Nem voltam fekete. Egy szálnyi fekete sem volt rajtam. A Madeline nevű kétlábú mégis Árnyékot kiabált, ha tőlem szeretett volna valamit. Ezt a szót mondta, ha azt szerette volna, menjek oda hozzá. De akkor is ezt kiáltotta – csak dühösebben –, mikor meglátta, hogy azon a furcsa rugózós kerti asztalon vagyok. Állítólag oda csak a Sammy nevű kopasz, kicsi kétlábú mehetett fel. Pedig akkor sokkal kisebb volt nálam. Néha azért én is felmásztam a vicces dologra, mikor senki nem figyelt. Meg akkor is, ha igen.
Évekkel ezelőtt a fém asztalos helyen is Árnyék volt a válasz, mikor a gonosz, köpenyes kétlábú megkérdezte, hogy hívnak. Madeline azt mondta neki, egy dobozban talált, de bárki is hagyott ott, legalább volt benne annyi, hogy árnyékba tegyen. Én csak arra emlékszem, hogy a dobozban meleg volt, hangzavar, furcsa szagok a sok gurulós izétől, és egyedül voltam. Nem szerettem egyedül lenni. Olyankor mindig sírtam. Akkor is sírtam, mikor Madeline megtalált.
A köpenyes hím azt mondta, hogy valami golden retriever kölyök lehettem. Meg azt is, hogy nincs csipszem. Hogy is lett volna, ha senki sem adott?! Pedig azt szeretem. Ropogós, néha megkarcolja a számat, de attól még szeretem. A paprikás a kedvencem. Azt viszont utáltam, amit a köpenyestől kaptam. Még csak meg sem ehettem, hanem belém szúrta. Ki látott már ilyen csipszet? Utána megpróbáltak valami büdös, rágós izével lekenyerezni. Megettem, mert miért ne ettem volna meg. De mit ne mondjak, nem volt paprikás. Az inkább én voltam.
Madeline ólja hatalmas volt. Volt benne sok-sok fekhely és még több mosdó. Az utóbbi később átköltözött a kertbe. Madeline azt mondta, hiába végezte ő bent a dolgát, nekem kint kellett. Azt is kérte, hogy ne kövessem, mikor oda megy, de nem szerettem magára hagyni. Ő viszont volt, hogy kiment az ólból, és engem otthagyott. Állítólag dolgozni ment, jelentsen az bármit is.
– Árnyék! Kiskutyám! Nemsokára találkozunk – hangzott minden alkalommal, mikor már felvette a kinti bundáját. Egyszer megrágtam az egyik pár műanyag hátsó tappancsát, hátha akkor nem megy el. De csak azt értem el vele, hogy megdorgált, elővett egy másik műtappancsot valami nagy dobozból, aztán megint magamra hagyott. Egy ideig akkor is sírtam, mikor elment. Később rájöttem, hogy nem fog hamarabb hazajönni, ha vonyítok. Helyette lekuporodtam a kanapéra, vagy kimentem egy kicsit a mókás emelvényre.
Egy csomó érdekes dolgot csináltunk Madeline-nel: Együtt néztük a világítós dobozt, amibe emberek – és néha kutyák; azokat mindig megugattam – szorultak. Sétáltunk a környéken, sokat ettünk – volt, hogy megkóstolhattam, amit ő evett, mert állítólag olyan szépen néztem rá –, alkalmanként husiból készült buckát kaptam, amin volt egy lángoló bot. Madeline akkor furcsán, de szépen vonyított valami szülinapotról, aki nagyon boldog volt. De a kedvenc részem az ilyen napokon az volt, mikor megölelt, és megengedte, hogy az egész buckát egyedül faljam be. Voltak olyan napok is, mikor ő kapott lángoló botos buckát, átjött egy csomó kétlábú, és mindenféle játékokat adtak Madeline-nek. Ő mégsem egyedül ette meg a buckáját. Ki érti ezt?
Történt egyszer – illetve nem is egyszer –, hogy Madeline lángoló botot gyújtott, de bucka nélkül. Olyankor éreztem rajta, hogy szomorú. Odabújtam mellé, mert tudtam, hogy attól mindig jobb kedve lesz. Megsimogatott, valami furcsa, szörcsögő hangot adott, és elkezdett mesélni, miközben sírt.
– Nagyon hiányzik. Davisnek hívták, és szerintem imádtátok volna egymást. Odáig volt a kutyákért. Mindig is szeretett volna egyet, azért is költöztünk ide. Épp a menhelyre tartottunk, mikor balesetet szenvedtünk. Én éppen hogy túléltem az ütközést. Ő sajnos nem. Évekig nem tudtam feldolgozni, hogy elment. Rettenetesen hiányzik, és nagyon szeretem még most is. Néha azt gondolom, hogy téged ő küldött nekem odafentről, hogy ne legyek egyedül. Bár, sokkal jobban örülnék, ha hárman lehetnénk itt. Talán négyen. Most viszont be kell érnem azzal, hogy az unokaöcsémre vigyázok. Már ha Janet áthozza. Szereted őket? Janetet? Raymondot? A kis Sammyt? Tudom, hogy néha Sammyvel hadilábon álltok. Nem szereted, mikor visszafelé simogat, ugye? – megborzolta a szőrömet, és nyomott egy cuppanó hangot a homlokomra. Szerettem azokat a kétlábúakat, de Madeline-t sokkal jobban. Mindennél jobban. Még a paprikás csipsznél és a húsbuckánál is.
Előbb-utóbb azonban Madeline már nehezebben, lassabban járt, nem volt annyira lelkes, mikor a labdámért kellett lehajolnia, és a feje tetején is kifakult a bundája. A labdás részt valahol nem bántam, mert volt, hogy már nekem is fárasztó volt szaladgálni. Mégis élveztem, hogy vele lehetek. Egyre többet, hiszen egy ponton már nem ment el az ólból, csak ha abba a nagy házba ment, ahonnan finomságokkal jött ki. Nekem ott kint kellett megvárnom, de mikor kijött, mindig kaptam valamit, mert jó fiú voltam.
Végül egy nap kirándulni vittek. Madeline összepakolta a takaróimat, a labdámat és minden játékomat, aztán beültünk egy gurulósba. Janet, Raymond és Sammy – aki már nem simogatott visszafelé, és sokkal magasabb, tűrhetőbb, nem túl kopasz kétlábú lett – is bent ültek a hangos, gurulós izében. Raymond játszott azzal a kerek valamivel, amivel régebben Madeline. Mikor megérkeztünk, egy olyan ólba mentünk, ahol mindennek Janet, Raymond és Sammy szaga volt. Az izéből kivették a holmijaimat, és bevitték az ólba. Amikor kint sötét lett, Madeline odahívott magához, mikor felvette a kinti bundáját.
– Árnyék, ne haragudj rám! – megint szomorú volt és sírt. – Sajnálom, hogy itt kell hagynom téged, de megígérem, hogy meglátogatlak, amikor csak tehetem. Jó helyed lesz itt. Janet majd vigyáz rád.
– Minden rendben lesz, Maddie – jött oda Janet, és egyik mellső mancsát Madeline mancsára tette.
– Megígérem, hogy nem simogatom visszafelé, Mad néni – szólalt meg Sammy is. Erre Madeline egy kicsit felvidult, azt a hangot adta, amit akkor szokott, mikor valami vicceset csináltam. Aztán megint vizes lett a szeme.
– Nagyon szeretlek, és nagyon fogsz hiányozni, ugye tudod? – Madeline szorosan megölelt, és összeborzolta a szőrömet. – De sajnos már nem tudom kettőnket ellátni. Hidd el, nagyon sajnálom. A húgom majd vigyáz rád. Ő is ugyanannyira fog szeretni, mint én. Árnyék! Kiskutyám! Nemsokára találkozunk!
Még egyszer megölelt, aztán kilépett az ólból, és beült a gurulós izébe Raymonddal. Úgyis tudtam, hogy csak dolgozni megy. Amit nem tudtam, hogy miért kellett ehhez idejönnöm Janet óljába. De türelmesen vártam. Felfedeztem az új helyet, megszagoltam mindent, és meg is jelöltem volna dolgokat, de Janet rám szólt, hogy itt is csak kint szabad. Itt nem volt a kertben vicces asztal, viszont volt valami hintázós hosszú szék. Az nem volt olyan vicces, mint Madeline asztala. Arra nem tudtam felmászni. Részben azért, mert amint hozzáért a mellső lábam, megmozdult. Részben pedig azért, mert Janeték rám szóltak.
Nagyon sokszor lett kint világos és sötét, de Madeline még nem jött haza a dolgozásból. Már semmihez sem volt kedvem. Nem volt finom az ennivaló, a labdám sem gurult olyan jól, hogy szaladjak utána, és Janeték simogatása sem volt az igazi. A fényes dobozt sem akartam nézni. Amikor persze ki akartam menni, hogy megkeressem Madeline-t, mindig becsukták az ajtót, és azt mondták nekem, hogy maradjak. De én nem akartam maradni.
Egy nap megnéztem, mit csinálnak, amitől kinyílik az ajtó. A mellső mancsukat rárakták a fényes botnak a végére, és így sikerült kijutniuk. Sokat próbálgattam én is, míg egyszer csak sikerült. És akkor szaladtam. Nem tudtam, hova, nem tudtam, merre. Csak szaladtam. Egy hím kétlábú talált meg, és csalt a gurulós izéjébe. Elvitt egy ugyanolyan fémasztalos helyre, ahová Madeline is sokszor vitt. Azt hittem, megint kapok olyan fájós izét, amit a köpenyes sokszor belém szúrt. De csak a csipszemet akarták, amit akkor sem kaptam. A nőstény köpenyes, aki sokkal szimpatikusabb volt, mert nem szurkált, elmondta a hímnek, aki talált, hogy Árnyéknak hívnak, és még valamit mondott hozzá, csak nem értettem, hogy mit. Az egyetlen szó, amit ki tudtam venni a nőstény beszédéből, az „Madeline” volt. A hím utána megint betett a gurulósba, maga mellé ültetett, valami fekete szíjat húzott el előttem, ami kicsit szorított, aztán gurultunk. Menet közben láttam a sok mozgást, a fákat, még több gurulóst, kétlábúakat, és más állatokat is. Közben a hím próbált velem beszélgetni.
– Szóval Árnyéknak hívnak? Érdekes név egy Goldie-nak. Általában fekete állatokat szoktak Árnyéknak nevezni. Neked mi a véleményed erről? – válaszképp csak annyit mondtam, hogy én szeretem, mert Madeline adta nekem. – Szerinted is? Tényleg? Hogy te milyen okos vagy! És hogyhogy ilyen messzire kószáltál otthonról? Egy ilyen kutyusnak ez nagy távolság. – Elárultam neki, hogy nem jöttem, hanem hoztak. Aztán egy csomó mindenről beszélgettünk, mígnem végül Madeline óljánál kötöttünk ki. A hím előtt értem az ajtóhoz, és kiabáltam Madeline után. A kétlábú végül odaért, és megnyomta a zenélős gombot. Sokáig nem történt semmi. Aztán nyílt az ajtó, és megláttam őt. Annyi puszit adtam neki, amennyit nem sajnáltam, össze-vissza ölelgettem, ugráltam, mondtam neki, mennyire hiányzott, és hogy ilyen sokáig ne dolgozzon legközelebb.
– Árnyék! Kiskutyám! Hát te hogy kerülsz ide?
– Az utcán találtam Greenville-ben. Az állatorvos azt mondta, hogy a chipjén ez a cím található.
– Nagyon kedves, hogy idáig elhozta. Valószínűleg megszökhetett a húgoméktól.
– Ó! Akkor ezek szerint rossz helyre hoztam? Szeretné, hogy esetleg visszavigyem a húgáékhoz?
– Ne, ne fáradjon! Nagyon köszönöm. Egy éjszakát igazán kibírok. Úgyis hiányzott már ez a kis lókötő. Legfeljebb holnap megkérem őket, hogy vigyék haza. Nem jön be esetleg egy kávéra?
– Köszönöm, de sajnos mennem kell. Minden jót!
– Még egyszer köszönöm!
Már nem volt olyan felület Madeline-en, ahol ne pusziltam volna meg vagy százszor, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt lehetek vele.
– Valahogy mindig megtalálod az utat hozzám, nem igaz? – összeborzolta a szőrömet, ahogy szokta, én pedig követtem mindenhova, ahová csak ment. Nem bánta még azt sem, hogy oda is vele mentem, ahol a dolgát végezte, nem bánta, hogy felmászom a vicces asztalra, az ágyra, a kanapéra, és aznap még több olyan falatot is kaptam, amit általában kétlábúak esznek.
Amikor kint besötétedett, Madeline megint lángoló botot csinált, és szomorú lett. Az asztal felé sétált éppen a lángos bottal, mikor a szőnyegben megakadt a hátsó lába, és eldőlt. Madeline feje az asztal sarkába ütődött, a bot leesett a földre, így a földön is lett láng. Gyorsan Madeline-hez szaladtam, kiabáltam neki, pusziltam, de csak feküdt és aludt. A vérének és a füst szúrós szagának keveréke megtöltötte az orromat. A fejemmel tologattam a testét, miközben egyre világosabb és melegebb lett a szobában. Arról nem is beszélve, hogy a vérszagon kívül nagyon büdös is. Irtó büdös. Hangosan kiabáltam, sírtam, lökdöstem Madeline-t, de nem ébredt fel. A meleg és a büdös egyre csak jöttek közelebb. Úgy kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért, pedig már nagyon kapart a füsttől. Végül sírtam, megszakítva egy-egy kiabálással. Aztán már nem tudtam azt sem, mert a büdös elért, és nem kaptam levegőt.
Még nagy nehezen meglöktem Madeline vérző fejét. Aztán a karja alá fészkeltem magam. A tűz már elérte a lábát, de még erre sem kelt fel. Adtam neki egy puszit, aztán még egyet, és még egyet. A ropogó lánghangokon keresztül meghallottam, hogy valami nagyon hangosan sípol, visít, és jön egyre közelebb. Kiabálni akartam, de nem tudtam. Aztán megszűnt minden. A sípolás, a meleg, a büdös, a vérszag. Csak egy valamit láttam magam előtt: Madeline-t, ahogy hív magához.
És én boldogan szaladtam felé, remélve, hogy most már sosem hagy magamra.
A novella az Írástudó Íróiskola egy hallgatójának írása.