Patik László: Törtetők 1. rész

Régen — amikor még egy gellérthegyi villában lakott, és kétszer is felterjesztették a Munka Vörös Zászló Érdemrendre –- valószínűtlenül jóképű volt az Öreg. De nem volt hibátlan jellem: nem tudott ellenállni a Szépségnek (a feszes, körte alakú melleknek). Ez valami betegség lehetett nála, még kezeltette is magát miatta. Mindenesetre gyakran nősült.

A szakmájában neve volt: egyetemeken tartott előadásokat, rendszeresen publikált. Néhány szót – a szerinte szent főneveket — csak nagy kezdőbetűvel írt le. Azt mondta, ha majd megértem ezek igazi jelentését, megtudom a sikere titkát is.

A bukása után egy isten háta mögötti faluba költözött. Tengődött, csak árnyéka volt egykori önmagának. Egyetlen jónak mondható tulajdonsága maradt — a többit kilúgozta belőle a Pálinka — részegen nem hazudott.

Amikor utoljára nála nyaraltam, rossz bőrben volt. Napokig nem kelt fel az ágyból, csak a fal sárgáját nézte. Ha bementem hozzá, hogy szellőztetéssel könnyítsek a szoba szagán, a frászt hozta rám a néma mozdulatlansága. Máskor meg azt motyogta, hogy nem élet ez így, valamit változtatni akar, valamit csinálni fog magával, valami véglegeset. Már a legrosszabbra is gondolt, hogy újra dolgozni fog, úgyhogy komolyan kellett venni.

Kiesett a ritmusból. Azt fejtegette, hogy üteme van mindennek, ez a fene nagy világegyetem is pulzál, csak hogy egyet mondjon, meg a belégzésnek-kilégzésnek is van lüktetése, csak hogy még egyet, de neki vége, mert kiesett a maga tempójából, és tudja, ha felkel, elszáll belőle a lényeg. Mire kikászálódott az ágyból, teljesen kijózanodott — nem láttam kiszállni belőle semmit. Csukott szemmel, széttárt karokkal, tyúklépésben, megingás nélkül ment egy képzelt egyenes vonalon a fürdőszobaajtóhoz. Fürdés közben fütyörészett. A borbélyhoz indult, felvette az utolsó esküvőjére vásárolt öltönyét, ami ugyan lötyögött rajta, de mégis valamiféle szokatlan tartást adott neki, úgyhogy az utcán vagy elmentek mellette a cimborái, vagy zavarba jöttek, nem tudván, hogyan köszönjenek neki, szia, Józsi vagy jó napot, bíró úr.

Később felment a padlásra, és a poros kacatok között megkereste régi kézikönyvtárának néhány idementett kötetét, és elmondta, hogy lefelé a létrán már megint tudta a büntető törvénykönyv minden paragrafusát, eszébe jutott az összes vád- és védőbeszéd, amit a pályafutása alatt hallott, és az összes rossz ítélete is: húsz év pálinkaivásának eredményei mentek veszendőbe valahol a nyolcadik és a hetedik létrafok között.

Amikor megállt előttem, nem nézett a szemembe, mintha szégyellte volna magát. Azt hebegte, hogy ettől félt: a józanságnak is megvan a maga sötét oldala, úgyhogy hiába szállt ki belőle az, amiről már mesélt. Ebben tényleg volt valami, mert csak egy ideges öregember magyarázkodott előttem, aki alig hasonlított a régi nagyapámra.

Az Öreg húsz éve költözött falura, miután az történt vele, amiről még családon belül sem beszéltünk. Ha néha mégis szóba került a dolog, arra jutottunk, hogy egy aprónak mondható tévedése után menekült az Isten háta mögé, és ott beitta magát egy kétes hírű társaságba. Állítólag gyorsan megszokta a vidéki életet. Egy időben majdnem újra megnősült, el akarta venni a szomszéd Marit, de az a perszóna megelégedett a pénzével: kupicánként szedte el tőle. Mari több helybéli férfi pénztárcáját is csapolta, úgyhogy nemsokára kocsmát nyitott. Az Öregre valamiért mindig kitüntetett figyelmet fordított, és ezt időnként rám is kiterjesztette: Ha nagyapámnál nyaraltam, Mari főzött rám, unokámnak szólított, karácsonyra meg ajándékot küldött — az Öreg nevében.

Amikor Mari meglátta a kocsmaajtóban az új nagyapámat, összecsapta a kezét: Jesszusmária! Józsi! Mi lett veled? Csupasz az arcod, mint egy baba segge! Az Öreg bólintott, megköszörülte a torkát, és halkan, de határozottan megszólalt: látod, Mari, ezt tette velem a rossz pálinkád: kiszállt belőlem valami, és vele együtt az a mindent feledtető zsibbadtság is. A törvény szerint – akkor is, ha azt állítod, hogy mindvégig jóhiszeműen itattál — ennek jogkövetkezménye van: kártérítést kell fizetned. Napi tíz felest számolok húsz évre visszamenőleg, meg a kamatokat. Átadott egy papírt a megdöbbent asszonynak, azzal, hogy nyolc napon belül teljesítenie kell, különben a fizetési felszólítás következik, azután a jogi út.

Miután az Öreg kiment a kocsmából, Mari megkérdezte, hogy biztosan Józsi volt-e ez a bolond, bár Józsinak kellett lennie, hiszen velem jött, majd kérés nélkül elém tett egy pohárka pálinkát, és megkérdezte, hogy szerintem milyen. Két dülledt szemű jóember tántorgott a söntés előtt. Az egyik bizalmasan félrehúzott, és elmagyarázta, hogy neki mindig is gyanús volt ez a Józsi, szerinte csak eljátszotta, hogy közéjük való: részegen ugyan ügyesen színészkedett, de józanul nem volt meggyőző. Mentségére legyen mondva, hogy az utóbbira nem volt sok alkalma. Az viszont lehet, hogy tényleg megbolondult, akkor viszont pszichiátrián a helye — javasolt is egy közeli kórházat, ahol ismert néhány józan életvitelű ápolót. A másik cimbora egy késsel hadonászva tántorgott felém: egy esélyed van, hallod! Ha rendezed Józsi dolgait! Tartozik háromszázzal, vagy nem is, néggyel! Nem fogja letagadni! Te értelmes gyereknek látszol! Hallod? Ha egyben akarsz innen kijutni, fizess öt kilót! Gondolj csak bele, úgy lenne érdemes! Ekkor Mari ellentmondást nem tűrően ráförmedt, hogy üjjémálegéza, és ezzel megmentett, mert Géza zsebre tette a bökőt, és mint egy ijedt gyerek, visszament a pohara mellé.

Felhívtam az apámat, hogy jöjjön, amilyen gyorsan tud, mert gond van az Öreggel: kijózanodott. Részletesen elmeséltem neki, mi történt. Apám sokáig csak hallgatott, gondolom, azt hitte, hogy Mari engem is leitatott. Részeg családtaggal nem vitázott soha, csak hümmögött. Most úgy döntött, semmiképpen ne vitessem be az Öreget a pszichiátriára, az szégyen lenne a családra nézve, inkább felköltözteti hozzánk, a harmadik kerületbe.

Mari segített csomagolni. Azt mondta, vigyünk el mindent, mert ziher, hogy feltörik a házat. Tippje is volt, hogy kik lesznek azok a rongy emberek, akiket akár már most fel lehetne jelenteni ebből az ügyből kifolyólag. Abban is biztos volt, hogy egy hónapon belül leszedik a tetőről a cserepeket, és két hónapon belül eltűnnek az ajtók-ablakok is. Úgyhogy csak a telket lenne érdemes meghirdetni, már ha a Józsié lenne, de nem az, mert az árát leeregette a torkán. Végül egy bőröndnyi ruhán kívül csak a rozoga étkezőasztalt hoztuk el. Azt is csak azért, mert ónémet, mint itthon a tálalószekrény, ami egykor anyám hozománya volt. Így már csak székeket kell találnunk hozzá, és komplett lesz a garnitúra, és beteljesül anyám nagy ebédlőálma.

Apám és az Öreg egymás mellett ültek az Opel hátsó ülésén, de nem szóltak egymáshoz. Talán, mert nem volt régebben megkezdett beszélgetésük, amit folytathattak volna, vagy ha volt is, húsz év alatt elfelejtették. Az út végén mégiscsak váltottak néhány mondatot, amikor az Öreg megállapította, hogy Pesten nem változott semmi, mert a kátyúk most is pont ott vannak, ahol az ő idejében voltak. Apám erre ingerülten azt mondta, hogy ugyan már apám, és hogy más előtt ne mondjon ilyen ostobaságokat, mert azt fogják gondolni, hogy elitta az eszét! Higgye el, minden megváltozott, a rendszer is más, ezt értse meg, és politikáról mostantól egy szót se, az Istenit neki, mert abból megint baja lehet!

Az én szobámba költöztették be. Átmenetileg. Pedig a húgomnál több helye lett volna. Aztán hetekig panaszkodott, hogy nem tud aludni, mert vagy horkolok, vagy csemcsegek álmomban. Én meg azt nem akartam, hogy a körülötte terjengő acetonos-savanyú szagot bevegye a szoba, úgyhogy éjjel-nappal nyitva tartottam az ablakot.

Anyám jó munkát végzett az Öregen, néhány hónap alatt felhizlalta, és a gyógyszerek is javítottak rajta, egészen kisimult a bőre. Nem ivott, és nem beszélt a régi életéről. A még régebbiről sem. Csak a jövőről. Hogy jövőre lesz hetven, de még van öt jó éve, érzi, és úgy lesz, ahogy mondta, visszamegy dolgozni, de megkért, ez egyelőre maradjon köztünk. Bíró már nem lehet, ezt, mint törvényt tisztelő állampolgár akceptálja, de jogtanácsos még lehet. Irodát akart nyitni, de megtiltotta, hogy erről tájékoztassam az apámat, mondván, annyi ideje nincs, hogy őt is meggyőzze. Naphosszat az aktuális törvényeket, rendeleteket tanulmányozta, aztán vacsora közben elmondta, hogy miket változtattak meg ezek a gazemberek, és arra is volt mindig elmélete, hogy miért.

Az étkezőasztalt felújítattuk, de öregszagú maradt. Amikor az Öreg leült mellé, beleszippantott a levegőbe, és megállapította, hogy olyan, mintha itt lenne Mari. Amikor róla mesélt, már másmilyennek látta: számító és trágár asszonynak, aki számtalanszor becsapta. Kihasználta a zsibbadtságát, és előnytelen szerződéseket kötött vele. Megbánta, hogy nem vitte végig azt a kártérítési ügyet, de már nem tudott mit tenni, mert kicsúszott valamilyen jogvesztő határidőből. És abban is biztos volt, hogy a házában hagyott vagyontárgyakat már ellopták, és a kocsmában váltják pálinkára őket, úgyhogy Mari orgazda. Talán a bűnszövetkezet vádja is megállt volna a törvény előtt, de hogy ezt bizonyítani lehessen, vissza kellett volna mennie.

Szentestére anyám a szépnek mondott porcelánnal és az új étkészlettel terített, amit magának vett ajándékba, mert a régi – ahogy mondta — már vállalhatatlan volt a számára. Az asztalt a nagy damasztabrosz borította, így nem látszott belőle semmi, akár műanyag is lehetett volna, de a tudat, hogy ónémet, terítés közben üdvözült mosolyt varázsolt anyám arcára. Egyébként anyámnak az ünneppel kapcsolatban a családtagok felé is voltak elvárásai. Tőlem azt kérte, hogy zakóban legyek, és borotválkozzak meg végre. Az Öregtől meg azt, hogy ne bosszantson fel senkit, de főleg az apámat ne.

Az Öreg a vacsora végéig csendesen ült az asztalnál, csak egyszer hajolt hozzám azzal, hogy azért Mari küldhetett volna képeslapot.

Anyám és a húgom egész délután a konyhában pöszmögtek, magukra zárták az ajtót, gondolom azért, hogy az illatok se árulkodjanak, így a szokásos módon meglepődhettünk az ünnepi menün, ami minden szentestén ugyanaz: halászlé és mákos guba.  

*

Anyu szerint az arcom hibátlan, nincs mit elfedni rajta, csak a szememet fogja kiemelni, tetszeni fog, majd hozzátette, hogy a sminkelés művészet: egy szépen kifestett száj feltüzeli a hímeket, szóval, ha jobban belegondolunk, a sminkelés az előjáték része, és nincs is annál izgalmasabb, mint egy felizgatott férfit birtokolni, majd meglátom. Szerinte a piros száj úgy hat a férfiakra, mint a bikára a muleta.

Egyébként, anyu ritkán beszélt a szexről, viszont adott egy csomó könyvet, úgyhogy az elméletekről már mindent tudtam. A dolog gyakorlati részéről meg annyit árult el, hogy nem olyan csodálatos, mint egyesek állítják, főleg az elején nem, és mindig van következménye, szóval, nem árt közben észnél lenni.

Amikor a muletát említette, már tudtam, hogy most egy hosszabb beszélgetés elé nézünk. Lejjebb vette az alaplé alatt a gázt, és leültünk a konyhaasztalhoz. Színes bulvárlapokat terített elém, és azokban modellekről keresett olyan képeket, amiket lesifotósok készítettek, vagyis, nem beállított, agyonretusált testeket elemeztünk. Némelyik kép elég elmosódott volt, ez tény, de azt egyértelműen megállapítottuk, hogy a legjobban fizetett modelleknek egytől egyig kicsi a melle.

Azután az én melleimet tárgyaltuk ki. Azt tanácsolta, fogadjam el, hogy hozzám tartoznak, és döntsem el, mit akarok, mert vagy szégyellni fogom őket, amíg élek, vagy tudomásul veszem, hogy a mellbőségem alapján akár én is lehetnék trendi modell. Ha szégyellni fogom őket, görbe lesz a hátam. Erről is mutatott néhány rémes képet, majd egy tudományos cikket olvasott fel a kis mell-nagy mell problémáról. Végül összefoglalta a lényeget: minden nő mást akar, a nagy mellű kisebbet, a kis mellű meg nagyot — ilyenek vagyunk.

Többször félbe akartam szakítani, mert nem akartam, hogy elrontsa a szentestét, de mindig felemelte a mutatóujját, hogy most egy fontos rész jön, és olvasott tovább. Végül rákiáltottam, hogy hagyja már abba, de lepisszegett, hogy maradjak csendben, mert Zoli és a nagyapa az ebédlőben ülnek, és ez a téma nem rájuk tartozik, és egyébként is, viselkedjek. De az a helyzet, suttogtam, hogy már a tanáraim is Bélának hívnak. Vicces, ugye? Rám ragadt ez a rohadt név. Tudtad? És azt, hogy három osztálytársam már volt terhes? Még egy köztudottan AIDS-es lánynak is több fiúval lehetett dolga, mint nekem. Engem észre sem vesznek, mert a hímek először a melleket nézik meg. Így vannak programozva. Ha nincs melled, mennek tovább: nem létezel. Szóval hiába szép az arcom, meg hosszú a lábam, hiába vagyok trendi, jó fej vagy bármi, legföljebb arra várhatok, hogy valaki szánalomból lefektessen. Az egyik osztálytársam azt mondta, ha megtanulnék állva pisilni, nem kellene sorban állnom a női WC előtt. És nem nevetett. Egy éve fogamzásgátlót szedek, hátha egyszer úgy alakulnak a dolgok. Minden nap beveszem azt a rohadt gyógyszert, előírás szerint. De minek?

Anyu néhány nyugodt mozdulattal letörölte a szemem alatt szétkenődött festéket, aztán elővette a konyhaszekrényből a süteményekbe szánt rumot, és mindkettőnknek öntött, azzal, hogy úgy látja, most erre van leginkább szükségünk. És mielőtt bármit mondhattam volna, újra töltött.

Apu mindent tud. A múlt hónapban időpontot kértem egy plasztikai sebészhez, és megkértem, hogy kísérjen el, de ez maradjon a kettőnk között. Az orvos nagyon szimpatikus volt, felvázolta az előttem álló lehetőségeket, ki is választottuk az implantátumot. Beszéltem olyan lánnyal is, aki már túl van rajta. Tudom, hogy utána sokáig fájni fog, de nem érdekel. Apu a szerződés aláírásához kellett, mert drága a műtét. Én eldöntöttem, hogy ha nem ad rá pénzt, lopni fogok, mert inkább leszek tolvaj, mint Béla.

„Amit a természet nem adott meg, azt az orvostudomány megadhatja.” Látod, itt a klinika hirdetése, egész oldalas. Hitelt is lehet a műtétre felvenni, kedvező kamatozással, szóval, minden elő volt készítve, mutattak egy filmet a beavatkozásról, tájékoztattak a lehetséges kockázatokról, bemehettünk a műtőbe is, és egy nővérke minden kérdésünkre válaszolt, szóval, nagyon profi a társaság, és diszkrét. Szegény apu pironkodva motyogta, hogy nem gondolta volna, hogy a mellem egyszer a tenyerében lesz. Akkor mondta, amikor az orvos a kezébe adta az implantátumot, hogy ő is megtapasztalja, mennyire valódi élményt ad a tapintása. Apu azt mondta, hogy a szerződést itthon, nyugodt körülmények között áttanulmányozza, és utánanéz a dolognak máshol is, mielőtt elkötelezné magát. Tudod, milyen! De szerintem, ma a Jézuska melleket hoz.

Anyu visszacsavarta a rumosüvegre a kupakot, megkóstolta a halászlét, aztán egy dobozt vett elő a konyhaszekrény egyik fiókjából, tele mindenféle krémmel, szemfestékkel, rúzzsal, szájfénnyel. Elkezdtünk sminkelni, mert anyu szerint minden nőnek jár a kényeztetés, és az ünnepi hangulathoz a jó smink is hozzátartozik. Arra kért, hogy üljek kényelmesen, lazítsam el az izmaimat, és egyenletesen vegyem a levegőt, mert a szép smink titka a hibátlan alapozás.

Az ecset csiklandozott, még fel is nevettem, hogy csak te látsz így szépnek, anyu, az utcán azt kiabálnák utánam, hogy itt van, megjött Béla bohóc! Anyu hirtelen abbahagyta az arcpír felhordását, mert az ajtón fojtott hangú szóváltás hangjai szűrődtek be. Meddig fogsz még rajtunk élősködni? A hétszentségit neki! Aztán végigmért, elégedetten bólintott, és megállapította, hogy megérkezett apu, és mindjárt az asztalhoz ül, szóval sietni kell, mert nincs veszélyesebb három éhes gyomorral poharazó férfinél.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/tortetok-2″] A szerzőről[/button]