Pásztor Pálma: A lovag útja

Levél egy halottól

 – Már vártalak. Elég soká, már ideje volt feltűnnöd…– köszöntötte a belépőt. Megérezte jöttét, annak ellenére, hogy ő maga háttal állt az ajtónak – Üdvözöllek otthonodban, Claude d’Arras. Mi tartott ilyen sokáig?

Az öregedő lovag a nagyterem kandallója előtt melegedett a pattogó tűznél, kezeit a lángok fölött dörzsölgetve, s még mindig nem akaródzott az érkezett felé fordulnia. Szürkülő, egyenes szálú haja még mindig dús volt, mint az oroszlán sörénye; termetén sem igen látszott az évek súlya: ha már nem is volt olyan ruganyos, mint húszéves korában, de legalább olyan izmos.

Claude nyelt egy nagyot; elég nagy igyekezetébe tartott visszafojtania indulatát; de végül úrrá lett annyira magán, hogy nem fakadt ki; s a helyzethez képest eléggé nyugodtan jegyezte meg:

– Inkább én kérdhetném: te mit keresel itt? Azok után, hogy ilyen váratlanul rám törsz, az a legkevesebb, hogy magyarázatot adsz; de nem, te engem kezdesz vádolni!

– Csak azt kérdeztem, hol-merre jártál. Nem akartalak vádolni – fordult végre felé – És nehogy azt hidd, hogy nekem ez most könnyű. Mit is mondhatnék azok után…

– Ne emlékeztess! – fakadt ki – Felém se néztél apám halála után! Másoktól kellett megtudnom, hogy megmérgezték, messze földön! Állítólag a barátja voltál; állítólag kedveltél engem is; mégsem méltattál egyetlen nyomorult levélre sem; nemhogy meglátogattál volna! Ha eddig nem volt mondandód… most már valóban nem sok lehet.

– Sajnálom, Claude. Hidd el, hogy sajnálom – az öreg szikár arcán valóban ellágyultak a vonások; s tekintetében feléledt a régi bánat – Én jöttem volna; én nem akartam, hogy mástól kelljen megtudnod. Apád akarta így.

– Merészelsz egy halott nevével védekezni, Gerard?! Még egy ilyen megjegyzés; és nem nézem, hogy valaha kedveltelek, nem nézem tisztes korodat, nem nézem, hogy vendégem vagy, nem nézek semmit, és kidobatlak innen! Ne vádold őt a saját hibáddal!

Az öreg hallgatott; nem mert a fiatalemberre tekinteni; szemeit a kőpadlóra szegezve vívódott magával, mire végre elhatározta magát.

– Ez most nem csak mentegetőzés volt, Claude. És bizonyítani is tudom. De kérlek… legalább ülj le.

– Ha megbocsátasz, inkább állok.

– Jobban tennéd, ha leülnél.

– Azok után, hogy őt elvesztettem, már nem hinném, hogy bármi is fájhatna!

– Hidd el, ez a maga nemében majdnem olyan kegyetlen lesz.

– Mi hírt hoztál? – kérdezte látszólag megenyhülve; azonban az öreg lovag túl jól ismerte, hogy higgyen a látszatnak. Érezte: a fojtott, halk hangban pattanó feszültség lüktet; s nem sok hiányzik egy újabb kitöréshez.

„Sajnos, hamarosan be is fog következni” – gondolta szomorúan. Valóban kedvelte barátja fiát; nem akart neki fájdalmat okozni – de nem volt más választása. „Drága, kedves, bolond barátom, őszintén remélem, jól döntöttél! A fiad így is az összeomlás szélén tántorog; ha tévedtél, még beletébolyodik. Talán jobb lett volna, ha a halálodkor tud meg mindent, amit eddig titkoltál előle… nem most kellene felszakítani a még be sem hegedt sebeket! Ajánlom, mindkettőnk érdekében, hogy igazad legyen.”

– Mi hírt hoztál? – ismételte Claude, jóval nyugtalanabbul, mint az imént.

– Az apád… de nehéz ez, Istenem… az apád, mielőtt meghalt volna, leveleket hagyott hátra neked. Ne… ne szólj közbe; így is olyan átkozottul nehéz, hagyd, hogy végigmondjam… Tehát leveleket hagyott; ne kérdezd, miről; majd úgyis elolvasod. És mielőtt ismét engem vádolnál, elmondom: megtiltotta, hogy a halálától számítva két hónapnál korábban átadjam az első levelét.

Ezúttal a fiatalembert is cserbenhagyták a szavak; halálos sápadtan rogyott a másik karszékbe.

– Tehát tudta… tudta, hogy meg fog… hogy meg fog halni? – kérdezte akadozva; míg ismét fellobbant benne az indulat – Mellette voltál! Mindig kísérted minden útjára; mellette kellett lenned! Meg kellett volna akadályoznod! Hogy hagyhattad meghalni?! Hogy merészelted?

– Megtettem mindent, az üdvösségemre esküszöm… És a magamfajta vén medvénél ez már nem csak üres szó. De nem állt hatalmamban. A magam részéről orgyilokra gyanakodtam, méregre nem gondoltam soha. Ő sem. Csak azt tudta: ellenségei a nyomában vannak… Ne faggass: miért; a levelek majd megválaszolják ezt is.

Nem kérdezem, jól vagy-e… ostoba kérdés volna. De arra azért válaszolj: magadra hagyhatlak? Nem szeretném, ha a másvilágon a te lelkeddel is el kellene számolnom apádnak.

Claude szótlanul bólintott; pedig a legszívesebben pedig hevesen tiltakozott volna: vigye Gerard minél messzebb a levelet, ő ugyan nem akarja látni… Valami mégis visszatartotta. Olyan kegyetlenül hiányzott az apja, úgy nyugtalanította a halála… ezt a lehetőséget nem dobhatta el. Szinte öntudatlanul vette át a megviselt pergament. Gerard bátorítóan megveregette a vállát, s csendesen megjegyezte.

– És még valamit. Nehéz lesz olvasnod őket; főleg ezt az elsőt; de gondolj arra: mindig nagyon szeretett téged.

– Miért téged küldött hozzám? – kérdezte alig hallhatóan, de Gerard így is értette.

– Jöttem, mert ő így akarta. Így hagyományozta rám. Egyébként: élet és halál… néha még ma is úgy érzem: velem van, és éppúgy osztja életveszélyes terveiről szóló kéréseit s parancsait, mintha még földi valójában létezne. Ő volt a fiatalabb, én mégsem tettem mást mellette, csak segédkeztem az istenkísértő tetteiben… És sosem bántam meg. Úgy szerettem, mintha édesöcsém lett volna.

Még mindig él… olyan közel érzem magamhoz; közelebb, mint sok mást ezen a földön. Egy bizonyos idő után, ha az ember mellől lassan mindenki kiveszik, és az emlékek már többet jelentenek a jövő terveinél, élet s halál egybemosódik. Senkit nem ismertem olyan jól, mint őt; ezen nem változtat az sem, hogy már nem él.

Téged nem számítva én voltam az az ember, akit az élők közül a legjobban szeretett; és én ismertem a legjobban mindenki közül, beleértve téged is. Rám hagyta mindazt, ami fontos volt számára: bevégzetlen küldetését, a leveleit. Az emlékeit. És téged, fiam.

– Mit akartok tőlem?

– Akartok? – utánozta gunyorosan a hanghordozását.

– Ti ketten! Te és apám árnya! Mit vártok tőlem?! Hagyjatok békében! Ha ő elhagyott engem, akkor most már ne kísértsen; rád pedig végképp nincs szükségem!

– Ha bevégeztük a küldetést, valóban nem lesz ránk szükséged. Akkor már senkire sem; de majd ráébredsz magadtól is, hogy annak is szüksége van valakire, aki senkire nem szorul rá. Ugyan rettentő bátor dolog egymagadban szembenézni a kísértetekkel, mindenkit elutasítva magad mellől; de kegyetlenül fájdalmas teher lesz, ha már nem vagy benne bizonyos: bármikor visszahívhatod őket. És nem azért, mert nélkülük nem menne… hanem mert égető kín a négy falnak kiabálni ki a fájdalmadat.

Mert az örökös titoktartás nemcsak biztonságot ád, hanem végtelen magányt is; és te majd eldöntöd, ez megéri-e neked. Én mindkét döntést remekül megértem; mert egykor mind a kettőt meghoztam. És egyik sem tett boldoggá.

Persze; jövőbeni társaid már nem mi leszünk; nem apád emléke és nem én, remélhetőleg; mert szeretnék békességben megöregedni, nem pedig egy félresikerült öntudatzsákot pátyolgatni holtomig. Azonban addig, akár tetszik neked, akár nem, melletted maradok.

Szavai sokáig visszhangoztak Claude fülében, amikor pedig az öreg lovag már régen nem volt a szobában. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire magához tért rezignáltságából; visszatekintve óráknak érezte, mégis úgy vélte: nem valószínű, hogy perceknél több lett volna.

Egy pillanatig még megfordult a fejében: talán egyszerűbb lenne a tűzbe vetni a levelet. Így is fájnak a sebei, minek még sót is szórni rájuk… Mégsem merte megtenni. Elszántan hátat fordított a kandallónak, s határozott mozdulattal feltörte a pecsétet.

„Drága fiam!

Mit is mondhatnék, hogy is kezdjem, gyermekem? Ha te ezeket a sorokat olvasod, én már halott leszek. Hogyan is szólhat egy halott apa a fiához?

Bocsáss meg, nem kenyerem az érzelgés; de tekintettel mindarra, ami történt, talán elnézed nekem… Először is, ne hiányozzak neked. Látod, vártam levelemmel, nem akkor törtem rád, amikor legfájóbban kínzott a gyász… De úgy érzem, itt az idő. Van egy titkom… hatalmas és veszedelmes titok, melyet meg kell tudnod. Sajnálom, hogy nem mondhattam el neked;de érzem, halálveszedelem kerülget. Nem térek én már haza hozzád, gyermekem… nézd el nekem a megszólítást, felnőtt vagy már – csak nekem örökké az én egyetlen gyermekem.

Sokasodnak körülöttem a baljós jelek. Meglehet, jelek csupán; talán még az sem, csak a legközönségesebb félelem. Mert félek, hogy ellenemre törnek… talán az életemre is. Nem hátrálok meg, végig kell járnom utamat… de ha nem sikerülne, ha valóban beigazolódna balsejtelem, akkor neked kell megtenned, amit én nem tehettem meg.

De kezdjük az elején. Egy titkos társasághoz tartozunk, Gerard s én. Te is tudod: lázadások tépázták a királyi hatalmat nem is oly régen. Lazare barátom királyunk apja mellett nevelkedett; mellé akart állni a lázadók ellen is. Ő hozta létre Szövetségünket, eredetileg a király támaszaként minden törekvésében, kémkedéssel, nyílt harccal; megvallom, orgyilkossággal is. Maroknyi lovag, elit csoport…

A színleg meghódolt, de valójában még gyűlölködő lázadók később szintén csoportba tömörültek, továbbra is ellenünk dolgozva, de sajnos semmi konkrét nincs ellenük a kezünkben. És így egyelőre Louis sem ejthette foglyul őket… nagyrészt főrendek, és az ezzel járó felzúdulást nem engedhette meg magának ő sem.

Miután Lazare meghalt, Gervais de Mure lett az utódja, a mai grandseigneur. Remek kapcsolatokkal bír, de jellemtelen alak. Feladatainkat ő bővítette ki: régi iratok, vallási és egyéb pergamenek és fóliánsok, hiteles ereklyék, tudást rejtő, de eretnek írások megóvása… egyszóval értékek felkutatása és megőrzése. Gyanítom, hogy egyszerűen eladja őket, de Gerard és én lemásoltuk mindet, majd megmutatja, hol őrizzük őket… Volt, hogy a másolatot adtuk át a grandseingeurnek az eredeti helyett, olyan jelentős volt az eredeti. Te is segítsd ezt, fiam! A grandseigneur okai elég közönségesek, de az eszme fenséges. Ezeket őrizni és óvni kell.

És most lássuk a küldetésemet. Egy csodálatos ereklye megszerzése: a Jászol egy darabja, melyben Miurunk születése után nyugodott. Hiszen bizonyára tudsz királyunk ereklyegyűjtő szenvedélyéről. Elmentem érte Outremerbe, magammal is hoztam… Esküszöm, fiam, hogy valódi. A megtestesült csoda; magad is érezni fogod. Csak… már frank földön, egy fogadóban… szégyellem, de leitattak, ópiumot tehettek boromba, és mire magamhoz tértem, az ereklye már sehol sem volt.

Lehet, ellenségeink voltak; de nem hinném, mert ők is lázasan keresik. Talán közönséges ereklyekufárok, akik nem is sejtették, milyen értéket vittek el… Nem tudom. Ezt kell hát megtalálni; már vannak új nyomok, Gerard majd segít neked… de öreg már, egyedül nem képes rá, bár inkább meghalna, mintsem hogy ezt elismerje.

Dönts hát, fiam; s ha bevégzed küldetésemet, köszönöm neked. És bárhogy döntesz is: Isten áldása kísérjen minden utadon. Emlékezz rá, hogy én nagyon szeretlek téged. Vale, fiam.

Édesapád, Pierre d’Arras”

A pergamen megremegett kezében, tehetetlen kínnal gyűrte össze, hogy a földre dobja.

„Miért tértél vissza így, apám?! Ha már itthagytál magamra, átkozott nyomorult-egyedül, pedig hiányzol, kegyetlenül hiányzol, a szavad, az útmutatásod, közös útjaink, távoli-szép meséid, a tisztességed… korholásod, örök vitáink… A szereteted! Hiányzol, apám, én nagyon szerettelek, és sajnálom, amiért ezt soha nem mondtam el neked, és gyűlölöm magam miatta; és gyűlöllek most téged, amiért már többé nem is mondhatom el!

De ha már elhagytál, akkor tűnj is el végleg, ne járjon vissza árnyad kísérteni! Hadd legyek szabad végre! Hadd feledjelek el, ha már soha nem lehetsz többé velem! Halj meg hát egészen, tüntesd el a nyomorult leveleidet is, ne akard, hogy teljesítsem a parancsaidat, úgysincs értelmük, ha már te nem állsz mellettem, tűnj el hát végleg, és ne keseríts! Amikor halálhíred jött, azt hittem, én sem élem túl, azt hittem, beletébolyodok, annyi mindent akartam még mondani, és annyi kérdésem maradt kimondatlanul! De túléltem, ép elmével, elkezdtem folytatni az életemet, pontosabban romjaiból újra felépíteni, nem mondom, hogy boldog voltam, de legalább megpróbáltam; talán idővel minden jó lett volna; de erre mit teszel?! Egypár ósdi pergamen alakjában visszatérsz kísérteni! Hogy romba dönts mindent, amit készültem felépíteni! És én szolgáljalak ismét – és immár a szereteted nélkül! Nem teszem! Tűnj el innen… eredj… eredj már!”

Annyira remegett, hogy lábai nem voltak képesek megtartani, s lerogyott a földre a levél mellé. Még haraggal gyűrte össze, a vén anyag el is repedt; tompa reccsenéssel; s ez a nesz egyszerre ellenkezőjére fordította indulatait. Magához szorította a meggyötört lapot, mintha apját ölelné még egyszer, utoljára az életben, s végre feltörtek a könnyei. Már szertefoszlott a harag, a gyűlölet nem is volt soha, s csak a szeretet maradt. És az ifjú lovag éppúgy sírta álomba magát, mint bármelyik elárvult gyerek – és olyan fájdalmasan jólesett végre őszinte utat engedni gyászának.

Felriadva az éjjel sötétje borult rá, az egy szál árva gyertya már rég elhamvadt, faggyúszaggal töltve meg a szoba levegőjét. Egy boldogító pillanatig még nem emlékezett a levélre, ami képek kerengtek tudata mélyén, azt is lidérces álomnak vélte… Balzsamos pillanat volt, de gyorsan véget ért. Tekintete a takarón heverő pergamenre esett. S akkor már tudta: nem álmodott.

Az apja valóban visszatért kísérteni… újjáélednek a régi harcok, csak immár keserűbben, hiszen a halott parancsaival nem szállhatott vitába… és nem is térdelhetett elé bocsánatért s áldásért. Feje fájdalmasan lüktetett, minden szívdobbanását százszorosan visszhangozva, mint áttivornyázott éjszakák után, nem akart a múltra gondolni, egyáltalán, ki kényszerítheti rá, életében jó fia volt, de ez mégis túl nagy ár.

Megadóan hajtotta le a fejét. Végre ráébredt, mi tartja fogva: a gyűlölködő vád, amit apja fejére szólt, nem a megholt lovag bűne volt – hanem az övé. Nem apja béklyózza – ő maga volt, aki nem akarta elengedni a halottat.

A mosdótálhoz lépett; szépen vésett ezüst; s felette fényesre csiszolt ezüstlap: tükör. Vizet mert két tenyerébe, most jólesett a friss hűvöse, magához tért kissé, ahogy arcába loccsantotta. Néhány csepp úgy folyt végig az arcán, mint a könnyek. Mint a könnyek, melyeket képtelen elsírni, pedig maga is tudta: könnyebb volna úgy.

A fémlap derékig visszaverte képét: huszonegy éves fiatalember, középmagas, karcsú; sokkal inkább hajlékony, mint izmos. Keskeny, nemes metszésű arc; mindig halvány, most azonban csaknem halotti fehér, az elmúlt idők kilopták belőle a színt. Néha pillanatonként változik, más kifejezésbe rándulnak a vonások – máskor merev, lélektelen szinte, mint sok antik szoboré. Ilyenkor csak a tekintete él; a ragyogó, örökké változó különös szempár; zárkózott lesz, elfojtott könnyeket rejt, máskor lelkesedés ragyogtatja, csillog, mint a zafír, az egyik – a másik pedig smaragd, mert felemás a szempár; a bába különös sorsot és sok nehéz veszedelmet jósolt neki, amikor meglátta, melyek közül a legnagyobb veszedelem a saját lelke lesz. Lelkesedést, félelmet, vágyat, szenvedélyt – mindent visszatükrözött ez a tekintet.

Méltó volt hozzájuk a finom metszésű ajak, s a vállig omló dús, egyenes szálú gesztenyebarna haj, mely hol egészen sötétet mutatott, hol pedig – ha a fény végigsimogatta – aranyos-rőtesen ragyogott.

Halkan kiszólt az ajtón, kereste apja barátját, biztosra vette, hogy még itt kell lennie, hiszen csak nem hagyhatta így magára… Az öreg lovag azonban nem jött elő. „Talán már nem jó a hallása” – gondolta, s már a keresésére indult volna, mikor csizmája alatt megroppant valami.

Döbbenten hajolt le érte… a gyertya fénye nem hatolt odáig, de tapintásából ítélve pergamen lehetett. Nem éppen az az anyag, amelyhez az utóbbi órákban kellemes emlékei fűződnének… „Hát én már örökké csak levelekben fogok társalogni?” – morogta. El akarta dobni, épp elég volt neki apja újjáéledő emléke, nem kellett másik kísértet; győzködte magát, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Közelebb lépett a gyertyához, s a fényhez tartotta a gyűrött lapot.

„Soha nem bírtam a vesztegelést, és tapasztalatból tudom, hogy az efféle hírek meglehetősen megfekszik az ember gyomrát. Gondolom, neked is időbe telik, mire megemészted, és én azt nem kívántam kivárni. Csak arra kérlek, maradj, ahol vagy. Ha majd jónak látom, visszatérek, s felelek arra, amire felelhetek. De kérlek, bárhogy is döntesz, várj meg. Ennyivel tartozol apádnak. Gerard

És post scriptumként még annyit: magam is átéltem hasonlót, miután az apám meghalt. Megértelek.”

Az út megkezdődik

A kora reggel napsugaraiban ágyán hevert, feje alá kulcsolt kezekkel, s hallgatta az ébredő vidéket. Élesen csattogó dallam, mégis oly édes és bájoló, mintha sosem jönne tél és ez az egyszerű dal s az Élet mindig diadalmas lehetne… Kedves, bolond feketerigó! Vagy talán övé a legnagyobb bölcsesség? Örök körforgás… meglehet, az Élet örök igazsága – de ez még nem támasztja fel az apját. Ez még nem adja vissza az ő boldogságát.

Milyen jó volna elmenni… Részegségig inni, ahogy előző éjjel tette; nyeregbe pattanni, talán egy vad vágtában nyakát szegné; vagy párbajban elesni egy semmiért.

Meghalni… Bár azt a küldetés alatt is megteheti. Tartozik ezzel apjának. De iszonyodik azért küzdeni, amiben nem hisz! Ó, miért is talált rá Gerard, ó miért is, miért…

Erős, kemény férfiököl verte meg az ajtót; a durva hangra tompa fejfájása heves lüktetéssé erősödött. A legszívesebben elzavarná a látogatót, de ahhoz sincs ereje; csupán buzgón reméli, hogy mihamarabb megunja a szisziphoszi törekvést, és elmegy úgy, ahogyan érkezett.

Azt várhatta.

– Claude, a jóég áldjon meg, eressz már be, tudom, hogy ébren vagy; a halott is felneszelne erre a dörömbölésre!

„Bár így lenne valóban” – sóhajtotta feltápászkodva – Jól van, megyek már, csak maradj végre csendben!

– Csak nem fáj a fejed?

– Honnan tudod? – nyitott ajtót kelletlenül Claude.

– Kedves fiam, nem csak neked vannak fájdalmaid, és a lélek orvoslása a legtöbbünknél hasonlóan történik. Leülhetek? Remélem, megengeded – ereszkedett le máris az ágy sarkára, Claude fintorgása kíséretében.

– Minek kérdezed… Miért jöttél, Gerard?

– Gondoltam, ennyi idő elég volt, hogy dönteni tudj.

– Miért tegyem meg? Apám még csak fel se készített!

Gerard hosszan, kifürkészhetetlen tekintettel nézte.

– Biztos vagy ebben? Gondold meg: igaz ugyan, hogy universitasra nem küldött, de ragyogó mesterekkel taníttatott téged a triviumra és a quadriviumra, latinra, egyéb nyelvekre és magasabb szintű tudományokra, melyeket fontosnak ítélt. És ő maga nevelt lovaggá, nem adott idegen udvarba, a saját keze alatt tartott, szembegyalogolva minden hagyománnyal. Felkészített, Claude. Lehet, hogy sosem mondta, mire. De felkészített.

– Talán igen, de akkor is: mi értelme ennek az ereklye-hajszának? Egy darab fa; könnyen lehet, hogy nem is az igazi, mindannyian tudjuk, sokan hamisan üzletelnek ereklyének mondott olcsó kacatokkal! Miért hiszi Louis?! Miért hiszik az emberek?! Miért kellett apámnak értelmetlenül meghalnia egy darab korhadt fáért, melyet talán egy néhány éve elpusztult törzsből vágtak ki?!

– A halál eleve értelmetlen, Claude. Csak keveseknek adatik meg, hogy valóban jót cselekedjenek haláluk által; legtöbbünk számára csak élni lehet értelmesen; meghalni nem. És ami a talán csak pár éves fát illeti… Az örökkévalóságban ezerkettőszáznegyvenkettő év is csak néhány esztendő.

– Te… te valóban hiszed, hogy valódi és szentséges?

– Nem tudom. Nem láttam. Én csak azt tudom, hogy – bár meglehet, megbotránkozol majd, és mások talán megégetnének engem miatta, de – én nem hiszek igazán. Amikor gyerekfővel láttam, hogy nem szeretik felebarátukat az emberek, miként engamukat; tehát még a legalapvetőbb parancsolatot sem teljesítik; akkor miért valljam a többit? Ne tőlem kérdd, ezeket a válaszokat magadnak kell megtalálnod. És most, a döntésed szempontjából nincs jelentősége. Nem amiatt kísérsz el vagy tagadod meg, hogy az a fa valóban a Jászolból való-e vagy sem, hanem apád emlékéért. Ő ezt akarta, ő hitte… vagy hitte mindazt, ami mögötte van, olyan mindegy most; de neki fontos volt. Teljesíteni akarod az akaratát?

– Ez nagyon tisztességtelen! – csattant fel.

– Mondtam; még a legalapvetőbb parancsolat is megszegetik – mosolyodott el csendesen Gerard –, akkor miért épp tisztességes legyek? Nos: velem jössz vagy nem?

– Megyek. Édesapámért. De jól jegyezd meg: amint meglesz, amint átnyújtjuk azt a … azt az ereklyét Louis urunknak, én elhagylak titeket, és visszatérek a váramba.

– Persze. Dicsőség és apád megbecsülése után visszamész tenni a semmit és sajnálni magad, vagy szorgosan munkálkodni az önpusztításodon. Fogadd elismerésem!

Claude elfojtott egy ékes szitkozódást.

– Ahogy most állnak a dolgok, felettébb érdekesnek ígérkezik közös munkánk és a mi egész kapcsolatunk – jegyezte meg epésen; mire Gerard ismét csak megértőn, mégis gunyorosan mosolygott.

– Legalább ebben egyetértünk. No, szedelőzködj, még déli harangszó előtt magammal viszlek; és figyelmeztetlek, hogy nem tűrök apellátát. Egy héten belül el kell hagynunk Artois-t; a hűbéruradat már értesítettem.

– Hogyan? Robert d’Artois, Louis testvére; hát ő is…?

– Ő nem tagja Szövetségünknek, nem is tud rólunk; de sejt valamit, és velünk érez. Szereti fivérét, és hű hozzá.

***

Ragyogó kék reggel a partvidéken, alig virradt meg, s a tűnő hajnal s a tenger levegője kékellve kavargott a zord sziklák felett. A meredélyeken egy ifjú lovas vágtatott, magányos, feketébe öltözött árny; mintha csak az éjjelből itt ragadt, eltévedt kísértő lélek volna.

Amúgy is elátkozottnak mondta a népszáj a partvidéket – talán a sok, sziklának csapódott halászbárka miatt; s egy erre utazó zarándok döbbenten beszélte mindenfelé: semmi pénzért nem lehetett vezetőt kapni az éj s a hajnal óráiban; máskor is csak nehezen. A lovason azonban nem látszott félelem. Vakmerő kisfiúként is nyaktörő vágtában száguldott az erdőben… És mit sem változott azóta.

Előző este érkeztek meg Gerard jelenlegi szállására, s bár az öreg lovag nem hagyott kétséget, hogy hamarosan tovább kell indulniuk az ereklye után, azért egypár napnyi pihenőt még hagyott neki; hadd fedezze fel a vidéket. És az valóban gyönyörű volt; Claude élvezettel tartotta oda arcát a korbácsként feléje csapó sós permetnek.

Lova élesen fordult; ő észre sem vette a kanyart, mélybe sodródott volna, ha nem olyan kifinomultak a mén ösztönei… és a következő szemvillanásban a ló olyan hirtelen torpant meg, hogy még gyakorlott lovasa is csaknem keresztülbucskázott a fején.

Az ösvény kanyarulatában egy ifjú lány állt, s félelem nélkül, csengő hangon szólította meg a váratlanul felbukkanó lovagot.

– Chevalier, elvinne engem Coaraze-ba? Messziről jöttem egymagam, de most úgy tűnik, elvétettem az utat.

Claude megbűvölten nézte; első gondolata az volt: még sosem látott ilyen gyönyörű teremtést… azonban kelletlenül emlékeztette magát: Gerard bizonyára nem örülne, ha ismeretleneket szedne össze az úton. Ellenségeiknek sokféle kémje lehet, és ez a találkozás enyhén szólva is meglepő… hogy ez a lány épp abban a városkába tart, ahol ők vertek tanyát.

– Sietnem kell; sajnálom. Majd valaki más magával visz – és, mivel kegyetlennek érezte saját szavait, egypár olcsó pénzt nyomott a kezébe – Ha szükséget látnál.

A lány hagyta földre hullni az érméket; s gúnyosan felnevetett; mintha titkolt fájdalmat leplezne.

– Megretten tőlem? Talán rossz léleknek tart?

Claude zavarában elvörösödött; szégyellte magát iménti viselkedéséért, s már tiltakozott volna, dehogy gondolja stregának vagy hasonlónak, nem is igazán hisz a létükben, gondoljon erről bármit is az egyház… A lány azonban még mentegetőzésre sem hagyott időt.

– Vigyázzon, ugyanezt a seigneur is könnyen megkaphatja! Tejfehér a bőröm és vörös a hajam? A seigneurnek pedig felemás a szeme; még feltűnhet valakinek!

– Hallgass! Ne merészelj kigúnyolni, ne merészeld… – szitkozódott, hosszú perceken át, önuralmát vesztve; míg a lány mereven nézte… most már sértetten. Végül ez a megbántott tekintet józanította ki.

– Bocsáss meg. Eszembe juttattál valakit… nem tudhattad, hogy fájdalmat okozol.

– De igen – felelte a lány ridegen – Gondoltam, hogy fájni fog; de nekem is fájt. Tartsd meg a nyomorult pénzedet; és hagyj csak itt, majd’ kerül egy emberségesebb lovas is; nálad legalábbis biztosan nem lesz nehéz jobb embert találni!

Claude sértetten kapta sarkantyúba a lovát; lássa hát meg ez a csípős nyelvű teremtés, vajon könnyű lesz-e olyan ráérőt találni, aki hajlandó maga mellé venni, aki egyáltalán meghallgatja, és…

A vidék úgy suhant el mellette, mint száguldó gondolatai. Nem tudta, meddig tartott ez a hajszolt vágta, míg végre lassult lova futása, az ő lendülete is megtört; de még mindegyre védekezőn ismételgette érveit. Mindhiába; végül saját szavai fordultak ellene. „Talán senki nem viszi magával… és az nekem vajon mentség-e? Ha senki nem segít rajta, nekem talán jogom van erre hivatkozva sorsára hagyni?”

Egy darabig hevesen próbálta meggyőzni magát útja folytatásáról, de végül kénytelen volt feladni, s vele minden józan meggyőződését is; és visszafordította lovát. A lány azonban korábban meghallhatta a patadobogást, mintsem a lovag észrevehette volna őt, mert amikor meglátta, már természetellenesen merev tartásban ült, és bár arca kegyetlenül gúnyos volt, szeme gyanúsan fénylett. „Talán csak nem sírt?” – futott át Claude fején bűntudatosan, de gyorsan elhessegette. Előrehajolt a nyeregben, s kezét a lány felé nyújtotta, hogy könnyebben maga elé segíthesse.

– Meggondoltam magam. Elkísérhetlek Coaraze-ba, sőt, magam is ott szállok meg. Nos? Velem tartasz?

– De sokáig tartott, mire megszületett a te szép elhatározásod! – látszólag észre sem vette, hogy indulatában pertu kezelte, de Claude nem törődött vele. Kezét még mindig előrenyújtva tartotta, és mivel kissé már zsibbadni kezdett, megsürgette a lányt.

– Ezt vegyem beleegyezésnek? Mert akkor legalább igyekezhetnél.

Ő azonban, ahelyett, hogy elfogadta volna a kezét, büszkén elfordult.

– Veled egy lovon? Én ugyan nem érek hozzád!

– Felőlem ne kapaszkodj belém; nekem csak kényelmesebb lesz úgy – vont vállat Claude, kezét hanyagul térdére ejtve – De ha leesel, én ugyan nem szedlek fel a földről.

Nem gondolta komolyan, s valószínűleg a lány sem, mégis olyasmit felelt, melynek az volt az értelme, hogy másvilágra kívánja a lovagot – és annak is lehetőleg az alsóbbik felébe. Azért csak felmászott a nyeregbe Claude elé; s szavának állva csupán a nyereg szarvát markolta.

– Claude vagyok – mutatta be magát a lovag, maga sem értette igazán, miért; de úgy érezte: meg kell tennie.

A lány meglepetten mérte végig, de az udvariasságot viszonoznia illet.

– Én pedig Sybille. Coaraze határában, egy kis kunyhóban él Marie, édesanyám jó ismerőse; ő majd… majd segít – csuklott el a hangja. Milyen tragédia történhetett veled, te szegény, kérdezte Claude tekintete; de a lány nem akarta észrevenni. Néma csendben lovagoltak át a vidéken.