Pados Anikó: Egy csipetnyi cukor

A kávéfőző halkan szörcsögött. Ujjaim a pulton doboltak, minden lecsöpögő cseppre egy ütem jutott. A nyár már a hajnalt is felhevítette, fülledt sóhaja ott pihegett a vállamon, és izzadságcseppeket gördített végig a gerincem árkán. Az ablakpárkányra ültetett fűszernövények bánatosan lógatták fejüket. Megszántam őket, és a kannáért nyúltam. Félrehajtottam a leveleket, és vizet öntöttem a cserepekbe. A kávé füstös aromája elkeveredett a nedves föld, a bazsalikom és a kakukkfű friss, zöld illatával. Mire a locsolást befejeztem, épp lefőtt a kávé. Megtöltöttem a bögréket, és a kezem közé fogtam a csésze melegét.

– Jó reggelt – hallottam meg Sam dünnyögését a konyhaajtó felől. Halvány mosollyal viszonoztam a köszöntését, de reggelente jobban esett hallgatásba burkolózni. Bár mostanában mintha az egész nap csak reggelből állt volna.

Hirtelen keserűnek éreztem a kávémat, pedig már évek óta feketén ittam. Lenyeltem az utolsó kortyot, és Sam álomtól gyűrött arcát néztem. Minden vonását ismertem, jobban, mint a sajátjaimat. Sötétbarna haja már őszült, és a szeme sarkába is ráncok gyűltek, de jót tett neki az öregedés. Az apró tökéletlenségek markánssá tették az arcát, és ha együtt sétáltunk az utcán, még mindig sok kacér pillantást zsebelhetett be. Hogy én szerettem-e ezt az arcot? Egy ideje nem tudtam már, csak azt, hogy hozzám tartozik, akár kávéfőző reggeli szortyogása.

– A kórházban leszek. Három körül hazavihetem Audreyt – törtem meg a csendet.

Sam szóra nyitotta a száját, és a kezemért nyúlt, hogy megszorítsa, de úgy tettem, mintha nem venném észre, és a mosogató felé fordultam, hogy megszabaduljak a koszos bögrémtől. A lányunk abortuszát megelőző csúnya veszekedésünk óta még kevesebbet beszélgettünk, csak a legalapvetőbb dolgokat vakkantottuk oda egymásnak. A harag már elmúlt, de Audrey nem kívánt terhessége kellemetlen emlékeket idézett fel, és mélyre temetett dolgokat ráncigált a felszínre, amik jobb helyen voltak a mindennapjaink fásultsága alatt. Minden, amit régen fontosnak tartottunk, semmivé lett, és hogy túléljük, úgy teszek, mintha már nem emlékeznék, Sam pedig úgy tesz, mintha már nem érdekelné.

Sam felhajtotta a kávéja maradékát, és a mosogatóba tette a bögréjét – fel nem oldódott cukorkristályok fénylettek az alján. Sam tétován felém hajolt. Önmagával vívódott talán, hogy hogyan is érjen hozzám. Az ajkam csókra várva bizsergett, és bele kellett harapnom, amikor a homlokomra nyomott puszival búcsúzott. Határozott lépteivel útnak indult, én pedig az üres bögrét bámultam a mosogatóban, és azon gondolkodtam, vajon az életünk is olyan-e, mint az az üres bögre a maradék cukorral az alján, vagy minden édes ízt elvesztettünk már.

Gumitalpú papucsok csikorgása a linóleumon. Klórszagú tapintat. Műszerek ütemes pittyegése, akár az épület saját, külön bejáratú szívverése. Audrey sápadt arca a kórház vörös pecsétjével ellátott párnán. Addig a pillanatig csak szép emlékeim kötődtek az épülethez, ahol Adam és Audrey született. Leültem a lányom ágya mellé, és vártam, hogy felébredjen.

A fülembe csengtek Sam szavai, hogy Audrey nem követheti el ugyanazt a hibát, mint mi. „Nem teheti tönkre az életét, Patty. Nem engedem, és kész. A rohadt életbe! Még csak tizennyolc éves. Egy szakadt óvszer miatt nem fogja a kukába hajítani a jövőjét! Nem fogom hagyni, hogy egész életében bánja az elszalasztott lehetőségeket.” A legjobban az fájt, hogy ugyanazt éreztem, mint ő, mégis haragudtam rá, amiért kimondta, mert így testet öltött kettőnk csalódottsága. Közös életünk során mindvégig kerültük, hogy erről beszéljünk. Egyikőnk mindig gyávának bizonyult, de Audrey abortusza számvetésre késztetett minket, és féltem attól, ami előttünk állt.

Audrey nyúzott arcát néztem. Egy pillanatra irigyeltem a bátorságáért, hogy a terhesség megszakítása mellett döntött. Nem mintha nekem lett volna választásom. Nem mintha bánnám, hogy Adam megszületett. De irigyeltem a választás szabadságáért. És örültem, hogy én megadhattam neki. Ha Audrey meg akarta volna tartani a babát, abban is segítettem volna. Sam őrjöngött, de nem érdekelt. Tehetetlen dühében kitiltotta Audrey-t a házból, aki zokogva menekült az albérletébe. A veszekedés annál is mélyebben érintette, mert mindig az apja volt a kedvence.

Audrey felébredt.

– Szia, anyu.

– Hogy érzed magad, kicsim?

– Üresnek – felelte fáradtan, és a fájdalma visszhangot vetett a szívemben. Audrey észrevette az elgyengülésemet, és halványan elmosolyodott. – Nem bántam meg, anyu. Ez volt a helyes döntés. Majd rendben leszek. Csak szeretnék hazamenni.

– Még vár rád egy ellenőrző vizsgálat, aztán mehetünk.

Audrey bólintott, és ülő helyzetbe tornázta magát. A takarója félrecsúszott. Riadtan kapott utána, és feszengve igazgatta vissza, de megpillantottam a vérfoltot a lepedője közepén. Az elmúlás végletes bizonyossága. Nem szóltam semmit, mert ismertem a lányomat, és tudtam, hogy nem akar vigaszszavakat hallani, így csak megveregettem a kezét, és csengettem a nővérnek, hogy cseréljenek ágyneműt.

– Szeretnéd, ha inkább kint várnálak meg?

– Az jó lenne – felelte feszélyezetten.

Elindultam kifelé, és már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt.

– Anyu! Mehetnénk inkább hozzátok? Nincs kedvem egyedül lenni.

– Tudod jól, hogy bármikor hazajöhetsz.

– Apu is így gondolja?

– Bármikor hazajöhetsz – ismételtem meg határozottan. – Az apád szeret téged, Audrey. Nem gondolta komolyan, ami mondott.

– Biztos vagy benne?

– Hát persze – vágtam rá, mert ebben az egyben biztos voltam Sammel kapcsolatban. Szerette a gyerekeinket. Ha az otthonunk kelepce volt is a számára, legalább akadt olyan része, amiről biztosan tudtam, hogy örömét leli benne.

Audrey két napot töltött otthon, és legszívesebben a régi szobájában gubbasztott. Sápadt kis madárka az ágynemű színes csíkjai alatt.

A szívemben elsimult egy ránc, amikor szombat este Audrey az apja mellé telepedett a verandára, és együtt ringatóztak a hintaágyon. A két sötét fürtös fej a régi meghittségben simult össze. Csak a lánc nyikorgása hallatszott – apa és lánya békét kötött a némaságban.

Vasárnap este a lányunk elment. Sötétbarna szeme, mely pontos mása volt az apjáénak, még jobban hasonlított Samére, mert a mélyén felfedeztem a rejtegetett keserűséget.

Sam magához ölelt, és bocsánatkérést dünnyögött a fülembe. A derekára fontam a kezemet, és minden feszültség ellenére örültem, hogy otthon érzem magam az ölelésében.

A hétfő reggel és Sam a konyhában talált. Az életünk, ami Audrey abortusza miatt kibillent a hétköznapok megszokásából, a nyugalmi helyzetet kereste.

Sam véletlenül az én bögrémet kapta fel, és az első korty után az arca grimaszba rándult.

– Jó ég, Patty, hogy a francba bírod így meginni? – kérdezte fejcsóválva, mire én csak megvontam a vállam. Kibotorkált az előszobába a reggeli újságért. Csak bámultam kócos haját, a válla ismerős vonalát, hallgattam határozott lépteit, és elszorult a torkom. Egyszerre szerettem volna változtatni a dolgokon, és megmaradni a bejáratott úton.

Próbaképpen beleittam Sam bögréjébe. A túl tömény, fekete íz a nyelvemre ragadt, és nem tudtam, hogy viseljem el az édességét. De nagyon szerettem volna.

– Beszélj velem, Sam. Ne csak hozzám, hanem velem – szólaltam meg, amikor Sam visszajött a konyhába, és az újságjával a konyhaasztalhoz telepedett.

– Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá – sóhajtotta, és félredobta az újságot.

– Akkor már ketten vagyunk – rándult féloldalas mosolyra a szám, és Sam felnevetett.

– Miért olyan nehéz ez, Patty? Mikor lett ilyen rohadt nehéz, hogy egymáshoz szóljunk?

– Volt valaha is könnyű?

– Hát persze hogy volt. Különben nem hiányolnánk – felelte, és a hangjában ott termett a keserűség, nyersen és most először kendőzetlenül.

– De muszáj volt… – kezdtem bele, de Sam komor pillantása elhallgattatott.

– Muszáj volt? Tényleg? Muszáj volt folyton félretenni mindent, amiről álmodoztunk? Folyton csak küzdeni, és aztán nem jutni semmire?

– Nem tehettünk mást.

– Talán. De ne hazudd azt, hogy sosem gondoltál rá, mennyivel könnyebb lett volna, ha nem esel teherbe, és nem kell összeházasodnunk. Ne hazudd, hogy nem vádolsz!

– Félek, hogy ha kimondom, szétesik az életünk.

– Miféle életünk? Csak lézengünk itt, mint két idegen. A fenébe is, Patty, legalább egyszer mondd ki, hogy ez így szar! A gyerekek kirepültek, nincs kinek színházat játszani.

– Rendben, ez így borzalmas. És voltak pillanatok, amikor gyűlöltelek. És sokszor kívántam, hogy bár máshogy lenne. Most jobb?

– Hát persze, remek – húzta el a száját.

– Mit vársz tőlem, Sam? – ejtettem magam elé a kezem csüggedten.

– Nem tudom – hajtotta a fejét a tenyerébe. – Te mit vársz tőlem?

– Csak annyit, amennyit te is vársz magadtól. Menni akarsz?

Hallgatott, és nem tudtam olvasni a vonásaiból, mert a keze eltakarta az arcát.

– Nem tudom – motyogta végül.

A habozása fájt. Jobban, mint a felemás húsz évünk rossz napjai.

Meg akartam szólalni, de nem találtam a szavakat. Sam leeresztette a kezét, karja bénultan hevert az asztalon. A tekintetünk a másikét kutatta, kerestünk benne valamit, amit magunkban bizonytalannak éreztünk, és a másikban reméltük meglelni.

Vajon másképp döntöttünk volna, ha nem történik az a kis baleset az óvszerrel, és Adam nem fogan meg? Vajon akkor is együtt lennénk még? Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy az évek során egyek lettünk. Az éleink úgy illeszkedtek egymáshoz, hogy nem sértettük fel a másikat.

Maradtunk. Mindketten. De mintha idegenek lettünk volna a saját életünkben, akiket egy láthatatlan horgony – talán az édesség emléke – egy helybe rögzített.

Az éj sötétjében Sam keze rám talált. Hiányzott a tűz az érintéseinkből, de a csókok és simogatások kiszakítottak minket a jelenből, és mindkettőnknek jólesett az a tizenöt perc öntudatlanság. A hálószoba hangjai elnémultak, távolra került az óra ketyegése és a ventilátor surrogása, távolra a lepedő susogása, és csak két test maradt, amint egymásban keres menedéket. A pulzálás az ölemben elhitette velem, hogy élek. Sam sóhaja elfulladt a vállamon, és éreztem a bőrömön a mosolyát.

A ház nyújtózott egyet, és a szobát újra betöltötte az óra ketyegése. A lepedő zizegett, ahogy legördültem Samről. Odakucorodtam hozzá, és nem húzódott el. Úgy ájultunk álomba, hogy a testünk még összesimult.

Épp az utolsót pattogták a kukoricák a mikróban, amikor megszólalt a telefon. Sam szólt haza, hogy túlóráznia kell. A kukába hajítottam a kukoricát, amit csak Sam kedvéért készítettem a meccs esti ismétléséhez. Utáltam a pattogatott kukoricát.

Hirtelen nem volt maradásom a házban, a nett citromillattal elegy vajas kukoricaszag fojtogatott, és mintha a falak is közelebb nyomakodtak volna. Magam mögött hagytam a néma szobákat, és az utcára érve a megkönnyebbülés elmosta a szorongásomat. Tudtam, hogy ostobaság a házat okolni, de gyűlöltem, amiért minden nappal egyre üresebb lett. Nem az fájt, hogy a gyerekek kirepültek – megbékéltem vele, hogy felnőttek. Az bántott, hogy eltűntek a fiatalságunk évei, a gondtalan nevetések emlékei, míg végül csak mi maradtunk. Nem ketten, hanem Sam és én.

Sétálni akartam, minél messzebb a házunktól, amit csak félig éreztem otthonnak. A szomszéd háznál kikerültem Billy Lee piros, háromkerekű biciklijét, ami minden délután csilingeléssel hintette tele a járdát. Két házzal arrébb megzavartam a kövér Betty néni még kövérebb macskáját – Fatty a lábam elé ejtette a félig megrágott egértetemet, és a ház előtt parkoló Ford alá inalt. Félrefordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom az egér összeroncsolt kis testét. Valahogy így voltam az életemmel is: képtelennek bizonyultam rá, hogy szembenézzek az álmaim – álmaink – roncsaival.

Céltalanul kódorogtam tovább a holdfénybe burkolt utcákon. Magam mögött hagytam a kertváros egyforma kockaházait, formára nyírt sövényeit és szigorúan két centis füvét. Végigsétáltam a Memphis sugárúton, és a lábam akaratlanul is elvitt a Luke’s Diner előtt, ahol régebben, csütörtökönként hamburgert vacsoráztunk a családdal.

Jókedvű arcokat láttam az ablakok mögött. Tudtam, kik ülnek odabent. Tudtam, hogy a szomszédasszonyom, Sue eperturmixot iszik, és Luke-kal flörtöl. Tudtam, hogy Sunny, a fiam fociedzője a dupla adagja fölé görnyed, vagy hogy a vacsora végén Danny, Sam gyerekkori cimborája mindig elindítja a Blue Suede Shoes-t a zenegépen. Egyedül álltam kint, és vágyódtam arra az egyszerű örömre, hogy Audrey és Adam a ketchup fölött civakodik, és Sam elcsipegeti a maradék sült krumplimat. Csütörtök volt.

Visszafordultam, mert képtelen voltam szembenézni azzal, hogy a Sammel közös életünket csonkára rágta a soha ki nem mondott neheztelés a másik iránt. Tizenhat voltam, amikor Adam született, és tizennyolc, amikor Audrey. Az esküvőnket a polgármesteri hivatalban tartottuk, az ünneplő ruhánkban feszengtünk a szüleink szemrehányó tekintete előtt, de a mosolyunk fülig ért, mert még hittük, hogy a szerelem elég lesz.

A nehézségek végül eltemették a vágyainkat, és besoroltak minket a taposómalomba. Lett kertvárosi házunk, lett két kocsink, futotta a gyerekek iskoláztatására, de sosem jutottunk ki Cape Cloudból. Sam nem énekelt a klubokban, végül már a zuhany alatt sem, én pedig elfelejtettem, hogy cukrászdát akartam nyitni, míg végül a tortasütéstől is elment a kedvem.

Hiába élt mellettem, Sam hiánya sajgott bennem. Jobban, mint a félbetört életünk fájdalma vagy az elúszott lehetőségeink. Jobban, mint a megfáradt hétköznapok. Jobban, mint a soha valóra nem vált álmok. Sam a részem volt, a másik felem, de abban már nem voltam biztos, hogy én a másik fele vagyok-e Samnek. A mellkasomban fészkelő üresség nagyobbra hízott, és arra gondoltam, hogy nem is a szerelem hiányzik, hanem az az elvesztett hit kettőnkben.

Beszélni akartam Sammel. Tényleg, igazán szólni hozzá. Tisztázni akartam a dolgokat kettőnk közt. Tudni akartam, mit gondol rólunk. Tudni akartam, hogyan érez.

Ezerszer kezdtem bele. Aztán ezerszer futamodtam meg gyáván. A reggel túl korán volt. Az este túl későn. Délben nem jó, hadd egyen nyugodtan. Ne, ne vasárnap! A hétvége a gyerekeké és a családi ebédé. Csupa olcsó kifogás, csupa ügyetlen kibúvó. Semmi más, csak halogatás.

Hát nem jobb a gyors fájdalom? Letépni a tapaszt, és kész. Ideje lett volna merésznek lenni. Mit veszíthettem? Rosszabb már nem lehetett. Mégis hallgattam.

A pár napból két hét lett. A két hétből egy hónap. Végül eltűnt az elszántságom. Abszurd, ostoba félelmek lettek úrrá rajtam. Mi lesz, ha elmegy? És mi lesz, ha marad? Nem tudtam, melyik a rémisztőbb lehetőség.

– Boldog születésnapot, Patty!

Sam vidám hangja befurakodott a Can’t help falling in love lusta akkordjai közé. A férjem mosolya megpendített bennem egy érzést, ami aztán egész este ott zsongott a mellkasomban – a meghittség helyet keresett magának odabent. Ránevettem Samre, és futó csókot nyomtam az ajkára.

Kissé hűvös volt, de élveztem az estét. A csipkézett sziklafal tövében megbújó tó partja zsúfolásig telt zajongó emberekkel. Nevetgélés és vidám kurjantások szálltak a levegőben. A fodrozódó víztükör hátára vette a fesztelen zsivajt, a sziklafalnak csapta, és hullámzó morajlásba fojtotta a visszhangot. A szél végigborzolta a tó nádasból szőtt köpenyét, az izgatott zizegés elriasztotta a karcsú szálak közt fészkelő csendet.

A tóparti zörejeket elnyomta az emberek lármázása – a baseballütők koppanása a labdán, a parázs pattogása, a grillen sülő hús sercegése, és persze Elvis hatvan éve rongyosra hallgatott zenéje, ami egy nyitott ajtajú Cadillacből szökött ki az éjbe.

A könyökömre támaszkodtam, és kis időre forró, fájó hála váltotta fel a szívemben a hétköznapok bénultságát. Örültem, hogy együtt lehetünk, és enyhült bennem a lányom iránt érzett aggodalom. Audrey és Adam a barátaikkal röplabdáztak. Audreyt aznap láttam először újra nevetni.

Sam a régi motoros dzsekijében feszített. Délután bukkant rá, amikor a garázsvásárra válogattam a kacatokat. A dzseki már nem érte át teljesen, hiszen az évek során kis pocakot növesztett, de amint belebújt, felcsillant szemében a régi vagányság, és újra az a csibészes mosolyú srác lett, aki már az első randinkon ledumálta rólam a bugyit. Szerettem volna újra azon a randin lenni, vagy legalább leporolni az esténkről húsz év szürke mindennapjait.

Odabújtam Samhez, arcom alatt éreztem az idő által puhára koptatott anyagot. Sam bőr- és cédrusillata visszarepített az időben egy lázas estéig, amikor ezen a parton szeretkeztünk. Tisztán emlékeztem arra az érzésre a bátyja ütött-kopott Chevyjének hátsó ülésén, a fiatal mohóságra, ami elevenen falt fel minket. Emlékeztem a szakadozott bőr cuppogására, ahogy izzadt testünk az üléshez tapadt. És jól emlékeztem, ahogy szeretkezés után összebújtunk a kockás takaró alatt, és ugyanezeket a csillagokat láttuk a fejünk felett, de végtelen lehetőségeket véltünk kiolvasni az ég hímzett szövetéből. Most ugyanazon a kockás takarón hevertünk, de a kopott piknikkosárban már nem az öreg Joe boltjából csórt sörösüvegek lapultak, hanem pulykasült és almás pite, és aznap annyi is elég volt, hogy egyáltalán látszanak a csillagok.

Az október ott zsörtölődött a kertek alatt, és leveleket zörgetett a járda kövén. Esténként már hallani lehetett, ahogy belehuhog a kéményekbe, vagy kopasz ágaival az ablaküvegeket kocogtatja.

Az ősz mélabújának nyomait próbáltuk eltüntetni a gereblyéinkkel, amikor rájöttem, hogy igazán szeretem a férjemet. Sam a kezembe nyomta a kávét, és mellém ült a veranda lépcsőjére. A vállunk egymáshoz ért. Sam hangja eltökéltnek tűnt, amikor megszólalt.

– Tettem bele egy kanál cukrot.

A döbbent csend egy pillanatra megtelepedett kettőnk között, de amikor egymásra néztünk, mindkettőnkből kibuggyant a nevetés, és szétgurult a kertben, mint a levelek zörgése. Végül persze elkopott a levegőből, de a derűje ott ragadt rajtunk. Reméltem, hogy örökre.

Másnap délután piknikezni vittem Samet. A part kietlenül nyújtózott előttünk, csak a szél neszezett a nádasban. Mióta Audrey megfogant, nem voltunk kettesben a tónál. Jöttem egyedül, jöttem a családdal, de sohasem kettesben Sammel. Itt kezdődött minden, és valahogy helyesnek tűnt, hogy itt is érjen véget. Akár így, akár úgy.

A lepattogzott festékű piknikkosárban rumos tea és két szelet karamelltorta emléke maradt csak. A kopott, kockás takaró a vállamat melengette. Talán a kávéba tett cukor volt a ludas, talán a tortasütés feledésbe merült élvezete, vagy Sam túl ritkán hallott nevetése, esetleg a lázas emlékek, amik ezeket a partokat kísértették, de valami arra késztetett, hogy merész legyek.

– Talán megpróbálhatnánk.

Sam nem kérdezett vissza, hogy mit, mert pontosan tudta, hogy mire gondolok. Egy kis ideig hallgatott, aztán rám emelte a tekintetét.

– Mi van, ha nem sikerül?

– Lehet rosszabb? – kérdeztem ideges kis nevetéssel.

Sam csak nézett maga elé, nem szólalt meg.

– Legalább megpróbálhatnánk.

– Komolyan azt gondolod, hogy van értelme? – fortyant fel váratlanul.

– Most meg miért vagy ilyen dühös rám?

– Mert egyedül hagysz a haragommal.

– Sosem hagylak egyedül – lengettem meg előtte a gyűrűsujjamat. – Ha akkor az ifjonti ostobaság beszélt is belőlem, most komolyan gondolom a fogadalmamat. Én már nem haragszom rád. Annyi szép dolgot is köszönhetünk annak a botlásnak. Bocsáss meg nekem, Sam. És oldozd fel végre magadat is.

Néztem őt, és a vonásaiban ott láttam az egész addigi életemet – a fiatalságunkat, a felnőtté válásunkat, a gyerekeinket, a mindennapjainkat. Ez az arc nem egyszerűen hozzám tartozott. Szerettem ezt az arcot.

– Biztos vagy benne, Patty?

A hangjából elkopott a harag, és – ha nagyon halványan is –, de reménykedést véltem felfedezni benne.

– Ennyi erővel lehetnénk akár boldogok is. Szívesen iszom ezután cukorral a kávét.

Sam felnevetett, és magához húzott. A csókja forró édessége megszédített, épp úgy, mint régen.

Égetett cukor íze volt.