– Add el nekem a szaporodási kvótádat! – Bár az utódszám-kereskedelem régóta legális volt Zewall szigetén, Hajnal a régi beidegződések miatt automatikusan suttogásra váltott.
– Ne hülyéskedj, már vagy egy tucat kicsit felneveltetek! Mi egyébként is kevesebb helyet foglalunk, egyezkedj inkább valamelyik kétlábúval – háborodott fel Shella, és választ sem várva távolabb repült.
– Mintha lehetne – morrantott utána Hajnal, és merev tekintettel követte az apró madár vibráló mozgását.
Ingerülten csapkodott a farkával, pedig tudta, dühe oktalan és Shellának igaza van; a sárgafejű királykák a sziget legkisebb értelmes lakói közé tartoztak, négyen is elfértek egy ember tenyerében, és megközelítőleg sem terheltek akkora részt Zewall csodás földjéből, mint két lábon járó lakótársaik. Kinyújtóztatta macskatestét, ami méretében félúton volt a két csoport között, de hajlékonysága alkalmassá tette arra, hogy minden lehetőséget kihasználjon élettere megteremtésére úgy, hogy közben a legkevesebb értékes terület foglalja el. Márpedig mostanra minden talpalatnyi föld kinccsé lett.
– Adok érte három évet – nyúlt a végső fegyverhez Hajnal összeszoruló gyomorral, hiszen az utóbbi időben már így is túl sok életévét adta egy-egy szaporodási kvótáért cserébe. Nem szerette számolgatni, hogy mennyit. Ráadásul a Fajok Tanácsában úgyis pontosan számon tartják, és soha sem tévednek. Ha a végére ért, akkor meghal.
– Hagyjál – kacagta szembe Shella –, velem már feleslegesen erőlködsz, mindet elcseréltem. Próbálkozz a sziget déli oldalán!
A macskát most már kimondottan idegesítette a madár flegmasága, egy pillanatra felmerült benne, hogy pont jó lenne reggelire, ám a gyors röptű tollas nem adta meg neki ezt az elégtételt, tartotta a biztos távolságot.
– Csak van olyan ismerősöd, akinek jól jönne néhány év… – kiáltott a távolodó Shella után Hajnal. Gyűlölte magát, amiért könyörög, ugyanakkor bármit megtett volna, hogy ne kelljen átvágnia a sasok uralta pusztán, hogy a kétnapi járóföldre fekvő, papagájoktól zajos erdőségbe jusson. Megrázta fényes, fekete bundáját és nagyot sóhajtott. De utált volna üres kézzel is hazaállítani, és egy újabb holdtöltét várni arra, hogy a felesége megint teherbe eshessen. Fájt volna Zso csalódott tekintete, amit hiába rejteget ilyenkor előle. Három nap. Ennyi ideje van.
– Nem értelek, Hajnal, úgy erőlködtök állandóan azokért a nyomorult kvótákért, mintha nem lennétek még elegen. Felejts el! – állt meg egy válasz erejéig a madár, majd berepült a lila virágoktól illatozó orgonabokrosba.
Hajnal csüggedten ült le. Most először érzete azt, hogy családja rosszul döntött, hogy a szigeten maradt. Pedig nem rég még a szabályok nélküli béke és a különleges klíma sokakat vonzott, így a túlnépesedés problémája hamar égetővé vált, amin a szigeten kívül dúló vízháborúk sem segítettek. Életüket most már a teljes egyetértésben megalapított, húsztagú Fajok Tanácsa irányította, amely ráadásul használhatta a korábban biztonsági okokból tiltott mágiát is, kezelte az életév nyilvántartást, a szaporodási kvótát, és az egyszerre világra hozható egyedek számát is.
Bár a nap még alacsonyan járt, végtelen fáradtság tört Hajnalra. Szíve szerint lehunyt szemmel összegömbölyödött volna az egyik orgonabokor alatt, hogy csak a méhek megnyugtató zümmögése szivároghasson be tudatába.
– Nem is tudják, milyen szerencsések – irigykedett, miközben az egyik sürgölődő rovart figyelte. A többséggel kommunikációra képtelen lényeket ugyanis meg sem próbálták a szabályozás alá vonni. Ez később aztán kimondottan jól jött, hiszen a táplálékszegény években éppen a rovarok túlnépesült családja biztosította a túlélést a ragadozóknak is.
Hirtelen surrogó hangok ütötték meg Hajnal fülét. Teste megfeszült, fejét a hang irányába fordította, levegőt sem vett. Ám csak néhány másodpercig tartott a készenlét, és felismerte a közeledőt; a szél Miron szagát hozta. A szomszédos területet uraló macskát pont ugyanúgy hajtotta a felesége a szaporodási kvótákért, mint Hajnalt Zso. De Miron még fiatal volt és lelkes. Most is derűs képpel, nyugodt léptekkel sétált ki a bokrok közül, ezüstszínű szőre vakított a fényben.
– Szia, Hajnal – üdvözölte vidáman.
Hajnal már megbánta, hogy nem állt odébb hamarabb. Nem volt kedve az udvariassági csevejhez.
– Szia, Miron – morrantott, majd felállt, és elindult a fennsík széle felé, a sasok pusztájának irányába.
– Hova sietsz? Az asszony téged is kvótavadászatra küldött?
Hajnal ingerült lett a játékos, mégis gúnyolódó hangtól.
– Ahogy gondolom téged is – fordult vissza fenyegetően, és érezte, ahogy a gerincén finoman borzolódik a szőr.
– Nyugi, nem én tehetek róla, hogy nekünk csak hármat adott a Tanács.
Igaza volt Mironnak, ráadásul ő is csak elszenvedője volt a kvótaharcnak, hiszen azt, hogy kinek mennyi jár, a Tanács szabta meg, bár mindenki elfogadta. Nekik három jutott, de így is jobban jártak, mint az emberek vagy a nagy testű tigrisek, akik csak két kicsit hozhattak a világra, és rosszabbul, mint a madarak, akik négy fiókát nevelhettek. Nem véletlen, hogy az összetett gondolkodásra képes fajok hamar üzletelni kezdtek a kevésbé utód-fanatikus fajokkal. Még azon az áron is, hogy először illegális volt, a csere az erdők homályában zajlott, ráadásul a szigorúan tiltott mágiával. Volt, akinek sikerült, és a Tanács nem vette észre az életévváltozást a Könyvben. Volt, akinek nem, és azonnali halál járt a mágiahasználatért. Jó, hogy már szabad kereskedni. Hajnal nem volt biztos benne, hogy most is kockáztatná-e az azonnali halált. Hogy egyedül hagyjam a családomat, borzongott össze a gondolatra.
– Sajnálom, Miron. – Hajnal szégyenkezve lehajtotta a fejét, és továbbindult.
– Ugye, nem délre mész? – kiáltott utána az ezüst bundájú.
Hajnal már nem válaszolt a kérdésre. A kvóták megszerzéséért vívott szélmalomharcban egyre többször kísértette a gondolat, hogy minek ez az egész? Mintha már nem csak a többi fajjal versengenének a fennmaradásért, hanem egymással is, hogy kinek a vérvonala lesz a domináns. Részéről azt sem érezte tragédiának, ha nem csak fekete bundájú kölykök rohangálnak Zewallon, pont ugyanannyira jók voltak a fehér szőrűek, meg a vörösek, a halványkékek, sőt az ezüstösek is. Zso azonban presztízskérdést csinált a dologból, ő pedig imádta a feleségét. Szinte látta maga előtt rosszalló tekintetét, ha egyszer is kimondaná: irigyeli azokat a fajokat, akik kiszálltak, a békés életet választották, és nem harcolnak újabb kvótákért, legfeljebb eladnak egyet-egyet néhány plusz évért cserébe.
A nap még alacsonyan járt, de erejét érezni lehetett, sugarai a kora tavaszi időben jólesőn melengették Hajnal bundáját. A bokrokkal sűrűn tarkított fennsíkon virágok illatát hozta a szél, bár jobban örült volna, ha pocok, vagy legalább egy egér szagát érzi. Az otthont jelentő területről ugyanis meredek, sziklás szakasz vezetett lefele, ahol kevés esélye volt táplálékhoz jutni, majd a hosszan elterülő füves pusztán még annyi sem. Ott inkább ő számított különleges csemegének, fekete bundája tökéletes célpontot nyújtott a kitűnő látású sasoknak. Ráadásul a ragadozó madarak, mint a kvóta egyik nyertes faja, mostanra nagyon elszaporodtak.
Puha léptekkel ereszkedett a sziklákon, érzékeny mancsaival biztosan fogta a talajt, és még arra is tudott figyelni, hogy a távolba vesző, alacsony fűvel borított tájat pásztázza. Egyelőre nem látott magasban köröző, vadászó sast, de a biztos menedéket jelentő Pon folyó körüli erdőség határát is inkább csak sejtette.
Ahol a sziklák összeértek az illatos földdel, megállt, minden idegszálával környezetének rezdüléseit figyelte. Nagyot nyelt, amikor halkan ugyan, de sas vijjogását hallotta meg. Messze van, nyugtatta magát. Még nem érezte a madár szagát.
A zord télben kipusztult fűtorzók kellemetlenül szúrták a mancsát, a száraz szálak tövében még éppen csak kiserkent az utánpótlás. Nyár elején több esélye lenne az átjutásra, az addigra megnyurguló növényzet elrejtené a testét, a mostani inkább csak kiemelte szőre feketeségét. Hajrá!, bátorította magát, és nekivágott a magányos pusztának. Karcsú macskateste hangtalanul suhant, szemét az előtte álló útra szegezte, hiszen egyetlen elhibázott lépés, egyetlen hangos zörrenés is a vesztét okozhatta volna. Füle szinte önálló életre kelt, olyan gyorsan mozgott, mintha a királyka vibráló röptével próbált volna versenyre kelni; folyamatosan pásztázta a környéket, egy pisszenés sem maradhatott észrevétlen.
Hajnalnak ezúttal szerencséje is volt, a langyos tavaszi szél nyugati irányból, a sasok fészkelőhelye felől fújt. Ahogy egyre mélyebben haladt a pusztában, mind többször szivárgott az orrába a ragadozó madarak jellegzetes, kesernyés szaga, az övé azonban rejtve maradhatott előlük. A másik irányból nem számított veszélyre. Keletre nagyobb kiterjedésű, emberek lakta terület húzódott, a kétlábúak pedig macskára sosem vadásztak.
Egyenletes tempóban, jól haladt, amíg a táv háromnegyedénél egy sötét halom rajzolódott ki előtte a párától remegőnek tűnő fűben. Egy pillanatra megtorpant, és megpróbálta megérezni annak a távoli valaminek a szagát. A félelem keserű íze, mint utálatos epe áradt szét a szájában. Nagyot szippantott a levegőből, mire friss dögszag tódult az orrába. Egy ló tetemének ínycsiklandó, bomló húsát érezte meg. Hajnal félelme alábbhagyott. Nem azért, mert az elpusztult állat néhány erőt adó falatot jelentett neki, hanem azért, mert a sasok biztosan beettek már a nagytestű lóból. Szóval ezért nem köröztök. Hajnalt erővel töltötte el a felfedezés, és fokozta tempóját, az erdősáv már bíztatóan közelinek tűnt.
A döghöz közeledve azonban egy másik állat szagát is felismerte. Egy sasét. Valószínűleg egy fiatal egyed, gondolta. A lakmározáshoz nem fért oda, és most a maradékot csipegeti.
Nem volt mit mérlegelni, ha megáll és vár, akkor a madár előbb-utóbb észreveszi. Az a biztos halál. Most már a hangtalanságra sem ügyelt, minden izma megfeszült, ahogy rohanni kezdett. Csak annyit változtatott az irányon, hogy valamelyest elkerülje a sast, de ne növelje jelentősen az erdőig tartó távot. Hosszan elnyúló teste falta a métereket, és bőven elhaladt a kritikus pont előtt, amikor a madár felvijjogott. Észrevette. Hajnal tudta, most tényleg az életéért harcol. Amikor a háta mögül meghallotta a jellegzetes szárnycsapásokat, villámgyors irányváltásokba kezdett. Egyetlen esélye, ha kiszámíthatatlanul, cikcakkban halad.
Gyorsan közeledett az erdősáv, ám a hátra lévő távolság még bőven elég lehetett volna a sasnak, hogy lecsapjon. Hajnalnak nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, a madár fölötte repül, és bármelyik pillanatban elkaphatja. Elfogytak az éveim? A gondolat kis híján megdermesztette, de gyorsan elhessegette a gyanút, és remélte, hogy ez még nem az a pillanat.
Mint parittyából kilőtt kő, úgy vágódott az erdő aljnövényzetébe, apróbb leveleket és virágokat sodort magával. Vágtája csak lassan csendesedett, pedig az erdő jelentősen akadályozta az előrejutását. Végül, ahol a lombokon csak keskeny fénypászmákban tört át a nap, megállt és leült.
Szédült. Az újra feltörő félelem mellé egy egészen új érzés is párosult. Haragudott Zsóra. Haragudott az eszeveszett utódmániájára, hogy újabb és újabb kvóták szerzésére sarkallja őt. Ez lesz az utolsó! A bizonyosság immár megingathatatlanul gyökeret vert benne. Soha többé nem hajlandó szaporodási kvótáért küzdeni. Lassacskán csillapodott a szívverése, de ezzel egy időben tudatosult benne, hogy az erdő mélye nem csak biztonságot nyújt, veszélyt is rejt.
Újra a külvilág felé fordult. Az aljnövényzetből apró egerek surranása hallatszott, a fákon madarak veszekedtek. Távolabb egy őz sietett, és roppantott el egy száraz gallyat. A Pon erdőben Hajnalnak csak egyetlen ellensége volt, az üregi farkas, de az állat rothadó avar szagú bundáját nem érezte meg.
Panaszos hang ütötte meg a fülét. Egy madáré. Halkan, hogy a valószínűleg sérült állatot el ne riassza, a jajgatás irányába indult. Egy mohás törzsű fa tövében apró cinege szenvedett. A hasát egy macskaféle karmolhatta fel, majd érthetetlen módon ahelyett, hogy megette volna áldozatát, otthagyta.
– Nem halálos a seb – dünnyögte félhangosan Hajnal, ahogy mellé lépett.
– De az! – pihegte halkan a madár. – Lejárt az időm.
– És miért hagyott itt az, aki megsebesített? – kérdezte Hajnal.
– Mert valami eszement úgy rontott az erdőbe, hogy a környék összes lakójában meghűlt a vér, és szerteszaladt ijedtében. – Ez én voltam, kuncogott magában Hajnal, de a történteket nem kötötte a madár orrára. Jó lesz ebédre, ötlött fel benne, majd egy másik gondolat kezdett körvonalazódni. Egy másik választás, ami talán mindkettejüknek előnyösebb lesz. Ha megeszi a cinegét, jól lakik, de különösebb haszna nem származik belőle. A Tanács érthetetlen döntéseként nem kaphatják meg áldozataik esetlegesen fennmaradt szaporodási kvótáját. Hülye egy helyzet volt, hiszen mégsem válogathatta meg táplálékát abból a szempontból, hogy üzletel-e, vagy sem. Ráadásul a csere is csak akkor volt érvényes, ha mindkét fél szabad akaratából történt.
– Maradt még szaporodási kvótád?
– Neked most komolyan az utódlás a legégetőbb problémád? – méltatlankodott a madár.
– Adok neked egy évet cserébe. – Hajnal próbált nyugodt hangon beszélni, de miközben a választ várta, pulzusa egyre gyorsabb lett. Ez lenne a legideálisabb üzlet, és azonnal indulhatna haza, este saját vackán, a családjával hajthatná álomra a fejét. Bár igenlő válasz esetén is maradna egy kérdés. Soha nem cserélt még olyannal, aki az utolsó perceit élte. Fogalma sem volt róla, hogy ez most szabad akaratnak minősül, vagy sem, hiszen a másik egyértelműen kényszerhelyzetben van.
– Kettőt, adj érte kettőt! – lihegte a madár.
– Nem! Egyet adok – Hajnal hangja határozott volt, pedig belül elbizonytalanodott. Érezte, hogy pengeélen táncol.
A madár ekkor lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. A macska, mancsával óvatosan az ernyedt tollas alá nyúlt, és megemelte. Az apró, súlytalan állat megadóan simult hozzá. Hajnal szívét összeszorította a szánalom.
– Rendben, legyen. Adok két évet – suttogta.
A cinege felnézett, tompa fényű szeméből lassan egy könnycsepp gördült alá, és végigpergett színes tollán.
– Köszönöm – mondta, majd elcsendesedett. Légzése lassan csillapodott, végül egyenletessé vált. Hajnal továbbra is tartotta a madarat. Várt. És nem értett semmit. A mancsában fekvő kisállat egyértelműen élt, lélegzett, de olyan volt, mint aki mély álomba zuhant. Nem tudta, mit tegyen. Percek, talán órák múlva aztán a madár sebe halványulni kezdett, majd semmivé foszlott. Hajnal visszafojtotta a lélegzetét.
– Köszönöm – nyitotta ki szemét a madár. Kicsit billegve talpra állt, aztán megrázta fényes tollait, és elrepült.
– Ennyi, most akkor ennyi lett volna? – csóválta meg fejét hitetlenkedve Hajnal. Üresnek érezte magát, mint amikor egy hosszú éjszakányi vajúdás után Zso világra hozta az első kicsinyüket. Akkor sem értette ezt az érzést. Most sem tudta, mit várt még, hiszen megkapta, amit akart.
Lassan visszaindult a puszta felé. Az erdősáv széléhez érve, az utolsó bokrok rejtekében leheveredett. Nem akart többet kockáztatni. Még nem került messze az otthonától, így inkább megvárta, míg az árnyékok hosszúra nyúlnak és a sasok is elpihennek. Csak akkor folytatta az útját.
*
Kimerülten ért haza. A szürke szikla, amelynek rejtett hasadékában a családja várta, szinte beleolvadt a mögötte elterülő ártéri erdőbe. Hajnal pillantása hosszan elidőzött a homályos masszának tűnő tájon, megvárta, amíg szívverése és lélegzete az alkonyi tájhoz csendesül, majd hangtalanul eltűnt a résben.
A pézsmaillatú, langyos üregben csak egyetlen szempár csillogott, Hajnal puhán átsétált a kicsiny, száraz levelekkel és tollakkal borított barlangon, és a feleségéhez gömbölyödött.
– Csak egyetlen kvótát sikerült szereznem – suttogta halkan, hogy a tucatnyi, kisebb-nagyobb szőrös gombolyagot fel ne keltse. A nyugodt vacokban váratlan tört rá a pusztában átélt rettegés, a bensőjét remegés rázta. Nagyot nyelt. Most kell kimondania, mert később újra gyenge lenne szembeszegülni. – Az utolsót!
Zso megmerevedett, amitől Hajnal gyomra összeszorult. Kimerült volt, és egyébként is gyűlölt vitázni. És döntött. A feszült csendben a két szempár egy pillanatra összevillant, ám Hajnal ezúttal határozottan állta felesége tekintetét.
– Nem baj! – mondta végül Zso, majd ragyogó, fekete mancsával megsimogatta Hajnalt. – Így is nyerésre állunk!
Ez egy érzelmes, finom szövésű novella. Gratulálok! 🙂