Patik László: Egy tücsök – 3.

Korábbi részek

            6.

A részeg állat hagyta, hogy rózsaszínű masnit kössünk a nyakába. Vagy észre sem vette. Péter előtte pálinkával kínálta, kapott vagy fél litert. Az meg unott képpel belefetyelte, aztán elaludt. Álmában csuklott, és büdös is volt. Terveztük, hogy megfürdetjük, még sampont is szereztem a szállásról, de Péter aggódni kezdett, hogy kihullik a szőre, és akkor hogy fog kinézni. Ebben volt valami, mert itt-ott már amúgy is csupasz volt. Egy ládába raktuk. A ládát becsomagoltam, aztán átkötöttük piros szalaggal. Péter hatalmas betűkkel festette rá, hogy Hannának. A csomagot egy talicskán a gyógyszertár melletti házhoz toltuk. Az udvarból gyerekzsivaj hallatszott. Idős, kopaszodó férfi nyitott kaput. Péter útközben mesélt róla, azt mondta, ne ijedjek meg tőle, fél lába van, egyébként rendes ember, gyógyszerész, néha üzletel vele, sajnos, sóher. Pipa lógott a szájából, és két lábbal állt a földön. Nem találkozott a tekintetünk, mindig a fejem fölé nézett. Én meg a lábait néztem, találgattam, melyik a mű. Vártam, hogy elinduljon. Péter is arra várt, mert szűk volt a kapu, így nem fért el mellette a talicska. Szervusz, Lajos bá, hát eljött ez a nap is, üdvözölte Péter, és megemelte a talicskát, hogy betolja a kertbe. De Lajos bá nem mozdult, és nem szólt semmit. Nagy a doboz, ugye? Nehéz is! Hannának lesz. Bemehetünk? Elaludt a dohány, az öreg a kapufélfához ütögette a pipát, aztán újratöltötte, gyufát vett elő, és megint meggyújtotta. Péter leeresztette a talicskát. Ne csinálja már, pont ma, azt mondta, bármikor jöhetek, emlékszik? Azt is hozzátette, hogy drága ajándékot hozott. Lajos bá megköszörülte a torkát, de továbbra sem szólt semmit, és nem is mozdult. Prospektusból rendeltem Párizsból, hazudta Péter, most hozta a postás. Hogy ezt miért mondta, nem tudom, de nem hatotta meg a gyógyszerészt. Útközben mesélt Zsuzsáról is, akit végül Lajos bá vett el. Azt mondta, szép, vékony lány, szeplős, és ügyes. Az esküvőn indult meg a szülés, még a menyasszonytánc előtt, úgyhogy veszteséges volt a lagzi, Hanna egy kicsit korábban jött, mint kellett volna, van ilyen. Zsuzsa sem tudja, mi van benne, dünnyögte Péter, és a cipője orrával megütögette a dobozt. Lajos bá megszívta a pipáját, majd hosszan fújta ki a füstöt, egyenesen Péter arcába. Ne izguljon, nem lopott, kifizettem, közölte Péter, majd rám nézett, hogy erősítsem meg, amit mondott. Bólintottam. Egyszerűbb volt bólintani, mint elmagyarázni, mi van a dobozban. Lajos bá, tudja mit, legyen közös az ajándék, az anyagi részét meg is beszélhetjük! Legyen fele-fele, úgy igazságos, az egész volt húszezer. Egy labda gurult a kapu felé, Lajos bá észrevette, lábbal felvette, jobbal is, ballal is dekázgatott, aztán visszarúgta a gyerekeknek. Péterre néztem, meg akartam kérdezni, melyik lába mű, mert szerintem egyik sem, de kérdésével megelőzött. Hallottad, hogy nyikorog? Időnként olajoznia kell, súgta, közben betolta a talicskát a kertbe. Legalább egy tucat gyerkőc kíváncsiskodott, mi lehet Hanna ajándéka. Nem volt szép látvány a spániel, amikor kifordítottuk a ládából. A nyelve kilógott, csorgott a nyála, a hátán fekve horkolt. Hannácska felsikított, és azt zokogta, hogy nem ilyen kutyusra gondolt. Péter mellétérdelt, nyugtatta, hogy nem döglött, csak részeg, ha kijózanodik, viheti sétálni, csodálni fogja mindenki. Hanna, mintha nem is hallotta volna, csak zokogott. Péter tovább rontotta a helyzetet, azt mondta, ha így nem tetszik, kitömeti szalmával, és lesz belőle egy szép plüsskutyus, választhat. A lányka rávetette magát a kutyára, átölelte, szorította, ahogy csak bírta, és még hangosabban bömbölt. Péter elégedetten mosolygott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megszereti! Lajos bá a vállára tette a kezét, és egy fejmozdulattal jelezte, hogy menjen utána. Bementek a házba, de résnyire nyitva maradt az ajtó, így kiderült számomra, hogy Lajos bá nem néma. Na, idefigyelj, Péter, nem örülök, hogy itt vagy, tudod! Hannának ma születésnapja van, rendben, mégiscsak a tied, eltűrlek. Négy évig felé sem néztél, ez a te dolgod! Lemondtál róla, nekem megérte, került, amibe került, szép lányom van! Most beállítasz, ajándékot hozol. Majd visszaviszem. Te meg szép csendben most elmész, és nem akarlak itt látni többé! Megértetted?

7.

Az ékszerdobozban egy gombostűvel átszúrt tücsköt találtam. Eredetileg gyűrű lehetett benne. A tű elrozsdásodott, a tücsök egyik csápja letört. Minden bizonnyal rossz dobozt hoztam el. A tücsök nem lehet kincs, gondoltam, visszamegyek, tisztázom.

 Nagymama a fésülködőasztal előtt ült. Nem vett észre, nem nyikordult meg az ajtó, amikor benyitottam. Meztelen testét nézegette a tükörben. A nyakát simogatta, meg a mellét, majd a ráncait vizsgálta, figyelte, mikor simább az arcán a bőr, ha mosolyog, vagy ha közönyös. Aztán az éjjeliszekrényéből egy üveg pálinkát és egy poharat vett elő. Egy ideig az üveg kinyitásával bajlódott, végül sikerrel járt, töltött, és egy hirtelen mozdulattal a szájába borította a szeszt. A ráncokra gyakorolt hatását vizsgálhatta, mert megint a nyakát kezdte simogatni. Már a mellén járt a keze, amikor észrevett. Hirtelen a hajába túrt, zavartan nevetgélni kezdett, elnézett mellettem. Visszacsoszogott az ágyhoz, és befészkelte magát. Úgy tett, mintha nem vett volna észre. Aztán meglátta a kezemben a dobozt. Majd megtanítom kopogni, jó? Csókolom, suttogtam. Visszahozta a gyűrűt, mi? – kérdezte. Nem kellett volna elfogadni. Tudtam, hogy ez lesz, rajtam fog keresni egy gyűrűt, amit sosem láttam. Kárörvendő volt, a gyűrűt elnyújtva, furcsán ejtette. Mit? – kérdeztem megilletődve, de nem hallott meg, legalábbis nem mondott semmit, csak nevetgélt meg bólogatott. Hosszú idő telt így el, kínomban mosolyogtam. Mintha azt akarta volna, hogy kössünk egyezséget, ő nem beszél a gyűrűről, én meg hallgatok mindarról, amit az előbb láttam. Tegye vissza! Ezt nagyon határozottan mondta, és a fiókra mutatott, ahonnan előző nap kivette a dobozt. Aztán megkért, hogy a szekrény tetejéről vegyek le egy üveg befőttet. Megkívántam a cseresznyét, mondta, de ezt már kedvesen, és mutatta, melyik üvegre gondolt. Nem bántam, hogy témát váltott. Letörölte az üvegről a port, egy ujjával áttörte az üveg szájára feszített celofánt, és kivett a befőttből egy szemet. Komótosan lecsöpögtette, vigyázott, hogy minden csepp visszahulljon az üvegbe. Aztán bekapta, és lassan, élvezettel szopogatta. Csak amikor rágni kezdte, akkor nyújtotta felém az üveget, hogy vegyek én is. Nagyon finom, a fél falu a csodájára jár, nem az én érdemem, örököltem a receptet, kóstolja meg nyugodtan, s közben bólogatott és jóságosan mosolygott.

 Nem kellett volna elfogadnom. Amikor a számba vettem, azonnal elzsibbadt a nyelvem is, meg a szájpadlásom is. Az egyik titka a pálinka, mondta. Bitangerős szeszben állt a gyümölcs. Köhögni kezdtem. A magot a tenyerembe köptem, de kicsúszott, koppant a padlón. A Nagymamára néztem, hogy észrevette-e. A szeme se rebbent. Gondoltam, nem követek el túl nagy illetlenséget, ha észrevétlenül berúgom az ágy alá. A másik a mag, mondta és lenyelte, ami a szájában volt. Lenyalta az ujjait, aztán megint kivett egy szemet, felém nyújtotta az üveget, és megkérdezte, hogy ízlik-e. Megmondtam az igazat, hogy nekem túl erős, nem kérek többet, köszönöm. Kinevetett. Öregasszonynak édesség, a lánnyal meg jót tesz, kihajtja belőle a gyereket. Tíz perc, és véres lesz a lába között a nadrágja. Kis kellemetlenség, de még mindig jobb, mintha úgy maradna. Na, kér még egyet? Ezt egészen hangosan kérdezte. Kinevettem. Megrántotta a vállát, a háta mögé igazította a párnáját, ült az ágyban, törökülésben, maga elé vette az üveget, és ette a cseresznyét, az egyik szem után a másikat. Mintha mondani akart volna még valamit, de meggondolhatta magát, hallgatott. A pálinka égeti az ember száját, értem, de mi a mag titka? Az igazság az, hogy zavart a nagy csönd. Elmosolyodott. Lassan megrágta, ami a szájában volt, majd lenyelte. Aki nem nyeli le a magot is, azt pokolian meghányatja. Majd nevetni kezdett, de úgy, hogy csorogni kezdett a könnye. Hasra vágtam magam, és bemásztam az ágy alá, ami rázkódott a Nagymama nevetésétől. A tenyeremmel tapogattam a padlón port. Ekkor nyitott be Péter. Hát te, mit keresel, sziszegte. Egy cseresznyemagot, suttogtam kétségbeesetten. Nem volt időm hihetőbbet kitalálni, gondoltam, az igazság a legegyszerűbb. Te tudod, súgta, miközben leguggolt mellém. Ott van egy, mondta, és az egyik ágylábhoz mutatott. Megkönnyebbültem, meg sem töröltem, bekaptam, és nyeltem egy nagyot. Péter csodálkozva nézett. Ott meg egy másik, majdnem rátenyereltél, látod? Az frissebbnek tűnik! Csúnyán rászedett az öreglány. Először nevettem, de aztán folyni kezdett a könnyem. Törölgettem, mert nem akartam, hogy Péter lássa. Na, gyere, ne zavarjuk a Nagymamát! Felém nyújtotta a kezét, és kihúzott az ágy alól. Nagymama fölényesen mosolygott. Üvölteni kezdtem, ahogy a torkomon kifért. Azt hiszed, néma? Péter betapasztotta a tenyerével a számat, és azt súgta, hogy halkabban, halkabban, meg hogy mi bajom van, és hogy legyek tekintettel a Nagymamára! Amikor sikerült kiszabadulnom a szorításából, tovább üvöltöttem. Még hogy nem tud felkelni? Ezt nézd! Megfogtam az öregasszony karját, és lerántottam az ágyról. Nem állt ellen, zsákként zuhant a földre. Mozdulatlanul feküdt. Arccal a padlónak, a keze hátracsavarodva. Péter ijedten a karjába vette, és visszaültette az ágyra. Megigazította a párnáját, ujjaival megfésülte a haját, kezeit a combjára fektette. Suttogva kérdezte, ugye nincs semmi baj, Nagymama? Nagymama meg meztelenül ült, törökülésben, bámult maga elé, mint rendesen. Mindketten az arcát néztük, én láttam, hogy mosolyog, Péter meg nem látta. Ezt egy pofonból tudtam meg.

                                                                        8.

 A következő éjjel is találkoztam Karolinával. Hálóingben volt. Később meztelenül is láttam. Szépen kifestette az arcát. A szépség is vonzza szemet. A csúnyát lopva nézi az ember, a szépet meg irigykedve. Behívott a szobájába. A padlón pletykalapok meg ruhák hevertek. Van olyan, hogy valaki csak önmagának lehet szép –, és egy címlapon egy manökenre mutatott. Azt olvasta róla, magányos szegény. A szép nőktől félnek a férfiak. Ez sajnos tény. A magánytól meg a nők. Ez is. Elárulta, hogy nappalra sohasem sminkeli magát, még alapozót sem rak fel, éjszakára viszont úgy sminkel, mint egy modell. Nappal hentes, éjjel nő.

Felültünk az ágyra, és a divatról kezdtünk beszélgetni. Törökölésben ült, hátát egy párnának támasztotta. Megkérdeztem, ismeri-e Péter nagymamáját, gondoltam, őt utánozza. Azt mondta, ha lehet, Péter nevét többé ne ejtsem ki előtte. Halkan mondta, nem nézett a szemembe. A Nagymamával nem találkozott soha, csak hallott róla, úgy tudja, néhány éve megütötte a szél, néma, és egy öregasszony, Vera nővér gondozza, szívességből. Kopogott, majd belépett a szobába a professzor. Kabát meg kalap volt rajta, a kezében egy kopott utazótáska. Meglepődött, hogy ott talált, zavartan mosolygott. Megpuszilta a feleségét, ekkor meg én mosolyogtam zavartan. Biccentett felém, majd kiment. Nem illünk össze, mondta Karolina, de sosem fogom elhagyni. Valamilyen konferenciára indul, nem mennék vele, igaz, nem is hív. Lehetetlen egy alak, ismered. Ha angolul mond verset, elmúlik a beszédhibája, akkor olyan, mint Belmondo volt negyven évesen.

Majd Karolina megkérdezte, hogy kifessen-e, és mutatott egy képet egy színésznőről. Azt állította, hogy én is olyan leszek, vagy még szebb. Egy dobozt húzott ki az ágya alól, tele mindenféle krémmel, szemfestékkel, szájrúzzsal. Vizsgálgatta az arcomat. Szép, csak a szempilládat kell visszavágni fele hosszúságúra, sajnos, töredezik a vége, ez bizonyos vitaminhiányra utal, igaz, utána már nem nő meg, de jól tartja majd a műpillát, ne izguljak, Párizsban már a rövidre vágott a trendi, és mutatott erről néhány rémes képet. Abban maradtunk, hogy csak arcfestés lesz. Kérte, hogy üljek az ágyra, lazítsam el az izmaimat, csukjam be a szemem. Elmesélte, hogy gyerekkorában egyszer csokoládét nyelt félre, és egy ideig nem kapott levegőt, azóta nem eszik édességet. Ennek örül, mert nem kell folyton fogyókúráznia, és megkérdezte, én hogy állok az édességgel. Kellemes volt, ahogy az ujjai begyével simogatott. Azt mondta, nincs rajtam hiba, nincs mit elfedni, csak a szememet fogja kiemelni, tetszeni fog, és hozzá tette, hogy a sminkelés művészet, önkifejezés. Minden ecsetvonást éreztem, csiklandozott. Hallottam a szuszogását. Néha sokáig nem vett levegőt, máskor meg szinte kapkodta. Aztán nem éreztem semmit, azt hittem, új színt kever. De egy nyögést hallottam, és hirtelen belemarkolt a vállamba, ekkor persze kinyitottam a szemem. Dőlt róla az izzadtság, rémülten kapkodta a levegőt. Ekkor jajdult fel először. Hálóinge a testére tapadt, igyekezett tőle megszabadulni, mintha ez lett volna a legfontosabb. Segítettem neki, ha úgy vesszük, én vetkőztettem le. Meztelenül feküdt az ágyban. Akkor láttam először táguló nőt. 

Nem volt manökenalkatú, különösen a combja vastagsága lepett meg. Kereste a pózt, amelyben a fájdalom leginkább elviselhető. A hátára feküdt, felhúzta a térdeit és belemarkolt a lepedőbe. Amikor enyhült a fájdalom, az ablak felé mutatott, hogy nyissam ki, mert nehezen kap levegőt. Majd kiabált, hogy ezt nem fogja kibírni, szét fog lent szakadni, csináljak már valamit. Megszorította a karomat, hogy érezzem én is, mit kell kibírnia. Amikor jött az újabb fájás, összeszorította a fogait, és csak halkan nyögött, folyt a könnye, s azt suttogta, hogy bele fog halni. Később könyörgött, hogy hívjak mentőt, és szóljak már valakinek.