Patik László: Egy tücsök – 2.

1. részlet

3.

Emma néni szava járása volt a „biztos pénz”. Négy évig volt az osztályfőnököm. Mindenki szerette. Azt is gyakran hajtogatta, hogy a tesztek helyes kitöltésén túl a legfontosabbra feltétlen meg akar minket tanítani. Ezt a legfontosabbat az utolsó év utolsó órájáig halogatta. Akkor a fiúkat kiküldte focizni, azzal, hogy ne törjék össze magukat, ha lehet. Majd becsukta a terem ajtaját, a táskájából egy koromfekete nyuszit vett elő, és elengedte, hadd szaladgáljon. Mi meg sikoltozva kergettük a padok között. Szerencsétek van lányok, vemhes, pedig csak úgy találomra választottam ki. Nem vigyázott magára. Ölébe vette a riadt nyulat, gyengéden simogatta, főleg a hasát. Mi is tapogattuk, ahol értük. Az igazság az, hogy semmit sem éreztem, de hevesen bólogattam, hogy igen, valamit érzek. Emma néni is bólintott, hogy akkor rendben van, meg még valamit a természet csodájáról is mondott, a fogantatásról, aminek nem mindig örül az ember. Aztán megkért, hogy hozzam ki a szertárból azt az üres akváriumot, amit üveglappal lehet lefedni. Hamarosan abban ugrándozott a nyuszi. Nevettünk, amikor bogyózott. Emma néni a zsebéből egy marék vattát vett elő. Étert locsolt rá egy üvegből, majd bedobta az akváriumba, és letakarta. Ez nem játék! Embert is elkábíthat! Ha avatatlan kezekbe kerül, méreg, otthon meg ne próbáljátok! Szótlanul néztük a hatást. Nem sokáig ugrált a nyuszi, lefeküdt, a lába még egy darabig mozgott, aztán csak szuszogott. Nyitva a szeme, de alszik, lehet, hogy narkózisban is álmodik, ezt persze nem tudjuk biztosan, tudományosan nem bizonyított. Érdekes kutatási terület lehet, még fehér folt. A tanári asztalt nejlonnal terítette le. Az akváriumból óvatosan kiemelte az állatot, és a nejlon középre fektette. Gumikesztyűt húzott, és megkérdezte, hogy kik lesznek a segítői. Senki sem jelentkezett, úgyhogy kijelölt engem, meg a Tóth Verát, és kiosztotta a feladatokat. A nyuszit a hátára kellett fektetni, és le kellett fogni, nehogy „beavatkozás” közben véletlenül megmozduljon, mert az végzetes lehet. Úgy kellett fogni, hogy a „nyílása” minél tágabb legyen. Minden emlős egyforma. A lényeg ugyanaz. Kezdhetjük? Bólintottam, mintha tudtam volna, mi fog történni. Vera is bólintott, de ő elfordult. Emma néni jobb keze mutatóujjával benyúlt a nyuszi „nyílásába”, valamit keresett, közben magyarázott. Most már értitek, miért küldtem ki a fiúkat, ugye? Nyugodjatok meg, az állat semmit sem érez, a végén majd felébred, egy darabig kába lesz, legfeljebb nem fogja érteni, mi történt vele, és Emma néni még hozzátette, hogy az embert ilyen esetben nem altatják el. Majd nyugtázta, hogy megvan, amit keresett, és kihúzta az ujját. Helyette egy kanalat dugott be. Éreztem, hogy a nyuszi lába megrándult. Vera is érezte. Észrevettem, hogy vér szivárog a nyílásból, szólni is akartam, de Emma néni megelőzött, azt mondta, látja, de nem foglalkozott vele, másra koncentrált. Tapasztaltan forgatta a kanalat, kereste, amit az előbb már megtalált. Vera elfehéredett, azt gondoltam, elájul, kapkodta a levegőt. A vér a nyúl alá folyt, gyorsan beterítette az asztalt, megállíthatatlanul terjedt a széle felé, végül lecsöpögött a földre. Majd eláll, mondta Emma néni higgadtan, a vérlemezkék befoltozzák a sérült erek falát, emlékeztek rá, tanultuk, csak idő kell hozzá. Megmutatta, amit kikanalazott. Akkora volt, mint egy szem cseresznye. Még nem nyuszi. Ebben a stádiumban nagyjából egyformák vagyunk. Aztán ki erre, ki arra. Látjátok, milyen a színe? Mozog. Már szürkül. Lányok, most már mindent tudtok, mehettek.

 4.

 Másnap reggel egy pórázt akartunk kölcsönkérni Péter valamelyik rokonától. A falu másik végébe indultunk. Először gyalog mentünk, később, a kisboltnál felültünk egy biciklire, amit a gazdája támasztott a kirakathoz. Péter ült elöl, én mögötte ültem a csomagtartón, a derekába kapaszkodtam. Az egyik kezével elengedte a kormányt. Azt mondta, a bicaj az övé, pedig lopta. Arra is emlékszem, ki támasztotta le. Péter azt mondta, pattanjak fel hátra, aztán teljes erejéből tekerni kezdett, én meg folyton hátranéztem, követnek-e. Ő meg nyugtatott, hogy ne izguljak, tegnap átutalta a vételárat. Majd elmagyarázta a banki utalás előnyeit, azt, hogy nem baj, ha nincs az embernél pénz, a fizetést máshogyan is lehet rendezni. Egy kátyú vetett véget az eszmefuttatásnak. A bicikli kereke összetört, a bokám kifordult, a karom vérzett. Péter a hátára vett, és az orvoshoz vitt. Útközben tovább ecsetelte a banki átutalás egyéb előnyeit, nem tudom, miért gondolta, hogy érdekel, talán csak így akarta elterelni a figyelmemet a fájdalomról. Majdnem sírtam.

A váróteremben senki sem volt. Péter benyitott a rendelőbe. Sérültet hoztam, hadarta. Az orvos idős, szemüveges férfi, fehér köpenyben, fonendoszkóppal a nyakában. Az íróasztalánál ült, valamit írt, fel sem nézett. Bevetted a gyógyszert? – kérdezte Péter, mire az orvos megkérdezte, hogy milyen gyógyszert, és feljebb tolta az orrán a szemüveget. Péter óvatosan lecsúsztatott a hátáról, az orvoshoz lépett, megfogta a csuklóját, és pár másodpercig az órájára nézett, majd megcsóválta a fejét, és megkérte, hogy feküdjön fel a vizsgálóasztalra. A doki szót fogadott. Én leültem egy székre, és nézegettem a sebeimet. Pokolian fájt a bokám, arra gondoltam, biztosan elszakadt benne valamelyik szalag. Néhány éve problémája volt az alkohollal, nyugtatgatott Péter, de már egy kortyot sem iszik, biztos keze van. Azt hiszem, ezt csak azért mondta, hogy legyen mit megerősítenie az orvosnak. Aztán megmérte a vérnyomását, meghallgatta a szívét. A gyógyszerszekrényből néhány pirulát készített ki, úgy tűnt, tudja, mire van szükség, és egy pohár vizet nyújtott az öregnek, aki megigazította a szemüvegét és megkérdezte, ki a beteg. Péter rám mutatott, ő az, Szutyok. Utáltam, ha így szólított, csak ő nevezett így, és nem is tudom, miért, hiába tiltakoztam ellene. Szláv hangzása van, nem túl gyakori név errefelé. Szóval, maga a következő, állapította meg a doki, és nyújtotta felém a kezét. Azt hittem, be akar mutatkozni, úgyhogy mosolyogva nyújtottam a kezemet, de nem szólt semmit, csak rázta-rázta. Péter azt mondta, hogy tiszta és világos gondolatai vannak általában, de néha megakad. Ilyenkor azt hiszik, keresi a megfelelő kifejezést, de nem, leragad egy szónál, vagy egy gesztusnál, és ez annyira lefoglalja az agyát, hogy minden mást háttérbe szorít. Ez jó darabig eltart, aztán hirtelen vége lesz. Így történt, egyszer csak elengedett. Hozz fertőtlenítőt, meg sebtapaszt, utasította Pétert, majd visszaült az asztala mögé és folytatta az adminisztrációt. Péter kezelte le a kisebb sebeket. Aztán az orvos leült velem szemben egy székre, szemüveget cserélt, az ölébe vette a kifordult bokámat, majd némi szemrevételezés után azt mondta, ne izguljak, csinált már ilyet, igaz, régen. Aztán egy rántással helyre tette az elmozdult ízületet. Nem fájt. Na jó, ez nem igaz, de egészen jól tartottam magam. Végül bekente a bokámat valami hűsítő krémmel, és javasolta, hogy pihentessem. Péter megköszönte a segítséget, és a hátára vett. Már a váróterem ajtajánál jártunk, amikor a doki utána kiáltott: És te hogy vagy, szeded a gyógyszert? Szedem, apa, kiáltotta vissza, szedem hát.

Péter a hátán vitt a szállásra, pedig az úgy fél órára volt a rendelőtől. Lassan haladtunk, útközben csak szuszogott, dőlt róla a veríték. Úgy összeizzadtunk, hogy a szálláson át kellett öltöznöm. Azzal váltunk el, hogy akkor ő most elintézi végre a pórázdolgot, utána visszajön, addig ne álljak lábra.

Legközelebb az éjszaka közepén láttam, amikor kirángatott az ágyból, hogy most azonnal menjek vele, mert valakinek be akar mutatni.

                                                                       5.

Bagoly bácsinak csúfolják. Ő a falu legokosabb embere. Kicsit furcsa. Azt hiszem, minden faluban van egy-két kicsit furcsa ember. Egy ideig Oxfordban tanított, irodalmat. Állítólag honvágya volt, azért jött vissza, de mondanak mást is, itt falun nem kell mindent elhinni. Most fordít és könyveket ír. Az apád bízott meg, hogy keressek egy jó tanárt, nehogy elfelejtsd, amit eddig tanultál. Professzor. Elég jó, nem? Felterjesztették valamilyen díjra is. Majd kérdezd meg melyikre, szívesen beszél róla. Szerencsés vagy, hogy elvállalt. Óránként ezret kér, apádnak kettőt mondtam. Valami nekem is jár, de ezt ne mondd el neki! Matekot fog korrepetálni, amennyi neked kell, annyit ahhoz is ért. Apád úgy tudja, matematikus. Ő meg úgy, hogy apád ragaszkodott hozzá. Nappal alszik, éjjel dolgozik, úgyhogy minden nap éjféltől egyig itt leszel. Jó fej, majd meglátod, néha beszélgetek vele, néha üzletelünk is, fizetőképes. Mindezt éjszaka, egy kiszáradt árokban hasalva suttogta Péter. Álomból ébredve nem ellenkezik az ember. Még csak nem is kérdeztem semmit. Pizsamára vettem a ruhát, hogy azzal is időt nyerjek, mert Péter azt hajtogatta, hogy siessek már, elkésünk. Az árokban mellette hasalva vártam, hogy bemutasson végre annak a valakinek. Szemben állt Bagoly bácsi háza, az ablakain fény szűrődött ki. Péter az órájára nézett, felállt, leporolta a ruháját. Na, Szutyok, mindent tudsz, mehetünk, kezdődik a matek. És elindult a bejárat felé. Bekopogott. Egy frissen borotvált, középkorú, öltönyös úr nyitott ajtót. Vörös volt a haja. Péter kezet fogott vele, és csak annyit mondott, meghoztam, ő az, és rögtön sarkon fordult. A professzor bólintott, és intett, hogy menjek be. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és bementem.

A házban precíz rend fogadott, fényárban úszott minden helyiség. A szobában, ahova bekísért, könyvek álltak halomban és egy hatalmas íróasztal, mögötte két szék, mutatta, melyikre üljek le. Magának, magamról csak annyit, irodalmár vagyok. A szavak közötti szünetekben mindenféle hangot hallatott, néha, mintha rágcsálna valamit, néha meg nyelvével a szájpadlásán kalandozva elkottyantotta magát. Vagy a nyelvét a felső fogsora elé pöndörítve, mintha gyors egymásutánban egy szuszra azt ismételgette volna, hogy du, du, du. Szóval, ennyi minden történt a szavak közötti szünetben, de igazán mulatságos az volt, ahogyan a szavakat kiejtette. Raccsolt. Az íróasztalon egy megsárgult nyolcadikos matematika-munkafüzet hevert. A címkéjén a professzor neve gyöngybetűkkel. A 8. b-be járt. Találomra kinyitottam, a lap alján egy bejegyzés piroslott: itt mindenki hülye. Megkérdeztem, hova járt iskolába. Nem válaszolt. Kockás lapokat tett elém, majd a fiókban kezdett kotorászni. Egy grafitceruzát vett elő, nem találta elég hegyesnek, kihegyezte. Megkérdeztem, hogy ment neki nyolcadikban a matek. A válasza az volt, hogy a faluban csak egy iskola van, úgyhogy oda. Újra a fiókban matatott, egy piros ceruzát húzott elő, megvizsgálta a hegyét, elégedett volt vele, leült mellém. Kinyitotta a munkafüzetet az első oldalon, ahol példák voltak, és rábökött az elsőre. Megkérdeztem, hogy az egész feladatot írjam-e le, vagy csak a megoldást. Erre közölte, úgy emlékszik jól, talán dicséretet is kapott. Annak idején nyolcadikban tanulták azt, amit manapság az ötödikben. Nem árultam el, hogy egy hónapja második lettem az országos matekversenyen. Mielőtt elkezdjük, meginnék egy csésze teát, gondoltam, kellene egy kis koffein, hogy nyitva tartsam a szemem. Megkérdeztem a professzort, ő inna-e. Azt mondta, csak a megoldást, de utána bólintott. Kimentem a konyhába. Fogadni mertem volna, hogy egyedül él, de a mosogatóban két teríték ázott. Biztos az anyjával lakik, gondoltam, vagy vacsoravendége volt, de erre végül is nem kérdeztem rá. Megittuk a teát, leírtam néhány feladat megoldását, majd megállapítottuk, hogy milyen gyorsan elszállt ez az óra, és megállapodtunk, hogy ma éjfélre jövök.

Kifelé menet az előszobában egy nagyon szép, fiatal nővel találkoztam. Hálóingben volt. Észrevette, hogy meglepődtem, bemutatkozott, azt mondta, ő Karolina, a professzor felesége. Majd mosolyogva hozzátette, hogy ezt nekem mondta így először, annyira friss még a dolog, csak néhány órája írták alá a papírokat, és büszkén mutatta a karikagyűrűjét. Tényleg szép volt. Akkora volt a hasa, mint egy dinnye. Észrevette, hogy bámulom. Megsimogatta, mosolygott, és azt mondta, van ilyen, mással is előfordult már, meg hogy később lesz közös gyerek is.