Petróczy Ilona: A kis piros autó története

– Ajjajajajajaj! Hajajajajajaj! Jaj nekem, jaj nekem! – sóhajtozott egy ütött-kopott kisautó a roncstelepen a sok lim-lom, kacat, szemét társaságában.

– Ajjajajajajaj! – hangzott a szívet tépő sóhajtozás megállás nélkül. A környék lakói már mind ismerték a kisautó történetét, ezért elengedték a sóhajokat a fülük mellet, de ezen a napon éppen egy ifjú egércsemetét vetett arra a sors, aki nem állhatta a sok sóhajtozást és megkérdezte a kis autót, mi az oka a bánatának. A kisautó – ki tudja hányadjára – belekezdett a történetébe. Örült, hogy ismét van, aki miatt felidézheti dicső múltját. – Tudod, – és itt rögtön meg is állt. Kis szünetet tartott kérdőn az egérfire villantva alig-alig derengő fényszóróit. A pöttöm egér azonnal kapcsolt, és hadarva mondta: – Móric, Fürge Móric a nevem. A kisautó aprót biccentve nyugtázta a hallottakat, mosolyra húzta horpadt sárhányóját, és újra belevágott: – Tudod, Fürge Móric, én nem vagyok ám idevalósi. Valamikor régen az autópálya volt az otthonom… A kisautó fényszórói a semmibe révedtek, a hangja egészen fiatalossá vált, és egészen magával ragadta lelkes hallgatóságát, a kis Móricot.

– Ragyogott a nap, a sebességmérő mutatója egészen jobb oldalra dőlt, azaz maximális sebességgel haladtunk az úton, a gazdám, meg én. Nem volt nálam boldogabb jármű a Földön! Hosszú éveken keresztül faltuk a kilométereket, és a Gazdám nagyon szeretett és nagyon vigyázott rám. Ő hálás volt nekem, hogy soha nem hagytam cserben, még a legzordabb télben is számíthatott rám, én pedig hálás voltam neki, amiért mindig gondoskodott az olajcseréről, az időszakonkénti vizsgálatokról, a téli gumikról. A Gazdám gyakran fütyült, énekelt, zenét hallgatott, és olyankor még sebesebben pörögtek a kerekeim. Mindig örültünk egymás társaságának. Azt hittem, ez sosem érhet véget. Egy nap aztán reggel hiába álltam a ház előtt indulásra készen, a Gazdám nem jött értem. Sebaj – gondoltam – biztosan szabadnapja van, legalább én is pihenek egy kicsit. Másnap reggel jóval indulás előtt ébren voltam már, izgatottan vártam, hogy megnyikorduljon az öreg bérház ócska fakapuja, és hangos kulcscsörgéstől kísérve, kilépjen az utcára a Gazdám. De ez a nap is úgy telt el, mint az előző. Ilyen még soha nem történt velünk. Ha nem is mentünk sehová, a Gazdám az utcában lévő kis pékségbe menet legalább egy simogató pillantással megajándékozott, de legtöbbször meg is érintett. Most viszont második napja hiába vártam Őt. Aggodalom fészkelte magát a szívembe, de igyekeztem nyugodt maradni, hiszen nem tehettem semmit. Bíztam a kapcsolatunkban, ami eddig semmiféle döccenővel nem járt. Eljött a harmadik nap reggele, és én ugyanolyan várakozásteljesen néztem a nap elé, mint addig. Telt-múlt az idő, de a Gazdám nem jelentkezett, és én kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Kétségek gyötörtek: Vajon mondta, hogy ez lesz, csak én nem figyeltem eléggé? Esetleg elutazott nyaralni? – de hiszen eddig ezt is mindig együtt csináltuk, nem hiszem, hogy engem itthon hagyott volna, – nyugtattam magam. Míg végül szörnyű gyanú fogalmazódott meg bennem: Lehet, hogy vett egy új autót???? Ettől a gondolattól olyannyira elkeseredtem, hogy óriási olajfolt keletkezett alattam a könnyeimből. Nem jött senki, aki megvigasztalhatott volna. Egyszerre három szemtelen veréb csicsergésére lettem figyelmes.

– Láttátok? Láttátok, mi történt a harmadikon? Már hívták a mentőt…

– Persze, hogy láttuk pupák, azt hiszed, mert te csipogsz a leghangosabban, csak neked van szemed!

– Szegény ember – csivitelt bele a harmadik, hogy a két veszekedőnek elterelje a figyelmét. Pedig milyen, erősnek és jókedvűnek tűnt reggelente, amikor beült a kis piros autójába.

Nagyot dobbant a szívem. Csak nem a Gazdámról csivognak? – Hé! Hé, ti naplopók! Mi… mi történt? – kérdeztem és a motorom aggodalommal telve berregett.

– Jaj, hát éppen te nem tudod – pirított rám a legcserfesebb tollas – az az ember, aki reggelenként beléd ül, nagyon-nagyon beteg. Kórházba fogják vinni és…

Ebben a pillanatban meghallottam a visító szirénát, és kisvártatva befordult a sarkon A Mentőautó, akinek mindenki félreugrott az útjából. Mindig csodáltam ezeket a fehér óriásokat. Tisztelettel vegyes áhítattal igyekeztem beljebb húzódni az úttesten, de a járdaszegély nem engedett tovább, így kicsit behúztam a sárhányómat. Ez volt a legtöbb, amivel előzékenységemet kimutathattam. A Fehér Busz éppen a kapu előtt állt meg. Nem sokat láttam tőle, de azt mégis sikerült kilesnem, hogy néhány perc elteltével egy furcsa guruló szerkezeten egy csomagot toltak ki a mentősök, és az a csomag furcsán ismerősnek tűnt. Mégsem ismertem fel mindaddig, amíg meg nem mozdult, és erőtlenül felém nem fordította a fejét. Úgy éreztem magam, mintha egy óriási kátyún robogtunk volna át teljes sebességgel, de csak a jobb kerekeimmel. Valami nagyon erősen el kezdett bennem zakatolni. A Gazdám felém fordított arca meggyötörtnek, és végtelenül fáradtnak látszott. Mosolyogni próbált, de hiába, így csak a szemével intett, láttam, hogy azt üzeni: ne aggódjak, visszatér. Az emberek sietve betolták a nagy fehér buszba, rácsapták az ajtót, és vijjogó szirénázást, és kék fénycsíkot húzva maga után a járgány csakhamar eltűnt a szemem előtt bendőjében az én szeretett Gazdámmal. Mint már említettem, mindig is csodáltam a Mentőautókat, de most kifejezetten haragudtam rájuk. Különösen arra az egyre, amelyik elrabolta tőlem azt az embert, akivel szinte összenőttünk az évek során, és ki tudja, mit tesz majd vele. Mert az biztos, hogy nem jó neki, hogy olyan hangosan szirénáz – gondoltam – hiszen így még a saját dudorászását sem hallja, ha esetleg kedve támad énekelni. Azon nyomban el is határoztam, hogy bosszút állok minden Nagy Fehér Buszon.

Hosszú-hosszú napok teltek el minden különösebb esemény nélkül, és én minden nap vártam, hogy felbukkan Ő. Olyan soká vártam, hogy a gumijaimból elkezdett szökni a levegő. A karosszériámat elborította a város pora, és a madarak piszka. Időnként picurkát megráztam magam, hogy amennyire lehet, eltávolítsam magamról a koszt, de nem jártam túl nagy sikerrel. Oly sok idő telt el, hogy időközben leesett az első hó, ami arra jó volt, hogy eltüntesse rólam a koszt, és akkor ismét úgy éreztem, van remény. Olyan voltam, mint a régi havas reggeleken, amikor indulás előtt a hósipkával a fejemen vártam, hogy jöjjön Ő a finom kefékkel és ablaktakarító eszközökkel, jégoldóval és pamutronggyal, és csiklandozva letakarítsa rólam a fehérséget. Sokszor hosszú órákig ábrándoztam a szép emlékeket felidézve. Tavasszal aztán – hogy ne legyek olyan magányos – otthont adtam egy városba tévedt fecskepárnak. A hátsó ülésen készítettek egy takaros kis fészket (megcsipkedték az üléshuzatot, és alatta remek fecskeotthonnak való anyagot találtak), ott költötték ki a fiókáikat. Nyár végére hangzott a környék a csivitelésüktől. Egészen elszomorodtam, amikor ősszel vándorútjuk előtt búcsút intettek nekem. Ismét túlságosan nagy lett a csend körülöttem. Ősszel az iskolába tartó diákok közül némelyike vicces feliratokat, a romantikusabbak nyíllal átlőtt szívecskéket rajzoltak a koszos ablaküvegeimre. Reménytelenül lassan múltak az hetek, de újra beköszöntött a tél. Ismét az emlékeimbe burkolóztam, és a hópaplan jótékonyan elpalástolta azokat a hiányosságokat, amik ebben megakadályozhattak volna. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe a Gazdám. De sajnos azokat a cserfes verebeket soha többé nem láttam/hallottam a környéken, hogy megkérdezhettem volna tőlük, mégis tudnak-e bármit, ami Rá vonatkozik. A második télen – ami sokkal hidegebb volt, mint az első, amit gondoskodó kezei nélkül töltöttem – felhasadt a bal hátsó kerekem és belém fagyott az ablakmosó folyadék. A szélvédőm gumija is megsínylette a fagyot, és egy eltévedt hógolyó kiütötte a jobb oldali reflektorom üvegét. Mind-mind megannyi apró szenvedés, de egyik sem ért fel a hiányérzet okozta kínokkal, amit Gazdám távolléte miatt éreztem. Tavasszal aztán az olvadó hólé becsöpögött az ülésekre, kis tócsák keletkeztek az alvázon. Bármennyire is tiltakoztam ellene, elkezdtem rozsdásodni. Vártam a tavaszt nagyon. Reménykedtem, hogy ha a gazdám nem is, de legalább a fecskepár visszatér hozzám, hogy egy időre újra legyen társaságom. De hiába vártam őket. Jött helyette más. Egy népes egércsalád költözött a hátsó ülésemre a tavaszi olvadás elől menekülve.

Móric eddig csupán sűrűn pislogott, meg sem pisszent, úgy hallgatta a kis autó történetét, most viszont kihúzta magát, elégedetten pillogott jobbra-balra, és mosolygott, mint egy győztes hadvezér. Úgy érezte, innentől ő is (de legalábbis a rokonai) részese a történetnek.

Igen jól érezték magukat, – folytatta közben a kisautó – sokat viháncoltak, ficeregtek. Még az én magányos szívemet is megvidámították olykor.

Amint melegebb lett, kiköltöztek, de az együtt átélt napok emléke megint adott gondolkodnivalót egy időre. A nyár ismét őszbe fordult, és egy napon – ami látszatra semmiben sem különbözött a többitől – egy csapat kiskölyök szállta meg az utcát, ahol álltam. Minden zugba bekukkantottak, összeszedtek minden szemetet, minden házba becsöngettek, és megkérdezték, akad-e valami elszállítani való kacat, fém- esetleg papírhulladék. Több kiskocsinyi holmit összegyűjtöttek és lelkesen vonultak el mellettem, amikor az egyik fiú óvatlanul nekem tolta a taligáját. A lámpán körül lévő díszítőgyűrű nagy csörömpöléssel az aszfaltra zuhant. A másodpercig csend volt, de amikor látták, hogy senki nem rohan feléjük az öklét rázva, jobban szemügyre vettek, és a legnagyobb fiú
– olyan vezetőfélének néztem – gondolkodva hümmögött kicsit, körbejárt, majd bement a nyikorgó fakapun abba a házba, ahonnan egykor a Gazdámat elvitte a Fehér Busz. Rövid idő múlva a házmester társaságában tért vissza. Az egész arca egy nagy mosoly volt. – Fiúk! – kiáltotta, most már biztos, hogy mi leszünk az elsők a hulladékgyűjtési versenyen! Elvihetjük ezt az ócska autót is! – azzal rám mutatott. Először nem értettem, kire gondol, de amikor megérkezett a tréler, és felhúztak rá – nehezen ment, hiszen sántítottam – tudtam, nincs visszaút. A szívem bánatosan búcsúzott a bérháztól, a kaputól, a Gazdám képétől. Ekkor vesztettem el minden reményem, hogy valaha is viszontlátom az én drága Gazdámat. Tiltakozni sem volt erőm. Megadtam magam a sorsomnak, és tűrtem, hogy a roncstelepen lemázsáljanak, és az ujjongó ifjúság szeme láttára egy nagy kupac fémhulladék közé pottyantson egy daru. Ez nagyon fájt. Ezernyi apró zúzódás keletkezett a karosszériámon, és nem álltam négy kerékkel szilárd talajon, hanem billegtem. Félelmetes volt. Amikor erősen fújt a szél, még nyikorogtam is. Azután egyszer csak mellém dobtak a magasból egy következő adag vasat, és azóta állok így. Akkor tört le a jobb oldali ajtóm. Ez minden moccanásnál sajog. Itt vagyok már ki tudja mióta, de biztos vagyok benne, hogy egyszer még száguldozom majd az autópályán.

Móric tátott szájjal hallgatta a kis autót, de amint az az utolsó mondatot is befejezte, fejcsóválva elszaladt, és magában dohogva csak ennyit mondott: – Milyen ostoba ez a kis piros autó!

A roncstelepen egyébként mindenki Mórichoz hasonlóan vélekedett, amikor a kis piros autó álma szóba került.

– Innen még soha nem jutott vissza senki az igazi világba, főleg nem az autópályára. Esetleg újra feldolgozva… – morogták a bajuszuk alatt a nagy öregek. Az újrafeldolgozás szótól egyébként mindenkit kirázott a hideg. Nem is tudták pontosan mit jelent, csak azt tudták, hogy ez az, amit senki nem akar.

A piros kisautó csak várt türelmesen, hittel és mindennek ellenére. És egy ragyogó májusi napon – ami csaknem olyan csodaszép volt, mint az utolsó autópályán töltött napja – egy furcsa ember érkezett. Vastag szivar lógott a szájából és érdeklődve sétált a lomok között. Sehogy sem illett a roncstelep képébe. A lomok izgatottan súgtak össze a háta mögött, találgatták, vajon mit akarhat. A szivaros ember már indult volna tovább, amikor meglátta a kis piros autó lefittyedő ajtaját. (A kocsi egyéb részeiből nem sok látszott, ugyanis az évek során ellepte az újonnan rádobált fémhulladék.) – Ez az! – suttogta a szivaros, és ezzel egy időben elnyomta a szivarvéget, majd felmászott a kupacra, és közelebbről szemügyre vette a piros ajtót. – Ez az! – kiáltotta most már hangosan, és intett a roncstelep tulajdonosának, aki odasétált. Addigra a szivaros – aki már nem szivarozott – leugrott a kupacról és csak annyit mondott a várakozó tulajdonosnak: – Ezt szedje ki nekem! – és egy jókora összeget nyomott az álmélkodó tulajdonos markába. Azzal fogta magát és eltűnt. A telepen található ócskaságok között soha nem tapasztalt izgalom lett úrrá. Vajon mi kell annak az embernek, és milyen célból? Az izgatottság mellett a félelem is felütötte a fejét: talán csak nem egy újrafeldolgozó tette be a lábát a roncstelepre?

 

Még aznap délután odaállt egy daru a kupac mellé és elkezdte kihámozni belőle a kis piros autót. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ő lesz a kiszemelt áldozat. A többiek nem tudták, hogyan készítsék fel az elkerülhetetlenre, így hát inkább nem is szóltak hozzá. Ez a kis piros autónak nagyon rosszulesett, mert ő boldog volt, és reménnyel teli, hiszen meg volt győződve arról, hogy most az következik, amire mindeddig várt. Ugyan nagyon leromlott az egészsége, és nem tudta, mi az a maximum sebesség, amire most képes lenne, de ahogy kigördültek a roncstelepről a teherautó platóján gubbasztva is érezte azt az illatot, amit régen az autópályán olyannyira szeretett.

 

A kis piros autó reménye valóra vált. Elvitték őt egy szervizbe, ahol minden belső alkatrészét átnézték, a karosszériáját kikalapálták, az akkumulátorát vadonatújra cserélték, és végső elégtételként gyönyörű pirosra fényezték.

Az első napon, amikor teljes pompájában kigördült a szervizből az új gazdája elégedetten rámosolygott, és így szólt hozzá: – Megértem, miért szeretett annyira az apám. A kis piros autó szíve nagyot dobbant, és olyan szélsebesen robogott új gazdájával az autópályán, hogy azt még legmerészebb álmaiban sem gondolta volna.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/petroczy-ilona-mesek-fiuknak „] A szerzőről[/button]