Papp Brigitta: Műsorszünet! (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

TÍZ!

A rothadó vér szaga éhgyomorra különösen pusztító volt. Hogy ne szédüljek le a lépcsőn, kezemet a pince nyirkos kőfalának támasztottam. Aron kérdőn nézett fel rám, megráztam a fejemet. Nyilván nem hitt nekem, különösebben meggyőző sem voltam, de többet most úgysem tehetett, egy rendőrségi helyszínelésbe ez volt a legárnyaltabb magánélet, ami belefért.

Magamra rángatott magabiztosságom azonban csak addig tartott, amíg az utolsó lépcsőfokról is leléptem, és megláttam Thabita fél pár csizmáját a földön. A Safelli tévé üdvöskéjének néhány nappal korábban megcsodált, méregdrága bőr lábbelije kinyúlva feküdt a pince koszos, döngölt padlóján, mint egy gerincétől megfosztott mókus.

Ez csak véletlen egybeesés lehet! – kapcsoltam azonnal hárító üzemmódba, de hiába áltattam magam, a kép egyértelmű volt úgy is, hogy mindössze deréktól lefelé tárult fel a látvány. Csak Thabita egyik lábáról került le a csizma, a nadrágot és az alsóneműt pedig éles késsel hasította ketté a gyilkos, mielőtt az egyik oldalról letépte.

Fojtón égette a légcsövemet a pince véres-dohos levegője, a légszomj már a koponyámat feszítette, de akkor is látnom kellett az egész „művet”. Lassan közelebb sétáltam, egészen addig, amíg a guggolva dolgozó helyszínelő takarásából feltárult minden. Az elvágott torkú, és a valószínűleg lassan kivéreztetett Thabita.

De Thabita nem volt prosti, mint a két másik nő! Nem állt össze a kép. A korábbi áldozatok a testükből éltek, és egy kútban találtam meg őket.

De Thabitát ismertem! – futott át az agyamon a kínzó válasz. A feljárathoz botorkáltam. Az első fokban elakadt a lábam, és a kriptai csendben bántóan hangosan csattan a tenyerem a kőlépcsőn. Mély levegő, nem pánikol! – mantráztam magamban, miközben megpróbáltam a lehető legelegánsabban feltápászkodni. A szemem előtt lassan fakultak a színek.

– Semmi gond – lépett mellém Aron, a könyököm alá nyúlt és felsegített. Az arcom tűzbe borult.

– Köszönöm – hajtottam le a fejemet, és némán lépdeltünk, mint egy gyászmenet résztvevői, amíg ki nem értünk a Safelli Televízió épületéből.

A jeges februári levegő belém mart.

– Mit akar tőlem? – a hangom, mint egy kölyökkutya nyüszítése, úgy tört elő. Aron arcára szinte felsimult a bőr.

– Kérlek, ne kombinálj! Még semmi sem biztos.

A hajamat téptem végtelen higgadtságától. Mindig.

– Mi nem biztos? Valami rohadt, beteg állat nőket gyilkolászik, és közben engem zaklat vele.

– Először is nem zaklat, másodszor pedig korántsem biztos, hogy Thabitát is ugyanaz ölte meg, mint aki a két a prostituáltat.

Ellöktem magamtól, és két lépést hátráltam.

–  Most ugye teljesen hülyének nézel engem? Te vagy a rendőr, tehát kizárt, hogy nem láttad, amit én…

– Danielle, higgadj már le, és nagyon kérlek, ne az utca közepén ordítsd közhírré, hogy mi a fene történt itt!

Ma már másodszor égtem saját magam miatt. Mint egy harcba induló boxoló forgattam meg a fejemet és a vállamat, majd felnéztem a kétemeletes épületre. A homlokzatról gyászosan pergett az elszürkült vakolat, a fehér alapon kék betűs fémtáblát alaposan megcsócsálta a rozsda, bár annyira nem alaposan, hogy a feliratot is bekebelezze: Safelli Televízió – hirdették büszkén a cikornyás betűk. A metsző téli napfény rosszul állt nekik, az éles kontraszt csak még jobban kiemelte az egész kopottságát.

Rohadt dolog lehet egy ilyen lepusztult épületben meghalni – futott át az agyamon. Nem mintha bárhol máshol jobb lenne sokkolóval megbénítva, elvágott torokkal várni a halált, miközben a gyilkosod önfeledten teszi rajtad a dolgát.

Kirázott a hideg, ahogy a garatomra felfutó, keserű epeízt megéreztem.

– Bocs – vettem vissza a hangerőből, de nem hátráltam. – Aron, tudom, hogy te is pontosan tisztában vagy vele, a gyilkos egy és ugyanaz! És igen, Thabita kivégzéséről valóban nem kaptam levelet, de ismertem őt. Safell túl kicsi ahhoz, hogy az újságírók ne kerüljenek napi kapcsolatba egymással.

– Úgy érzem, ebben a történetben egy kicsit túldimenzionálod a szerepedet – a válasz halk volt és hamis. Kifújtam a csatalevegőt, majd némán sarkon fordultam. Mindig is gyűlöltem, ha szemembe hazudtak.

*

Túl régóta bámultam a laptopom képernyőjén villogó kurzort, amely kegyetlenül vágta az arcomba határidős cikkem utolsó betűjének pontját. Ez a pont egyelőre tökéletesen megegyezett a kezdőmondat helyével.

Hogy javítsam a hatékonyságomat időnként beletúrtam a hajamba. A kezem még mindig hiányolta vállig érő fürtjeimet, pedig már egy hónap is eltelt azóta, hogy hirtelen felindulásból váltottam. Pixie – mondta a fodrász, amikor ráböktem a kiszemelt képre az újságban. Szexi kócos – véleményezte Aron, amikor meglátott. És tényleg, bármit is csináltam a hajammal, a fejem tetején megzabolázhatatlanok voltak a hosszabbra hagyott tincsek, ráadásul az inkább fiús, mint szexistennő alkatommal együtt egy csodálkozó szemű kölyök nézett rám vissza a tükörből, nem pedig egy komoly, harminc felé menetelő újságíró. Néha zavart, néha nem.

Miért én? – zakatolt folyamatosan a fejemben a kérdés. Mert, ami először remek fülesnek és izgalmas cikknek indult, mostanra rémálommá vált.

Féléve, hogy megkaptam a névtelen levelet, majd megtaláltam a két nő holttestét a romos, de lakott ház melletti kútban. És ahogy akkor, úgy később sem értettem, hogy miért pont engem szemelt ki a levél írója, viszont először még imponált, most már csak féltem.

Amíg két arctalan és kétes múltú nő volt a képben, addig mindennél jobban érdekelt a sztori, belekapaszkodtam minden információtöredékbe, hogy közelebb jussak ahhoz az emberhez, aki kegyetlenül kivégezte őket. Még akkor is mentem előre, amikor teljesen nyilvánvalóvá vált, a nyomozók hiábavalóan próbálkoznak elvarrni a szálakat, azok a semmibe futnak. Aron tehetetlen vergődésemet és eredménytelenség miatti dühömet látva hiábavalóan nyugtatott. De ez mind sokkal jobb volt a mostani érzésnél. Ezerszer viselhetőbb a jéghideg félelemnél. A szellem nem egyszerűen kijutott a palackból, hanem atomjaira törte azt, és felült a vállamra.

– Danielle, de jó, hogy itt vagy! – a masszív faasztal éppen csak ellenállt a térdemnek akkorát ugrottam.

– Paul! – nem voltam biztos benne, hogy a furcsa, nyekergő hang az én számon jött ki – Paul! – ismételtem immár magabiztosabban.

– Mi van kicsi, csak nem betojtál? –  vigyorgott rám kedvenc főnököm, de nem tűnt különösebben vidámnak. Levetődött az asztalom előtti székbe és összehúzott szemmel méregetett. Mindenre elszántan néztem vissza.

– Figyelj, arra gondoltam, hogy vegyél ki szabit és húzz el a világ másik végére.

– Na…

– Most ne dumálj – fojtotta belém szót komoran – ez már nem játék meg nyomozósdi.

– Nem megyek sehova! – ráztam meg a fejemet határozottan, és álltam pillantását.

– Rohadt egy dacos nőszemély vagy – nevette el magát, de komorsága ettől még egy centit sem enyhült. Jobb napjaimon kedves, ősz szakállú nagypapának láttam Pault. Most morzsányi kedvességet sem sikerült felfedeznem benne, ahogy még ülve is az asztalom és persze fölém tornyosult.  –  Akkor kirúglak a saját biztonságod miatt.

– Vicces vagy – húztam el a számat.

– Nem viccnek szántam. Nagyon nem tetszik nekem ez a nyakelvágósdi.

– Istenem, mintha Aront hallanám – sóhajtottam fel – Csak ő egy órája még arról akart meggyőzni, hogy rémeket látok, és sorozatgyilkos sincs, ráadásul egyáltalán nem is érdeklem. Szeretem, hogy nyeretlen kétévesként kezeltek.

– Hülye vagy, már megint jössz a paráiddal. Nem kezelünk nyeretlen kétévesként, bár az ilyen megjegyzések után nagy a kísértés. Egyszerűen csak féltünk.

Nem gyengülhettem el, mert akkor tuti bedarál. Nagyon profi volt meggyőzésben.

– Gondolod, ha hátat fordítok – hogy is mondtad – a nyakelvágósdinak, akkor az megold mindent? Vagy, ha jó kislányként hazamegyek kötögetni, akkor garantált, hogy egyetlen további áldozat sem lesz, több levelet sem kapok és engem is békén hagy a gyilkos?

– Nem garantált! – sóhajtott most Paul.

– Oké, akkor szerinted mi a teendő?

– Húzz el a Bahamákra egy évre.

– Nincs rá pénzem.

– Megoldjuk!

– Hülye vagy!

– Nem vicceltem!

– És sem, és maradok!

– A fenébe is! – csapott az asztalra.

A beálló csendben tisztán hallatszott a szomszédos szerkesztőségi szobából átszűrődő klaviatúrakopogás. Dina, a kultúrfelelős biztosan valami lélekemlő interjún dolgozott.

– Gondoltam, hogy meggyőzhetetlen vagy.

– De megpróbáltad – nevettem megkönnyebbülve.

– Meg, és megnyugtatlak, b-verzióval is készültem – vigyorgott most ő kajánul, amitől viszont én komorodtam el. – Mostantól te felelsz az összes kampánymegjelenésért és politikai sajtótájékoztatóért a választások végéig.

– Na, ne – ugrottam fel – ennyire nem utálhatsz, az még több mint egy hónap, és most jön a java!

– Bahamák? Hm?

Dacosan hallgattam. Paul felállt és az ajtóhoz ballagott.

– Szóval?

– Ne hidd, hogy ettől nagyobb biztonságban leszek! – vicsorogtam tehetetlenül

– Nem hiszem – válaszolt szinte alig hallhatóan, majd betette az ajtót.

Bahamák, repülőjegy – pötyögtem be a keresőbe. Na, persze! – kaptam a szívemhez, ahogy a képernyőn megjelenő összegre tekintettem, és lecsaptam a laptopomat. Jöjjenek a politikusok. Is.

*

A vérgőzös reggel után mi mást kívánhattam még magamnak, mint egy országos hírértékű sajtótájékoztatót a Városházán, vagy még tovább fokozva az örömöt: egy országos hírértékű sajtótájékoztatót a Városházán Birg Ellen polgármester asszony vezetésével.

Nem volt választásom, a Safelli Napilap vezető anyagait szinte kivétel nélkül én írtam, ami egyrészről megtisztelő volt, és három év komoly munkája feküdt benne, másrészről örökös vesszőfutásnak éreztem. Utáltam heti többször szembesülni azzal az emberrel, aki még pénzt sem sajnált áldozni rá, hogy likvidáljon. Ráadásnak pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy végül életben maradtam.

Persze amikor rácsavarodtam az ügyükre már tudtam, hogy nem életbiztosítás térdig gázolni a város vezetőinek jól menő üzletébe, mégis naiv lendülettel igyekeztem felgöngyölíteni az alaposan eltervezett, nagyszabású lopást.

Birg Ellen, valamint jobbkeze és tanácsadója, Malon Hoffner, illetve a regnálásuk óta folyamatos anyagi támogatást nyújtó nagyvállalkozó, Efhord di Long ugyanis remekül kigondolták: történjék bármi a politika örökké bizonytalan színpadán, aki egy városban a díjat szabja a vízért, a fűtésért és a szemétszállításáért, az dirigál.

Mindezek ellenére azért meglepett, hogy az életemet ennyire kevésre tartották a városi közfeladatokat ellátó cég tulajdonjogával szemben, és időbe tellett, amíg elhittem meg feldolgoztam, hogy egy bérgyilkos támadott meg, és ha éppen nem csúszik annyira a langyos, kora nyári esővel nyákosított talaj, ha nem kocogok annyira közel a patakmederhez, akkor nem csak felhasadt tarkónyi veszteséggel és talpig sárban zárom a kalandot.

A fejlesztési befektetésbe csomagolt tulajdonrész átruházás terve végül napvilágot látott, a tranzakció meghiúsult, vagyis a Safelli Közmű városi tulajdonban maradt, a trió gyümölcsöző együttműködése pedig léket kapott. Birg Ellen a maga gerinces módján mosta kezeit, és mindent di Longra próbált kenni. Sikeresen.

Ezzel ugyan elvesztette fő patrónusát, de legalább szerzett magának egy újabb ellenfelet a következő választásokra. Efhord di Long ugyanis úgy döntött, csakis ő lehet megfelelő ember Safell polgármesteri székében. Pénznél pedig csak arroganciából és magabiztosságból birtokolt többet.

Nekem egy hasznom volt az egészből, azóta Birg Ellen és Efhord di Long többnyire egymásra lőtt, én pedig békésen nyalogathattam a sebeimet. És megtanultam félni. Bár utóbbi kétes haszon volt, főleg hogy azóta is kétszer megnéztem, hogy milyen ügybe vágok bele, ami egy elvileg háttérrel foglalkozó újságíró esetében finoman szólva is gázos.

*

KILENC!

A Városháza előtti téren hullámzott a tömeg, mint egy színes embermassza mozgott, lüktetett és szippantott magába minket, hogy aztán belülről korántsem barátságos arcát fordítsa felénk. Mintha piranhákkal teli medencében akartunk volna átjutni a túlpartra: lökdöstek és felháborodva méregettek minket az emberek, miközben elküzdöttük magunkat a Városháza bejáratáig.

– Azta! Nekem ne mond, hogy ezek mind a dobozokat akarják látni!

Imádtam Bolton, az újság fotósának lényeglátását. De igaza volt, hiszen a többség már most elszántan meredt a Városháza mellett álló Safelli Könyvtár falára feszített drapériára, ami a töretlen érdeklődés ellenére is egyelőre fehéren pillogott a világba.

Az emberek a dobozokért jöttek, vagyis hogy lássák azokat a római kori pénzes ládikákat és érméket, amelyeknek néhány évtizede nyoma veszett, akárcsak annak a férfinek, aki a Safell melletti építkezésén rájuk bukkant. Sajnos utóbbi hamarabb előkerült, golyóval a fejében. Hogy akkor mi történt, azóta is titok.

Ráadásul nemcsak ez a néhány ezer ember és mi érkeztünk ugyanazzal a céllal, a Városháza beléptető kapuja előtt soha nem látott sor kígyózott, toporgott és zúgott elégedetlenül.

– Mind ide akar bejutni? – méltatlankodott Bolton – Éppen elég, hogy mesze kellett parkolnunk, most sorba is állhatunk. Még soha nem láttam Safellben ennyi újságírót egyrakáson.

– Nyugalom, Bolton, egyszer mi is kibírjuk. Kötve hiszem, hogy a következő évtizedben várható hasonló felhajtás.

– De ez akkor is túlzás – nyafogott, és lendülettel hátravágta a vállán lógó fotóstáskáját. Alig egytucatnyian csuklottak össze mögöttünk, Bolton pedig elégedetten nézett körül és nekitámaszkodott a falnak.

A díszterem is csúcsra járatódott. Bár még legalább negyedórát várhattunk a kezdésig, lassan ki lehetett akasztani a megtelt táblát, ami a négy résztvevős, senkit sem érdeklő sajtótájékoztatók légköréhez képest szokatlan volt. Ráadásul a teremre ehhez az embermennyiséghez méltó szag telepedett, és azonnal lecsapott az érkezőre, ahogy a duplaszárnyú faajtón belépett.

A vastag télikabátom alatt én is gyűjtöttem némi muníciót a benti anyaghoz, amíg felértünk. Nem volt komfortos érzés, úgyhogy légvonalban átvágtam a terem oldalánál futó ablaksorhoz, oda, ahol a legkevesebben álltak. És ahol talán egy kis friss levegő is beszivárgott.

Egyébként is szerettem behúzódni az emeltnyi magas, felül íves ablakmélyedések takarásába, kényelmesen el lehetett úgy bújni, hogy közben remekül beláttam mindent. Ez a szokásom a Birg Ellenékkel történt incidens óta már-már mániássá vált, utáltam, ha kiszorultam a terem széléről.

Most szerencsém volt. A széleken csak néhányan ácsorogtak, a többséget a kincseket rejtő főasztal közelsége vonzotta. A bejárat melletti, békeidőben a városvezetők helyéül szolgáló famonstrum körül már csak lapjával fértek el az emberek, annak ellenére, hogy egyelőre mindössze a méretes, aranyszálakkal dúsan átszőtt takarót nézegethették, amely nem csak a ládákat és a pénzérméket fedte be, de a dúsan faragott, tölgypulpitus jelentős részért is maga alá temette. Utóbbi nem volt kis teljesítmény, hiszen a legalább tíz ember elhelyezésére képes asztalóriás a terem rövidebbik falának jelentős részét uralta.

A város fejei, vagyis Birg Ellen és az alpolgármesterek, valamint több képviselő, sőt néhány államtitkár és miniszter is toporgott a pulpitus előtt. Aki számított, vagy számítani szeretett volna mind itt feszített, hiszen egy ennyire pozitív hír erős fegyvertény volt választások előtt. Így érthető volt, hogy az egy nézetméterre jutó fontos emberek száma lassan vetekedett egy ENSZ-konferencián megjelenőkével.

Lepakoltam magam az egyik ablakmélyedésbe. A tíz-tizenkét méter széles és legalább húsz méter hosszú díszterem hosszabbik oldalain négy-négy boltíves ablak fért el. Ezek voltak a kedvenceim itt, de talán az egész városházán. A két emelet magasságig felérő ablakokat indás-virágos, vastag mészkőkeret ölelte körbe, az üveg pedig olyan mélyen kezdődött csak, hogy amikor betámaszkodtam a párkányhoz, nem lógtam ki a keretből. A fehérre festett, csodás falécekkel osztott, óriási üvegfelületeken ráadásul akadálytalanul áramolhatott napfény, ettől a hely, dacolva a benti gyakorta jeges légkörrel, sötétedésig barátságosan világos volt, naplemente után pedig az üvegek óriástükörként verték vissza és táncoltatták meg a terem közepén végigfutó malomkeréknyi csillárok fényét.

Valahol értettem, hogy Efhord di Longnak is gusztusa támadt arra, hogy királyként tekinthessen végig birodalmának egyik ékkövén, de egyelőre még Birg Ellené volt a főszerep, és ő ebből most is kihozta a maximumot. A letakart kincseket használva háttérnek, uralkodóként fogadta az érkező vendégeket, akik funkciójuktól és beosztásuktól függetlenül elragadottan hódoltak a szépsége zenitjén ugyan már túljutott, de ötvenes évei elején is kitűnő karban lévő szőke jégkirálynőnek.

Birg Ellen pedig ha valamit nagyon tudott, akkor játszani az emberekkel, főleg a férfiakkal. Testére feszülő éjkék kasmírruhájában hol kislányosan kacagott, hogy pedig komoly arccal bólogatott és értekezett.

Ha évekig tanulmányoztam volna a nőt, sem jövök rá, hogyan csinálja. Lehetett rá sok mindent mondani, hogy manipulatív, számító, könyörtelen, de egyet nem lehetett elvitatni tőle: nagyon tudta, hogyan kell elérni azt, hogy minden szem rászegeződjön. Arca, bár szikáran vékony volt, sminkkel úgy hangsúlyozta előnyös részeit, hogy inkább arisztokratikusan elegánsnak, mintsem agárszerűnek hatott. Kék szeme körül nem is látszott igazán a festék, de ajkát hidegpiros rúzs emelte ki, és nem, nem volt tőle sem közönséges, sem pedig paradicsommadár. Ráadásul a siker ma este igazán ragyogtatta, már-már természetesnek és őszintének hatotta mosolya, amit korábban még sohasem láttam tőle.

De hirtelen, ahogy az ajtó irányába nézett, lefagyott a műsora és az arca is. Követtem a tekintetét, elsőre azonban ebből a távolságból nem vettem észre, hogy mi vagy ki zökkenthette ki. Birg Ellen társaságában lévők kezdtek kínosan toporogni, mivel semmilyen reakciót nem kaptak a feszesen álló nőtől.

Újra körbe futtattam a tekintetemet. Egy frissen érkező öltönyös férfi nyomában Malon Hoffner ódalgott be a terembe, de ez a Malon csak nyomokban emlékeztetett a mindig élére vasalt, kínosan elegáns férfire, aki minden eseményen fontoskodva intézkedett és pörgött Birg Ellen körül. Most nem, hogy nem pörgött, de olyan óvatosan és bizonytalanul lépegetett, mint egy részeg, aki teljes erőből próbálja titkolni állapotát. Mindig feszesen hátra waxolt, sötétbarna haja csapzottan lógott, hosszabb is volt, mint korábban bármikor, ziláltságát pedig csak fokozta nyúzott és borostás arca. A legbizarrabb azonban az volt, hogy nyaktól lefelé hozta a mindig nett és tettre kész tanácsadót, makulátlanul vasalt öltönye fura kontrasztot alkotott a fejével.

Birg Ellen lépett egyet Malon felé, és összehúzott szemmel nemet intett. A férfi zavartan hátrálni kezdett, kis híján fellökte a mögötte érkező idős hölgyet. Billegve megtorpant, egy másodpercig még dacolt főnöke tekintetével, majd lehajtotta a fejét, megfordult és kiment. Vagy inkább kifutott.

Nem értettem az egészet. Malon Birg Ellen tanácsadója, keblence és rossz nyelvek szerint mindene volt. Bár a férfi korántsem hozta a formáját, de ez a nyílt színi megalázás és kiutasítás egészen döbbenetes volt.

Mire visszafordultam, a pulpitusnál már folytatódott a parádé.

– Kedves barátaim! – lépett néhány perc múlva műsora újabb fejezetéhez Birg Ellen. Éles és feszes hangjától azonnal csend lett. Finoman megrázta tökéletesre lakkozott bubifrizuráját, mintha el akarna hessegetni valamit róla, majd körbenézett.

– Szerintem keresi a barátait – suttogott mögöttem egy nő, amire néhányan felröhögtek. Birg Ellen, akárha erre reagálna, elmosolyodott, finoman oldalra billentette a fejét és magasabb fokozatba kapcsolt.

– Óriási megtiszteltetés, hogy ma itt Safellben történik mindez – mutatott teátrális mozdulattal maga mögé, a ládákat rejtő pulpitusra. –  Persze nem véletlen, hogy a kincsek hazatérhettek, sokat dolgoztam és persze a mellettem álló stáb is tett bőven munkát abba, hogy történelmi nap legyen a mai.

Szórványos taps hangzott fel a teremben.

– Atya ég, mindjárt megkoronáztatja magát – replikázott a korábban is hallott hang.  Muszáj volt hátranéznem. Jula, az egyik tévés szerkesztőcsaj vigyorgott rám.

– Elképesztő a nő – fintorgott – ha fele annyira tudnék írni, mint ő szerepelni, már Pulitzer-díjas lennék.

– Ha csak fele annyit dolgoznál, én meg elégedett – húzta el a száját a Jula mellett álló magas, szakállas férfi, a tévé főszerkesztője.

Mielőtt kirobbant volna a röhögés, visszafordultam, élesre töltöttem a ceruzámat és robotüzemmódra váltottam. A holnapi cikkhez minden kincsmondatot el kellett kapnom.

*