogyó, aztán mint egy fekete áfonya, végül már csak akkora volt mint a pipacs magja. Egy szempillantás múlva pedig már híre hamva sem volt a rémes sérülésnek.
– Nagyon ügyes voltál Bianka! Hogy te mi mindent tudsz már! – ámult el a tanítónéni.
– Ezt meg, hogy csináltad? – kérdezték szájtátva a gyerekek.
– Nem olyan bonyolult, csak sokat kell gyakorolni! – válaszolta büszkén Bianka.
A rózsaszirom füzetbe még aznap beírta a tanítónéni az első piros tintás tündérdicsérőt! Biankával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt.
Másnap reggel jókedvűen viharzott végig az iskola folyosóján. Alighogy belépett az osztályterembe, a gyerekek rögtön köré sereglettek és tapsolni kezdtek. Ekkor váratlanul odalépett hozzá Aranyhajú Anna. Az orra körül szeplők sorakoztak.
– Melléd ülhetek? – kérdezte félszegen.
– Hát persze! – vigyorodott el Bianka.
Ez volt a barátságuk legelső napja. Ettől kezdve olyan elválaszthatatlanok lettek egymástól, mint a zöld dió a héjától.