Patak Gyöngyvér: Alma

Zalán egész éjjel forgolódott, sóhajtozott a mellkasára nehezedő nyomástól. Ma sem jött álom a szemére, pedig remélte, hogy mára, a nyaralás másnapjára, visszatér régi nyugalma. Az ötcsillagos Hotel Salva nászutas lakosztálya, ahova Margo, leendő anyósa foglalt nekik (és a szomszéd lakosztályba magának és férjének) szobát, minden kényelmet biztosított, de úgy tűnt, a mátrai luxusszálló sem elég ahhoz, hogy alábbhagyjon ez az ismeretlen eredetű, megmagyarázhatatlan nyugtalanság, ami hetek óta rátelepedett, és ami éjjelente még erőteljesebben tört rá.

– Csak nem leszel pánikbeteg harmincévesen? – játszotta élvezettel az aggódót Margo, amikor Zalán tegnap a szaunában öt perc után úgy érezte, ki kell mennie, mert megfullad.

– Több szex, kevesebb stressz, édes fiam – hahotázott Tibor, leendő apósa, aki kijött vele, és zuhanyzás nélkül eresztette bele izzadó, hájas testét a merülőmedencébe. – Igaz, Margit? – kiáltott be a feleségének, majd hatalmasakat horkantva teljesen alámerült a jéghideg vízben. Margo nem válaszolt. Zalán elképzelte, ahogy a nő bronzáriumban barnított, kipirult arca még vörösebb lesz a méregtől – gyűlölte, ha lemargitozzák.

Ő maga a túlórákra fogta az állandósuló gyomorgörcsöt – rengeteget dolgozott az utóbbi időben – de legbelül érezte, hogy más a baj. Csak nem tudta, mi.

Halvány fénycsík jelent meg a behúzott függöny alatt. Világosodik. Hány óra lehet? Négy? Még egyet sóhajtott, és hanyatt fordult, a fehérre lakkozott ágy megnyekkent.

 – Úgy látszik, el kell telnie pár napnak, amíg el tudod engedni a stresszt. Végezz jógalégzést, akkor vissza tudsz aludni – nyöszörögte Laura, megigazította szatén szemkötőjét és átfordult a másik oldalára. Menyasszonya aranybarna vállán a hajnali derengésben is szinte világított egyenesre vasalt szőke haja. Zalán elsimította a festett tincseket, s finoman a markába fogta a nő gömbölyű vállát. Megpuszilta Laura nyakát – édes parfümjének halványodó illata bekúszott Zalán orrába. Megfordult a fejében, hogy szeretkezzenek egyet, ha már úgyis ébren van, de nem érzett vágyat. Visszahúzta a kezét, és újra sóhajtott. Pedig Laura szép volt, túlságosan is. Szabályos arcában szinte világított kék szeme, amivel olyan keményen tudott nézni az ügyfelekre, hogy azok nem mertek nem egyetérteni. Amúgy is kemény nő volt. Reggelente edzőterembe járt, izmos, karcsú alakján tökéletesen állt a kosztümje, tűsarka határozottan kopogott a folyosón, ahogy a partnereket kísérte a tárgyalásokra. Zalánt még mindig megbűvölte formás lába, kerek feneke, ahogy előtte lépkedett, miközben shoppingoltak, vagy egy (Zalán számára) unalmas partin ácsorogtak.

Ahogy a céges összejövetelekre és az ott összegyűlő sok sznobra gondolt, máris nehezebben vette a levegőt. Ki nem állhatta azokat az embereket. Kár, hogy Laura ennyire ragaszkodik hozzájuk és egyáltalán ehhez az életformához. Persze ő ebbe született bele. Zalán most is sokkal jobban érezte volna magát egy csendes falusi vendégházban, közel a természethez. Szauna és medencék helyett inkább abban a tóban úszna, amit az útról láttak, és oda is biciklivel menne, nem a bőrüléses cabrióval. Romantikára vágyott. Ráérős sétákra, nagy beszélgetésekre, szívből jövő, lassú szeretkezésekre, ahol nem a teljesítmény és a cél a fontos, hanem az odáig vezető út. De Laura céltudatos nő volt, amit elért, ahhoz ragaszkodott – férfihez, pénzhez, életszínvonalhoz.

A hotel ugyanolyan puccos volt, mint a belvárosi irodaház (leendő apósa legújabb befektetése), ahol Zalán grafikusként, illetve amióta felfedezték a tehetségét, marketing designerként dolgozott. Valójában Laurának tűnt fel – nem is a rajztehetsége, hanem a szenvedélye, ahogy egy belső prezentáción bemutatta egy projektjét, az ötlettől a megvalósulásig. Laurát meghökkentette a tűz, ami az előadás előtt még szerényen, szinte félszegen ácsorgó, ám rendkívül jóképű fiúból áradt, miközben a munkájáról beszélt. Ott és akkor döntötte el, hogy megszerzi magának ezt a titokzatos művészlelket, mielőtt más csap le rá. Az esti parti végén Zalán a főnöke irodájának kanapéján találta magát a lánnyal, és gyakorlatilag azóta sem tért magához. Laura forgószélként robbant az életébe, és sodorta őt magával.

Kapkodtak utána az ügyfelek, ő szerette a munkáját – az alkotás, a rajzolás részét legalábbis. Az igazi szenvedélye ugyanis a festés volt, de abból nem tudna megélni, ezt belátta. Tibor pedig nagyon jól megfizette leendő vejét. Otthon is csak titokba firkálgatott, Laura időpocsékolásnak tartotta volna, hogy órákig festegessen.

Sajnos, ahogy a megrendelések szaporodtak, egyre kevesebb idő maradt a valódi alkotásra, pedig Zalán utálta, hogy sablonos dolgokat kell kiadnia a kezéből. Utálta a rohanást, a darálót, amiben viszont Laura lubickolt. Zalán időre vágyott, ihletre, érzelmekre, szabadságra.

A nyaralás jó ötletnek tűnt – Margo találta ki a családi elő-nászutat –, úgy tervezte, pihenni és festegetni fog. Első két nap nem jutott rá ideje. A lányok vásárolgatni akartak, wellnesselni, estére Tibor üzleti vacsorát szervezett. Másnapra befizettek egy buszos városnézésre, múzeumról múzeumra jártak. Zalán nagyon élvezte – volna – ezt a programot, de egyrészt a feszített tempó miatt nem volt idő elmerülni egy-egy kép vagy szobor látványában, másrészt Tibor egyfolytában a műalkotások értékét próbálta megbecsülni, tippeket kérve Zalántól.

A fárasztó nap után zenés est a szálloda kertjében – éjfél előtt jöttek fel a szobába. Zalán szeretkezni akart Laurával, de a lány közölte, hogy fáradt, letusolt, és elaludt. Ő meg csak forgolódott, és ha néha rövid időre elaludt, ugyanazt a visszatérő álmot látta: egy gyönyörű, hosszú barna hajú lány rámosolyog, egyre közeledik felé, végül odahajol az arcához, valamit mond, mire Zalánt elönti a forróság, és felébred.

Laura visszaaludt. Zalán kiszállt az ágyból, és kilesett az ablakon. A nap felkelt. Ránézett a vekkerre: negyed öt. Hirtelen kivilágosodtak a gondolatai is.

Villámgyorsan belebújt az este a székre dobott vászonnadrágjába és ingébe.

Egy papírlapra felfirkantotta: 8-ra itt leszek. Aztán a 8-at átírta 9-re. Laura addig úgyis az edzőteremben lesz. Elég, ha a reggelire visszaér. Odatette a cetlit a fésülködőasztalra. Olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek. Festeni fog!

Jobb is, hogy nem vitatkozott Margoval, és nem hozta fel a kocsiból a festőállványt és a készletet. Bevágódott az autóba. Leeresztette a cabrio vászonfedelét. Ugyanolyan langyos volt az idő, mint éjfél előtt, mikor a szállodakertből feljöttek. A fehér murva halkan nyikorgott, ahogy a kocsi belehajtott a puha szürkeségbe.

Minden elágazásnál a kisebb utat választotta. Ahogy kiért a házak közül, a levegő érezhetően hűvösebb, de dúsabb lett. A környező erdőből nedves avar és föld szaga áradt. Hamarosan keskeny, kavicsos hegyi utakon kanyargott, körülötte magas fák, melyek közé mesebeli, áttetsző sárga sávokat húztak a befurakodó napsugarak. Az út menti völgyben sekély, de tiszta vizű patakocska bukdácsolt a köveken. Zalán egy nagyobb kanyarban lelassított, s ahogy balra nézett, egy hosszan benyúló becsatlakozó földesutat pillantott meg, amely fölé két oldalról behajlottak a fák, mint egy alagút, amit teljesen beragyogott a reggeli nap. A keréknyomok közti zöld fűben százszorszép virított, mintha egy ünnepi szőnyeget gurítottak volna végig a fák között. Zalán gondolkodás nélkül elindult a fénylő folyosón.

Az út pár perc után kiszélesedett, és Zalán egy tágas, napsütötte tisztáson találta magát. Mintha egy másik világba csöppent volna. Lehúzódott, és kiszállt. A széles, lankás réten térdig értek a vadvirágok, a harmatot már felszárította a verőfényes napsütés és a lengedező szellő. A lankás rész után, ahol pár kopasz szikla látszott, a rét meredeken alábukott, látszólag a semmibe, hogy a szemközti hegyek teljes panorámája feltárulhasson. Lélegzetelállító látvány volt.

Egyszer csak hullámzani kezdett a rét, és a langyos szél ezerféle virág illatát csapta Zalán arcába. Egy pillanatra megszédült. Becsukta a szemét, és teljes tüdőből szívta be a mennyei levegőt.

A csomagtartóhoz sietett, kapkodva elővette a felszerelését. Palettájára sebesen nyomkodta a színeket: fehéret, kéket, sárgát, kis pirosat. Izgatottan keverte a zöld különböző árnyalatait, a barnákat, lilákat, rózsaszíneket, s átszellemülten festett. A vászon megtelt élettel, Zalán szinte megrészegült a virágillattal keveredett festékszagtól. Másfél óra múlva úgy ítélte meg, a kép kész. Vagy legalábbis mára ennyi elég. A nap meredekebben sütött, egyre melegebb lett. Zalán elégedetten állapította meg, hogy még csak fél nyolc múlt. Van még egy órája. Leheveredett a fűbe, nézte a felhőtlen eget. Légzése nyugodt volt, és egyenletes. Ez ám a szabadság!

Arra ébredt, hogy egy bogár mászik az arcán. Jólesően nyújtózkodott, kipihentnek érezte magát. Majd ijedten az órájára nézett. Háromnegyed kilenc! El fog késni a reggeliről! Ahogy össze akarta csukni az állványt, észrevette, hogy egy friss virágcsokor van az ecsettartón. Kézbe vette, értetlenül nézett körbe, ki tehette oda. Az állvány takarásából kilépve meglátta, ahogy egy fiatal nő, hosszú barna hajú, karján kosárral, lépked a rét áthajló meredekén lefelé. Zalán önkéntelenül utánakiáltott:

 – Hé!

A lány megfordult, és visszakiáltott:

– Szép lett a kép!

Kedvesen integetett, biztosan mosolygott is, de az arcát ilyen messziről nem lehetett látni, és eltűnt a lejtőn.

Zalán villámgyorsan összepakolt, a virágot maga mellé tette az ülésre, és visszaindult. Útközben többször beleszagolt a csokorba, és ettől újra és újra elmosolyodott.

Természetesen elkésett. A többiek már az étteremben ültek. Tibor már tömte magába a virslit és a rántottát, de Laura és Margo tányérja szemrehányóan érintetlen volt.

– Hol voltál? – kérdezte a menyasszonya. – Már negyedórája várunk.

–  Festettem – felelte Zalán, és az emléktől elöntötte a jóleső érzés.

– Virágot? – kérdezte lebiggyedő szájjal Margo, és a csokorra mutatott.

– Igen! Egy csodálatos helyre bukkantam – ült le Zalán, és átnyújtotta a csokrot Laurának, aki egy grimasz kíséretében a szalvétája mellé tette. – Millió virág. Meg kell néznetek. Egyszerűen csodálatos! Reggeli után visszamehetnénk.

–  Majd talán holnap – mondta Margo. ‒ Délután Arnold kiállításmegnyitójára megyünk, ha emlékszel, előtte pedig még el kell mennünk fodrászhoz és körmöshöz.

‒  Arnold… Arnold… – törte a fejét Zalán. – Ki is az?

– Jaj, drágám, az a jópofa fotós a PR osztályról. Tudod! – csattant fel Laura, enyhén kivörösödve. ‒ Ő is itt nyaral.

– Ja, az! – világosodott meg Zalán, és csak gondolatban folytatta: A belőtt sérójú bájgúnár, akinek majd beleesett a szeme dekoltázsodba, és rongyosra koptatta a száját hülye poénokkal, csak hogy vess rá egy pillantást. Micsoda véletlen.

– Nem bánjátok, ha én délelőtt itthon maradok? Pihengetek, festegetek, talán kimegyek a rétre…

– Persze, nélküled is eltalálunk a fodrászhoz! Nem mintha a te hajadra nem férne rá egy kis igazítás – mondta Margo – vagy legalább egy fésű.

Laura nem szólt, már belebújt egy magazinba, hogy kiválassza új frizuráját.

Zalán másnap délelőtt a rét egyik kiálló szikláján ült, és a távolba bámult. Még egy képpel elkészült, de nyugtalan volt. Előző nap, miután Lauráék elindultak a fodrászhoz, azonnal kocsiba ült és visszahajtott a rétre. Nagy megkönnyebbülésére rögtön visszatalált. Elővette az állványt, festegetett valamicskét, de azon kapta magát, hogy egyre a lejtő felé pislog, visszajön-e titokzatos lány. A fényviszonyok már nem a legjobbak – vette rá magát délben, hogy összepakoljon. Nem késett el az ebédről. Délután, a kiállításmegnyitón nem csalódott. Arnold képei túlkomponáltak, semmitmondóak és giccsesek voltak, csakúgy, mint az alkotójuk. Zalán agyára ment, ahogy a srác rájuk tapadt, ezért inkább ő kopott le, hadd hallgassa Laura a bájolgást egyedül.

Csodák csodájára éjjel jól aludt, olyannyira, hogy csak arra ébred fel, hogy Laura ébresztgeti – már túl volt az edzésen, ahol „képzeld drágám”, összefutott Arnolddal, aki szintén TRX-ezik.

Reggeli után Tibor teniszezni ment, a lányok újra shoppingolni, ő pedig egyenesen ide, a rétre. Most messzebb merészkedett, lejjebb a lejtőn, a sziklákon túl, ahonnan még káprázatosabb volt a kilátás. Festett is, de a lányt nem látta. Hosszan üldögélt a sziklán, de nem jött senki. Kissé csalódottan indult vissza a városba. Ebédnél csak fél füllel hallgatta Laura vidám csacsogását, délután kedvetlenül áztatta magát a termálvízben. Az sem tudta feldühíteni, hogy vacsorakor Arnold átült hozzájuk, és még meg is táncoltatta Laurát. Neki úgysem volt kedve táncolni.

Hajnalban magától ébredt, öt perc alatt összekészült. A rét ragyogott a korai napsütésben. Zalán a sziklához ment, széttárt karokkal lélegzett a friss, ropogós levegőből. Aztán, részben babonából, oda állította az állványát, ahova a legelső hajnalon. Festeni kezdett, ráérősen. Várt. Próbálgatta a színeket, szemlélődött, húzott pár vonást, elhelyezett néhány foltot. A festés szép lassan beszippantotta, egészen belefeledkezett. Amikor újra felnézett, a szíve nagyot dobbant. A sziklák felől nyugodt, ruganyos léptekkel közeledett a lány. Hosszú, lenge szoknyát és rövid ujjú, betűrt blúzt viselt. Derékig érő hosszú, barna haja finoman libbent, ahogy járt. Néha lehajolt egy-egy virágért, hogy a kosarába tegye, ilyenkor a hajzuhatag előre omlott, amit alkarjával igazított vissza a háta mögé. Mint egy indiai táncosnő – gondolta Zalán. A lány észrevette őt. Intett, és elindult felé, de Zalán rákiáltott:

– Állj!

A lány megállt, majd tett két lépést hátra.

– Nem, ne menj el! Csak… Maradj ott egy percre! Kérlek…

A lány oldalra hajtotta a fejét és felnevetett.

– Rendben!

Zalán festeni kezdett. Szinte eksztázisba került, ahogy a színekből és foltokból a lány karcsú alakja körvonalazódni kezdett a vásznon levő rét közepén.

– Kész is van. Most már… elmozdulhatsz.

A lány újra felnevetett, és elindult a fiú felé.

– Megnézhetem? – kiáltotta már messziről.

‒ Persze, gyere!

Ahogy a lány közeledett, Zalán szíve annál hevesebben vert. Zavartan elfordult, pakolgatni kezdett a festékes dobozában. Csak akkor pillantott fel, amikor a lány, háttal neki, megállt a vászon előtt. Csípőre tett kézzel, megjátszott szigorúsággal nézte a képet egy-két percig. Zalán mögé állt, érezte a lány illatát. Bőr- és hajillat volt. Nem virág, nem parfüm, édes és fanyar egyszerre. Zalán érezte, ahogy elönti a vágy. Mintha mindig erre az illatra várt volna. Hátrébb lépett, és vett pár mély lélegzetet.

‒ Nem is látszik az arcom – szólalt meg végül a lány, a hangja nevetett.

‒ Nem. Ez most csak egy… alak – nézett Zalán a képre, és ecsetével végigsimított a festett lány kontúrján. ‒ Még nem is láttam az arcod.

A lány Zalán felé fordult, és rámosolygott. A fiú ijedtében hátrahőkölt, majdnem feldöntötte az állványt.

Ő volt az! A lány az álomból!

Behunyta a szemét. Próbálta felidézni az álombeli képet.

‒ Baj van? Rosszul vagy? – kérdezte a lány, és kezébe fogta Zalán arcát. A fiú óvatosan kinyitotta a szemét. Igen. Ő az.

‒ Ki vagy te?

‒ Alma vagyok. Most mennem kell. Köszönöm a képet… Zalán.

A fiú elképedt.

‒ Honnan tudod a nevem?

Alma megvonta a vállát, kivett egy csokorra való virágot a kosarából, és az ecsettartóra tette. Felnevetett, és elszaladt.

Zalán végre magához tért.

‒ Várj! Holnap is eljössz? – kiáltott utána. A lány futtában megfordult, és integetett. Zalán ezt igennek vette.

Másnap is ötkor kelt. Írt egy cetlit Laurának, hogy kihagyja a reggelit, és a teniszt is – úgyis ott lesz Arnold, majd beáll helyette. A réten felállította az állványát, fel-alá járkált az izgalomtól. Hat órakor megérkezett Alma. Ugyanaz a hosszú szoknya volt rajta, a haja kibontva, csak két vékony tincset húzott oldalra, és fogott össze hátul.

‒ Mindig ilyen korán kelsz? – kérdezte Zalán, igyekezett könnyednek látszani.

‒ Igen. Szeretem a hajnalt, az ébredést.

‒ Honnan tudtad a nevem?

‒ Nem tudtam. Láttam ‒ mosolyodott el a lány, és odabökött a vászon sarkára, ahol Zalán aláírta a képet.

Hát mégsem vagy boszorkány – gondolta a fiú, és egészen felbátorodott.

‒ Lefesthetlek?

Alma felhúzta szép ívű szemöldökét.

‒ Portré…

‒ Nem bánom.

Zalán leültette, beigazította a feje állását, és munkához látott. Ahogy a színeket keverte, eszébe jutott, hogy Laurát sosem akarta megfesteni. Ő inkább fotózni való. Megállt az ecset a kezében. Lehet, hogy Arnold már le is… fotózta? Ez egy percre elgondolkodtatta, de érdekes módon nem zaklatta fel. Visszanézett Almára. A lány mosolygott. A szeme mint az erdő – zöld és barna, megnyugtató.

Festés közben Zalán minden zavara elszállt. Alma kérdezett, ő mesélt. Színekről, formákról, érzésékről, álmokról, célokról, vágyakról, életről. Aztán ő kérdezett, és Alma mesélt. Emberekről, állatokról, növényekről, életről.

‒ Pihenjünk – mondta egyszer csak Zalán, mert az órákig tartó munkától megfájdult a válla, zsibbadt a nyaka, zsongott a feje.

‒ Ülj le, megmasszírozlak – mondta Alma, és Zalán mögé lépett. – Vedd le az inged!

Zalán nagyot nyelt, ahogy kibújt az ingből. Alma a kosarából elővett néhány szál levendulát, és gyengéden elmorzsolta a fiú vállán. Erőteljes, mégis finom mozdulatokkal simította Zalán vállát, nyakát, felkarját. Zalán beszívta a levendula illatát, és érezte, ahogy elengedi magát. Alma újra a kosarába nyúlt, és Zalán halántékát kezdte dörzsölni finoman. Borsmenta és zsálya. Zalán úgy érezte, mintha lebegne. Alma is leült a fűbe, a fiú fejét az ölébe vonta, és úgy masszírozta tovább a homlokát, orrnyergét, arcát, nyakát, vállát, mellkasát. Zalán nem merte kinyitni a szemét, nehogy véget érjen a bódulat. Tarkóját szinte égette a lány combja; ahogy Alma újra és újra fölé hajolt, orra eltelt Alma illatával. Nem bírta tovább. Megfogta Alma kezét, szájához vonta és a tenyerébe csókolt. Alma megsimította a haját. Zalán sóhajtott, továbbra is csukott szemmel megfordult és belefúrta arcát Alma ölébe. Mélyen beszívta a lány ágyékának tiszta, meleg illatát. Elöntötte a vágy, és érezte, hogy Almát is. Átölelte a derekát, csókolni kezdte a ruháját, majd puha hasát, ahogy kezével feljebb tolta a blúzát. Alma két kézzel simogatta a haját, húzta magához, ám egyszer csak két kezébe fogta az arcát, és maga felé fordította a fiú tekintetét.

 ‒ Mennem kell.

Zalán egész nap nem tért magához. Laura szerencsére nem foglalkozott vele, mert anyjával és Arnolddal egy következő, céges kiállítás ötletét tervezgették, és egész nap a laptopjukba bújtak a medence szélén, amikor nem a vízben voltak. Egyedül Tibor jegyezte meg, hogy sápadt. „Kevesebbet kellene festeni, és többet ágyba bújni!” – veregette hátba leendő vejét. Zalán az árnyékba húzta nyugágyát, és egy könyv mögé bújva, hogy ne is szóljanak hozzá, egész nap azon gondolkozott, egyáltalán mit keres itt, ezek között az emberek között. Arra jutott: semmit.

Este, az ágyban megsimogatta és magához vonta Laurát, hogy lássa, érez-e még egyáltalán valamit. De Laura kibontakozott, hogy álmos, ő pedig semmit nem érzett. Micsoda hatalmas megkönnyebbülés! Eldöntötte, hogy másnap, a hazautazás előtti nap, kíméletesen szakít vele. Otthagyja az állását is, kilép ebből a mesterséges világból, és festeni fog. Szabad ember lesz, igaz szerelemmel.

A réten már meleg volt, mire odaért. Épphogy kipakolt, megjelent Alma a lanka végében, és mosolyogva lépdelt felé. Pár lépés távolságra megállt.

‒ Lefestesz… egészen? – kérdezte, és lángot vetett a tekintete.

Zalán nem tudott megszólalni, csak bólintott.

Alma lassan vetkőzni kezdett, tekintetét egy pillanatra sem fordította el Zalán szeméről.

‒ Hogy álljak? – kérdezte, amikor végzett, és végre elmosolyodott. Zalán most végignézhetett a testén. Alma napbarnított bőre feszes volt és nedvdús, melle nehéz és kerek, a dereka karcsú, csípője gömbölyű, borotválatlan szeméremszőrzete göndör barna. Az egész lány ruganyos, egészséges; természetesebb és gyönyörűbb volt, mint bárki vagy bármi, amit eddig látott.

‒ I-Inkább ülj le. Vagy feküdj az oldaladra – makogott Zalán, és közelebb lépett. Megfogta Alma karját, hogy beigazítsa, de a lány átölelte, és magához húzta. Ajka és nyelve puha volt és édes. Szabad vagy – súgta, és Zalánt elöntötte a forróság.

Amikor nem szeretkeztek, Zalán lázasan, kipirulva festett. Amikor elfáradtak, csak feküdtek egymás mellett, és hallgattak. Aztán sétáltak, lassan, ráérősen. Friss kenyeret és sajtot ettek Alma kosarából, és rosét ittak hozzá. Beszélgettek, festettek, és megint egymásba feledkeztek.

Hazafelé az orrában érezte a lány illatát. Hőség volt, vihar előtti csend. Laura könnyebben fogadta a hírt, mint várta. Nem rendezett jelenetet. Elegánsan kitette Zalán bőröndjét a folyosóra. Zalán a csukott ajtón át hallotta csak a váza csattanását, és a rövid, fájdalmas ordítást. A szülőkkel nem találkozott, a bárban voltak. Margo biztos őrjöngeni fog.

Éjjel esett. Az eső kitartóan dobolt a kis panzió tetőablakán, ahol Zalán szobát vett ki éjszakára. Rosszul aludt. Régi álma visszatért: Almát látta, ahogy közeledik, odahajol az arcához: „Szabad vagy” – suttogja, és Zalánt elönti a forróság. Felriadt. Kinézett az ablakon. Már nem esett, de az eget szürke felhő borította. Gyorsan felöltözött, és leszaladt a kocsihoz. A cabrio eltűnt, festőállványa, doboza és a festmények halomban hevertek a parkolóban. Laura! Zalán rémülten emelte fel a képeket. Az elázott vásznakon felismerhetetlen foltokká folytak a színek. Alma! El kell jutnia hozzá! A panzióban tudott bérelni egy autót, amivel elhajtott az erdőbe. A rét nedves és kókadt volt. A virágokat leverte a vihar. Nemsokára jönnie kell a lánynak.

A felhők oszladozni kezdtek. Zalán elsétált a kiálló szikláig, hogy leüljön, amíg Alma megérkezik. Meglepetten látta, hogy egy szem fényes alma van a kövön – mintha neki készítették volna ide.

‒ Alma! – kiáltott Zalán, hátha itt van a lány, de hangja elárvult a lejtő fölött.

Leült a sziklára, beleharapott a friss gyümölcsbe, a szíve sajgott. Szabad volt.

*