– A Nemzetvédelmi Minisztérium ezerkilencszázhatvannyolcas első rendelete és a Boszorkányszövetség kettes számú alapszabálya alapján köteles vagyok tájékoztatni téged, hogy a varázslat addiktív, és nyomot hagy az embereken. A mágia az éveidből táplálkozik, és minden egyes alkalom, amikor varázsszerhez nyúlsz, rövidebbé teszi az életedet. A mágus nem vállal felelősséget az ember döntéséért, csak elvégzi a kért varázslatot.
Zakariás mester unottan darálta el a kötelező szöveget, ahogy minden alkalommal. Sára közönyösen hallgatta, hatodszorra már semmi meglepőt nem tartogattak a mágus szavai.
Émelygett a tömény tubarózsaillattól, a füstölők elhomályosították a látását, és ajka fölé kiültek az izzadságcseppek. Kézfejével letörölte őket, és a mágus szikár, élettelennek tűnő arcát figyelte. Rémisztő volt a szeme. Egy sötét kút, ami felfoghatatlan mélységre néz.
Sára azon tűnődött, vajon hányan hallgatták már végig a fekete mágia fatális mellékhatásairól szóló beszámolót, és hányan írták alá ennek ellenére a nyilatkozatot, mely felmentette a varázslót, és minden felelősséget a kérelmezőre hárított.
– Megértetted és elfogadod a kockázatokat? – bökte még oda a mágus a végére. Sára csak bólintott egyet.
– Akkor itt írd alá – csúsztatta elé a papírt a varázsló , és Sára odakanyarította a nevét. A toll halkan sercegett.
A papírdarab, amely az életéből faragott le egy újabb darabot, eltűnt, és egy fiola jelent meg a helyén. Sára a táskájába süllyesztette.
– Talán kibírsz még egyet forradások nélkül. Meglepően ellenállónak bizonyulsz.
– Ez lesz az utolsó.
– Hát persze – somolygott a mágus az orra alatt.
Sára szóra nyitotta a száját, hogy az eltökéltségét bizonygassa, de a mágus mindentudó tekintete a torkára forrasztotta a szót. Felállt, és kimenekült a fojtogató tubarózsaillatból, amely a sikátormélyi üzletet uralta.
Sára cipői kopogtak a macskaköveken, csak az ő léptei zavarták meg a Bakacsin-köz csendjét. Időnként megbicsaklott a bokája, ahogy cipősarka bele-beleakadt a repedésekbe. Rosszul látott, a sikátorokban a lidércfények csak arra voltak elegendőek, hogy árnyakat fessenek a feketeségbe, de Sára már nem félt a sötétségtől, mint amikor első alkalommal ott járt. A szűk utcák kihaltsága megnyugtatta.
Kiért a fekete városrészből – maga mögött hagyta a rothadásszaggal terhes fűszerillatot és a szél huhogását a keskeny átjárókban –, átvágott a wiccák lakta épületek között, át a szellők duruzsolásán és a boszorkányfények mézszínű tócsáin, hogy elcsípje az utolsó villamost hazafelé. Futnia kellett, mert a jármű ajtajának záródását jelző csöngés már felcsendült, de a sofőr észrevette, és kivárt, míg Sára fújtatva felkapaszkodott a lépcsőkön a jármű belsejébe.
A villamos zörgött és csikorgott a síneken. Sára kifelé bámult az ablakon, és az a valószerűtlen érzés fogta el, mintha a jármű egy helyben állna, és a város épületei vonulnának rendezett sorokban az út két oldalán. Vagy talán ő tűnt tova, miközben a világ elhaladt mellette.
Küzdött a késztetés ellen, hogy előkapja a fiolát, lecsavarja a kupakot, és azon nyomban felhajtsa a bájitalt.
szomjúság epekedés kínzó sóvárgás bírni bírni bírni kell ó ez lesz az utolsó tényleg ez lesz az utolsó
Kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Ellazította a kezét. Tűszúrás-szerű zsibongást érzett, ahogy ujjaiban újraindult a keringés.
A villamos fémes csikorgás közepette állt meg az utolsó mágiaövezeti megállóban. A vezetékek, amik megkerülték Alsóvárost, most újra összeértek, és a sínek fölött zümmögtek. A lámpák lidércfényei remegtek egyet, mielőtt kialudtak volna, hogy aztán a kékes sugarakat felváltsa a halogénizzók meleg, sárga fénye. Az elektromosság átvette a varázslat helyét, és a villamos újra nekiindult.
– Vitrázs klub – recsegte a géphang szenvtelenül, és Sára összerándult. Az volt az első hely, ahol együtt volt Tamással.
A vágyakozás az elixír után újult erővel támadt fel. A hangok – a kerekek csikorgása, a vezetékek zümmögése, a nyíló-csukódó ajtók csörgése és csattogása – felerősödtek, elviselhetetlenül dübörögtek a fülében. Az elméje csordultig telt fényekkel és színekkel. Bíbor, ametiszt, encián kavargott a szeme előtt – bíbor, ametiszt, encián kavargott a szívében. A mágia utáni vágy az érzékeit cibálta. Tamás. Tamásra vágyott. Meg sem gondolta, mit tesz, csak lecsavarta a fiola tetejét, és a bájital már csorgott is le a torkán.
Szép szép szép elégedetten szemlélte tükör-énje körvonalait és kacéran pörgött a tengelye körül gyönyörű gyönyörű tűzvörös tincsek telt ajkak incselkedő szempár egyszerre ő ő ő és valaki idegen valaki észbontó gyönyörű káprázatos idegen
Sára felrezzent az álomból. Kisimította a szemébe lógó, fakóbarna tincseket. Zihálása zaklatottsággal töltötte meg a szoba csendjét. Sokáig tartott, míg lecsillapodott, és a dobhártyáján dübörgő vér már nem nyomta el a lakás megszokott neszeit. A padló nyikorgását, a konvektor dobozának pattogását, a szélcsengő csilingelését. A galambok turbékolását. Hiába a kiszórt üvegcserepek, az átkozott madarak folyton az ablakpárkányra telepedtek, és ott udvaroltak egymásnak. Sárának az az érzése támadt, hogy direkt csinálják, hogy vele csúfolódnak. Szerelmes burukkolásuktól fájdalmasabbá vált a magány, és kínzóbbá a tudat, hogy Tamás sosem volt és sosem lesz igazán az övé. Sára felkapta és az ablakhoz vágta a papucsát, hogy a csattanás messzire riassza a madarakat. A galambokkal a búgás is messzire szállt.
Csend lett, csak a szélcsengő hintázott a fuvallatok hátán, hogy hangjával távol tartsa a mágiát a lakástól, bár a fáradozása feleslegesnek bizonyult. Hogy lehetne távol tartani valamit, amire a szív annyira sóvárog, hogy önként tárja ki számára az ajtót?
Édes édes édes falatnyi csókok a duzzadtra mart ajkakon forró tüzes égető vágy kapkodó lázas mozdulatok ó még még még egymáson súrlódó síkosan gyöngyöző testek robbanó robbanó gyönyör merev férfiasság a két combja közt kábulat kábulat aztán zuhanás
Nem látta, amikor a fiatal nő összeesett, az elméjét az előző este képei töltötték meg. Léptei koppanását figyelte a cinóber utcaköveken; fűzős, fekete csizmájának hegyes orra ki-kivillant a hosszú, fekete kabát alól, miközben a színházba sietett. Feje fölött szinte dühödten csilingeltek a szélcsengők, óvó hangjuk ide-oda pattogott a házfalak között. Sára érezte a nyomásukat a mellkasán.
A szélben sodródó tubarózsa illatra figyelt fel, és a halk jajszóra, ami úgy rebbent az ég felé, mint egy megsebzett madár. Feleszmélt, és szégyenében elvörösödött.
Az emberek nagy ívben elkerülték a fal tövébe zuhant testet. Sára a fehér, fémes felületű forradásokkal szabdalt arc és kezek láttán szintén a járda túloldalára akart húzódni, de az ismeretlen szempár könyörgése megállásra késztette.
Letérdelt a nő mellé. A kabátja szétterült a földön, feketén és búsan, akár egy gyászlepel. A tubarózsa illat felerősödött, és neki felfordult tőle a gyomra, de a szánalom ott tartotta a nő mellett.
– Miért nem álltál meg? – suttogta az idegennek. – Túl sokszor használtad.
A gunyoros kacagás felkarcolta az utca csendjét.
– Nem eleget.
Sára megértette, és váratlanul elmosolyodott. Közelebb érezte magát ehhez az idegenhez, mint bárkihez élete során. A keze közé fogta a nő kezét. Az elmúlás hidegét tartotta az ujjai között.
– Miért tetted? – kérdezte. A nő a szemébe nézett, és hosszú percekig nem szólt semmit, csak a tekintete kutatta Sáráét. Végül cinkos mosollyal válaszolt.
A szavak mintha ott maradtak volna kettejük közt a levegőben, szilárdan és tapinthatóan. Olyanok voltak, akár egy közös titok. Akár egy ítélet.
A nő lélegzete elfulladt, és a hegek kezdtek elszíneződni. Előbb a mákvirág halványliláját idézték, aztán sötét ametisztre váltottak, majd obszidiánná mélyültek, és porózussá váltak. A ragály átterjedt a hegekről a bőrére, és felfalta az asszonyt. Egy utolsó sóhaj, egy utolsó fuvallat, és a mágia roncsolta testnek nyoma sem maradt.
Csak a tenyeréhez tapadt fekete por és két elsuttogott szó maradt Sárával. Végzet. Élvezet.
Le sem hunyta a szemét, egész éjjel az idegen nő járt a fejében. Az utolsó szavai keltette sóvárgást ízlelgette a nyelvén végzet élvezet végzetes élvezet végzetes végzetes élvezet
Hajnalban a villamos csilingelése rezzentette fel katatóniájából. Végignézett ócska bérlakásán. A téli nap fényében még kopottabbnak tűnt az otthona. A lepattogzott festékű tálalószekrény, anyai nagyanyja öröksége, szemrehányóan gubbasztott a sarokban – talán azt nehezményezte, hogy mindössze egyetlen tányér és egyetlen bögre árválkodik benne. Bánatosan potyogtatta a padlóra a festékdarabokat, akár a könnycseppeket. A kókadt virágokkal díszített tapéta felpúposodott, és a sarkoknál már egyáltalán nem is kapaszkodott a falhoz, mintha hiányzott volna belőle az erő, ami a helyén tartja.
Sára visszahajtotta fejét a párnára, és a plafont átszelő repedéseket figyelte. A vonalak váltakozó vastagságban és váltakozó ritmusban futottak végig a plafonon. Akár egy keringési rendszer, ami önálló életet él, és ágakat növeszt minden irányba. Megállíthatatlanul terjedtek a hegek olcsó kis lakásában.
Egész nap a fotelban ült, ölében a Veszedelmes viszonyokkal, amit a társulat éppen próbált. Egyet sem lapozott, csak, figyelte, ahogy az árnyékok előbb megnőnek, majd zsugorodni kezdenek, míg az este végül felitta éteri alakjukat. A sötétben nem látszottak a hegek a lakáson, de Sára azért tudta, hogy ott vannak.
az utolsó alkalom többször már igazán nem használhatja még egyszer jaj csak még egyszer utoljára alig negyed fiolája maradt gyors mozdulatok falánk csókok az ölében pulzáló eksztázis csupán egy röpke élvezetre elegendő bájital a felvonások között kapkodó kapkodó nyers gyönyör elhúzódott Tamástól ruhája visszacsúszott a testére és a férfi hiába nyúlt utána Sára már el is szaladt tűszúrások milliónyi tűszúrás a bőr sajgó feszülése égő karistoló fájdalom a szíve táján érezte ahogy az elixír hatása szűnik és kezd újra önmaga lenni fakuló ábránd gyorsan illanó kéj behúzódott egy sarokba és felhúzta a bugyiját lélegezz lélegezz lélegezz visszaindult a nézőtérre és lecövekelt a sorok szélén pillanatnyi vakság aztán túl éles kontúrok és túl cifra színek rémült kábult örömmel érezte hogy a bugyija átázik kettejük nedveitől még egyszer még utoljára ó egy újabb kis élet jaj egy újabb kis halál
Az előadás véget ért. Legördült a függöny, a sorok közül elkoptak az emberek, és magukkal vitték a zsibongást. Sára elvégezte a szokásos teendőit – felhajtotta a székeket, lekapcsolta a lámpákat, és bezárta az ajtókat. Szerette a fellépés utáni csendet, amikor kiürült a színpad, de a nézők tapsának emléke még ott szállt a levegőben.
Amikor hazafelé indult, még épp látta Tamást eltűnni a sarkon. Úgy tűnt, a férfi telhetetlensége nem ismer mértéket. Karja az új naiva vállán nyugodott, sugdolózásuk széttörte a kába örömöt, amit Sára érzett.
Újabb hódítás. Újabb seb a szíven. Sára már nem számolta, hányadik. Nem haragudhatott Tamásra, hisz soha egy szót sem váltott vele, a férfinak fogalma sem volt, hogyan érez iránta. A rivaldafényből nem látszanak a szürke egerek a színpad mögött, a varázsszer hatása pedig olyan rövid, és ha felszívódott, nyoma sem maradt a káprázatnak, ami magával ragadta a férfit.
Sára sokáig állt a hidegben, és bámult a sarkon eltűnt alakok után. Vágyott a fényre, hogy ő is csilloghasson. Zakariás mester bájitala pont olyannak láttatta, amilyennek lenni vágyott, de az illúzió mindig szertefoszlott, és ő ott maradt, szürkébben, mint előtte.
A tél vacogásra késztette, és csak a lopott pillanatok édességével takarózhatott be. Egyre inkább érezte, milyen szegényes vigaszt nyújt a mágia keltette illúzió, de nem tudott lemondani róla, mióta megízlelte. Hazafelé, a sötétségbe ájult háztetők alatt, míg a város az álmok feledésébe burkolózott, Sára sírni vágyott, de a zimankó a szemébe dermesztette a könnycseppeket.
– Hát te semmire sem vagy képes? Még egy rendes kaját sem tudsz hozni, csak ezt a kecskéknek való moslékot – dobta le Sára apja a konyhaasztalra a neki szánt kelkáposzta főzeléket. A doboz csattant egyet, és az étel kiloccsant az asztalra. Sára nagyanyja kimenekült a konyhából.
A lány érezte a remegést. A szívéből indult, szétterjedt a mellkasában, és meg sem állt a kezéig. Mindig így reagált az apja dühkitöréseire: tehetetlen remegéssel. Összefonta az ujjait, mintha imádkozna, pedig csak a gyengeségét próbáltam elrejteni az apja elől.
– Pontosan olyan semmirekellő vagy, mint amilyen a drágalátos anyád volt. Neki sem vettem semmi hasznát, csak a szégyent hozta rám, de te még nála is rosszabb vagy a kevert véreddel.
Sára nem tudta volna megmondani, miért az volt az utolsó csepp a pohárban, hisz ugyanazok – és még sokkal kegyetlenebb – sértések számtalanszor elhangzottak már az apja szájából. Talán az volt az oka, hogy másnap volt az anyja halálnak ötödik évfordulója. Öt éve, hogy egy cseppnyi szeretet sem melengette meg a napjait. Nem maradt más, csak a kötelességtudat, meg az erőlködésének az eredménye: a kiömlött főzelék tócsája az asztalon, ami úgy terült el az ócska, de fényesre suvickolt felületen, mint egy sebhely.
Sára vett egy nagy levegőt, és kiköpte a szavakat, amiket huszonhét év megaláztatása felhalmozott benne.
– Anyu sokkal különb volt, mint amilyen te valaha leszel.
Az apja előbb meghökkent, majd nevetésben tört ki. Sára döbbenten bámult rá.
– Ez rád is éppúgy igaz.
Sára gondolatai zavarodottan szétgurultak, és minden sértés a torkában ragadt. Az apja soha nem beszélt elismerően az anyjáról.
A férfi kegyetlen, torz mosollyal közelebb lépett, nyálas szavai Sára arcába fröcsköltek.
– Az anyád legalább tudta a kötelességét, és az öngyilkosságával lemosta a szennyet, amit rám kent a mocskos vérével. Te nem érsz a nyomába. Vagy talán csak még nem?
A fájdalom túl hirtelen volt, túl éles. Sára tudta, hogy az apja megveti, hogy élvezi a kínzását, de a gyűlölet ilyen mélységét nem feltételezte. Egész életében szenvedett a férfitól, mégis ragaszkodott hozzá, mert csak az apja és a nagyanyja voltak neki, pedig az egyik gyűlölte, míg a másik tudomást sem vett a létezéséről.
Megsemmisülten bámulta az apját. A megereszkedett vonásokat, amiket az évek és az örök elégedetlenség lefelé húztak. A szinte éjfekete szemet, amelyben gyűlölet és megvetés tükröződött. A sápadt bőrt, amit sárgára színezett a nikotin. Nézte őt, és egy idegent látott. Nézte őt, és egy rémületes pillanatig önmagát látta.
Egyetlen szó nélkül menekült el.
– Ez többe fog kerülni, mint a szokásos.
Sára csak bólintott. Már elhatározta magát. Tamás léhasága, az apja kegyetlen üressége és a két férfi iránt érzett képtelen szeretete addig ütötték a szívén a repedéseket, míg az két fájdalmas félbe szakadt.
– Ez lesz a hetedik alkalom. Szinte biztos, hogy nem fogod megúszni hegek nélkül.
Zakariás mester hangja szenvtelenül csengett. Sára a kerek asztalon álló gyertya kék fényét figyelte. A lángnak beszélt, nem akart – nem mert – a mágus szemébe nézni.
– Két kis darabot akarok a szívükből, és azt, hogy örökre emlékezzenek arra, ki rabolta el tőlük. Azt akarom, hogy örökké fájjon nekik. Nem kell, hogy eleméssze őket a fájdalom. Csak ne múljon a gyász. Soha. Nem érdekel az ár.
– Biztos vagy benne? Így sokkal nehezebb lesz neked. Lemondani róluk, amikor már a magadénak érzed őket. Lemondani róluk, amikor végre úgy viselkednek majd, ahogy mindig is vágytál rá.
Sára váratlanul felnézett, és tiszta, őszinte pillantása megtalálta a mágus tekintetét. Sosem érezte magát erősebbnek, mint abban a percben.
– Nekem végem, Zakariás mester. Te is tudod, én is tudom. Ahogy minden mágiafüggő, képtelen leszek megállni. De ha már mennem kell, szeretnék nyomot hagyni magam után. Csak ennyi vigaszom maradt.
– Rendben, Sára. Úgy lesz, ahogy kéred.
Az üvegcse hívogatta. Sára csak állt, már három órája bámulta az asztal közepére állított fiolát. Hátát a falhoz préselte, szinte érezte, ahogy a fal repedései rá is átterjednek. Mindannak ellenére, amit a mágusnak mondott, mindannak ellenére, hogy vágyott az apja és Tamás szeretetére, félt a bájitaltól, mert tudta, érezte, hogy az az üvegcse lesz számára az utolsó.
De hiába küzdött ellene, vágyott arra a sötét ízre. A sóvárgás lassanként felzabálta a józanságát, míg végül megtört az akarata. Megitta a bájitalt. Lassan, cseppenként, ízlelgetve a halált.
Többet, igen többet akart. Sokkal többet. Ott visszhangzott benne Tamás kérdése. Megérte? Megérte? Megérte? A szavak súlyosan koppantak, ide-oda verődtek kettejük közt, ide-oda csapódtak Sára elméjében.
fájdalmas űr Tamás az apja az elixír hiánya kínzó szomjúság mardosó éhség felemésztő elemésztő tűz Tamás az apja az elixír az üres lakás a repedések a falon a hámló tapéta szétfutó széteső vonalak Sárából elszivárgott az erő hogy az életbe kapaszkodjon akár a tapéta a falról tudata lassan pöndörödött le a létezésről kézfejével letörölte a könnyeket és a taknyot az arcáról tehetetlen rázkódás sűrűn buggyanó fekete könnyek üvöltő ordító üresség
szeretlek sára az anyja szavai szeretlek sára szeretlek sára Tamás szavai az apja szavai szeretlek sára végre a saját őszinte határozott szavai
Szélesen mosolygott, és arra gondolt, hogy a francba is, igen, megérte. Sosem élt igazán, elkopott ott, ahol a színeknek kellett volna megtölteniük, míg a csigaháza megkövesedett körülötte. Sosem volt igazán.
de azok az esték azokazokazok az esték jaj azok esték az a forró vágy égető égető égető darabok darabok darabok a forradások megállíthatatlanul futottak végig a bőrén, burjánzottak, akár egy rákos daganat
Többet akart, és többet kapott. Sokkal többet, mint ami emberi testébe belefért, de jóval kevesebbet, mint amivel a szíve elbírt volna.
de azok az esték ó azok bársonyfényű melegbe burkolt esték ó az a ké-ké-két sz-sz-szívdarab és azok a gyö-gyö-gyönyörű csodás szavak és és és és a forradások tömény kékesfekete édessége…
Nagyon érzékletes, az érzékszerveinkre erősen ható írás.
Az elmében játszó folyamatokba (és azok széles skálájába!) is beleláthattunk. Költői képei közül sok az emlékezetes (pl. a repedése, árnyak, a csigaház, stb.)
Mindamellett szerettem volna a háttérről többet megtudni, arról, hogy miért jutott idáig a hős (és/vagy a szereplők) és talán ezért van az, hogy meglehetősen nyomasztónak, a főhőst pedig céltalannak éreztem.
Bár lehet, hogy pont ez volt a szándék… 🙂
javítás: repedéseK
Kedves Franci! Köszönöm szépen a véleményt 🙂
Kedves szerző!
Nekem nagyon bejött!
Ritkán olvasok ilyen igényes nyelvezetű, és lélektanilag is ilyen erős fantasyt. A hangulat végig fogva tartott, és ugyan volt egy-két klisé-gyanús hely (a félárva lány, a szeretetlen apa, meg a mindentudó mágus), voltak eredeti ötletek is, amik mégis feldobták. Például a villamos kétfajta energiaellátását nagyon bírtam. 🙂
Az elszórt szimbólumok, mint a mennyezet repedései, meg a csigaház is nagyon jól működtek, ez ilyen jó kis Csáth Gézás/pszichohorroros eszköz. 🙂
Az egyetlen, amit kifogásolnék, az az volt, hogy Sára megkérdezte a sebhelyes nőt, miért csinálta, amikor neki is éreznie kellett, hogy miért.
Összességében le a kalappal, és szívesen megtudnék rólad többet is: miket írsz még, ha ezt ilyen jól csinálod.
Kedves Julianna!
Elnézést a késői reagálásért, de csak most vettem észre a hozzászólásodat. Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad a novellát, és még jobban köszönöm, hogy megírtad a véleményedet. A biztató szavaidat elteszem ínséges időkre =), a kritikát pedig elfogadom, és igyekszem a jövőben hasznosítani az észrevételt.
Ami az utolsó mondatodat illeti, bizakodom, hogy találkozni fogsz még más írásaimmal is 😉