Paul F. Cooper: Visznek

– Először péntek éjjel történt meg.

A nő megköszörüli a torkát, egyik könyökével megtámaszkodik az asztalon, és rágcsálni kezdi hüvelykujja hosszú, lila körmét.

– Csak nyugodtan – mondja a vele szemben ülő férfi, és kissé félrebillenti a fejét. – Csak nyugodtan. – Mutató és hüvelykujjával forgatni kezdi az asztalon lévő papírpoharat.

– Először péntek éjjel történt meg – ismétli a nő az ujjával a szájában. Üveges tekintettel mered maga elé. Aztán hátradől, és kivesz egy doboz gyűrött cigarettát a zsebéből.

– Itt tilos dohányozni – mondja a férfi mellett ülő fiatal nő. Haját szoros copf fogja össze, lófarka meglibben, ahogy a mellette ülő férfira néz. – Miért nem vették el tőle?

– Miért vettük volna? – kérdezi a férfi, majd felhajtja a kávéját, és a nő elé tolja a papírpoharat.

– Mert ezt írja elő a szabályzat.

A fejük fölött monoton ütemet zümmög a régi neonlámpa.

A nő kihúz egy cigarettát a dobozból, és repedezett ajkai közé illeszti. A cigaretta bágyadtan biggyed le a szájában. Oldalra dől kissé, ahogy a zsebében kotorászik. Göndör hajának tincse eltakarja fél szemét. Kihúzza a zsebéből az öngyújtóját. Az egyik áruházlánc elkopott logója látszik rajta.

Újra meglibben a copf.

– Az öngyújtót se vették el? Ezt beleírom a jelentésembe. – A nő fellapozza az előtte heverő aktát, kezébe veszi a mellé kikészített golyóstollat, és írni kezd.

A kova újra és újra felserceg, a nő csak harmadik próbálkozásra tudja meggyújtani az öngyújtót. Beletartja a cigarettát a lángba, a parázs sisteregve izzik fel. Maga elé teszi a gyújtót. A másik nő átnyúl az asztalon, és elhúzza.

 A szürke füst andalító táncot lejtve kígyózik hármójuk között.

– Folytassa kérem – mondja a nő, és megint felír valamit a mappába. – Várjon. – Leteszi a tollat, bekapcsolja az asztalon heverő diktafont, és az asztal közepére tolja. – Mehet.

A nő egy darabig bámulja az apró, csillogó szerkezetet. Új, még a fólia is rajta van. Aztán felnéz a férfira.

– Geri, ki ez a fapicsa?

A nő kezében megáll a toll. Felnéz, és kikapcsolja a diktafont. A férfi feljebb ül a székében, és ujjával végigsimítja bajuszát.

– Zita, ő itt…

– Bemutatkoztam amikor bejöttem.

Hunyorog, beleszív a cigarettába, és fejét félrebillentve fújja ki a füstöt.

– Nem figyeltem. Máshol járt az eszem.

A nő a mappa két oldalára fekteti a kezét. Háta olyan egyenes, hogy egy gyűrődés sem látszik kosztümjén.

– Vígh Barbara nyomozó vagyok. Réti Gergő körzeti megbízott kérte a segítségünket a történtek után.

– Tudod, Zita, itt Homokdombon nem sok ilyesféle eset történik – mondja a férfi. Tördelni kezdi a kezét. – Én nem… én nem is tudom, hogy ilyenkor… Csak mondj el mindent úgy, ahogy nekem is.

A kávéspohár szélének ütögeti a cigarettát. Szürke hamu omlik bele.

– Akkor talán folytathatnánk is. Későre jár. – Újra elindítja a diktafont.

Beleszív a cigarettába, és sokáig lent tartja a füstöt. Nagy sóhajjal fújja ki.

– Először péntek éjjel történt meg. A hétvégére nálam volt Balázs.

– A fia – vág közbe a nyomozó.

Összehúzza a szemöldökét, és farkasszemet néz a nyomozó kerek, zöld szemével.

– A fiam.

– A fiú apja?

– Külön élünk. – Beleszív a cigarettába. – A bíróság neki ítélte.

– Miért?

A nő kihúzza magát, előre dől, és egyenesen a diktafonba mondja.

– Ahhoz kurvára semmi köze. – Hátradől, megnyikordul alatta a fémszék háttámlája. – Mindannyiunknak megvannak a maga démonjai. Igaz, Geri?

Mind a két nő a férfira néz, aki elhúzza a száját, és összekulcsolja ujjait. Megroppannak az ízületei.

– Folytassa – mondja a nyomozó.

– Vacsorára pizzát rendeltünk. Az is érdekli, hogy milyet?

– Az nem fontos.

– Én juhtúrósat. Balázs kukoricásat. Az a kedvence. Mindig a kis ujjaival csipegeti le a kukoricaszemeket, és elraktározza a pofijában, mint egy hörcsög. Nyolckor lefektettem. Én tízkor mentem aludni.

– Húsz óra és huszonkét óra között egyedül volt, és nem hagyta el a házat?

– Egyedül. Az is érdekli, hogy mit csináltam?

– Van jelentősége?

Megvonja a vállát.

– Honnan tudjam, hogy maga szerint minek van jelentősége?

Megint ír valamit a mappába. A férfi megpróbál belelesni, de a nő észreveszi. Elkapja a tekintetét.

– Folytassa.

– Kettő harminchétkor arra riadtam fel, hogy ugatni kezdett a kutya. Aztán vonyítva szűkölni.

– Miért olyan biztos benne, hogy pontosan kettő óra harminchét volt?

A nő beleszív a cigarettába és belebámul a zöld szemekbe. Lassan fújja ki a füstöt.

– Mert ránéztem az ébresztőórámra. Rögtön tudtam, hogy valami baj van.

– Miért?

– Mert nem szokott ugatni.

– Minden kutya szokott ugatni.

– Ez nem. És főleg nem így.

– Hogy?

A nő közelebb hajol. A kezén lévő bilincs fémes nyikorgással csúszik végig az asztalon. Göndör haja az arcába omlik. Nem sepri félre.

– Mintha a seggén húzták volna ki a beleit.

A nyomozó nyel egyet, végighullámzik kecses nyaka.

A nő hátradől.

– Na, mi van, ezt nem írja le, nyomozó?

– Folytassa – hangja alig észrevehetően megcsuklik.

– Aztán meghallottam Balázs sikolyát. Olyan igazi, mélyről jövő, csontig hatoló sikoly volt. Soha életemben nem hallottam még ilyet. Még most is beleborzongok. Nézze.

Előre nyújtja a karját és felhúzza rajta az inget. A bilincs vidáman csilingel. A szőrszálak úgy állnak a karján, mint egy fiatal erdő nyurga fái.

– Azonnal a szobája felé kezdtem rohanni. Ekkor kezdett el kiabálni.

– Mit?

A nő újra beleszív a cigarettába, majd elnyomja a csikket a kávéspohárban. A parász sisteregve hal el a nedves papíron. Újabb cigarettát vesz elő. Remegő kezével alig tudja a szájába tenni. A cigaretta reszket ajkai között.

A nyomozó az öngyújtóra pillant. Aztán vissza a nőre. Vissza az öngyújtóra. Mutatóujjával odatolja a nő elé.

  Rágyújt. Nem fújja ki a füstöt, hagyja, hogy magától gomolyogjon ki a száján. Megnyalja az ajkát.

A nyomozó lassan visszahúzza az öngyújtót.

– Azt… azt ordította, hogy „Anya, visznek!” – Könnycseppek remegnek a szemében. – „Anya, segíts! Visznek anya! Segíts! Visznek”

A nyomozó felír valamit a mappába.

– És utána?

– Berontottam a szobájába. Sötét volt. Nem lett volna szabad sötétnek lennie.

– Ezt hogy érti?

– Mindig égve hagyom a kis kék, baglyos éjjeli lámpáját. Aznap vettem, amikor a születése után hazabuszoztam vele a kórházból. Az apja akkor sem… – oldalra néz, tekintete ide-oda ugrál a helyiség nyolcvanas éveket idéző berendezési tárgyai között. – Hagyjuk.

– Talán a gyerek kapcsolta le.

Visszafordul, és lassan ingatni kezdi a fejét.

– Nem éri el. Az ajtó melletti konnektorban van bedugva. Nem éri el.

Megint ír valamit. Zita követi tekintetével az akkurátus, dallamos kézmozdulatokat. A nyomozó egy pillanatra felnéz.

– Folytassa.

– Felkapcsoltam a lámpát és az ágyához rohantam. – Beleszív a cigarettába, majd a kávéspohárhoz nyújtja. A hamu még az előtt leesik a remegő cigarettáról, hogy a pohár fölé érne. – Üres volt. Még látszott a lepedőn a kis testének a nyoma.

A nyomozó kérdőn pillant a körzeti megbízottra, aki maga alá húzza a lábát. Ujjai keresnek valamit az asztalon, amivel matathatnak, és amikor semmit sem talál, újra szorosan összekulcsolja őket.

– Életemben nem ijedtem még meg ennyire – a szájához emeli a cigarettát, de nem szív bele. – Üveges tekintettel bámul maga elé. – Olyan volt, mint amikor… nem, ezt semmihez sem lehet hasonlítani. Van magának gyereke nyomozó?

– Nincsen.

Legyint.

– Akkor hiába is magyaráznám.

– Folytassa.

Végigtapogattam az ágyneműjét, felemeltem a paplant, még a kibaszott kispárna alá is benéztem. Megnéztem a szekrény mögött is. Fürdés előtt, miután levetkőztetem, mindig elszalad és elbújik oda. Imádom a ragyogó arcát, amikor megtalálom, és felnevet. De most nem volt ott. Nem volt sehol.

A nyomozó folyamatosan ír.

– Mondja csak, nyomozó. – A másik felnéz, felvonja szépen ívelt szemöldökét. – Ha mindent felvesz azzal a szarral – a bilincs idegesen csörren meg a kezén, ahogy a diktafonra mutat –, akkor mégis mi a lófaszt körmöl állandóan?

A nyomozó leteszi a tollat, és egymásra teszi maga előtt a két kezét.

– Ha már ilyen kedvesen kérdezi, gondolatokat. Ötleteket. Benyomásokat. Az első megérzések nagyon fontosak lehetnek egy ilyen ügy esetében.

Zita lebiggyeszti az ajkát, és úgy kezd bólogatni.

– Mintha bármi jelentősége is lenne.

– Ezt hogy érti?

Keserűen elmosolyodik.

– Ez az egész csak egy színjáték. A helyzetem elég egyértelmű, nem? – Beleszív a cigarettába, és végignéz a nyomozó pedánsan maga elé helyezett tárgyaira. Aztán a nyomozón is. – Gondolom maga volt az osztályelső a nyomozóiskolában, mi?

A nyomozó ajkának szegletében egy büszke mosoly kezdeménye jelenik meg, de gyorsan el is tűnik.

– Mindjárt gondoltam. Csak azt nem értem, hogy akkor mi a francnak küldték a fővárosból ide, az ország segglyukába. – Kajánul elvigyorodik. – Rossz emberrel baszakodott? – Még szélesebbre húzza a száját. – Rossz emberrel baszott?

A nyomozó ajka megremeg, hófehér arcán rózsaszín foltok jelennek meg. Felkapja a tollat, és írni kezd.

­– Folytassa.

Zita kinyomja a nyelvével a bőrt az arcán, és hátradől.

– Még az ablakot is megnéztem, pedig biztos voltam benne, hogy bezártam.

– És?

– Mi és?

A nyomozó felemeli a tekintetét.

– Be volt zárva?

– Be volt. Mindig bezárom. Soha nem hagynék nyitva egy emeleti ablakot, amikor tudom, hogy bent alszik a fiam. – Kiszívja a cigarettából az utolsó slukkot, és a kávéspohárba dobja a csikket. – Ekkor hallottam meg a nyöszörgést. Az íróasztal alól jött. Odaugrottam és leguggoltam. Ott volt. Az én Balázsom. Az egész kis teste remegett. Olyan rémült tekintettel bámult maga elé, hogy én is megrettentem. Mintha ott se lettem volna. Hiába szólongattam, alig akart magához térni. Amikor végre észrevette, hogy ott vagyok, olyan szorosan ölelte át a nyakamat, hogy azt hittem elroppan. És csak egy szót ismételgetett.

Újabb cigarettát vesz elő. A nyomozó elé tolja az öngyújtót.

– Mit?

Rágyújt, kifújja a füstöt, nyelvével végignyalja a felső fogsorát. Belebámul a nyomozó szemébe, melyben rémület csillog.

– Visznek! Visznek! Visznek! Visznek! Visznek! Visznek! Visznek! Visz…

– Talán csak rosszat álmodott.

– Nem szokott rosszat álmodni.

A nyomozó felhorkan, és elmosolyodik, szájában porcelánfehér fogak villannak meg.

– Ugyan már. Minden gyerek szokott rosszat álmodni. Ezt még én is tudom. Pedig gyerekem sincs.

– Ő nem szokott. És be is pisilt.

A nyomozó megint írni kezd.

– A négyéveseknél gyakran előfordul – mondja, fel sem nézve a mappájából. – Főleg, ha rosszat álmodnak.

– Balázsnál nem. – Büszkén kihúzza magát. – Két és fél éves kora óta szobatiszta.

A nyomozó tovább ír.

Beleszív a cigarettába, kifújja a füstöt, és a csikket az ujjai között forgatva nézi a lassan elhalványuló parazsat.

A körzeti megbízott hol az egyik, hol a másik nőre pillant.

A neonlámpa fáradhatatlanul zümmögi monoton dallamát.

– És aztán?

Belepöcköli a hamut a pohárba.

– Átvittem az én szobámba, és ott aludt. Meg se moccant reggelig.

– És maga?

– Egy szemhunyást sem aludtam, ha erre kíváncsi.

– Erre. És másnap?

– Szombat volt. – A nyomozó félrebillenti a fejét. – Az egész napot meséljem el?

– Úgy gondolja, szükséges?

Zita elhúzza a száját, és ingatni kezdi a fejét.

– Kérdezte a gyermeket az éjszakáról?

– Nem emlékezett semmire. Meglepődött, hogy mit keres az ágyamban.

– Térjünk át a szombat éjjelre – mondja a nyomozó, és látványosan húz egy vonalat keresztbe a mappán. Mi történt?

Zita kinyitja a száját, de a nyomozó közbevág.

– Csak a lényeget. Onnan, hogy lefeküdtek aludni.

Bólint, és beleszív a cigarettába.

– A szokott időben tettem le aludni, és én is rögtön lefeküdtem. Kimerült voltam. Aztán megint a kutya nyüszítésére ébredtem. Pont úgy szűkölt és csahol, mint előző éjjel.

­– Mennyi lehetett az idő?

– Kettő harminchét volt.

– Egészen biztos?

Zita bólint.

– Folytassa.

– Rögtön Balázs szobája felé rohantam, és már a folyosón hallottam, hogy sikolt és üvölt. „Visznek! Visznek anya! Segíts, visznek! Visznek!” Berontottam a szobájába. Megint sötét volt. Felkapcsoltam a villanyt. Üres volt az ágya. Ahogy végigtúrtam az ágyneműt, még éreztem a kis teste melegét. – Könnycseppek gördülnek le az arcán. Bosszankodva törli le őket. – A szekrény mögé is benéztem. Éppen leguggoltam az íróasztal elé, amikor megláttam. A rémülettől és a döbbenettől úgy éreztem, mintha betonba süllyedt volna a lábam. Képtelen voltam odarohanni. Pedig akkor talán…

– Oda? Hova?

Zita a nyomozó felé fordítja könnyáztatta arcát.

– Az ablakhoz. Ott volt az ablakban. Az ablakpárkányon állt.

A nyomozó felnéz.

– Kívül, vagy belül?

– Hogy?

– A fia. Az ablakon kívül, vagy belül állt?

Zita megrázza a fejét.

– Kívül. De nem a fiamról beszélek.

– Hanem?

– Kaphatnék egy pohár vizet? Olyan a szám, mint a tapló.

A nyomozó a férfira pillant, aki egy pillanatig csak bámulja, majd észbe kap, és felpattan. Nyikorogva csukódik be mögötte az ajtó.

Serceg a toll a papíron.

Zümmög a neonlámpa.

Kintről vízsugár hangja hallatszik, majd elhal.

Léptek közelednek.

Az ajtó nyikorogva csukódik be.

– Köszönöm, Geri – mondja Zita amikor férfi leteszi elé az üvegpoharat.

A férfi épp le akar ülni, amikor a nyomozó ráripakodik.

– Most komolyan képes volt üvegpoharat hozni?

A férfi két kezével a szék karfáján támaszkodik, értetlenül pislog hol a nyomozóra, hol a pohárra.

– A nyomozónk csak azért aggódik, hogy miután lehajtom a vizet, eltöröm a poharat, és az egyik szilánkkal kiszúrom azt a csinos zöld szemét. – A bilincsen túl rövid a lánc, két kézzel kell megfognia a poharat, hogy a szájához emelje. Nagy kortyokban nyeli a vizet, és közben végig a nyomozó szemébe néz. Amikor kiitta, úgy teszi le maga mellé a poharat, hogy a nyomozó csak akkor érje el, ha egészen közel hajol hozzá. A pohár peremén egy darabig még látszik ajkának körvonala, majd lassan eltűnik.

– Szóval, ki állt az ablakpárkányon?

Beleszív a cigarettába. A kifújt füst egy pillanatra túlvilági ködbe burkolja arcát.

– A lény.

– Lény?

A nyomozó a körzeti megbízottra néz, aki lesüti a szemét, és szorosan karba fonja a kezét.

Visszanéz a másikra.

– Írja le ezt a… lényt.

Idegesen kezd járni a lába. Az ujjai között tartott cigaretta lassan a csikkig ég le.

– Sötét volt. Szinte csak a sziluettjét láttam. Borzalmas volt. Ahogy ránéztem, éreztem, hogy lassan megtébolyodok. Hosszú, nagyon hosszú és vékony keze és lába volt. És minden végtagja olyan… görbe, és göcsörtös, és iszonyatos. Hosszúkás volt a feje, de olyan hosszúkás, hogy majdnem leért a vézna mellkasához. Az arcát nem láttam. És a szemét sem. De tudtam, hogy feketébb a halott semminél is. És éreztem magamon a tekintetét. Gonoszság sugárzott belőle, és… – Észreveszi, hogy leégett a cigaretta, beledobja a pohárba, és újat vesz elő. – Gonoszság és halál. – Rágyújt – És ott volt a karjában a fiam. A kék, autós pizsamája volt rajta. Meg sem mozdult. Elájult. Remélem, hogy elájult. De persze tudom, hogy… – Elcsuklik a hangja.

A nyomozó a körzeti megbízottra néz, aki ezúttal állja a tekintetét. Egy darabig nézik egymást. Aztán a körzeti megbízott megvonja a vállát, és lesüti a szemét.

– Egészen biztos benne, hogy a fiát látta a… a lény karjaiban?

– Maga szerint nem ismerem meg a saját fiamat?

– Maga mondta, hogy sötét volt.

– Akkor is megismerném a fiamat, ha mind a két szememet kiszúrná.

A nyomozó újra írni kezd.

­– Folytassa.

– Nem tudtam mozdulni. Ő meg nem akart. Élvezte, hogy nézi a szenvedésemet. Aztán elment. Elvitte a fiamat.

A nyomozó kezében megáll a toll, és elgondolkozva bámul maga elé.

A körzeti megbízott a körmét rágcsálja, hangosan pattog a foga alatt.

– De tudja, hogy mi a legfurcsább?

– Micsoda?

– A fiam szobája az emeleten van. De a lény nem lefelé indult el.

– Hanem?

– Hanem fölfelé.

A nyomozó összepréseli az ajkait, és leteszi a tollat. A másik szemébe néz, és megváltoznak a vonásai. Szinte már kedvesen szólal meg.

– Szóval azt állítja, hogy valami elvitte a fiát?

– El. Elvitte.

A nyomozó egy pillanatra lehajtja a fejét, mintha maga sem szeretné megtenni, amire készül. Fellapozza a mappáját. Fényképeket vesz elő belőle, és egyesével az asztal közepére teszi őket.

Az elsőn a gyerekszoba látszik. A szekrény. Az íróasztal. Az ágy. Az ágy közepén a vörös folt.

A másodikon az ágy. A vörösre festett lepedő. A vörösre festett paplan. A vörösre festett kispárna.

A harmadikon a vörösre festett, szétszabdalt autós pizsama. A vörös kezecskék. A vörös arcocska. Mintha nem is egy gyermeki test lenne, hanem egy fényesre nyalogatott, piros nyalóka.

Aprólékosan végig nézi a képeket.

A nyomozó nyel egyet.

A körzeti megbízott a szája elé teszi a kezét, mögötte megremeg a bajusza.

– A körzeti… – a nyomozó hangja elcsuklik, szinte suttogva folytatja. – A körzeti megbízott jelentése szerint ő maga csavarta ki az ön kezéből a kést. Újabb képet tesz le elé, amin a kés látszik. Hosszú, vastag pengéje fekete az alvadt vértől. Fekete-fehér mérőszalagot fektettek mellé.

Csóválni kezdi a fejét.

– Arra nem emlékszem. Biztos a sokk.

– Biztos – motyogja a nyomozó. – Én is sokkos állapotba kerülnék, ha megöltem volna a fiamat.

– Nem öltem meg fiamat – mondja nyugodtan Zita, és a papírpohárba dobja a leégett csikket.

A nyomozó előrehajol, hosszú mutatóujjával sorban végig bökdösi a képeket, és szinte vicsorogva sziszeg.

– Akkor ez mi?

Zita hátradől.

– Nem azt mondtam, hogy ezt – a képek felé biccent – nem én öltem meg. Azt mondtam, hogy a fiamat nem öltem meg.

A nyomozó összehúzza a szemöldökét.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy ez itt nem az én fiam.

A nyomozó hátradől, két kezével végigsimítja a haját, és rámarkol lófarkára. Egy darabig így méregeti a másik nőt, majd rákönyököl az asztalra.

– Azt mondta, hogy az a… – fellapozza a jegyzeteit – lény elvitte a fiát.

Zita bólint, arcát mintha gipszből öntötték volna.

– El. Elvitte.

– Akkor ez a – maga szerint – másik gyerek hogyan került a házába a csukott ablakon keresztül?

Zita előrehajol, és alig hallhatóan suttog.

– Ez bizony egy kurva jó kérdés, nyomozó. A legjobb, amit ma éjjel eddig feltett.

– Akkor talán válaszolhatna rá.

Belehamuzik a kávéspohárba.

– Amikor a lény eltűnt a fiammal, nyöszörgést hallottam az asztal alól.

A nyomozó írni kezd valamit, majd megáll a toll a kezében, és visszalapoz a jegyzeteiben.

– Az előbb azt mondta, hogy amikor látta, hogy a fia nincs az ágyban, benézett az asztal alá de nem volt ott senki.

Zita bólint.

– Nem bizony.

– Akkor talán rosszul emlékezett?

– Nem, jól emlékszem. Nem volt az asztal alatt. Csak miután a lény elment. Miután elvitte a fiamat.

A nyomozó a tenyerébe temeti az arcát, és erőteljesen megdörzsöli.

Abbamarad a neonlámpa zümmögése.

A nehéz csend nekifeszül a helyiség falainak.

– Azt mondta, biztos benne, hogy a fia volt a lény kezében.

Összehúzza a szemöldökét, és bólint.

– Biztos. Vagyis először az voltam. Aztán megláttam az asztal alatt ezt – a fényképek felé biccent. – És összezavarodtam. Mert pontosan úgy néz ki, mint Balázs. – Előrehajol. – Pontosan.

– Hogy érti azt, hogy összezavarodott?

Zita hátradől.

– Azt hittem, hogy rosszul láttam. Hogy talán csak képzeltem azt lényt, ezt az egészet. Fáradt is voltam, azt hittem csak az idegeim játszanak velem. És ittam is pár pohárral.

A nyomozó kérdőn a körzeti megbízottra pillant.

– Két üres vodkásüveget találtunk a lakásban.

A nyomozó lehunyja a szemét, és dörzsölgetni kezdi a halántékát.

– Későre jár. Miért nem hagyjuk ezt a színjátékot, és miért nem ismeri végre be, hogy mindnyájan magunk mögött tudhassuk ezt az átkozott napot? – Kinyitja a szemét. – Berúgott, képzelődni kezdett valami gyerekrabló lényekről, és megölte a fiát. A többi csak mese.

– Nem öltem meg a fiamat. Ez nem az én fiam.

– Láttam a fényképeket a házban. A telefonján. Beszéltem a szomszédokkal, az ismerőseivel. Mindenki megerősítette, hogy ő – a képekre mutat – a maga fia.

– Persze, hogy ezt mondták, mert úgy néz ki. De ők nem látták a jeleket.

– Miféle jeleket?

Zita hátradől, és kiszívja az utolsó slukkot a cigiből. Aztán a kávéspohárba dobja a csikket.

– Vasárnap is pizzát rendeltünk. Egész nap olyan furcsán viselkedett, gondoltam hátha ezzel fel tudom vidítani.

– És?

Megvonja a vállát.

­– Megette. Csak úgy megette. Nem szedegette le a kukoricákat, és nem tömködte a pofijába. Csak úgy… megette.

A nyomozó félrebillenti a fejét.

– Ennyi?

– Fürdéskor sem szaladt el pucéran, hogy a szekrény mögé bújjon. Csak állt ott előttem, és mosolygott. De úgy, mintha életében először csinálna ilyet. És azok a szemek… tudja mit éreztem, minden egyes alkalommal, amikor rám nézett?

– Mit?

– Ugyanazt, mint amit akkor, amikor a lény nézett rám.

A nyomozó lehajtja a fejét.

– De igazán csak lefekvéskor lettem biztos abban, hogy nem az én fiamat takargattam be. Balázs egészen kicsi kora óta három puszit ad lefekvéskor. Az elsőt a bal arcomra. A másodikat a jobb arcomra. A harmadikat az orromra. Mindig hármat, mindig ebben a sorrendben.

– És most nem?

Csóválni kezdi a fejét.

– Most nem. Csak két puszit adott. Az elsőt a jobb arcomra. A másikat a balra.

– Ennyi?

– Ennyi. De egy anyának ennyi is elég. Majd megtudja.

– Kétlem, hogy minden anya megöli a fiát ha az másképpen eszi a pizzát, és más sorrendben ad puszit az arcára.

Zita elgondolkozva néz maga elé.

– Utána mi történt? – kérdezi a nyomozó.

– Hajnalig ezen kattogott az agyam. Mindent végiggondoltam. Aztán arra jutottam, hogy bármi is vette át a fiam helyét, csak gonoszak lehetnek a szándékai. És gonoszság is sugárzott belőle. Így aztán…

A mondat vége egy darabig ott lebeg közöttük, majd úgy oszlik el, mint a cigarettafüst: már csak érezni lehet, látni nem.

A nyomozó ír még valamit a mappájába, majd a körzeti megbízott felé fordul.

– Azt hiszem eleget hallottam.

Összeszedi a képeket, visszateszi őket a mappába, amit a táskájába süllyeszt. A körzeti megbízott feláll, kinyitja az ajtót, és megtartja a nőnek.

A nyomozó elindul kifelé.

– Nézzék meg a talpát.

Megáll, és hátrafordítja a fejét.

­– Hogy mondja?

– Éppen csak megtanult járni, amikor a kertben bóklászott. Kertészkedtem. Segít megnyugodni ha olyan napom van. A földre fektettem a gereblyét. Az én hibám volt, a falnak kellett volna támasztanom. Balázs belelépett. Nagyon sírt. Két apró lyuk lett a bal talpán. Szépen begyógyult, de a két kis pötty ott maradt. – Undorodva húzza el a száját, és a nyomozó táskája felé biccent. – Lefogadom, hogy annak nincsenek pöttyök a talpán.

A nyomozó elhúzza a száját, és bólint. Aztán kimegy.

 – Nézzék meg a talpát! – kiáltja utána Zita, de a nyomozó nem fordul vissza.

A zár hangosan kattan az ajtóban.

A neon újra zümmögni kezd.

A bilincs ütemesen csilingel megrázkódó karján.

A könnycseppek hangosan csattannak szét a fém asztal lapján.