Pfeifer Vivien: Narké – A felszabadulás – 2.

Első részlet

Narké nem értette, miért nem választhatják ki az utat ő maguk. Talán akkor ráéreznének a helyes útra, és a jobbak azon indulnának el, míg a gyengébbek a lehetetlen utakon. Vagy talán erre mindenki ráérezne, s éppen ezt akarják elkerülni? Ezét szabják meg, kinek melyik út jut? Úgy tippelte, a jelentkezők fele már útnak eredt. Negyed óránként indították el a következő négyest. Ő a sor végén állt. Volt ideje gondolkodni. Arra nem számított, hogy a két barátnő társalgást fog kezdeményezni. Leginkább a halott képét próbálta kitörölni emlékezetéből, de természetesen annak volt a legerősebb a jelenléte. Szóval Merde mindennek az ura. Az ő kezében van az egész birtok sorsa, és az összes fiatalé is. Övé a Kiképző. Jól ítélte meg, hogy Savrénak nagy hatalma lehet, még ha Merde utasításainak engedelmeskedik is, hiszen ő Merde legfontosabb embere, ő az úr beavatottja. Nem irigyelte a férfit, úgy gondolta, hogy elkötelezettsége óriási felelősséggel és teherrel jár, amit talán örök életében cipelnie kell. Vajon megéri a hatalom, amit ráruház Merde? Megéri a súlyt hordozni, a tudásért és erőért cserébe?

 Érezte, hogy kezd elkanyarodni a céljától. Azért van itt, hogy megtalálja az árváknál vele együtt nevelkedett barátját, akit elveszített, mikor ő épp csak kilenc éves volt. Azért van itt, mert a Kiképző az egyetlen pont, ahonnan kiindulhatott. Remélte, hogy majd megismerkedik emberekkel, akik ismerték az ő barátját. Igaz, még a nevét sem tudta, mert az árváknál mindenkit egy becenéven szólítottak, s őt akkor nem érdekelte a fiú igazi neve. Kezdte úgy érezni, hogy elhamarkodott volt a szökése. Nem bánta, de sajnálta, hogy nincsenek kézzelfoghatóbb tervei, hogy nem tudja, hogyan kezdjen bele a keresésbe, ha sikerül bejutnia. Ugyanakkor felkeltette a kíváncsiságát maga a Kiképző. A tudás, amit megszerezhet. A tudás, amiért mindenki küzd. Úgy érezte, talán megvan benne mindaz, ami a többiekben is. Próbára akarta tenni a képességét, és nagyon sajnálta, hogy ennek a lehetősége pusztán a szerencsén fog múlni. Végignézett a többieken, a sok aggódó tekinteten, a rémült arckifejezéseken, a toporgó a fiatalokon, és nem kívánt mást, mint hogy elkiabálhassa az igazságot, hogy felhívhassa mindenki figyelmét a csalásra, arra, hogy a négyből két út nem vezet adott időn belül célba, hogy kár izgulniuk, mert semmi nem múlik rajtuk. Felesleges magukat hibáztatni, ha nem sikerül a Próba, hiszen nem rajtuk múlott.  De csendben maradt. Nem akart mindenkit bajba sodorni, nem akart viszályt kelteni. Lelkiismeret furdalását azzal nyugtatta, hogy a valóság felfedésével talán több gondot okozna, mint amennyit segíthetne. Így is, úgy is csak huszonöten juthatnak tovább. Miért olyan rossz az, hogy ha olyanok is kapnak lehetőséget, akik kevésbé tehetségesek, mint a többiek? Hiszen ő sem jogosan fog bekerülni a Kiképzőbe, ha bekerül egyáltalán. Akkor hát miért avatkozna bele?

Egy óra elteltével Narké, Hien, Réna, és egy ismeretlen vézna férfi előtt már csak egy sor állt. Miután elindították őket, Savré odalépett hozzájuk és üdvözölte őket.

–          Ahhoz, hogy időben célba érjetek, az út nagy részét futva kell megtennetek. Bizonyos természetes akadályokba fogtok ütközni. Nem kizárt, hogy át kell ugranotok valamit, úsznotok kell, kúsznotok, vagy másznotok. Az érzékeitekre kell hagyatkoznotok, és akkor, ha érdemesek vagytok arra, hogy a Kiképzőbe jussatok, észre fogjátok venni a jeleket, melyek a kiutat mutatják nektek. Az utat, ami a célhoz vezet. Ne essetek kétségbe, ha eltévedtek! A Próba végeztével a szervezők mindenkit megkeresnek, és összeszednek. Sok sikert!

Narkénak feltűnt, hogy Savré egy pillanatig sem nézett a szemükbe. Rénát irányította az első úthoz, a vézna fiút a másodikhoz, Hient a harmadikhoz, így neki jutott a negyedik hely. Savré a negyedik út szélén állt, és várta a negyed óra leteltét, amikor elindíthatja az utolsó csapatot. Savré vagy a földet bámulta gondolataiba merülve, vagy az eget kémlelte, mintha olvasna a felhőkből, vagy fel akarna repülni a végtelenbe. Narké elkapta a tekintetét, s úgy érezte, Savré valamit furcsának találhat rajta, ugyanis elidőzött rajta. Végignézett a lányon, s jó néhány másodpercig egymás szemébe néztek. Narké semmit nem tudott kiolvasni a fekete szempárból, de remélte, hogy a férfi érzi a reménykedését, érzi azt, hogy a tudatában van annak, hogy nem csak tőle függ az, hogy sikerül-e célt érnie. Tekintete már majdnem könyörgő volt, s a lány úgy érezte, hogy a férfi valóban mindent ért. Látja a kétségbeesést és a tudatosságot, s segítene is, de nem teheti meg. Mielőtt elindult volna, Narké már tudta, hogy nem járt szerencsével. Az ő útja nem vezet sehová. Büszke volt arra, hogy mindezt néhány pillantásból megértette. Tudta, hogy valóban sok tehetség lakozik benne, különben nem árulta volna el Savré végtelen tekintete azt, hogy sajnálja ugyan, de nincs esélye.

Összerezzent, mikor Savré rájuk szólt, hogy indulhatnak. Mindenki futva indult el, de Narké éppen hogy csak gyorsan lépett. Már akkor tudta, hogy szinte lehetetlen küldetésre vállalkozott, mikor megtudta azt, hogy egy Érző figyelni fogja a győzteseket, és valami alapján – talán a megérzései alapján-, kiszűri a jogtalanul ott tartózkodókat. Tudta, hogy ő maga is egy tiltott személy. Amikor rálépett a vesztesek útjára, könnyek gyűltek a szemébe, melyeket nem akart szabadon engedni. Barátja elvesztése óta megfogadta, hogy soha többet nem fog sírni. Eddig sikerült tartania az ígéretét, nem akarta éppen most megszegni.

Néhány méter megtétele után neszre lett figyelmes. Megállt, és körülnézett. Nem látott semmit, nem hallott semmit. Továbbment, de ahogy megtett két-három lépést, újra meghallotta. Megállt, és a hang feltételezett irányába fordult.

–         – Ki van ott? – kérdezte bátorságot színlelve. Természetesen senki nem felelt.

Folytatta gyaloglást, s fél perc után az egyik irányból egy állat menekülésére emlékeztető hang állította meg Narkét. Rövidesen meglátta a hang forrását: egy bozontos, fekete szőrű kutya szaladt felé.

–           Már megint megijesztettél! – mondta kedvesen Narké, és leguggolt hozzá, megsimogatta óriási bundáját. – Mit keresel itt? – a kutya elkezdett egyenesen előre szaladni, s mikor látta, hogy Narké nem követi, megtorpant, jelezve, hogy mi a célja. – Kövesselek? Csak nem segíteni akarsz?

Narké izgatottan futott a kutya után. Úgy érezte, soha életében még olyan gyorsan nem rohant, és nem is tudta, hogyan képes ilyen sebességgel haladni. Az adrenalin megkétszerezte, vagy akár háromszorozta a fizikai teljesítőképességét, a remény megszilárdította elszántságát, és a kitartását. Úgy érezte, legyőzhetetlen, s még egy Szürke ereje sem haladhatja meg az övét. Az árva pajtására gondolt. A fiúra, aki megvédte őt, aki kedves volt hozzá, akitől ajándékokat kapott a születésnapjára. Rápillantott a zöld karkötőjére, és elöntötte a hála érzése a fiú és a kutya iránt. Olyan sebességgel peregtek előtte az emlékképek, amilyen gyorsan futott. Látta az Esőfát virágozni, ami alatt sokszor ültek, és a fiú történeteket olvasott fel neki. Hallotta a különös hangszer vékony, dallamos hangját, amit a fiú játszott neki, s amire oly sokszor elaludt. Most nem a búcsú napja lebegett előtte, ami folyton kísértette. Nem a bánatot és csalódást látta, hanem a sok örömteli élményt, a feltétel nélküli bizalmat, és a biztonságot. Kidőlt fatörzset ugrott át, hasadékok között szlalomozott, néhány métert úszott egy tóban. Fogalma sem volt, merre jár, nem látott logikát az útvonalban, csak a kutyát követte. Egy meredek, köves dombon is át kellett másznia, nehezen tartotta a súlyát, de sikerült neki. Jó néhány horzsolást összegyűjtött, de nem érzett fáradtságot. Amikor a meredek lejtőn lefelé rohant, lábainak nem tudott megálljt parancsolni, s egy fának ütközve megsértette a fejét is. Érezte, hogy a szemöldöke tájékáról meleg vér szivárog az arcára, de azzal sem foglalkozott. Nem akarta a kutyát szem elől téveszteni. Csodálta, hogy az állat hogy bírja még mindig erővel. Szabadnak érezte magát, mintha a testét úgy irányítaná, hogy közben nem is lakozik benne. Nem rabja a húsnak a többé, nincs fáradtság, nincs fájdalom. Meghatotta és lenyűgözte ez az állapot. Immár biztos volt benne, hogy a kutya a kiutat segít neki megtalálni, hogy egy rövidebb utat mutat neki, ami valószínűleg még így is dupla olyan hosszú, mint az a kettő, amely a győzteseknek lett szánva. A kutya éles kanyart vett jobbra, s az erdő sűrűbb részére vezette a lányt. Narké vakon követte őt, már nem is figyelte, merre megy. Néhány perc múlva egy kék szalagot vett észre, mely két fára volt kifeszítve. Lassított a tempóján, és átbújt a szalag alatt. Megállt, mikor észrevette, hogy egy kidőlt fatörzsön ülő férfi felpattan, amikor meglátja a lányt.

A megállás már nem volt kellemes. Érezte, ahogy visszaszáll a testébe, ahogyan elkezdenek remegni a kimerültségtől a lábai. Fájt a tüdeje, fájtak a fogai, fájt a torka a kiszáradtságtól, könnyezett a szeme, és égették a sebek, főként, amit a homlokára szerzett. Közeledett felé a férfi, és ő próbálta lecsillapítani magát annyira, hogy legalább beszélni tudjon. A magas, szürke hajú idegen megállt előtte, és értetlenül nézte hol őt, hol az apró tárgyat a kezében, ami az időt mutatta.

–           Tizennégy perc – mondta a férfi.

–           Ez mit jelent? Sikerült? – kérdezte Narké. Nehezére esett minden egyes szót kiejteni.

–          Igen, úgy vélem. De valami itt nincs rendben.

–          Mi? – kérdezte Narké, meglepettséget színlelve. De persze tudta, hogy valóban semmi sincs rendben, hiszen valószínűleg ő az első, aki ezen az úton célba ért, tizenöt perc alatt.

–           Azok, akik előtted indultak el – pontosan ketten-, még nem érkeztek meg.

–         – Találtam egy rövidebb utat.

–         Ez biztosan valami véletlen lehet.

–          Nem mondták, hogy egy bizonyos út van csak, amit követni kell.

–           Nem, de a jelek, csak egy útvonalat mutatnak.

–          Az én érzékeim másmerre tereltek. Talán csak én jöttem rá, hogy a jelek megtévesztőek, és a Próba lényege az, hogy a saját megérzéseink után menjünk. – felelte Narké, s nagyon büszke volt arra, hogy a jelenlegi állapotában, elfogadható, sőt mi több, teljesen helytálló magyarázattal rukkolt elő. Tudta, hogy a férfi beavatott, és tisztában van vele, hogy ezen az úton csak vesztesek kerülhetnek ki, de a magyarázatával leveszi a férfi válláról a terhet, és nem neki kell kitalálnia hasonló megoldást.

–           Úgy tűnik.

–           Más is járt már előttem sikerrel?

–           Igen. Persze. – Narké tudta, hogy a Szürke hazudik. – Láttalak már téged. A ház előtti padon mellettem ültél néhány percig. – Narké, mielőtt válaszolt, jobban megnézte a férfit, és rájött, hogy igaza van. Ő az a különös, szürke szemű, érdekes hajú férfi.

–           Valóban, már én is emlékszem.

–           Már akkor is gyanús voltál nekem.

–          Hogy érted, hogy már akkor is?

–           Nem illettél a képbe. Se a megjelenésed, se a viselkedésed, és legfőképpen a hozzáállásod nem volt normális.

–           Mégis sikerült. Megcsináltam. Akkor mi a probléma?

–           Kérem a meghívódat!

–           Miféle meghívót? – kérdezte Narké, hogy időt nyerjen a válaszra.

–           Azt, amelyikkel a főbejáraton bejutottál.

–           Azt sajnos elveszítettem útközben. Talán a tóban kicsúszhatott a zsebemből, amíg úsztam.

–           Nincs is zsebed! – vágta rá élesen a férfi.

–           Úgy értem, a ruhám pántja alól. Ott tartottam. Ahogyan sokan mások is.

–         Ez nem elfogadható magyarázat!

–           Miért nem? Ha nem lett volna meghívóm, nem jutottam volna be sem a fogadóterembe, sem pedig a dombra. – hallotta, amikor Réna megkérdezte Hient, hogy vajon miért volt szükség a meghívók kétszeri ellenőrzésére. Narké örült, hogy mindkét alkalomról lemaradt.

–           Az igaz, hogy időben beérkeztél, de ha nincs meghívód, akkor nem tudom a neved meghirdetni. Nem tudlak győztesnek nyilvánítani.

–           Narké a nevem.

–           Narké? Neked még a neved is különc. Egyáltalán betöltötted a tizenhetedik életéved?

–           Különben hogyan kaphattam volna meghívót? – kérdezte Narké határozottan. Elege volt már a hazugságokból.

–           El kell, hogy vigyelek Merde úr elé! De előtte meg kell várnunk, hogy a másik két kiválasztott is megérkezzen.

–          Rendben. – Narké leült oda, ahol azelőtt a férfi ült. – Téged hogy hívnak?

–          Ahhoz semmi közöd!

–          Sosem szoktál jobb hangulatban lenni?

–          Ezt meg hogy érted? – kérdezte a férfi meglepődve Narké merészségén.

–          Hát, amikor a padon ültünk, akkor sem voltál kedvesebb. Most pedig igyekszel mindent elkövetni, csak hogy bajba sodorj.

–          Csak az sodorható bajba, aki hibázik, vagy éppen csal. Esetleg titkol valamit. Mondd, te melyik kategóriát képviseled?

–          A tehetségét.

–          Ne bízd el magad feleslegesen. Meghívó nélkül Merde egy másik Érzőt fog kiválasztani.

–          Csak akkor, ha te így akarod.

–          Ez a szabály, hát nem érted? Ez az én feladatom.

–          És ti itt mindannyian ragaszkodtok az összes szabályhoz, folyton a körmötöket rágjátok, sohasem lazítotok, és egy csepp jóindulat sem szorult belétek? – kérdezte Narké dühösen. Nem akarta, hogy a férfi döntésén múljon a sikere, ha már idáig eljutott.

–          Hogy merészelsz egy utolsó évessel ilyen hangnemben beszélni? Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy ne kerülj közénk!

–          Ne mondd, hogy nem ismered el azt, hogy a legtöbb kiválasztott teljesítményét túlszárnyaltam, és megérdemlem a győzelmet!

–          Elismerem, hogy bár nem tudom, mit műveltél, de sikeresen célba értél. Ha csaltál, elképesztően furfangos vagy. Ha véletlenül ráléptél egy rövidebb útra, akkor mérhetetlenül szerencsés. Ha a megérzéseid vezéreltek, és közben ilyen sebességet tudtál tartani, akkor indulhattál volna a Szürkék válogatóján is.

–          Nem voltam gyors. Csak találtam egy rövid utat. – Narké maga sem tudta miért, de nem akarta fitogtatni az átlagon felüli fizikai teljesítményét.

–          Nekem teljesen mindegy. Majd Merde úr megoldja a helyzetet.

Negyed óra elteltével Savré szakította félbe a különleges hajú férfi, és a végkimerült Narké szópárbaját. Narké nem örült Savré jelenlétének. Még Merdét is szívesebben látta volna, annak ellenére is, hogy tudta, hogy ő fogja meghozni a végső döntést: elfogadható-e Narké teljesítménye, és hihető-e a magyarázata a meghívójáról, vagy sem. Nem mert ránézni a férfira, direkt kerülte a tekintetét. Tudta, hogy ha megint egymás szemébe néznek, Savré mindent kiolvas majd belőle. Minden idegszála ráhangolódott a tapasztalt Érzőre, és biztos volt benne, hogy ő, a tudatlan, árvák között nevelkedett lány, nyitott könyv számára. Legszívesebben visszafutott volna az erdőbe, hagyta volna, hogy elnyelje a természet, s minél messzebbre sodródjon Savrétól. Nem félelem volt az, ami falat emelt kettőjük közé. Narké nem tudta elviselni, ha kiszolgáltatott és tehetetlen, márpedig, ha valaki a gondolataiban olvas, s önmagáról semmit nem árul el, az rendelkezik felette.

–          Minden rendben zajlott, Avel?

–          Igen. Bár történt valami, ami zavaros. A lány lehetetlenül gyorsan teljesítette a távot. Azt mondta, talált egy rövidebb utat, ezért a példátlan siker. A meghívóját elhagyta, talán úszás közben. A neve Narké. Merde elé viszem, és leellenőriztetem, hogy egyáltalán szerepel-e a neve a listán. Mindaddig nem áll módomban győztesnek nyilvánítani.

–          Becsülöm az alaposságodat Avel. Merde úr a megnyitó napjáig nem tér vissza az otthonába, se a Kiképzőbe. Engedélyt adok arra, hogy Narkét is a nyertesek közé sorold. Az első napon majd leellenőrizheted a listát.

–          Rendben van, ahogy kívánod. – válaszolta Avel bizonytalanul. Lerítt róla, hogy ő másképpen rendezné az ügyet.

–          Vállalom a felelősséget.

–          Köszönöm.

–          Küldtem néhány utolsó évest, hogy induljanak az erdőben rekedtek keresésére. Tudom, hogy nem erősséged a tömeg előtt felszólalni, és szerepelni, de megkérnélek, hogy hirdesd ki az eredményt. Mivel eggyel több győztesünk van, a legrosszabb időt befutott meghívottat húzd ki a listáról!

–          Rendben. Mi legyen a lánnyal?

–          Mint mondtam, az ügyet átveszem. Most elmehetsz!

Narké nem tudta átadni magát sem az öröm, sem a hála csodálatos érzésének. Sikerült véghezvinnie azt, amit akart. Mintha minden összefogott volna annak érdekében, hogy elérje a célját. Az emberek, a fák, az állatok, a körülmények, egyszerűen minden. A sok kérdés azonban túlságosan aggasztotta őt. Nem értette, Savré miért akar segíteni neki. Talán az indulás előtt megsajnálta őt? Hatottak rá a ki nem mondott szavak? Nem akarta tudni, hogy ki az a fiatal, aki miatta veszítette el a lehetőségét annak, hogy megszerezze a legelismertebb, legáhítottabb tudást. Biztos akart lenni benne, hogy volt értelme versenybe szállnia és küzdenie, majd győztesként kikerülnie, hiszen ez nem csak róla szólt. A döntése áldozatot követelt. A tetteiért felelősséget kellett vállalnia. Ez alatt az egyetlen egy nap alatt sokkal több esemény érte, mint egész árva életében. El sem tudta képzelni, hogyan fogja mindezt elméjében elrendezni, letisztázni és feldolgozni. Vágyott arra, hogy megoszthassa élményeit valakivel. Hogy feltehesse a kérdéseit valakinek, még ha válaszokat nem is kap. Csak egy támogatóra vágyott, aki azt mondhatná neki, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak folytassa kitartóan azt, amit elkezdett.

Savré és Narké közeledtek az eredményhirdetés helyszínéhez. Narké kíváncsi volt arra, hogy a vézna fiúnak, Hiennek, Rénának, és Jillnek sikerült-e. Ugyanakkor semmiképpen nem akarta látni azokat, akiknek nem, mert tudta, hogy közülük valakinek talán sokkal inkább a Kiképzőben van a helye, mint neki. Frusztrálta Savré némasága, bár igencsak nehezére esett volna társalogni. Meg akarta köszönni a segítséget, és hogy esélyt adott neki, de félt, hogy azzal elárulná, hogy rá is volt szorulva a mentésre.

–          Melyik birtokra utazol vissza a megnyitóig?

–          Még nem tudom. – válaszolta Narké megfontolatlanul. Váratlanul érte a kérdés.

–          Nem tudod? – kérdezte Savré, nem túl meglepetten.

–          Nincs hova mennem a megnyitóig. – válaszolta Narké őszintén. Úgy érezte, aznap túl sokat hazudott már, mint amennyit megengedhet magának a lelkiismerete.

–          Ezt meg hogy értsem? Hova mentél volna, hogy ha nem kerülsz be?

–          Azt nem terveztem el előre. Csak egyetlen utat láttam magam előtt, mégpedig azt, hogy bekerülök.

–          Elszánt vagy. Csak tudnám, hogy miért. Mintha téged elsősorban nem a tudás és a megannyi kiváltság vonzana a Kiképzőbe.

–          Talán magam sem vagyok tisztában a képességeimmel. Most már úgy vélem, érdemes lenne kibontakozni.

–          Most már. Mondd Narké, bármit megtennél azért, hogy a neved felkerüljön arra a listára?

Narké a kérdés hallatán megtorpant. Nem kerülhette tovább a szemkontaktust, ránézett a különös férfira. Nem tudott áthatolni a fekete szempáron, nem tudott leolvasni semmit a rezzenéstelen, sápadt arcról. A zsigereiben érezte, hogy nem éri meg hazudnia. Túl kevés ő ahhoz, hogy túljárjon egy olyan hatalommal rendelkező Érző eszén, mint amilyennek Savrét látta. Meg akarta tisztelni azzal, hogy nem játszik szerepet, és inkább kockáztat.

–          Bármit. Bármit megtennék. – felelete határozottan, Savré szemébe nézve, ezzel is nyomatékosítva komolyságát.

–          Néhány tollvonás. Nekem ennyit kellene tennem érte.

–          És én mit tehetnék?

–          Tudod, egy adós mindig jól jöhet. A tartozásodat letörlesztheted később.

–          És ha kevés vagyok ahhoz, hogy le tudjam törleszteni? Nem tudom, hogy mit vársz tőlem később.

–          Nem most találkozunk először. Látom a tehetségedet.

–          Rendben, köszönöm. – válaszolta Narké automatikusan, de közben kereste azt az emléket, amelyben Savré szerepel. Egyetlen ilyen létezett, mégpedig a beszélgetés helyszínén, amikor ő az asztal mögül hallgatta ki őt és Merde urat. Savré tehát ezt is tudja. Biztosan érezte a jelenlétét – gondolta Narké.

–          Ami azt illeti, nem kölcsönzök szívességet akárkinek. Csak is abban az esetben vagyok nagyvonalú, ha biztos vagyok benne, hogy megkapom azt, amit szeretnék. Légy üdvözölve közöttünk, Narké!

Az út nagy részét további beszélgetés nélkül tették meg. Narké csodálta, hogy nem tesz fel neki Savré kérdéseket, pedig biztos volt benne, hogy sok minden nem világos számára, még akkor sem, ha kérdések és válaszok nélkül is több mindenre rájött magától is. Fáradt izmai mindvégig megfeszültek, amíg a férfi társaságában tartózkodott. Fellélegzett, amikor szétváltak útjaik. Narké nem szándékozott részt venni az eredményhirdetésen, és az ünneplésen, így elhagyta a Próba helyszínét. Nem tudta, hol fogja eltölteni az éjszakáját, vagy mire fordítja a másfél napnyi idejét, de már nem volt ereje aggódni.

 Az utcán sétált, megszámolta a hátizsákjában – melyet kis híján ottfelejtett a fogadóteremben-, szétszóródott érméket, és elhatározta, hogy vacsorára fogja elkölteni. Jó fél óra séta után úgy gondolta, hogy eligazításra szorul, és meg kellene kérdeznie valakit, hogy merre található a legközelebbi fogadó. Azt tapasztalta, hogy az utcán vele szembe jövő emberek nem különbek a kiválasztott fiataloktól. Ők is izgatottak, rohannak, kedvtelenek, fáradtak. Belátta, hogy ő maga sem festhet másképpen jelenlegi helyzetében, és még csak egy napot töltött el a Főbirtokon.

Egy idősebb férfit szólított meg, aki elmagyarázta neki, hogyan juthat el a legközelebbi fogadóba. Negyed órán belül Narké már az ajtó előtt állt.

Még egy pillantást vetett az érmékre, mielőtt lenyomta volna a kilincset. A terem, ahova először belépett, sötét volt, és barátságtalan. Megcsapta a bűzös párlatok és a füst szaga. Úgy látta, minden asztal foglalt, bár a legtöbb asztalnál magányosan ült egy-egy idősebb férfi. A nők jóval kevesebben voltak. Tudta, hogy találhatna színvonalasabb helyet is, de a gyomra majd kilyukadt az éhségtől, nem akart tovább keresgélni, és egyébként sem rendelkezett túl sok érmével.

Egy nyikorgó falépcsőn felment az emeletre. Az valamivel tágasabb volt, kevesebb asztal és szék helyezkedett el benne, és jóval több volt az üres hely is. A bal sarokban háttal ült neki egy férfi, akit egyből felismert a világosszőkétől egészen a sötétvörös színekben játszó hajáról, melynek összhatása legfőképpen a szürkére emlékeztette. Nem tudta, mit tegyen. Kellemetlennek ítélte azt a helyzetet is, hogy ha máshol foglal helyet, és azt is, hogy ha mellette. Néhány másodpercig tétlenül állt, majd erőt vett magán, és az előbbi lehetőséget választotta. Odalépett Avel asztalához.

–          Nem gondoltam volna, hogy összefuthatok ma még ismerőssel, tekintve, hogy igazából nem is ismerek senkit. – hadarta Narké, s ő maga is belebonyolódott a szövegébe.

–          Én pedig reméltem, hogy nem találkozom ma már ismerőssel, főleg nem olyannal, akit igazából nem is ismerek. – válaszolta Avel a már megszokott modorában.

–          Ülhetek egy másik asztalhoz is.

–          Mindegy. Most már akár leülhetsz ide is.

–          Hát jó. – válaszolta Narké, és leült a férfival szembe. – Sajnálom, hogy problémát okoztam délután. Nem egyszerű a helyzetem.

–          Különösebben nem érdekel. Savré átvette az ügyet, övé a felelősség. Én nyugodtan alszom, és nem kell azon agyalnom, hogy egy lány, aki talán még a tizenhetet sem töltötte be, rendes neve és származása sincs, csalással bekerült a legjobb huszonöt közé.

–          Van nevem, és származásom is. És nem sokat csaltam.

–          Nem sokat? Most már nem állítod, hogy egyáltalán nem?

–          Azt mondtad, már nem foglalkoztat téged ez az egész. Én belefáradtam ebbe a napba, és főleg az emberek viselkedésének megértésébe. Annyira gorombák vagytok mindannyian, semmi segítőkészség, udvariasság. Nehéz körülmények között nevelkedtem, de mégis több jóérzés szorult belém, mint azokba az emberekbe összesen, akikkel ma szerencsém volt találkozni.

–          Nem is értem, ilyen véleménnyel, miért akarsz közénk tartozni.

–          Nem közétek akarok tartozni. Egyszerűen csak van egy célom, amit szeretnék elérni. És most már kíváncsi vagyok a Kiképzőre is, és önmagamra.

–          Nem sok minden érdekel, és tudnod kell, hogy utálom, ha megzavarnak vacsoraidőben, és akkor, amikor végre egyedül lehetek, de most már meghallgatnám a történetedet.

–          Miért lennék hozzád őszinte? Minden okom megvan arra, hogy ne legyek az. Én sem szeretek társalogni, és nem is szoktam hozzá.

–          Nem próbálnád felkelteni a kíváncsiságomat, ha nem akarnád megosztani velem a sok eseményt, hogy levehesd magadról a terhet, és felszabadulhass.

–          Nem szándékosan akartam felkelteni a kíváncsiságodat.

–          Ez már a te dolgod. Én felajánlottam, hogy meghallgatlak.

–          Mintha ezt megtiszteltetésnek kellene vennem. – mondta Narké gúnyosan. Nem érzett veszélyt. Nem félt attól, hogy Avel bajt hozhat rá. Nagyon is vágyott arra, hogy felelőtlenül ugyan, de annál nagyobb élvezettel elmesélhessen valakinek mindent, ami bezárva marcangolta a lelkét, és nem hagyta nyugodni az elméjét.

–          Mert az is. – jegyezte meg Avel nyomatékosan. Közben egy fiatal, egyenruhás nő, papírral és tollal a kezében felvette a rendeléseket. Avel húst rendelt krumplival, Narké gyümölcslét, és húst zöldséggel.

–          Árvák között nevelkedtem. Születésemtől kezdve.

–          Szóval akkor csaló vagy. Nem is kell folytatnod. Egy árva nem jut meghívóhoz a Próbára.

–          Nora a gazdasszony, és Pet a ház ura. Nora lusta nőszemély, mindig gondosan ügyel arra, hogy ne jusson nekünk több annál, mint amennyit a birtokok fizetnek neki azért, hogy minket eltartson és neveljen. Gondolom, más házaknál is így működik, hogy ha a birtok tartja el azért cserébe, hogy fedelet biztosítson a rászorulók feje fölé. Szóval otthonnak nem nevezném, inkább egy háznak, ahol megtűrtek minket. A lányok a házimunka legnagyobb részét elvégezték Nora helyett. A fiúk Pet kezei között voltak, nekik is bőven jutott feladat minden napra. Pet rosszindulatú, és ok nélkül szid és büntet, ahogy éppen kedve tartja. Gyakran a feleségét is. Kezet nem emelt ránk, mert akkor elvették volna tőle a lehetőséget, hogy árvákat nevelhessen. Utáltam őt, és mindig féltem kettesben maradni vele, bár azon kívül, hogy folyton bámult, nem adott erre különösebb okot. Nora is észrevette, hogy túl sokat foglalkozik velem, így én lettem a feketebárány. Minden ostor rajtam csattant. A gyerekek kedves, barátságos és biztonságot adó közösséget alakítottak ki. Nem tartoztam közéjük, bár nem sok mindent tettem annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Nem tudtam velük örülni, játszani, nevetgélni, vagy éppen osztozni a bánatukban. Más dolgok érdekeltek, mint ami őket. Főleg Szürke gyerekeket fogadtak be, akik számára én egy furcsa különc voltam. Megtaláltam a módját, hogy túléljem a napokat. Sokat olvastam, és reménykedtem, hogy eljön az a pillanat, amikor lesz bátorságom otthagyni azt a helyet, és lesz elegendő energiám megvalósítani a saját elképzeléseimet. Kilenc éves lehettem, amikor az egyetlen egy ember, aki a barátomnak nevezte magát, és akihez ragaszkodtam, otthagyott. Sok mindenre megtanított. Arra, hogy mit kell tennem, hogy soha ne érezzem magam egyedül. Arra is, hogyan álljak helyt segítség nélkül, hogyan bízzak a saját erőmben, és hogyan fordíthatom hasznomra a képességeimet. Elmagyarázta, mit jelentenek az álmaim, segített összefüggéseket találni mindaddig, amíg meg nem tanultam őket egymagam értelmezni. Minden jót, amit valaha kaptam, tőle kaptam. Sokszor felidézem az emlékeket, s ezáltal tudom folyton jól érezni magam, még a kilátástalanabb helyzetekben is. De otthagyott. Nem tudok róla semmit, azóta sem. Valószínűleg a Kiképzőbe került, hogy ott fejleszthesse a tudását.

–          Mondtam már, hogy árvák nem kerülnek be.

–          Nem tudhatod, hogy nincs-e kivétel. Én hiszem, hogy van. Hiszen itt ül előtted is egy.

–          Ne légy olyan biztos benne. Ha Merdével megosztom ezt az információt, könnyen megtalálja a helyet, ahonnan eljöttél, és vissza is küldhet.

–          Megteheted. De nem fogod megtenni.

–          Miért ne tenném?

–          Hagyd, hogy befejezzem!

–          Rendben, de fogd rövidre!

–          Miután otthagyott, kezdett minden rosszabbra fordulni. Már nem voltak vidám napjaim, csak vidám emlékeim. A többiek gyakran kiszúrtak velem, vagy rákényszerítettek arra, hogy helyettük végezzem el az ő munkájuk egy részét is. Próbáltam megvédeni magam, de annak az lett az eredménye, hogy Norát félrevezették. Nekik is feltűnt, hogy Pet úgy bámul engem, hogy kiesik a szeme. Norának azt hazudták, hogy amikor nincs a háznál, folyton eltűnünk kettesben. Ezek után Nora gyakran kihagyott az étkezésekből, és olyan feladatokat adott, melyeket még a legtöbb Szürke fiú sem tudott volna végrehajtani. Ezért lett egy átlagos Érzőnél jobb a fizikai teljesítőképességem. Töltöttem kint fél éjszakákat a hideg esőben, dolgoztam egész napokat a hőségben, vagy éppen betegen. Vártam, hogy betöltsem a tizenhatodik évemet, és elszökhessek. Minden kínt csak így tudtam elviselni. Egyedül a szobámat kedveltem valamennyire. Nem láttam a világot, csak a négy falat, és az udvart. Mindent, amit tudok, könyvekből tudom, vagy a barátomtól, aki otthagyott. Muszáj volt eljönnöm, mert Nora fenyegetett, hogy olyan helyet fog nekem találni, mire betöltöm a tizenhetedik életévemet, hogy egész életemben bánni fogom, hogy hálátlan árva voltam. Tudtam, hogy nem hazudik, és mindez nem üres fenyegetés csupán. Belegondolni se merek, hogy milyen sorsot szánt volna nekem, akire féltékeny volt, és akit ki nem állhatott. Alig mertem elaludni, mert féltem attól, hogy Pet benyit az ajtón, és bámul éjszaka is, alvás közben is. Talán alaptalan, de rettegtem tőle. Boldogan szöktem el, nem érdekelt, hogy mi az, ami majd akadályoz, hogy mi az, amivel szembe kell néznem. Most sem számít. Megtettem, elszöktem, és itt vagyok. Nem fogok visszamenni. Nincs ott számomra hely. Lehet, hogy sehol máshol sincs, de ott semmiképp. Be akarok jutni a Kiképzőbe, mert úgy érzem, hogy az jelenti az én jövőmet. Igaz, hogy az eltűnt barátomat szeretném megtalálni, és ezért akartam éppen a Kiképzőbe bejutni, de most már úgy érzem, nem csak ezért kell ott lennem. Ott a helyem.

–          Értem. –válaszolta Avel egyszerűen. Figyelmesen hallgatta a lányt, de igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, nem akarta elárulni gondolatait.  – De ami a legfőképpen érdekel, az, hogyan jutottál el idáig.

–          Nem volt nehéz megtalálni a Próba helyszínét. A házba a hátsó kerítésen keresztül jutottam be. Nehezen, de átmásztam, s utána már csak egy ablakot kellett találnom. A legtöbb nyitva volt, gondolom, a fülledt meleg miatt. Sajnos miután megtaláltam a fogadótermet, nem tudtam egyhelyben ülni, és várni, hogy történjen valami. Egy gyanús, feketébe öltözött férfi után eredtem, aki az alagsorba tartott. Ott volt az egyik szobában Merde úr, és Savré is. Hallottam a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy a négy útból, csak két út juttat célba. Lekéstem a Próba felét, de szerencsére szabad sorrendben indulhattak a jelöltek, s természetesen az előzetes meghívó ellenőrzésről lemaradtam. Tudtam, hogy én azt az útszakaszt kaptam, amelyik nem visz sehová. Egy kutya segített tájékozódni, s ő vezetett végig. Így sikerült beérkeznem.

–          Egy kutya? – kérdezte nevetve Avel. – És azt akarod, hogy ezt elhiggyem?

–          Most tártam fel előtted az életem egy részét. Miért hazudnék, mikor pont az a célom, hogy ne kelljen többet?

–          És a gyanús férfi? Mit keresett Merde úrnál?

–          Azt nem tudom. De már biztosan nem keres semmit.

–          Hogy érted?

–          Holtan találtam.

–          Miket beszélsz? – kérdezte Avel meglepetten.

–          Miután Merde és Savré távozott, benyitottam a szobába. Meg is találtam őt, holtan.

–          Biztos vagy benne, hogy nem élt? –kérdezte Avel érdeklődve. Narkénak éppen ez volt a célja. Elérni, hogy Avel figyelmét felkeltse, és legyen valaki, akit beavathat.

–          Igen. A vértócsa is az igazamat bizonyítja.

–          Nem estél pánikba? Úgy meséled mindezt, mintha valami kellemes élményt osztanál meg velem.

–          Miért estem volna? Egy Érző ügyesen befolyásolja az érzelmeit, és kordában tartja a reakcióit.

–          Ez érdekes. Haláleset Merde úr birtokán? Akit kizárásos alapon ő gyilkolhatott meg?

–          Nyilván. Csak ő volt a szobában. Savrét már abba a szobába vezette át, ahol én rejtőzködtem.

–          Felelőtlenül merész vagy.

–          Általában nem az eszemre hallgatok. Különben nem tartanék sehol.

–          Vajon mi történhetett? El tudod képzelni, milyen információ birtokában vagy?

–          Igen. Nem is akartam egyedüli birtokos lenni.

–          A választ nem hinném, hogy valaha megtudjuk. Hacsak nem te még nagyobb bajba akarod sodorni magad.

–          Miféle bajba? Megszabadultam a börtönömből, nemsokára már ott lehetek a Kiképzőben a többi nyertessel. Ez csodálatos.

–          Hogy tudsz így gondolkodni?

–          Megtanítottak rá.

–          Talán mégsem volt időpazarlás meghallgatni téged. – közben elfogyasztották a vacsorát. – Most mennem kell, ha nem érek oda a szállásomra tízig, kiadják másnak a helyet. Ilyenkor, a Próbák idején, alig lehet üres szobákat találni.

–          Rendben. Én is elindulok.

–          Hová?

–          Azt még nem tudom, de nem számít. Biztosan találok valamit.

–          Sok szerencsét, Narké!

–          Jó éjszakát! – mondta Narké, és elindult, de visszafordult. – Mi a neved? – tette fel a kérdést, annak ellenére, hogy tudta a nevét.

–          Avel. – sóhajtotta a férfi. Nem szívesen válaszolt, és ezt éreztette is a lánnyal.

Mindketten elhagyták a fogadót. Narké felszabadultan lépte át a sötét helyiség küszöbét. Kint már besötétedett, alig volt néhány ember az utcán. Sokkal jobban érezte magát így, hogy kiadhatott magból egy adag fájdalmat, s megoszthatott néhány érzést. Tudta, hogy Avel nem fogja őt elárulni. Már az első pillanatban biztos volt benne, hogy a férfi múltja sem tiszta és egyszerű. Látta a szemében az elszántságot, a reményt, az erőt. Tudta, hogy nem most beszéltek utoljára, a férfit nem fogja hagyni nyugodni a halott férfi esete. Nem bánta, hogy ezt is elárulta neki. Elég időt töltött már el egyedül, elég problémát kezelt már egyedül, nem akart a továbbiakban is mindent magányosan megoldani. A hasznára akart fordítani minden erőt, ami közelebb juttathatta a céljához, s ő is szívesen felajánlotta az sajátját, hogy ugyanígy segíthessen másokon.