Pfeifer Vivien: Narké – A felszabadulás

Merde, a Főbirtok és az újoncok Kiképzőjének a vezetője, az asztala fölé görnyedve ült a kandalló tüzétől túlfűtött szobában. Az egész asztalt belepték a papírlapok, ami az évnek ezen a fontos napján természetes állapotnak számított. Már csak egyetlen egy éjszakája maradt, hogy eldöntse, ki az a száz jelentkező, akit meghív a Próbára. Gyűlölte ezt a feladatot. Szeretett mindent precízen és tökéletesen megoldani, ám ötszázból száz fiatal helyes kiválasztása ennél sokkal többet követelt. Megérzéseket, melyekre sosem akart figyelni. Türelmet, mely tulajdonság sosem volt az erénye. Figyelmességet, melyet gyenge idegei, és egyre csak háborgó gondolatai nem engedtek érvényesülni. Tudta, hogy sorsokért felelős. Tudta, hogy emberek jövőjéről dönt, éppen ezért bosszantotta, hogy sokszor csak a véletlenen múlik egy-egy választása. Úgy gondolta, nem léteznek véletlenek, s ezt a fogalmat csak azok ragasztják rá mindenre, akik nem képesek bizonyos eseményekre magyarázatot találni, nem óhajtanak összefüggéseket keresni, még ha az egészen egyértelmű is. Nem akart hinni a véletlenekben, mert azzal lemondott volna a sorsáért vállalt felelősségről. Nem akarta abba a kényelmes illúzióba ringatni magát, hogy egyetlen egy követ sem kell elmozdítania annak érdekében, hogy akadálytalanul haladhasson a kijelölt ösvényen, hogy nem kell döntéseket hoznia, és hogy nem kell hátratekintenie ahhoz, hogy megtanuljon előre látni. Ő a saját erejében, akaratában és hatalmában hitt.

Szilárdsága enyhülni látszott minden egyes alkalommal, amikor a választás terhének súlya nyomta a vállát. Ez volt az egyetlen egy eset, amikor belátta, hogy nem tarthat mindent a kezében, és nem függhet minden tőle. A lelkiismeretét nem sajnálta, azt már régen beszennyezte, s a tisztulásról lemondott. A büszkeségén ugyanakkor nem engedett foltot ejteni.

Választása mindig végleges volt. Nem engedett változtatni rajta, még akkor sem, ha ő is úgy ítélte, hogy helyes volna.

Ötven nyolcéves Szürke gyereket, és ötven tizenhét éves Érzőt kellett kiválogatnia, akik a két csoport közös intézményében, a Kiképzőben sajátíthattak el mesterségeket, és olyan tudást, melyet sehol máshol nem kaphattak meg. Később az övéké lett a legnagyobb tekintély, a legtöbb elismerés és lehetőség. Merdének egy népes közösséget kellett összetartania és irányítania. A legtöbb figyelmét a Kiképzőnek szentelte, ugyanis itt nevelik fel és formálják azokat fiatalokat, akik a Kiképzőből kikerülve fontos szerepet játszanak majd a világ fejlődésében

A Kiképző szimbolizálta a Szürkék és az Érzők békéjének és összetartásának a fontosságát. Merde hitt benne, hogy ezt a békét és harmóniát nem csak a Kiképző falain belül teremtheti meg, és idővel az egész világot az a béke fogja jellemezni, amiről ő maga álmodott, és amiért már megtette az első lépéseket.

A Szürkék már egészen fiatal korukban beköltözhettek a Kiképzőbe, ugyanis az ő erejük a testükben, a fizikumukban lakozott, s ezt időben el kellett kezdeni fejleszteni, gyarapítani. Tízévesen a legtöbb Szürke, aki a Kiképzőben nevelkedett, erősebb volt a birtokok valamennyi felnőttjénél.

Az Érzők csak tizenhét évesen csatlakozhattak a Kiképző lakóihoz, ugyanis addigra értek meg szellemileg arra, hogy a tehetségüket kibontakoztathassák, s kellő önfegyelem és kitartás jellemezze őket. Az ő erejük a szellemükben rejlett. Az érzéseikben, a gondolataikban, az álmaikban, a lelkükben.

Az Érzők elfogadóbbak, a Szürkék csak megtűrik furcsa társaikat. Mindenki fél attól, ami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és természetfölötti. Nos, a látszólag hatalmas, megfélemlíthetetlen Szürkék ezért nem viselték el szívesen maguk között az Érzőket. Merde elszántan hitt az utópiájában, miszerint évtizedek múlva a két faj teljes harmóniában él majd együtt, segítve egymást, s nem lesz több átok, babona, alaptalan rettegés, és oktalan viaskodás. Ezért az álomért Merde olyan áldozatot hozott, ami talán megbocsáthatatlan.

                Már majdnem hajnalodott, amikor is az összehajtogatott papírokat odaadta szolgálójának, aki majd eljuttatja a szerencsés címzetteknek a meghívókat.

                Merde maga sem kedvelte az Érzőket, de tudta, hogy az egyensúly fenntartása érdekében szükség van rájuk, ahogyan arra is, hogy ő maga példát mutasson. Úgy érezte, a világ összes terhe rászakadt, s sokkal szívesebben lenne csak egy átlagos ember a sok közül, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi zajlik körülöttük. Akik nem tudják, hogy a nap nem értük kel fel, a hold nem az ő útjukat világítja be, az évszakok nem értük váltakoznak. A szerepét nem adhatta fel, mert az egyenlő lett volna a bukásával. Nem akart elesni, nem akarta a hatalmát elveszíteni. Azt akarta, hogy az Öreg büszke legyen rá, elismerje, s ezért bármilyen áldozatot képes lett volna meghozni, bármilyen aljas bűnt képes lett volna elkövetni.

                Savré, Al-Amel Irányító egyik legfontosabb embere, az ablak előtt állt, és a napfelkeltét csodálta. Minden egyes napért hálát adott, amiért élhet még, részesülhet a világ csodáiban, a bőségben, és amiért lelke még nem kárhozott el, sőt, majdhogynem tiszta. Tudta, hogy ez az állapot nem fog örökké tartani, és őt is magával sodorja majd az ár, de büszke volt arra, hogy még mindig kitartott. Érezte, hogy mindez hamarosan megváltozik.

Al-Amel, a parancsolója, mindezidáig nem kért tőle semmit, amit meg akart volna tagadni. Al-Amel tudta, hogy Savré soha nem árulná el őt. Becsülte Savré tiszteletteljes viselkedését, és az ártatlanságot, amit sugárzott magából, ugyanakkor tudta, hogy ez az ártatlanság amilyen erővel áthatja, olyan erővel fog semmivé foszlani, s helyébe éppen olyan sziklaszilárd tekintet fog lépni, mint amilyen tekintete saját magának is van.

Nem a tisztáság és az elszántság szilárdsága fog tükröződni a szemében, hanem a megtörtség és a kiábrándultság edzette szilárdságé.

        Savré úgy érezte, tartozik az Irányítónak, ugyanis kilenc évvel ezelőtt, Savré tizenhetedik születésnapján, Al-Amel intézte úgy, hogy a fiú a környezetéből kiemelkedhessen és a Kiképzőbe költözhessen. A vezető megérzései nem csaltak, Savré tehetségesnek bizonyult. Érzékei kifinomultak voltak, melyek azóta még inkább csalhatatlanabbak és megtéveszthetetlenebbek lettek. Megérzései sosem hazudtak, látomásai sosem vezették félre, tanácsai mindig hibátlanok, észrevételei mindig megbízhatóak voltak. Ezért lett hát ő az Irányítók vezérének a legnagyobb becsben tartott bizalmasa.

                Savré nem barátkozott a társaival. Körüllengte egyfajta megingathatatlan titokzatosság, egy áthatolhatatlan burok. Senki nem ismerte a múltját, senkinek nem beszélt az érzéseiről, vagy a titkairól, ha egyáltalán voltak. Sápadt arca mindig rezzenéstelen volt, mintha megfagyott volna. Sötét szeme nem árult el soha semmit.

                A titokzatos kisugárzását megerősítették a különös külső jegyei. Fekete haja majdhogynem a válláig ért, ami kiemelte a sápadt bőrszínét és a fekete szemét. Mindig elegánsan öltözködött, de sosem hordott színes ruhadarabokat. Egyszerű nemességet, és kifinomult ízlést türközött az egész megjelenése.

                Narkét felébresztették a függöny lyukain át utat törő nap sugarai. Tudta, hogy hajnalodik. Izgatottan felült s miután öntudatra ébredt és rájött, hogy mi vár rá aznap, kapkodva elkezdett felöltözni. Egy hátizsákba belezsúfolta minden kincsét, amije volt: egy vékony kabátot, egy vízzel megtöltött palackot, egy sárga almát, és egy vékony, kopott könyvet. Sötétszőke hosszú haját megfésülte, és copfba rendezte. A jobb csukójára felkötötte a mélyzöld, fonott karkötőjét, amit minden nap viselt. Egy jó barátjától kapta búcsúajándékként az Árvák Otthonában.

                Elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot, és átmászott rajta. Utoljára körbenézett az apró szobában. Örült, hogy hálószobatársa a múlt héten került el a házból, és állt szolgálatba, s így nem kellett attól félnie, hogy felébreszt valakit, aki meghiúsíthatná a tervét. Annak ellenére, hogy gyűlölte azt a helyet, ahonnan most szökni készült, a búcsú fájdalma átjárta egész lényét. Mindig is tudta, hogy itt fogja hagyni a házat, és nem fog arra a sorsa jutni, amire a többiek kényszerültek. Örült, hogy megszabadulhat a ház úrnőjétől, aki folyton hajszolta és igazságtalanul büntette őket. Még boldogabb volt, hogy többé nem kell a ház urával egy fedél alatt tartózkodnia, aki folyton bámulta őt, s ezért a felesége még inkább gyűlölte Narkét. Rettegett a férfitól, nem szeretett egyedül maradni vele.

                A ház tulajdonosai nagyon sok pénzt kaptak a birtok vezetőjétől azért, hogy árvákat fogadjanak be, és neveljék őket tizenhét éves korukig. Narké még csak tizenhat volt, de nem akart még egy évet várni arra, hogy elszabadulhasson onnan. Legtöbb társa a sok ház körüli munka ellenére is elégedetten töltötte el mindennapjait, és összetartóan, barátságban éltek egymással. Narké sosem tudott beilleszkedni. Túlnyomórészt Szürke gyerekeket fogadott be a szintén Szürke család, és Narké, aki Érző volt, még kevesebb esélyt kapott arra, hogy a többiekhez tartozhasson, és részese lehessen a kis közösségüknek. Idegesítette a Szürke gyerekeket, ha Narké elmesélte egy-egy álmát, ami később valóra is vált. Talán ez volt a kiközösítés legfőbb oka. Egy idő után Narké magába zárkózott, már nem mesélt az álmairól, s csak várta azt a napot, amikor elhagyhatja ezt a borzalmas otthont, és megpróbálhatja megkeresni az egyetlen embert, akit valaha megszeretett, és aki törődött vele. Se a nevét nem tudta, se azt, hogy melyik birtokon lakhat. Csak azt tudta, hogy a fiú hozzá hasonló, azaz Érző. Ő tanította meg Narkét arra, hogyan értelmezzen bizonyos jeleket, melyek körülveszik, mit jelentenek az álmai, mire figyeljen, és hogy hogyan használja a képességeit. A karkötőt is tőle kapta ajándékba. Azóta sem felejtette el azt a napot, amikor az egyetlen egy biztonságot adó ember otthagyta őt. Azt az egyet tudta, hogy sikerült bekerülnie a Kiképzőbe, mert a ház úrnője büszke volt erre, és mindenkinek elfecsegte. Narké úgy gondolta, ez az egyetlen út, amin elindulhat, ha sikerrel szeretne járni. Vakon hitt terve megvalósíthatóságában, és remélte, hogy a rendíthetetlen hitéért cserébe az ég is megsegíti őt. Tudta, hogy meg fogja érezni, melyik az a nap, amire olyan régóta várt már, s mikor jön el az ideje annak, hogy útra kelhessen.

                Ügyesen és fürgén ablakról ablakra ereszkedett, és elesett, mikor földet ért. Megijedt, hogy esetleg zajt csapott, de tudta, hogy a ház gazdái olyannyira lusták, hogy délelőtt tíz előtt biztosan nem ébrednek fel. A gyerekek úgyis minden feladatot ellátnak felügyelet nélkül is. Soha nem fordult még elő, hogy bárki szökni próbált volna, hiszen senkinek nem volt hova mennie. Narké nem félt, hogy nem talál helyet, ahol majd álomra hajthatná a fejét. Nem engedte át magát a félelem keserves érzésének. Bízott a képességeiben, és inkább az örömteli izgatottságnak adott helyet.

Futva tette meg az utat a kisbirtok kapujáig, ahol szintén át kellett másznia. Sok Szürke gyerek megirigyelhette volna azt a mutatványt, ahogyan szinte átrepült a kapu felett két mozdulattal. Egy ideig még futott, majd amikor úgy érezte, megfelelő távolságra került a kaputól, a földút szélén folytatta az útját, lassabb tempóban. Jó néhány lovaskocsi hajtott el előtte, de egyikük sem állt meg, hiába jelzett. Már majdnem másfél órája gyalogolt, amikor sikerült leintenie egy kocsit. A fiatal hajtó megállt előtte.

–          Mi a baj kislány? – kérdezte unottan, de barátságosan.

–          El szeretnék jutni a Főbirtokra. Ma van a Kiválasztás.

–          És téged is meghívtak? – kérdezte csodálkozva a hajtó, s közben végigmérte Narkét. Narké szégyellte a piszkos szoknyáját, és a sáros cipőjét.

–          Igen. Elestem útközben. Már nincs időm hazamenni, átöltözni.

–          Hol laksz? Melyik kisbirtokon?

–          Itt, a szomszédban. – hazudta Narké, remélve, hogy a hajtó nem kérdez többet.

–          A négy fivér csak nem a bátyád?

–          Nem, csak én is azon a kisbirtokon lakom. Narké a nevem.

–          Értem. Rendben, gyere, szállj fel! Miért ne vinnélek el, ha úgyis arra tartok? – mondta a hajtó beletörődve.

–          Köszönöm szépen! Sokat segít! Hálás vagyok! – lelkendezett Narké, s közben fel is ugrott a kocsira. Többnyire szótlanul ültek egymás mellett, elsőként Narké törte meg a csendet. – Mi ez a hatalmas épület? Félelmetes. – Narké egy kőből épült, négyemeletes, komor, szürke épületre mutatott.

–          Ez a Bűnvár. Ide küldik a szabálytalankodókat. Korra, nemre, és fajra való tekintet nélkül. Csak a bűn súlyosságát veszik figyelembe. Érdekes, hogy ezt most látod először.

–          Már hallottam róla, de még nem láttam soha. Nem sokszor engedtek ki a birtok határain kívülre.

–          Hát akkor te elég tudatlan lehetsz.

–          Igen. Nem tagadom.

–          Egyáltalán Merde úr házában jártál már? Tudod, az ő udvarában bonyolítják le a Próbát, ahol ötvenre szűkítik a száz meghívott fiatal számát.

–          Nem, még soha. Nem ismerem a választás menetét sem.

–          Az gyakran változik. Merde szól néhány megható szót a fiatalokhoz, utána kezdődik a Próba, ami titokban zajlik. Nem tudjuk, hogy miért. Egyszerű feladatokat kell csak megoldani, úgy hallottam azoktól, akik részt vettek már rajta. A nap végén meghirdetik az eredményt, és aki bejutott, a hét első napján már be is költözhet a Kiképzőbe.

–          A hét első napján? Azt reméltem, hogy már ezen a napon lehetőség van arra, hogy a Kiképzőben elfoglaljam a szállásomat.

–          Ha egyáltalán átmész a vizsgákon. – nevetett a hajtó.

–          Értem. Ezt nem tudtam. – mondta csalódottan Narké. Nem tudta, hogy mihez kezdjen majd azon a két éjszakán, amíg nem költözhet be. Attól kevésbé tartott, hogy nem teljesíti majd a követelményeket. – A meghívókat leellenőrzik?

–          Igen. Anélkül be sem juthatsz, még a kapun túlra sem. Csak nem otthon fejeltetted?

–          Nem. Nálam van. – hazudott ismét. Belátta, hogy gondolnia kellett volna arra, hogy nem lehet csak úgy besétálni a Próbára és a Kiképzőbe. Ahhoz, hogy mindehhez jogosultsága legyen, természetesen szüksége lett volna meghívóra, amihez az Árvák Otthonában nevelkedett gyerekek nem juthatnak hozzá. Bár az ő barátjának sikerült, de csak azért, mert ajánlólevelet küldtek az Irányítóknak arról, hogy mennyire tehetséges. Valaki biztosan a száranyai alá vette a kis a barátját, de ő érte senki nem vállalt felelősséget. Csak önmagára számíthatott.

–          Akkor nincs miért izgulnod. – felelte bátorítóan a hajtó. Narké azt kívánta, bárcsak órákig eltartana a kocsiút. Kezdett egy kicsit tartani attól, hogy nincs felkészülve az előtte álló megpróbáltatásokra. – Megérkeztünk! – s míg ezt kijelentette a hajtó, megállt a lovas kocsi.

–          Köszönöm szépen! – hálálkodott Narké, és leugrott a kocsiról.

–          Nincs mit! Sok szerencsét kívánok! Balra indulj el, és kövesd a fiatalok tömegét! – tanácsolta a kocsis.

–          Rendben. Úgy lesz.

Narké elindult balra, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ha akarna, sem tudna eltévedni. A sorokban haladó fiatalok terelték őt előre, egyre közelebb a célállomáshoz. Narké gyomra összeszorult. Nem volt terve arra, hogyan juthatna be meghívó nélkül. Nagy nehezen átmászott a tömegen, és leült egy padra. Megfigyelte, hogy a kapun túl négy sorba rendeződnek a kisebb és nagyobb gyerekek, és négy fekete ruhás alak ellenőrzi azt, hogy van-e jogosultságuk a belépésre. Kezdett izzadni a tenyere, tudta, hogy ki kell zárnia annak a lehetőségét, hogy ott jusson be, ahol a többiek is.

Mialatt próbált egy kivitelezhető tervet kieszelni, egy magas és széles vállú fiatal férfi ült le mellé a padra. Az idegennek zihált a lélegezte, izzadt volt az arca, és remegett a keze. Narké egyetlen pillantást vetett rá, és már tudta is, hogy egy Szürke férfi ül mellette. Haja a fajtájához méltóan a hamuszürkétől a sötétszőkéig több árnyalatot képviselt, s csapzott volt, akár a férfi. A lány megállapította, hogy talán tizennyolc éves lehet, azaz most tölti az utolsó évét a Kiképzőben. Felmerült benne a gondolat, hogy kifaggathatná, és értékes információkat gyűjthetne, de nem volt kedve megszólalni. Csak arra tudott összpontosítani, hogy valamilyen módon be kell jutnia a falak mögé, különben esélye sem lesz bebizonyítani, hogy ő is beletartozik a huszonöt Kiválasztott közé, akik a hét elején már el is foglalhatják helyüket a birtokok leghíresebb, legerősebb és legcsodálatraméltóbb épületében.

A férfi légzése kezdett csillapodni, és normálissá válni. Végignézett Narkén, és nem értette, mit keres ott, amikor is minden jelölt a kapuban tolong, nehogy lemaradjanak az eseményről.

–          Te aztán nem sokat foglalkoztál a megjelenéseddel. Már a belépőn el fogsz bukni. – mondta mogorván.

–          Az lehet. – nézett le sáros cipőjére Narké. – De nem a ruhám miatt. – válaszolt hasonlóan mogorván.

–          Miért nem állsz sorba?

–          Megvárom, amíg elfogynak. Nincs kedvem közöttük fulladozni.

–          Nem félsz, hogy lemaradsz?

–          Miért félnék? Ha ott a helyem, akkor be is fogok kerülni.

–          Ez aztán a magabiztosság! Nem tudtam eldönteni, hogy Szürke vagy-e, vagy Érző. De már tudom. – mondta a férfi megvetően.

–          Miért, talán nyolcévesnek tűntem?

–          Nem csak nyolcéves Szürkék vannak itt, mint látod.

–          Azt feltételezted, hogy jelentkezni jöttem, és sorba kéne állnom. Ebből kiindulva gondolhattad volna, hogy nem Szürke vagyok, akit elkísértek a szülei a válogatásra.

–          Annyira azért nem érdekelt, hogy gondolkodjak is.

–          Az nektek úgyis nehezen megy, igaz? – kérdezte Narké. Az idegen csak ránézett fenyegetően, de nem reagált. Narké meglepődött a szürke szempáron. Soha nem látott még ahhoz hasonlót. – Mi a neved?

–          Nem mindegy?

–          De. Igazából mindegy.

–          És neked? – Narké elkapta még egyszer a szürke tekintetet, majd válasz nélkül felállt, és elindult, a kapuval és a tömeggel ellentétes irányba. – Merre mész, te ostoba lány? – kérdezte a férfi, de olyan halkan, hogy csak ő maga halhatta.

 Narké jó darabig sétált a kerítés mentén, majd amikor úgy vélte, hogy megfelelően távol került az emberektől, és senki sem látja őt, eltökélten megkapaszkodott a kerítés két vasrácsában. Az magasabb volt, mint ahogyan képzelte, az ő ereje viszont kevesebb. Alig sikerült a kerítés feléig feljutnia, vissza is csúszott. Néhány lépést hátrált, majd nekifutásból felugrott, s a lehető legmagasabban kapaszkodott meg a vasrácsban. Mivel nem alulról kellett elkezdenie magát felvonszolni, immár a háromnegyedéig eljutott, de ott nem tudott tovább kitartani, és ismét lecsúszott. Megdörzsölte sajgó tenyerét, majd jó néhány lépéssel eltávolodott a kerítéstől, és újból nekirugaszkodott. Néhány centivel sikerült magasabban elérnie a vasrácsot, de nehezen tudta megtartani a súlyát, így lejjebb is csúszott. Lábával is segített a súlyt tartani, és egyensúlyban maradni. Összeszorította a fogát, és ügyesen haladt egyre feljebb. Remegett mindkét keze, mire elérte a kerítés tetejét. Sikerült átmásznia a másik oldalra, s utána már csak le kellett ereszkednie. Megfújta a két tenyerét, hogy hűsítse az égető fájdalmat, mikor mozgásra lett figyelmes. Megdermedt, nem tudta, hogy mozdulatlan maradjon, vagy gyorsan elmeneküljön-e. A hang irányába kapta a fejét, és egy sövénysor egyik bokra alól egy nagyméretű fekete kutya bújt elő. Narké először megrémült, de megnyugodott, amint közelebbről látta a kutya szelíd tekintetét, aki leült Narké előtt.

–          Jól rám ijesztettél! – mondta a lány, és közben megsimogatta a fekete kutya bozontos szőrét. – Mondd, neked nem őrizned kellene ezt a területet? – a kutya békésen tűrte Narké simogatását, vakargatását. – Most mennem kell!

A lány felállt, leporolta magát, és folytatta az útját az épület egyik ablaka felé. A kutya mozdulatlanul bámult utána. Narké felkapaszkodott az egyik földszinti ablakpárkányra, és kitárta a résnyire nyitott ablakot. Bemászott a szobába, majd az ablakot visszahajtotta. Résnyire kinyitotta az ajtót, és körülnézett. Úgy ítélte meg, hogy biztonságos kilépnie, így elhagyta a szobát. Követte az emberek morajlásának hangját. Egy szinttel feljebb ment, ott elfordult a folyosón balra, s már látta is az asztalokat körbeülő izgatott fiatalokat. Megpróbált feltűnésmentesen közéjük kerülni, de érezte, hogy jó néhány tekintet rá szegeződik. Ezt azzal magyarázta, hogy öltözete az eddigieknél is megviseltebbé vált, s egy-két apró karcolás éktelenkedett az arcán, és a kezein. Az egyik asztalnál három lány ült, a negyedik szék üresen állt. Narké odalépett az asztalhoz, köszönt a három lánynak, és helyet foglalt mellettük. A lányok abbahagyták a beszélgetést, mikor Narké leült közéjük, és értetlenül méregették őt.

–          Bocsánat, ha megzavartalak titeket! Narké vagyok. Nem találtam máshol üres helyet.

–          Mint látod Narké, állóhely akad bőven! – felelte mogorván a magasabbik, vörösesszőke, hullámos hajú lány. Narké egy látványosan erőltetett mosollyal felelt, és elfordult tőlük. Nem tudta, hogyan kellene viselkednie. Bánta, hogy nem vágott vissza egy hasonlóan barátságtalan szöveggel, amivel megvédhette volna magát. Nem akart olyannyira megfutamodni, hogy otthagyja az asztalt, és odébb álljon.

–          Narké? Nem találkoztam még ilyen névvel. Honnan származol? – kérdezte valamivel barátságosabb hangon, a vörös mellett ülő, vállig érő, barna hajú lány.

–          Arról a kisbirtokról jöttem, amelyiket a négy fivér irányítja. Gondolom, tudjátok, melyik az. – rögtönözte a választ Narké. A kocsis szavai ugrottak be neki elsőként, aki megemlítette néhány szóban, hogy van egy olyan birtok, ahol a híres négy fivér él.

–          Szóval északról jöttél. – állapította meg a barna hajú. – Akkor te láttad a Nagy Tavakat. Tényleg nyáron is jéghideg a vizük?

–          Igen, eléggé. – felelte bizonytalanul Narké.

–          Az én nevem Réna. Ő itt Hien. – Réna a bal oldalán csendben üldögélő, hosszú, fekete hajú, vágott, fekete szemű lányra mutatott. – És ő Jill.

–          Köszönöm, Réna. Most már biztosan nemsokára elkezdődik a válogatás, addig, ha nem zavarok túlságosan, itt maradok.

–          Felőlem! – válaszolta Réna.

–          Réna, legközelebb kérdezz meg minket is! – pirított rá a lányra Jill.

Egy ideig némán ültek négyen egymás mellett. Narké figyelte az embereket. Mindenkit komornak látott, esetleg izgatottnak, de nem a kíváncsiságtól, sokkal inkább egyfajta félelemből eredően. Nyugtalanította őt a többiek viselkedése, főleg, hogy tudta, óriási hátránnyal indul. Feltűnt neki, hogy Szürkék nincsenek közöttük. Nem tudta a kérdést magában tartani, így megtörte a csendet.

–          Miért csak Érzők vannak közöttünk?

–          A gyerekeket nyilvánvalóan külön csoportokra osztják, és más feladatot fognak kapni, mivel hogy nem ugyanazt a szerepet töltik be, mint mi. De hát nem emlékszel? A bejáratnál volt, akit jobbra, volt, akit balra irányítottak. – válaszolta Réna.

–          De, emlékszem. Csak azt hittem, vegyesen küldenek Érzőket is és Szürkéket is, jobbra és balra is. – felelte Narké, és hálás volt, amiért elsőre azt a helyet találta meg, ahova ő is tartozott.

–          Hát akkor igencsak ostoba vagy.  – vágta rá a szokásos stílusában és modorával Jill. Legalábbis elég egyértelműen elmagyarázták, ki hova menjen, és mi a menetrend. Mi lesz veled, ha bekerülsz a Kiképzőbe? Ott ennél bonyolultabb kihívások várnak rád.

–          Majd kiderül.

Narké nem akarta újabb valótlan állításokkal megvédeni magát, így inkább azt a stratégiát választotta, hogy ráhagy mindent az utálatos lányra, amit mond. Nem akart beszélgetni velük, nem akart több sértést elviselni, nem akart feltett kérdésekre válaszokat kitalálni, és legfőképp nem akarta a búskomor, izzadó tenyerű Érzőket sem bámulni. Várta már, hogy történjen valami. Túl akart esni az egész megpróbáltatáson, bármi legyen is az eredménye. Az ujjait tördelve maga elé meredt, s csak próbált nem gondolkodni, igyekezett kizárni a külvilágot. Néhány percet átvészelt ezzel a módszerrel, de ahogy körbepillantott, megakadt a szeme, egy feketébe öltözött, a körmét rágó fiatalon. Úgy ítélte, hogy kilóg a sorból, ugyanis tizenhét éves biztosan elmúlt már. A férfi körülnézett, mint aki meg akar bizonyosodni afelől, hogy senki sem foglalkozik vele, majd hátat fordítva a tömegnek eltűnt. Narké hezitálás nélkül felpattant ülőhelyéről, és igyekezve nem feltűnést kelteni, a férfi után eredt. Lépcsősor vezetett le egy kivilágítatlan helyiségbe. Narké halk léptekkel elindult lefele. A félhomályban négy ajtó körvonalazódott. Narké megállt, és lélegzetét visszafojtva próbált bármiféle neszt meghallani. Miután nem járt sikerrel, a bal első ajtóra tapasztotta a fülét, de egyetlen árva hangot sem hallott. A jobb első ajtónál sem tapasztalt mást. A bal második ajtónál viszont két férfi hangját hallotta kiszűrődni. Nem tudta, hogy mit keres odalent, hogy miért eredt a gyanús férfi után, és egyáltalán mi a célja. Ahogyan ott, az ajtó előtt állva, a homályos folyosón mindez tudatosult benne, akkor értette meg először, hogy mit is jelent Érzőnek lenni, azon kívül, hogy álmokat lát néha, és tud az emberek arcáról olvasni. Rájött, hogy most a fajtájának ösztöne szerint cselekszik. Éppen ezért, nem akart kudarcot vallani. Érezte, hogy valami motoszkál a levegőben, valami, amit meg kell tudnia, el kell fognia.

 Visszament a bal első ajtóhoz, halkan benyitott rajta, s résnyire nyitva hagyta maga mögött. A két bal oldali szoba közös falához lépett, de csalódott, ugyanis onnan sem hallotta élesebben a beszélgetést. Néhány perc elteltével elhatározta, hogy visszatér a többiek közé, nehogy lemaradjon még valamiről, ami később kellemetlenséget okozna, vagy legfőképp, a Próbát el ne szalassza. Már nyúlt a kilincs felé, mikor gyors léptek zaja ijesztette meg. Keze megdermedt, lélegzete kimaradt. A szomszédos ajtó felől kopogtatást hallott. Körülnézett a szobában, s elbújt a mahagóni színű, alacsony faasztal mögé. Most pontosan megérett minden egyes szót, mely két idegen férfi száját hagyta el.

–          Elnézést, a zavarásért! A Szürkék kiválasztásával végeztek, az eredményt kihirdették. Kocsira szállt a huszonöt gyermek, és a három kísérőjük. Ideje elkezdeni az Érzőkkel a Próbát.

–          Kezdhetjük is! Csak akadt még egy kis elintéznivalóm.

–          Bejöhetnék egy percre, uram?

–          Talán valami gond adódott?

–          Nem, uram, csak nem értek néhány részletet.

–          Ezerszer elmondtam már, hogy nem kell mindent értened!

–          Tudom, és bocsánatot kérek, de ez a kiválasztással kapcsolatos.

–          Adok két percet, de menjünk át a másik szobába!

Ajtócsukódás, ajtónyílás, két férfi megjelenése. Narké próbált meg sem moccanni, és remélte, hogy nem veszik észre. Az egyik férfi magas, szikár, őszülő hajú és mély hangú volt. Eljárt már felette a kor, Narké legalább ötven év körülinek gondolta. A másik férfi jóval fiatalabb volt, úgy ítélte, maximum öt-hat évvel lehet idősebb nála. Testalkata átlagos, haja fekete és leér a válláig. Arca halottsápadt, szeme fekete, s olyannyira nagy, hogy Narké úgy érezte, ha egymás szemébe néznének, elveszne benne. Úgy érezte, a fiatalabbik férfit körbelengi egyfajta titokzatosság, valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Tudta, hogy ő csakis egy Érző lehet, mégpedig sok erővel felruházva.  Úgy gondolta az idősebb férfi testalkatából ítélve, hogy ő csakis Szürke lehet. A bíbor térdig érő ünnepi felsőrész, és a fehér ing együttes hatása kiemelte szürke haját, szürke szemét, a bölcsességét, állhatatosságát, büszkeségét, és sok-sok leplezett fájdalmat, melyet talán csak egy Érző vehetett észre. Narké látta mindezt. A fiatalabbik tetőtől talpig feketét viselt, csak az ingének fehér gallérja vitt némi színt a megjelenésébe. Az ő arcáról első pillantásra nem sok mindent tudott leolvasni a titokzatosságon kívül. Mintha nem is a földön járna, hanem valahol nagyon távol mindentől, egy másik valóságban. Narké irigyelte őt ezért, szívesebben tartózkodott volna abban a pillanatban akárhol máshol.

–          Nem tudom Merde úr, hogy mit kíván tőlem, mi alapján indítsam el az Érzőket. Hiszen minden második jelentkezőnek esélye sem lesz célba érni időben.

–          Minden évben a szerencsén múlik a Kiválasztás, tudod jól. Hol ilyen, hol olyan formában. Miért éppen most kezdett el foglalkoztatni téged ez a tény?

–          Az eddigi gyakorlatoknál úgy vélem, némi esély volt arra, hogy a jobbak kerüljenek ki. De idén minden a szerencsén múlik. Átverjük az embereket.

–          Mindig is átvertük őket. Amikor a legjobb száz gyereket meghívjuk, az is átverés. A Próba is az. A Kiképzőből évente eltűnő egy-két fiatal holléte is az. Ahogyan a Bűnvár működése is, a törvények igazságossága, minden, ami körülvesz minket. Nem lehet ez másképpen. Senki sem tudná jobban és becsületesebben irányítani a birtokot.

–          Én úgy hiszem, hogy Merde úr képes lenne rá. Ismerek minden titkot, ismerem a rendszert, jobban, mint bármelyik másik embere. Úgy vélem, ki lehetett volna dolgozni egy tervet, amely megoldás lehetett volna a Kiválasztás eredményességére, és arra, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson el.

–          Mindenki úgy indul. Hidd el nekem, egyikük sem jobb a másiknál! Majd ha már megkapták a tudást, különbek lesznek. Addig egyre mennek. Úgy gondolom, nem tartozom több magyarázattal. Tedd a dolgod! Irányítsd az embereidet! Nem is értem, miért törődsz mindezzel. Nem szokott foglalkoztatni téged az igazságosság, sem az esélyegyenlőség kérdése.

–          Bocsánat, a bizalmatlankodásért. Épp csak nem tudom elfelejteni azt, hogy milyen szerencsében részesültem, amikor Al-Amel úr kiemelt és esélyt adott nekem. A törvény szerint nem részesülhettem volna ekkora kegyben, mégis kaptam egy lehetőséget.

–          Ez nem szerencse volt. Tudatosan segített neked, miután ajánlólevelet küldtek arról, hogy mennyire tehetséges és fogékony vagy.

–          Akkor honnan tudja uram, hogy közöttük nincs éppolyan tehetséges és fogékony fiatal, akiket elutasítunk, csak mert épp nem nekik jutott a megoldható feladat?

–          Ne bosszants fel, Savré! Ne ringasd magad abba az illúzióba, hogy a dolgok tökéletesen is folyhatnak!

–          Rendben! Köszönöm, hogy meghallgatott. Még egy utolsó kérdés. Dann hogyan szűri ki azt, hogy nincs-e a jelentkezők között olyan, aki tiltott személy? Nem kevés egymaga ahhoz, hogy száz fiatalt leellenőrizzen?

–          Csak két utat fog figyelni. Azt a kettőt, ahonnan a győztesek kerülhetnek ki. Most pedig, tedd a dolgod! Al-Amel úr a legjobb emberét bízta rám, és küldte nekem segítségül. Nem hiába te segítesz nekem irányítani a Kiképzőt. Ne téveszd szem elől, hogy mi az oka annak, hogy idejöttél!

Savré elhagyta a szobát, rá fél percre Merde is távozott. Narké nem akart rögtön előbújni rejtekhelyéről, így ott gubbasztva igyekezett feldolgozni a hallottakat. Annyit megértett, hogy ő maga valószínűleg nem sok mindent tehet azért, hogy sikerüljön helyt állnia a Próbán. Megijesztette a két alak személyisége. Merde határozott volt, és tudatosan csalt. Savré úgy tűnt, vakon engedelmeskedik Merdének, még akkor is, ha igazságérzete másképpen kívánja. Mindkettőjüket félelmetesnek ítélte, és remélte, hogy találkozik majd bizalomgerjesztőbb és barátságosabb emberekkel is, ugyanis a három lány modora sem számított bíztatónak.

Jó öt perc elteltével Narké kimászott az asztal alól, halkan kinyitotta az ajtót, és óvatosan becsukta maga mögött. Felment a lépcsőn, eleinte hunyorognia kellett a hirtelen fényáradattól, mely a fogadóteremben érte. A terem közepén megtorpant, s rájött, hogy egy apró részletet kihagyott. Az agya elhanyagolt egy információt, melynél minden mást előrébb helyezett. Az ideges férfi nem hagyta el a szobát, ahol először Merde tartózkodott, ráadásul Merde nem akarta Savrét beengedni oda. Narké gyors léptekkel megfordult, s addigi óvatosságát elhanyagolva, leszaladt a lépcsőn, megállt az előtt a bizonyos ajtó előtt, és benyitott. Nem látott ott senkit, bár érezte, hogy ez így lesz. Észrevett az apró szobában még egy ajtót. Bement, és lassan kinyitotta azt is. Olyan látvány fogadta, amiről úgy érezte, soha nem fog tudni megfeledkezni. A szíve dobogását a torkában érezte, remegő kezét a szájára tapasztotta, nehogy elsikoltsa magát. Az idegennek esélye sem volt távozni a szobából, ugyanis holtan feküdt egy faágyon. Ingjét átáztatta a vér, üres szemei a plafont bámulták, teste megmerevedett. Narké egy percig döbbenten bámulta a férfit, közben ezer kérdés cikázott az agyában, s hideg veríték futkosott a hátán.

Nehezen, de összeszedte magát, halkan rácsukta az ajtót a halott férfira, lábujjhegyen elfutott az ajtóig, amit nem csukott be maga után, ugyanis nem akart kockáztatni azzal, hogy zajt csapjon. Biztos volt benne, hogy ha most lebukik, akkor az életével kell fizetnie. El tudta képzelni Merdéről, hogy halállal büntesse őt azért, mert látott valamit, amit nem szabadott volna. Biztos volt abban is, hogy Savré nem habozna jelenteni őt Merdének, ha észrevenné, mi történt.

 A fogadóterem mosakodó helyiségébe belépve megtorpant a tükör előtt. Arcán apró karcolásnyomok éktelenkedtek, haja csapzott volt és izzadt, tekintete rémült, bőrszíne sápadt, s mindemellett piszkos is. Hideg vízzel megmosta a kezét és az arcát, kiengedte a haját, megfésülte az ujjaival, s a mosakodónak támaszkodva néhány percre becsukta a szemét, és igyekezett minden gondolatot kizárni. Tudta, hogy rendbe kell hoznia az idegeit, ha folytatni akarja, amit elkezdett. Tudta, hogy jó háromnegyed óra eltelt azóta, mióta a lányokat itt hagyta. Tudta, hogy az üres fogadóterem annak a jele, hogy már mindenki elindult a Próbára, melynek helyszínéről neki fogalma sem volt. Kezdte bánni, hogy a különös idegen után eredt. Egyelőre nem tudta értékelni a megszerzett információkat.

Nem akarta tovább vesztegetni az idejét, felállt, igyekezett nem elveszíteni az egyensúlyát, visszatért a fogadóterembe, kilépett a főbejáraton, és körülnézett. Örült, mikor hangfoszlányokra lett figyelmes. Elindult balra, a zaj irányába. Kilépett a kapun, s néhány méter megtétele után észrevette, hogy az erdő irányában, egy alacsonyabb dombon emberek gyülekeznek. Futva tette meg a távot, alig kapott levegőt, mikor a többiek közé érkezett. Nem látott ismerős arcokat, nem tudta, kit szólíthatna meg. Egy derékig érő koromfekete haj felkeltette a figyelmét. Odalépett a lányhoz.

–          Ne haragudj, hogy zavarlak, Hien! Narké vagyok, találkoztunk már, gondolom, emlékszel.

–          Igen. – válaszolta Hien bátortalanul, a földet bámulva.

–          Nem késtem le a Próbát? Hova kell mennem? Mit kell tennem?

–          Nem késted le. Sorban állunk. Lassan haladunk.

–          Mi a feladat? – kérdezte Narké megkönnyebbülve.

–          Nem tudom. Négy útelágazás vezet az erdőbe. Egyszerűen csak adott időn belül el kell jutni egyik pontból a másikba.

–          Értem. De mégis, hova?

–          Érzők vagyunk. A feladat része, hogy ráérezzünk a célra.

–          De semmi támpontot nem kapunk?

–          Nem hiszem.

–          Ennek semmi értelme!

–          Nem is fogja mindenki teljesíteni a feladatot, csak a csapat fele.

–          És ha kevesebben?

–          Akkor azok közül választanak, akik nem értek be időben, de a többiekhez képest, akiknek szintén nem sikerült, a leggyorsabbak voltak. – válaszolt a nem túl beszédes Hien helyett Réna.

–          És ha többnek sikerül?

–          Mármint huszonötnél több embernek? Akkor gondolom, a huszonöt legjobb időt veszik figyelembe.

–          És mi választhatjuk meg, hogy melyik úton indulunk el?

–          Nem. Egy utolsó éves irányít minket. Merde, a birtokvezér, és a Kiképző vezetője. Ő szervezi a Próbákat is, és a jobb keze, Savré bonyolítja le.

–          Értem már. Köszönöm.