Palásthy Ágnes: A kiscinkék iskolába mennek

– Jaj, anya, ez fáj!

Gida, a csintalan kékcinke fióka visítva menekült az anyja elől.

– Gida, ne bomolj – zörrent rá az apja. – Hagyd, hogy édesanyád megfésüljön.

– De húz, nem akarom…

Mókus Rézi, aki a szomszéd lucfenyőn a szép érett tobozok közt válogatott, felnézett a sivalkodásra.

– Mi van, Dénes – szólt oda a barátjának -, tán éppen nyúzzátok a fiókákat?

– Még arra is sor kerülhet – fenyegette meg a vigyorgó Gidát megemelt szárnyával az apja, aztán nevetve megborzolta a feje búbját.

– Dénes, hát most fésültem meg – jajdult fel panaszosan Amália, a felesége. – Most kezdhetem elölről. Jössz ide Gida, de rögtön!

Mókus Rézi érdeklődve közelebb húzódott, hóna alatt egy szép formás tobozzal.

–  Mire ez a nagy tollászkodás? – kérdezte kíváncsian.

– Bagoly tanító úrhoz készülünk – magyarázta Amália, Gida tollait rendezgetve serényen. – Ősszel iskolába mennek a gyerekek, be akarjuk íratni őket.

– Hát már olyan nagyok lennének? – ámult el Mókus Rézi. – Nem láttam őket tojás koruk óta.

Amália a fészek szélére terelte a fiókákat, és sorban bemutatta őket.

– Cili, Mili, Palkó és Gida.

– Gida? Milyen fura név ez? Hát nem kiskecske a fiatok!

– Igazából Gedeon – szólt közbe az apjuk –, a nagybátyám után. De olyan kis ugribugri, illik rá a Gida.

Aztán Amáliához fordult.

– Kész vagyunk, drágám? Akkor indulás, aprónép. Viszlát, Rézi.

Rézi egy darabig nézett utánuk, aztán ahogy a cinke család eltűnt egy terjedelmes hársfa mögött, vállára vette a tobozt, és fürgén elindult vele hazafelé.

Mikor Dénes és Amália megérkezett a fiókákkal az öreg tölgyhöz, a bagoly az odúja előtt gubbasztott egy ágon, és tűnődve bámult maga elé. Amint meglátta a cinkéket, felderült az arca.

– Dénes! Amália! – kiáltotta örömmel. – Emlékszem rátok az iskolából. Mi járatban vagytok?

– Azért jöttünk, hogy a gyerekeket beírassuk az iskolába – felelte Dénes büszkén.

A bagoly a fiókákhoz fordult.

– Szóval, iskolába mennétek? Hát, lássuk, tudtok-e felelni a kérdésemre. Hány meggyre van szükség, hogy mindnyájan ehessetek belőle?

– Háromra! – vágta rá határozottan Cili – És akkor ehet belőle Mili, Palkó, meg Gida is.

– Hohó! – emelte fel ujját a bagoly. – Hát magadat nem számoltad.

– Nem, mert én nem szeretem a meggyet – jelentette ki Cili nevetve.

– Tényleg – susogta szégyenlősen Mili. – A Cili nem szereti.

A bagoly elmosolyodott.

– Én tudom, tanító úr, én tudom – nyújtózkodott izgatottan Gida.

– Halljuk.

– Négy meggy kell, mert három testvérem van, meg én, az négy.

– Ügyes vagy – felelte a bagoly. – Jól kiszámoltad.

– Igen ám – szólalt meg ekkor Palkó, és megigazította a szemüvegét. – De lehet úgy is mondani, hogy két meggy kell, mert a meggy ugyebár párosával terem, és akkor mondhatjuk azt is, hogy két pár.

– Micsoda csavaros eszű gyermek – bólintott a bagoly. – Neked is igazad van.

Amália mosolyogva megkérdezte:

– Akkor beírathatjuk őket?

– Ó – ingatta a fejét sajnálkozva a bagoly. – Sajnos, az most nem fog menni.

– Hogyhogy? – értetlenkedett Dénes. – Hiszen elég nagyok, és okosak is.

– Nem is az a baj, fiam – sóhajtott a bagoly -, csakhogy elvesztettem a szemüvegemet. Anélkül meg vaksi vagyok, mint… mint…hát, szóval vaksi vagyok nagyon. Nem tudom beírni a nagy könyvbe a fiókákat. Sajnálom.

– Ez bizony baj – felelte lehangoltan Dénes. – Akkor most mi lesz?

Tanácstalanul néztek egymásra.

– Papa, hát keressük meg azt a szemüveget – furakodott közelebb Gida, akinek már megint égnek állt a feje tetején a tolla.

– Úgy van – próbálta lesimítani a gyerek feje búbját Amália. – Mikor használta utoljára, tanító úr? És merre járt azóta?

A bagoly elgondolkodott.

– Csak itt voltam a tisztás túloldalán, kuvik sógornak vittem át az újságot. Volt benne egy érdekes cikk, azt akartam megmutatni neki. Igen. Szóval elolvastam az újságot, aztán mikor indultam volna a kuvikhoz, jött Veréb Tóni a fiókáival. Őket beírtam a nagykönyvbe, akkor még rajtam volt a szemüveg. De nem emlékszem, mi lett vele azután. Amikor Kuvik sógorhoz értem, már nem volt meg. Talán kiesett a zsebemből.

– Akkor itt a tisztáson kell körülnézni.

A cinkék körbe repkedtek a tisztás fölött, és figyelték, hol csillan meg a szemüveg. Találtak a fűben üvegcserepet, csillogó, lapos követ, még egy szép fényes kulcsot is, amit egy kiránduló ejthetett el. De a bagoly szemüvege nem volt sehol.

Lógó orral tértek vissza a tölgyfához.

– Sajnos, nem találtuk meg – mondta elszontyolodva Dénes. – Most mi legyen?

– Támadt közben egy ötletem! – válaszolt izgatottan toporogva a bagoly. – Amáliának nagyon szép írása volt iskolás korában. Beírhatja ő a fiókáitokat.

Amália elpirult.

– Igazán?

– Hát persze. Gyöngybetűid voltak. Hozom is a könyvet.

Térült-fordult, és hozta a nagykönyvet, amibe minden évben beírták az iskolába menő fiókákat. Jókora könyv volt, a lapjai már megsárgultak a kortól, a kék vászonkötés kifakult, és itt-ott meg is kopott.

– Itt is van már – szólt örömmel a bagoly, és óvatosan letette Amália elé. Aztán kinyitotta, és lapozni kezdett.

Egyszer csak megdermedt, és kiguvadt szemmel meredt a könyvre. Köréje gyűltek a többiek is, kíváncsian, hogy vajon mit nézhet.

– Jaj – kiáltott Amália, és a szája elé kapta a kezét. Aztán nevetni kezdett.

Nevettek a többiek is, leghangosabban a bagoly.

A kinyitott könyvben ott lapult az elveszett szemüveg.

– Hát becsuktam a könyvbe! – kiáltotta a bagoly kacagva – Egész idő alatt itt volt. Hu-hu-hú, de szórakozott vagyok.

És úgy nevetett, hogy közben a könnyeit törölgette.

Aztán elkomolyodott. Ünnepélyesen felbiggyesztette orrára a szemüveget, fogta a tollat, és a szemüveg felett a cinke fiókákra nézett.

– No, kisiskolások. Kit írjak be elsőnek?