|
EGYÉB |
||
| Hannának keresek egy kicsi tacsit. Spániel is megfelel! Fényképes ajánlatokat várok. (Húszezer forintig!) zsuzzsa@freemail.hu | Rántani való házinyúl, élve, vagy vágva, kívánság szerint. 1200 Ft/db. 06-30-383-228 (Emma néni) Ugyanitt matematika korrepetálás is. | |
| Megélhetést biztosító ház eladó. Bontását/felújítását reális áron vállalom. Érd.: Lélegzet Péter (06 20) 32-929-32 |
ÁLLÁS: |
|
| Temetkezési vállalkozó jogosítvánnyal rendelkező munkatársat keres. Cím a kiadóban. Jelige: „Varjú” | ||
| Szép, egyéniségedhez illő sminket szeretnél, de nem tudod, hogyan kezdj neki? Szeretnéd megtanulni a praktikákat? Karolina segít! hEntEs@invitel.hu | Tapasztalt gyerekfelügyelőket keresek! Részletek: www.nyaraltatásfalun.hu | |
| Minden könyv 1000 Ft! Ritkaságok, tankönyvek, albumok, Párizs, Modigliani, stb. Gyere, és válogass! T: 06 30 412 512 | A Bagoly-ház Étterem hétvégi ajánlata: Szűzpecsenye, ahogy Lajos bá szereti. Cseresznyebefőtt pálinkában, ahogy Vera nővér szereti. Asztalfoglalás: 06 40 876-876 |
1.
A meghirdetett házat ismertem. Naponta elbicikliztem mellette, azt hittem, lakatlan. A kapuja bedőlt, az udvarban derékig ért a gaz. Péter ötlete volt, hogy menjünk be, azt mondta, mutat bent valamit. A zsebében volt a bejárat kulcsa. Az előszobát raktárnak használták, mindenfelé könyvek tornyosultak, úgy tűnt, azokkal dúcolták alá a plafont. Péter megállt az egyik szoba ajtaja előtt, megköszörülte a torkát, kopogott, és rögtön be is nyitott. Csókolom, Nagymama, suttogta. Nem kellett volna bemennem. Vagy, amikor láttam, hogy mi van bent, rögtön ki kellett volna jönnöm. E helyett leültem egy kopott fotelra, és úgy tettem, mintha hozzá lennék szokva, hogy ágyban üldögélő meztelen nagymamát látogatok. Az öregasszony törökülésben ült, a hátát egy párnának támasztotta. A szája nyitva volt, a szeme csukva, a bőre szép fehér, alig ráncos, szinte átlátszó. A tenyerei a combjain pihentek, az ölében elterebélyesedett a szőrzet. Akkor láttam először meztelen öregasszonyt. Péter a fülemhez hajolt és belesúgott – abban a szobában Péter valamiért csak suttogva beszélt – azt hittem, tudod, a faluban mindenki tudja, már tíz éve csak így ül, némán, majd megszokod. Aztán benézett az ágy alá, a dunyhába túrt, és halkan megkérdezte, hogy hol van a spániel. Nagymama az ajtó felé mutatott.
Péter kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Utána indultam. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Nagymama megszólalt. Péterke, miért nem szóltál, hogy vendég is jön? Rendbeszedtem volna a frizurámat. Kinyitotta a szemét, zavartan simítgatta a tincseit, aztán kikelt az ágyból, a fésülködőtükör elé ült, és egy kopott kefével a gubancokat tépkedte a hajából. Szorongattam a kilincset, nem tudtam lenyomni, a régi szerkezetben valami beakadhatott. Azt reméltem, rosszul lát, és nem vesz észre, úgyhogy mozdulatlan maradtam. Úgy vettem a levegőt, hogy a mellkasom se nagyon mozogjon. Aztán felém fordult. Nem tudtam elnézni mellette. Vagyis el tudtam volna, de a csúnyaság vonzza a szemet. Maguknál ez családi szokás, mi? Hallgatni, ha valami nem tetszik? Hozzám lépett, és megsimogatta az arcomat. De csinos a pofikája! Mi van, elvitte a nyelvét a cica, vagy nem tanították meg köszönni? Nevetni kezdtem, nem tudom, miért, talán, kínomban, aztán köhögni, majd nyelni kellett néhányszor, hogy hang jöjjön ki a torkomon. Csókolom, Péter sokat mesélt a Nagymamáról, hadartam. Mosolygott; gondolom, kedveském! Még egyszer megpróbáltam lenyomni a kilincset, de nem mozdult. Elléptem az ajtótól, vissza akartam segíteni az ágyra, de eltolt magától. Péter azt mondta, a Nagymama tíz éve csak némán ül. Ugyan már, Péterke sok mindent nem tud! Na, ezt nézze! A kezeit a csípőjére tette, a lábait terpeszbe, majd előre döntötte a felső testét, aztán hátra, aztán meg jobbra és balra. Már a csúnyaság sem vonzotta a szemem, inkább a szentképet néztem az ágya fölött. Egy megfakult olajfestményen a Szűzanya ölelte a kisdedet. A festék repedezett volt. Kérdezzen, amit csak akar! Felé fordultam, és azt kérdeztem, hogy miért nem tetszik valamit felvenni? Na, ezt az egyet kivéve, mondta nagyon határozottan. A következő törzsdöntésnél a szemembe nézett. Akkor most én kérdezek. Terhes, ugye? Hátra hajolt, három, négy. Megint a szentkép felé fordultam. Néhány meztelen angyalka is volt rajta. Ennyire alaposan még egyetlen képet sem néztem meg. Dehogy! Még csak tizenöt vagyok, hazudtam. Erre nem mondott semmit. Rossz a hallása, gondoltam, úgyhogy valamivel hangosabban folytattam. Valamit félre tetszik érteni, Péterrel csak haverok vagyunk, öregebb is vagy húsz évvel! Még mindig hajlongott. Jobbra kettő, három, négy. Annak idején nekem is csak haver volt az Öreg. Én is feszes kis nő voltam, nem hiszi, mi, igaza van, nem sok maradt belőle. Semmi. Jobb is, hogy nem látja már ezt, és a melleit a mellkasához lapította.
Végre abbahagyta a tornagyakorlatot. Erősen fújtatott, majd megkapaszkodott az ágy végében. Megszédülhetett, azt hittem, elesik. Várjon csak, adok magának valamit! Az éjjeliszekrényhez csoszogott, és a fiókjából egy apró dobozt kotort elő. Néhány pillanatig a tenyerében tartotta, megsimogatta, majd felém nyújtotta. Nem akartam megbántani, úgyhogy szó nélkül elvettem. Reméltem, hogy ő sem mond semmit. Meg sem néztem, mi van benne, begyűrtem a zsebembe. Péterke gyakran meglátogat, ilyenkor elvisz ezt-azt, nem baj, előbb-utóbb itt úgyis minden az övé lesz. Abban a dobozkában van az egyetlen kincsem, magára bízom, ő kidobná. Az ágy felé fordult, feltérdelt rá, és négykézláb a párnája felé mászott. Próbáltam nem odanézni. Egyszer csak megállt, a fejét felém fordította. Na, kérdezzen még egyet! Az egyik angyalka kezében nyíl volt, szentképen ilyent még nem láttam. Valakit megcélzott, de az a valaki már nem fért a képre. Nem szégyelli magát, így, ruha nélkül? A meztelensége zavart leginkább, nem tehetek róla. De igen, egész nap szégyellem, de hiába. A hangsúlyából éreztem, hogy más kérdést várt. Szomorúan elfordult. Majd megnyikordult a bejárati ajtó, és zajt hallottunk a folyosóról. Bújjon el! Arra gondoltam, ha az orvost várja vagy a postást, egyszerűbb elbújni, mint magyarázkodni, mit keresek itt. Az ágy alá hasaltam.
Szutyok, itt a dög! Péter nyitott be, a karjában egy kutyát tartott. Mit csinálsz ott, sziszegte meglepetten, és letette mellém az állatot. A nagyon kövér, ősz, öreg kanról először azt hittem, döglött, de aztán észrevettem, hogy szuszog. Úristen, de csúnya! Mi van vele? – kérdeztem, majd kimásztam az ágy alól, és levertem ruhámról a port. Nagymama mozdulatlanul ült az ágyban, a szokott pózban. Minden nap leitatja pálinkával, az van! Hiányzik neki a Nagypapa. Őt is itatta. Ha beszélne, ezt is úgy hívná, mint az öreget. Nagymamára néztem, aki maga elé bámult, majd rám pillantott, és alig észrevehetően bólintott, talán mosolygott is, de mielőtt szólni tudtam volna, becsukta a szemét. Ezután már szégyenérzet nélkül bámultam. Nem mozdult. Mintha levegőt sem vett volna. Közben Péter egy kiszáradt bőrtáskát emelt le a szekrény tetejéről. Lefújta róla a port, és beletette a kutyát. Mit akarsz vele? – kérdeztem. Hogyhogy mit? Láttad a hirdetést, nem?
2.
Péter rágyújtott, aztán az ég felé fújta a füstöt. Tisztára olyan volt, mint egy színész. Szalmakalap volt a fején, a hátát a húsbolt falának támasztotta. Amíg eljutottunk a boltig, mindenfélét kérdeztem tőle, hogy hívják a spánielt, ha nincs neve, adhatok-e neki én, meg ilyeneket, de nem válaszolt, rám sem nézett, nem érdekelte a kutya, nyilván, nem volt kedve beszélgetni sem. Amikor végre megszólalt, csak motyogott, hogy később csúnyult meg, igen, később. Mást aztán sokáig nem mondott. Felültem a bolt előtti biciklitámasztó korlátra, és ott vártam. Az utca üres volt, falun nem mászkálnak az emberek a délutáni hőségben. Csak azt hallottam, hogy a hentes csontokat darabol. Nem sokkal az előtt egy hűtőkocsi állt meg a bolt előtt, friss árut hozott. A szállító vállon vitt be néhány félbevágott disznót meg bárányt. Friss vágás lehetett, nemrég még röföghettek, meg bégethettek, mert véres lett tőlük a ruhája.
Péter félig szívta el a cigarettát. Megköszörülte a torkát, és végre megszólalt: Amikor először láttam meg, szép volt. A suliban az öltöző ajtaja résnyire nyitva maradt, nem vett észre. Így volt meg nekem először. Aztán rendesen is megvolt, kétszer, de az később volt, sokkal később, amikor már csúnya volt. Persze, akkor már én is jó voltam neki. Megsajnáltam. Azt mondják, csúnya nővel könnyű! Hát, nem tudom. A korláton ülve a lábaimat lóbáltam előre-hátra, a ritmust a hentes adta a bárdjával. Egyszer abbahagyta a darabolást, a lábaimat éppen előre lendítettem, próbáltam megtartani őket; nem sikerült, így leugrottam, pedig nem akartam. Nevetségessé válni meg pláne nem akartam, ezért úgy tettem, mintha azért szálltam volna le a korlátról, hogy benézzek a boltba. Az ajtó nyitva állt, nem volt bent vevő, a pult mögött sem volt senki. Egy hátsó helységből hallhattam zajt. A hentes a kését fente. A pult mögötti falból kampók álltak ki, mintha túlméretezett ruhaakasztók lettek volna, azokon lógott két fél disznó, meg egy fél bárány. Visszaültem a korlátra. Nemrég még alsósokat tanított, állítólag szerették. Szépen énekelt, de szigorú volt – magyarázta Péter, majd megint sokáig csöndben maradt. Tovább szívta a cigijét, meg hallgatta a csontok ütemes reccsenését, aztán a földre dobta a csikket, és rátaposott. Azt hiszem, az előbb eltúloztam a dolgot – állította meg halkan, de határozottan. Bólintottam, pedig az az igazság, hogy nem tudtam, mit túlzott el. Ráadásul már azt sem kérdezhettem meg, hogy kiről mesél, mert azt vagy az elején teszi meg az ember, vagy tudja. Péter folytatta a történetét: Nem olyan csúnya. Meg lehetett szokni. Az a baj, hogy rossz helyen van a szája, nem nagyon, csak a normálisnál kicsit följebb. Ha kinyitja, nem látszik az alsó fogsora, a felső meg az ínnyel együtt látszik. Egyébként jó nő.
Gondoltam, becsukom az ajtót. Az áruszállító hagyhatta nyitva, amikor elment. Azt reméltem, jobban hallom majd Pétert, és ha jobban hallom, talán megértem. Leugrottam a korlátról, és láttam, hogy bent egy kampó megüresedett, a pult meg tele lett karaj-, lapocka- és combdarabokkal. A boltot nem zárhatta be, ez az apja utolsó kívánsága volt, meg a legközelebbi hentes vagy huszonöt kilométerre van, úgyhogy a faluval sem tehette meg. Az alakja meg a melle még most is rendben van. Képzelheted, milyen volt régebben! Péter magán mutatta meg, hogyan állt régebben az a mell. Kérdőn rám nézett, azt hiszem, azt akarta tudni, mit szólok hozzá. Elismerően bólogattam, közben arra gondoltam, hogy nekem sosem lesz akkora, és arra, hogy nem is baj. Megesett, hogy kettesben maradtunk, volt, hogy egy sötét szobában, de többnyire nem történt semmi, mert folyton csak a szájára gondoltam. Arra, hogy kinyitja. Ezért mondtam, hogy csak kétszer volt meg. Időnként még próbálkozik, azt mondja, szeret, de nem megy, vele nem. A két alkalommal részeg voltam.
Nem sokáig bírta a táska füle. Úgy emlékszem, a bedőlt kapuig. Onnan Péter ölben vitte tovább a kutyát. Nem volt rajta jó fogás, gyakran letette. A falu központjában jártunk, amikor meghúzódott dereka. Le kellett ülnie. A hátát a húsbolt falának támasztotta. Aztán elszívott még két cigit, majd megállapította, hogy rendbejött, három szál rá a gyógyszer, ez már máskor is bevált, mehetünk tovább. Azt is mondta, hogy a spániel szerinte nem alszik, csak cipelteti magát, de megéri, mert biztos pénz, majd meglátom.
(Egy „A” betűt levágott az elejéről. Sajnálom, de nem tudom elővarázsolni, összecsúszik a táblázattal.)
Elolvastam, pedig azt hittem nem fogom! Borzasztóan hiányoztak a gondolatjelek. Megkérdezhetem miről is van szó a történetben, mert elvesztettem a fonalat. Nem igazán értem az egészet, bocsi!
Én először ezt hittem, két kisfiú az, aki a nagymamához megy. Aztán kiderült, hogy az egyikük lány és még talán fiatal is, a férfi pedig idős(ebb?).
Számomra nem volt teljesen egyértelmű, ki kivel van.
A párbeszédek szöveggel való egybeolvadása nekem kissé zavaró volt.
A leíró részek viszont jók, nagyon képszerűvé teszik, amit a szereplő lát.
Vannak benne szép, elgondolkodtató képek, de összességében nekem is túl zavaros. Nem lehet megállapítani, mikor ki beszél, beszél-e egyáltalán, vagy csak narráció, és engem személy szerint zavart az is, hogy nem tudom biztosan, milyen korú, nemű az elbeszélő… mert végig fiúra tippelnék, Nagymama mégis megkérdezi tőle, hogy terhes-e, plusz emlegeti, hogy neki sose lesznek akkora mellei stb.
Nem tudom még, mit gondoljak erről a műről, de már csak a kíváncsiság miatt is érdekel a folytatás.
Nos! Kezdem ott, hogy a részlet nagyon olvasmányos. Könnyen, gördülékenyen lehet vele haladni. DE van néhány észrevételem. Találtam néhány igen zavaró dolgot benne. Az egyik az, hogy teljesen egybefolyik a párbeszéd és a leírás. Nekem ez nagyon zavaró volt. Folyton kizökkentett, vissza kellett olvasni sokszor és magamban kellett eldönteni, hogy amit olvasok az most leírás vagy párbeszéd. Nagyon zavaró, elveszi az olvasás és a beleélés élményét. Az is zavaró volt, hogy nem tudtam éppen ki beszél. Az is zavart, hogy sokára derült ki, hogy akinek a szemén keresztül látunk az egy nő. Pontosabban egyetlen mondatból derült ki, „Terhes, ugye?”. Se előtte, se közvetlenül utána nem tudtuk volna meg, hogy női szemmel kell néznünk a dolgokat. Amúgy szerintem egy nő nem nézi sokáig a „csúnyát”, mert az neki is van. Emiatt végig azt gondoltam egy férfi/fiú gondolatait látjuk. Az sem volt világos hány éves az a nő/lány. Nekem az is zavaró volt, hogy a szerző ide-oda kapkod. Nem tudtam azt, hogy a téma, amiről beszél, hogy jön oda.
Nos egyenlőre ennyi észrevételem lett volna.
Üdv Bea
Szép leírásokat találtam és merész vonalat. Idősek meztelensége. Különös kép volt ez, meg kell hagyni.
Sajnos nem sokat tudtam kihámozni (előre sejteni) abból, hová szeretne a történet kifutni. A szövegbe rejtett párbeszédet nem kedvelem, nehézkes kihámozni, az adott szereplő gondol, hall, vagy épp beszél. A szereplők korának és nemének megállapítása nekem is gondot okozott.
Az író valóban nem kezdő, úgy látom, vannak kiadott könyvei, és itt az Aranymosón sem először szerepel. A stílus beszippantott, aztán kiejtett, mert mint Nechemia Ben Avraham írta az ember képtelen odafigyelni tízpercnél hosszabb beszédre, ugyanakkor, ha az író tagolja a mondanivalóját, talán be se szippant. Vagyis – úgy vélem az efféle stílus novella esetén remek – de ha mégis regényt írnak vele, akkor az ember kénytelen többször megszakítani az olvasást. Nem gyalogol át vele a pocsolyán, piros lámpán, vagy éppen a vidéki ház előtt heverő pitbullon. A leírás képszerű, a jelenetek filmszerűek, a szereplők karakteresek, mindez profizmusról árulkodik. A cselekmény nem igazán fogott meg, számomra nem elég pergős, több olyan részletet olvastam, amiről nem tudtam eldönteni, mennyire, és miért fontos. Ilyenkor szoktam azt mondani, a regényírás rákfenéje, ha az író regényt akar írni, nem pedig történetet, vagyis a kellő hosszúság elérése miatt jelentéktelen részletekkel rakja teli. Felkaptam a fejem a „volt” szó gyakori ismétlésén, aztán beugrott, hogy 15 éves lány gondolatainak leírásáról van szó, aki nem lehet mindennel tisztában, ugyanakkor kérdés, melyik erősebb a lány gondolatai, vagy írásának hibái?
Mindezek ellenére ez az egyik legjobb alkotás, amit e honlapon olvastam.
Nem egészen tudom hova tenni az írást. Az írói véna tagadhatatlan, egyből látszik, hogy egy több kötetet kiadott, tapasztaltabb szerzőről van szó, de ettől függetlenül nem értettem a mondandóját, de ez lehet az én hibám. Sajnálom, de nem ragadott meg.
Kivételesen fordított sorrendben olvastam. Kevés volt az időm, ezért először átfutottam a véleményeket, aztán amikor igen ellentmondásosnak találtam, el is olvastam őket rendesen. Nekikészültem, hogy várakozásommal ellentétben, problémás szerkezeteket találok, dramaturgiai bakikat,és majd szemérmesen félrefordulva dünnyögök valamit, mert Patik Lászlóra úgy emlékeztem a tavalyi évről, akinél meglepetésnek számítana, ha olvashatatlan munkát tenne elénk. Gondoltam, mindenkinek lehetnek jó és rossz napjai.
Ha csak lehet, többé nem olvasom el előre a kritikákat.
Nekem semmi bajom sem volt a szöveggel. E/1-es mesélés, mindenhol érthető, ha valaki megszólalt a mesélő nyelvén, mindig kitaláltam, ki szól.
Ja, figyelni kellett? Ez szórakoztat, és nem zavar.
Az sem idegesített, hogy nem tudom azonnal, ki beszél, hány éves, nő-e férfi-e. Általában az idegesít, amikor egy regény szereplőiről azonnal mindent tudni akar az olvasó. Rendje van annak!
Apránként megismerhetünk mindenkit, csigavér! Ezek itt az első fejezet kezdeti lapjai. Ha mindent megtudnánk itt, miről szólna a regény.
Felkeltette az érdeklődésemet, és tetszett.
Az utolsó mondatok egyikében valahol kimaradt egy névelő. ezt csak azért említem, nehogy valaki azt higgye, Ájult áhítattal olvastam, és nem figyeltem. Ettől még jónak tartom a kezdést. Gratulálok!
Egyre savanyúbban gondolok arra, jut-e hely az én próbálkozásomnak ebben a mezőnyben.
Ez nem egy egyszerű szöveg. Figyelni kell, követni kell — és ahhoz, hogy ez működjön, le kell kötnie. Számomra nehezen indult, először nem érintette meg bennem a megfelelő pontot, de valami mégiscsak volt benne, mert folytattam, és egyre jobban magába vonzott.
Tetszett, hogy gondolkoznom kellett rajta, például az elbeszélővel együtt kellett rácsodálkoznom a nagymamára, vagy bekapcsolódnom Péter szavaiba, rendeznem, hogy most kiről is beszél, és még csak biztos sem lehetek abban, hogy mindent helyre tettem (hiszen nem láttuk végül a hentest, nem lett egyértelmű, hogy nő).
De alapvetően kikerekedett, összeállt bennem ez a kis részlet, tehát úgy érzem, helyükön voltak a dolgok.
A nyelvezet különleges, érdekes. Irodalmi. A képek pontosak, a megfogalmazott érzések – például, hogy ha valami furcsa vagy nem szép (szerintem erről van szó, nem „csúnyájáról”…) –, arra nehéz nem nézni, még akkor is nehéz, ha az ember nem akar.
Szürreális, lassan kibontakozó, ködös világot kapunk. Nem baj, hiszen egy regénynyi idő lesz arra, hogy minden kibontakozzon, megtudjuk, ki hány éves, terhes-e és kivel milyen a kapcsolata.
Különleges kezdés volt, örülök, hogy találkozhattam vele. Itt tényleg a dramaturgia, a majd kibontakozó cselekmény és a karakterek döntik el, hogy van-e értelme harcolni, és egy nehezebben követhető stílusban megírt történetet végigolvasni. Egyelőre felkeltette az érdeklődésemet.
Köszönöm!
Én imádtam, imádtam, imádtam! 🙂 A stílus és a tagolás tényleg nem megszokott, de miért kéne mindennek ugyanolyannak lennie? Nekem nagyon tetszik, hogy ez a történet más, mint a többi. Szórakoztató, mégis folyamatosan megtornáztatja az ember agyát. És én imádom, ha valami nem csak szórakoztat, hanem az agyamat is leköti. Egyáltalán nem zavart, hogy nem derül ki minden elsőre, hogy rá kell jönnöm, miről is van éppen szó pontosan.
Igazán minőségi írás. Látszik, hogy minden szava igényesen meg van válogatva.
A különleges tagolása, stílusa és szépirodalmi igényessége miatt más olvasói hozzáállást, olvasási stratégiát igényel, mint a szórakoztató irodalmi regények, de számomra ez egyáltalán nem okozott problémát.
A lényeg, hogy engem megvett a történet, ha megjelenne, örömmel tenném a könyvespolcomra. 🙂
Kicsit olyan volt ez az egész, mint az Alíz Csodaországban, persze jóval árnyaltabban: a lány gondolatai tiszták, normálisak. Ő az a személy, akibe kapaszkodni lehet a jelentekben, és ott van körülötte ez a furcsa, meghökkentő, zavaros világ, az elborzasztó, kiszámíthatatlan jeleneteivel, és hiányzó gondolatjeleivel… Az a történet nekem tipikusan olyan volt, mint mikor egy filmben kiontják főhős a vérét: undorodsz tőle, de egyszerűen nem tudod levenni a szemed a képernyőről. Elolvasnám-e a folytatást? Na, ez egy jó kérdés…
Tyűű! 🙂 Nagyon tetszett, érdekes volt, és nagyon egyedi! Időnként Vámos stílusa ugrott be. Elolvastam a kommenteket is, érdekes, mennyire megosztó az írásmód.
De: (azért minimum egy „de” kell bele, azt nem hagyhatom ki:)szóval azt hiszem, leginkább rövidebb történeteket olvasnék a szerzőtől, novellákat,apró kis „desszerteket”, regényben fárasztó lenne a tagolatlanság.
A tavalyi felhozatalban sem olvastam ennyire jót és egyedit, gratula a szerzőnek!
Ez az írás annyira nem lopta be magát a szívembe, mint az első, bár a kettő teljesen különbözik.
Én (sajnos) olyan típus vagyok, akinek kellenek a korlátok, tehát elengedhetetlen, hogy egy szöveget tagoltan lássak, mert könnyebben elvesztem a fonalat. Sajnos ez itt is előjött, többször vissza kellett mennem sorokat, hogy értsem, hol is tartunk. Ez még nem jelenti azt, hogy a mű nem jó. Sőt! A maga módján biztosan, és biztosan van, aki szereti ezt a stílust, nekem kicsit zavarosnak tűnik a tagolatlansága miatt, szemüveges létemre összefolyik a szemem. 🙂 Kellenek azok a bekezdések és a gondolatjelek, mert a leíróképek még hagyján, az igazán zavaró, hogy nem tudni hol kezdődik a lány, hol Péter és hol a Nagyi mondandója.
Egyébként elírási hibát nem találtam, a képek tiszták, szépek, a nyelvezet helyén van. Néhol elég drámaira sikerült, biztosan nem VP írás, hanem inkább „Hard selection”-nek mondanám :), bár ebből az apró részletből nem derült ki pontosan, hogy merre felé kanyarodik a történet.
Talán az sem tetszett benne, hogy pontosan nem lehet tudni, milyen történet veszi kezdetét. Így még ha akarnám se tudnám húsz oldalnál továbbolvasni. Meghallgatnám a szerzőt, hogy miért pont ezt a stílust választotta, mert biztosan volt oka rá 🙂
Nekem nagyon izgalmas a nyelvezete. Kimondottan tetszett. Érdemes volt elolvasnom többször is, hogy még jobban megfogjon az az atmoszféra, ami körüllengi a történetet. Merész, és hiánypótló.
A két főszereplő viszonyát először srácosan haverinak gondoltam, majd fiú-lány baráti kapcsolatra tippeltem volna, a végén pedig az is kiderült, hogy Péter 20 évvel idősebb. Milyen ismeretség lehet köztük? Nem tudom mi a szerepe a nagymaminak, vajon főszereplő-e ő is vagy csak egy mozzanat van rá bízva? Azt látom, hogy a hirdető tábla is fontos szereppel bír, hiszen rajta szerepel a tacskó v.spániel kerestetik hirdetés és a ház eladását is itt ajánlja Péter. Talán a folytatás is a tábla szerint halad majd? Mindenesetre a kusza gondolatok elől én az olvasásba szoktam menekülni, bízván az íróban, hogy előbb-utóbb megoldja a rejtélyeket. Ha magyarázatot kapok a kérdésekre, akár érdekes is lehet a sztori. Valóban furcsa a szöveg tagolatlansága, a gondolatjelek, szóközök hiánya. Emiatt többször újra kell olvasni a már elolvasottat, ami lehet pozitív élmény is, hiszen ilyenkor lehet rá döbbenni, hogy mégiscsak alaposan megszerkesztett írásról van szó. Hasonlóan Laurához én is várakozó állásponton vagyok, sok függ a folytatástól.
Nekem tetszett! Van benne valami furcsa, beteg dolog, az egész atmoszférája olyan, hogy feláll tőle a hátamon a szőr. Érdekes, de nehéz megállapítani, hogy olvasnám-e tovább, mert nem tudom, miről is szól pontosan, ahogyan azt sem, hogy ez a mű legeleje vagy csak egy részlet belőle. Kicsit zavaros volt, ezért se tetszett, hogy nem voltak párbeszédek a megszokott formában. Olvastam, magával ragadt, aztán kizökkentem, mert rájöttem, hogy már nem a lány mesél, ezért újra kellett olvasnom pár mondatot. Ez zavaró. Mindenesetre érdekes, jól megírt, hangulatos, furcsa. 10/8 nálam.
Rövid a részlet! Ha a többi eddig felkerülttel összehasonlítom, akkor meg főleg!
Az egy bekezdésre jutó furcsaságok száma már-már átbillent a határon, remélem, a folytatásban több kapaszkodót kapunk, engem mindenesetre érdekel, hová tart a történet. 🙂 A nem klasszikus párbeszédforma sem zavart, igaz, nem most látok ilyet először. Viszonylag kevés ponton akadtam meg, de ilyenkor is talán elég volna új bekezdést kezdeni.
Gyurics Gergely hozzászólt egy hivatkozáshoz.
február 5.
A Törtetőkre emlékezve magas elvárásokkal kezdtem neki, abban a tudatban, hogy a magas elvárásaimat ritkán ugorják meg az emberek. Aztán az első benyomásom az, hogy a felütésben nagyon kevés az információ, nem tudok azonosulni a nézőpontkarakterrel, hiszen azt sem tudom, hogy kicsoda, ráadásul a bekezdés sután hosszú és a párbeszéd tagolatlan, központozatlan. Általában a tagolatlanság az avantgárd írókra jellemző önkényességet és beképzeltséget idézi bennem, nagyon rosszul viselem, és rettenetes ellenszenvet vált ki. Ugyanakkor, mire ez az érzés megformálódott volna bennem, elragadott a mű.
Amit csináltál, az egy írástechnikai bűvészmutatvány. Minden információt közölsz, de éppen meglepő sorrendben; ettől ugyan kezdetben nem tudok azonosulni, de nem is kell. A jelenet cselekménye annyira meglepő, és akkora iszonyatos érzelmi ereje van, hogy a zsánerirodalom sorrendjei, formázásai tökéletesen feleslegessé válnak. Átléptünk az írásnak arra a térfelére, amit nevezhetünk művészetnek, és ezt már nem is tudom a zsánerirodalomra jellemző módon elemezni.
A varázslatának a képlete a következő: minimalizmus + nyers érzelem + különleges jelenet + paradox módon életszag = profit.
Minimalizmus: rettenetesen kell értened az információ adagolásához, hogy ezt be tudd játszani. Vagy nagyon sokat gyakoroltad és tanultad, vagy nagyon zsigerien kapcsolódsz a világhoz. Rettenetesen erős és számomra nagyon nehéz forma.
Nyers érzelem: pontosan tudod, hogy mit mutatsz meg, és mit hallgatsz el előlünk. Nagyon letaglózott az undorral vegyes kíváncsiság az öregasszonytól, sejtem, hogy Péter nem egy erkölcsi példakép, de nem tudom, hogy pontosan miért nem, és hogy hogyan vált azzá, hogyan él most? Palahniuk jut eszembe erről, de ha jól tudom, nem ő használta először ezt a formát.
Különleges jelenet: legyünk őszinték, az Aranymosás elsősorban zsánerirodalmi pályázat. Itt arra számítunk, hogy mindenki szép, kiváló, és a nehézségei legfeljebb magasztos egzisztenciális drámák lesznek. Ehhez képest te nyitsz egy lelakott házzal és egy öregasszonnyal, aki az ég szerelmére is, meztelen és hihetetlenül szókimondó! Ennél jobban csak akkor lepődtem volna meg, ha kinyúlsz a képernyőből és tökön rúgsz. (Tipp: don’t do it!)
Paradox életszag: egyszerűen hihetetlen a jelenet, és minden logika szerint hiteltelennek kéne lennie, és mégsem az, sőt, olyan, mintha jártam volna azon a helyen. Pont az ismerős részeket mutattad meg ebből a világból, és hagytad, hogy az emlékeim végezzék el a munka nagy részét, hagytad, hogy én építsem fel a világot. (A minimalizmus varázslata.) Egyszerűen nem lehet nem életszagú, ha egyszer ez az én sajátom világom! Mintha közvetlenül a hüllőagyammal beszélnél, a személytelen szempontszereplő pedig pontosan azt a reakciót teszi, amit én akarok, amit én tennék, amit én tettem valamikor egy másik helyen, egy másik szituációban.
Röviden: nem a te tereped, nem hazai pályán játszol, és emiatt nem jósolok neked nagy sikert az itteni olvasók között. (Még nem olvastam el a kommentárokat, de úgy sejtem, hogy a tagolatlanságot sokan felrótták neked.) Ennek ellenére én azt mondom, hogy te egy művész vagy, és nagyon sokat adnék érte, ha rendelkeznék azzal a gyakorlati és technikai tudással, amivel te. Le a kalappal!
Engem lenyűgöztél. Tíz csillag.
Nem tudom hová rakni :-I