Pados Anikó: A galagonya utolsó izzása

Azon az őszi hajnalon, amikor megöltem Tamást, izzottak és reszkettek a galagonyák a domboldalban.

Nővéreimmel a tűz köré gyűltünk, hogy hálát adjunk Holdanyánknak – ágaink egymásba gabalyodtak, miközben együtt ringatóztunk. Éreztem az október hidegét és a lángok melegét, miközben leveleimet a földre hullattam, és terméseimet – töppedt bogyókba zárt tavaszomat – a lángok közé szórtam.

A Holdanya leszállt közénk a magasból, színezüst fátyla fölénk lebbent, és abban az évben utoljára lányalakba zárt minket. Nővéreim vidáman táncoltak a domboldalban, ünnepelték a romlott férfiak fölött aratott újabb győzelmet, de bennem megkeseredett a diadal, mióta Tamás ízével a számban léteztem. Mióta vele találkoztam, egyre többször fordult elő, hogy megkérdőjeleztem a küldetésemet. Mi értelme a büntetésnek, ha az áldozataim nem is érzik a súlyát?

Amikor a hold fátylát felgöngyölte a hajnal, nővéreim egyenként aludni tértek. Hamarosan csak én álltam a domboldalban, vágyakozva egy alak után. Nehezemre esett megtartani emberi formámat, és minden pillanatban küzdenem kellett a késztetéssel, hogy moccanatlanul a földbe gyökerezzek, de kitartottam.

Botorkáló léptek alatt zörrent az avar, és Tamás előbukkant a félhomályból. Tudtam, hogy jönni fog, olyan biztosan, ahogyan tudtam, hogy a levelek feledésbe hanyatlanak ősszel.

– Örökké, örökké, örökké – dünnyögte Tamás az orra alatt, akár egy holdkóros, és a földre rogyott előttem. Karja körém kulcsolódott. – Örökké! – Hangja mormolásba fulladt.

Csak ezt az egy szót ismételgette, minden éjjel, immáron ötven éve. Ő már nem láthatott emberi formámban, hiába változtatott át a holdsugár – mégis eljött, és ezt hajtogatta. Kezemet a hajába fúrtam. A fiatalsága rég odalett, őszülő tincsek kunkorodtak az ujjaim között.

– Szeretlek, Tamás – susogtam neki, és bár ő nem hallhatott engem, mégis felkapta a fejét.

Szavakat próbált formálni, látszott, hogy mennyire küzd, de folyton elcsuklott a hangja.

– Szer… szer… szer…

Azonnal megértettem, mit akar mondani, és a könnyek elhomályosították a látásomat. A fájdalom belém vésődött, mint a közös őszünkön a kérgembe karcolt betűk. Nem bírtam el egy újabb gyűrűnyi kínt.

Féltem, hogy a tövis már nem fog működni, és egyszerűen csak megsemmisítem Tamást, de inkább váltam volna a gyilkosává – bármi jobb volt egy újabb évnyi szenvedésnél.

Átöleltem őt, és magamba szívtam, ami az életéből megmaradt. Elraktároztam az emlékeit, hogy megőrizzem őt a szívemben, és átdöftem a mellkasát. A szeme utoljára ragyogott fel, és a tekintetében ráismertem a saját érzéseimre. Ha mi tökéletlenek voltunk is, a szerelemünk tökéletesen igaznak bizonyult.

Soha többé nem tudtam átváltozni, de nem bántam. Fa alakomban is ébren maradtam, egy fényesen ragyogó csillaggal a fejem felett.

 

Még a magmélybe fagyott élet álmát aludtam, amikor felébresztett. Még tél csípte a hajnal arcát, még fagyott tükörként szikrázott a tó, még alig lehetett érezni a leleményes tavasz közeledtét, amikor Tamás üressége belém szúrt.

Dühös voltam, amiért felkeltett. A tél volt a Holdanya ajándéka – az öntudatlan, lassú keringés az égbolt alatt. Még nem álltam készen, hogy emberalakot öltsek. Ágaimban megdermedtek a nedvek, gyökereim görcsösen kapaszkodtak a fagyott talajba, és a létezés csak tompán sajgott, valahol mélyen a kérgem alatt.

Tamás fel-alá járkált, magában motyogott, és a feszültség ráncokként a vonásaiba mélyedt. Az első dühön túl egyre kíváncsibban figyeltem. Tetszett nekem a szeme tavaszi kékje, a haja ziláltsága, az ideges tipródása. Tetszett az üressége, mert tudtam, hogy dugig tölthetném a mérgemmel.

Borotvapengét húzott elő, és vágást ejtett vele az alkarján. Meglepődtem a nyugalom láttán, ami elöntötte; sokszor megfeledkeztem a furcsaságokról, amiket az emberek magukkal művelnek.

Tamás a zsebébe süllyesztette a pengét, és a földre ereszkedett. Elmélyülten bámulta az alkarját átszelő hegek fölött a bíbor vonalat. Magamba szívtam azt a pár csepp vért, ami a földre hullott, és az elmém megtelt az élete képeivel: sivár napok peregtek előttem, amit csak néha-néha szakítottak meg a vágások szégyenkező, bűntudattal teli megkönnyebbülései. Azonnal tudtam, hogy csak ő lehet az én következő áldozatom.

A fülébe suttogtam. A szavaim eljutottak a lelke legmélyebb bugyraiba, és tavasszal visszahozták őt hozzám.

 

Amikor márciusban az én Holdanyám először megtelt, már türelmetlenül vártam, hogy átváltoztasson. Az élet bizsergett kipattanni készülő rügyeimben, a bimbók fesleni vágytak.

Tamás épp akkor érkezett, amikor a holdfátyol rám hullott, és lányként kezdtem reszketni a domboldalban.

– Ki vagy te? – kérdezte, egyszerre riadtan és lenyűgözve.

– A te galagonyád – feleltem mosolyogva, és a hangom selyme már körbe is fonta, akár folyondár a hársat.

– Ez nem lehet valóság – rázta meg a fejét. Hátrálni akart, vagy legalább félrefordulni, de a holdvarázs azonnal megbűvölte, és tehetetlen sóvárgással meredt rám.

– Az lehet, ha te is akarod. Őszig minden éjjel, amikor a Holdanya átváltoztat, várni foglak.

– Biztosan álmodom – motyogta.

Közelebb léptem. Hagytam, hogy fátyolruhám a testemre simuljon, és felfedje domborulataimat. Tamás képtelen volt elfordítani a tekintetét. Felkínáltam magam, és nem habozott. Soha, egyikük sem habozott.

Gyors, erőteljes lökésekkel mozgott bennem. Körém kulcsolta magát, de nem bántam a közelségét – a keserűtől az édesig az emberi élet minden íze szétáradt bennem, és magamba szívhattam az összes cseppjét, hogy majd virágokat neveljek kettőnk élvezetéből. Tamás arcának ráncait kisimította a gyönyör, de a tekintete mélyén ott lappangott az az üresség, mely élete minden percét megmérgezte, és ami tökéletes áldozattá tette számomra.

Egy utolsó nyögés után Tamás legördült rólam. Csak bámulta a csillagokat, és nem szólt egy szót sem. Hozzásimultam, és vártam, azzal a biztos tudattal, hogy elfogadja majd, amit felkínáltam.

– Mit vársz tőlem?

– Felejtést kínálok neked, Tamás. Érzéseket, amik megtöltik benned az ürességet. Jobban, mint ezek itt – simítottam végig az alkarját átszelő hegeket, és ő szégyenkezve félrefordult, pedig emiatt nem ítélkeztem felette – magam is ismertem a kínt, ami megkönnyebbülésért kiált. Megint hallgatott egy ideig, és a Holdat bámulta.

– És mit kérsz cserébe? – fordult felém, és a tekintete nyíltsága kibillentett az egyensúlyomból. Kényelmetlen érzés volt.

– Csak a sóvárgásodra van szükségem – kerültem ki a kérdését, de nem hagyta annyiban a dolgot.

– Semmi sincs ingyen. Mit vársz tőlem?

– Csak egy évszakot kapsz tőlem. Egyetlen virágzást.

– És aztán?

– Választhatsz – feszengtem, mert a többiek egyszerűen csak elfogadták a testemet, nem érdekelte őket, mi lesz aztán. Elkábították őket a csókok és ölelések, megbabonázta őket a holdvarázs. Nem értettem, Tamás miért kérdez annyit. – A méz és a tüske között. Ha a mézet választod, elfelejtesz majd, ha a tüskét, akkor meghalsz, de csillaggá válsz, és örökké élni fogsz az emlékeimben.

Nem tettem hozzá, hogy eszem ágában sincs megölni, és ezáltal a részemmé tenni. Nem mintha hosszú életem során akadt volna bárki, aki a tüskét és a halált választotta.

Azt sem árultam el neki, hogy a méz hiába édes, attól még méreg; ugyan elfeledteti vele a történteket, de a sóvárgás beeszi majd magát a szívébe, és nem hagy helyet másnak, míg végül teljesen elemészti majd. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást, hisz végül is mire készültem? Az egyik ürességet egy másikra cserélni nem tűnt bűnnek a szememben.

– Miért jó ez neked?

– Ez az ár, amit fizetnem kell Holdanyámnak a halhatatlanságomért. A kettőnk élvezetéből nevelt gyümölcsök az áldozatok, amiket fel kell ajánlanom neki.

– Csak őszig?

– Csak őszig – erősítettem meg.

Amikor rábólintott az alkura, elégedett mosoly ömlött el az arcomon. Tamás sorsa megpecsételődött. Akkor még fogalmam sem volt, hogy egyúttal az enyém is.

 

Minden este készségesen vártam, és egyre mélyebbre ettem magam a bőre alá. Mint a szú, ami az öreg tölgyfában percegett, úgy hatoltam beljebb és beljebb. Megcéloztam a szívét és a lelkét, és rétegről rétegre fejtettem le róla az ellenállást.

Néha ajándékokat hozott nekem. Haszontalan dolgokat: gyémántot és ruhákat, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Amikor megkérdeztem, miért halmoz el engem ilyen haszontalanságokkal, értetlenül nézett rám.

– Csak kedveskedni akartam neked. A barátnőim mindig örültek az ajándékoknak. Nem tetszenek?

– Egyszerűen csak nincs szükségem ilyesmikre – csóváltam a fejem, és őszintén zavarba jött.

– És mire van? – kérdezte, amitől viszont én jöttem zavarba, mert azonnal rávágtam, hogy semmi másra, csak rá. Nem is tudtam, hogy szaladhatott ki ilyesmi a számon, hisz a Holdanya varázsa minden érzést kitörölt belőlünk.

Tamás a két kezébe fogta az arcomat, amitől forróság töltött el. A csókja olyan röpke és óvatos volt, mint a pillangó szárnyának rebbenése a szirmaimon. Belehullottam abba a csókba, és csak zuhantam, zuhantam szédülten, tehetetlenül.

 

– Miért választottad ezt? A fák életét? – kérdezte egyszer.

– A Holdanya megszánt engem, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni az élet súlyát a vállamon.

Láttam, hogy kíváncsi, nem ő volt az első, akit érdekeltek a miértek. Nem akartam megosztani vele a bánatomat, legalábbis nem igazán, de ő volt az első, akinél elgondolkoztam, hogy megteszem.

– Mi történt veled? – ismételte meg a kérdést.

Az arcát néztem, figyelmes tekintetét, és mérlegeltem magamban a szavaim súlyát.

– Megtámadott egy férfi. Megerőszakolt, aztán leszúrt, és a sorsomra hagyott.

Hallgattam róla, hogy az a gazember utána végzett a férjemmel és a gyermekemmel, hiába tettem meg mindent, amit kért. Ott hagyott a földön, azzal a rettenetes tudattal, hogy fölöslegesen mocskoltam be magam, mert soha nem is akart megkegyelmezni nekünk.

Tamás hallgatott, de a csendjében ott bujkált a megértés, ami után titkon sóvárogtam. Amikor kiválasztottam őt, nem is sejtettem, hogy ezt találom majd az állhatatlansága és csapodársága alá temetve. Meglepett az érzékenysége. A figyelme, a tapintata kikezdte a kérget, amit magam köré növesztettem.

– Életben maradtam, és amikor a Holdanya bosszút és feledést kínált, elfogadtam.

– Könnyebb így?

– Egy ideje – dünnyögtem némi tűnődés után, mert eszembe ötlöttek a korai őszeim, amikor vöröslő bogyóimat sirattam. Minden virág, minden termés, minden facsemete pusztulása megsebzett, míg a fájdalom megszokottá vált, és az ezernyi halál eltompította annak az egyetlen, rettenetes kínnak az emlékét, amit a kisfiam és a férjem elvesztése okozott.

– A bosszú része volt azt alkunknak a Holdanyával. Az egyik nővérem végzett a támadómmal helyettem. Miután a mézet választotta, már nem tudott ártani senkinek.

Nem árultam el, hogy a méreg mennyire fásulttá tette az élet iránt. Elkoptak belőle az indulatok. Odabent maga is fa lett – éppolyan közönyössé vált az érzések iránt, mint én és a nővéreim.

– Nem túl nagy az ár, amit fizetned kell? Örökké olyanokkal lenni, akik arra a régi fájdalomra emlékeztetnek?

– Más nem vonz, ilyennek teremtettem. Csak a csalfák, a romlottak, a kegyetlenek kellenek. De megnyugtat a tudat, hogy én vagyok az éjszaka egyik őrzője, hogy meg tudom óvni a lányokat a rossz férfiaktól. Minden hódítás egy újabb diadal, és egy újabb kielégülés. Tudom, kit kell választanom; látom, ki az, aki könnyen csábul. Te sem vagy különb, mint a többiek.

Tamás nem mondott ellent, csak szelíden ingatta a fejét. Hogy beleegyezésként vagy ellenkezésként, azt nem tudtam volna megmondani, de most már azt hiszem, mindkettő ott volt a mozdulatában.

– Hiába próbáljátok lecsupaszítani jóra és rosszra a férfiakat, a világ sokkal bonyolultabb annál, ahogy ti akarjátok látni – szólalt meg végül.

– Úgy gondolod, hogy jobbat érdemeltek?

– Nem, igazából úgy gondolom, hogy rosszabbat érdemlünk, de attól még ugyanúgy vágyhatunk a feloldozásra. A megbocsátás épp attól szép, hogy önzetlen ajándék, és az érdemtelen is megkaphatja – dünnyögte kedvesen, és szórakozottan az ujja köré tekerte az egyik hajtincsemet. A tekintete az enyémet kérlelte. Nem csak az előbbi felfortyanásom szállt tova, de az a harag is megkopott, ami állandóan a mellkasomban munkált. Halványan elmosolyodtam. Ha nem is tudtam hangosan kimondani, a szívem mélyén igazat adtam neki. Amikor magához ölelt, a vállába fúrtam a fejem, és hallgattam, ahogy csak a fák tudnak hallgatni – indulatok nélkül.

 

Valamikor tavasz végén végigsimítottam a sebeket Tamás karján. Nem rezzent össze az érintésemtől, mint legelőször. Tudta, hogy megértem, úgy ahogy senki más. Már nem szégyenkezett, és a meztelensége elégedettséggel töltött el. Jobban vágytam a felkínálkozására, mint az összes addigi hódításomnál együttvéve.

– Megkönnyebbültem tőlük – ismerte be szégyenkezve Tamás. Nem kerülte el a figyelmemet a múlt idő, de az sem, hogy a penge útitárs maradt az öltönye zsebében.

– Mesélj a városról – kértem, saját magam számára is váratlanul. – Mesélj arról, merre jársz, amikor távol vagy tőlem.

– Gyere el velem, inkább megmutatom – ajánlotta fel, és először tiltakozni akartam, de aztán meggondoltam magam. Ismertem Tamást, talán jobban is, mint szerettem volna. Megértettem őt. A vére volt az oka; a vére, ami otthonra lelt bennem, és magával hozta az emlékeit.

Mindent tudtam az életéről, de kíváncsi lettem, hogy milyennek látnám a világát a saját szememmel.

 

Amikor utoljára emberek között jártam, még konflisok robogtak az utcákon, és gázlámpák forróságán perzselték halálra magukat a szenderek. Az emberek akkoriban még eltakarták magukat, a nemiség nem kellette magát ilyen kendőzetlenül minden utcasarkon. Tudtam, hogy az élet nem állt meg, éreztem a föld ízében a változásokat, de egész más volt megtapasztalni őket, mint a göröngyök hallgatag álmán átszűrve kortyolni a világot.

A betont keménynek és forrónak éreztem meztelen talpam alatt, miközben sétáltunk. Tamásba kellett kapaszkodnom, annyira talajvesztettnek éreztem magam az épületek és utcák csupa kő és szöglet rengetegében. Tamás karja biztos fogódzónak tűnt a káoszban, és örültem, hogy ujjai az enyémbe fonódtak, mert úgy szédültem, mint amikor a tizenötödik születésnapomon a bátyámmal elcsentük apám pálinkás butykosát, és a kukoricagóré mögé bújva benyakaltuk az egészet.

Megkönnyebbültem, amikor végre megérkeztünk Tamás házába. Az épület pont olyan volt, mint Tamás életének többi színtere: halott és szürke, még a kert is sterilnek tűnt a kőborításával és a formára nyírt sövényeivel. Zavart a kockába kényszerített természet, ezért inkább elfordultam az ablaktól, és körbesétáltam a nappaliban. Elidőztem a két fénykép előtt, amik az egyébként üres polcon árválkodtak. Az egyiken egy ráncos házaspárt láttam, a másikon egy fiatal nőt, a hajában nefelejccsel. Az öregekről tudtam, hogy a szülei, és a nőt is láttam az emlékeiben, de a vér által felidézett képeken nem mosolygott, hanem zokogott vagy dühöngött.

– A feleséged? – kérdeztem, mint aki nem tudja.

– Volt – felelte szűkszavúan. Érzékenyen érintett a felhorgadó féltékenységem és a fájdalom a hangjában.

– Miért őrzöd a képét? – farkasszemet néztünk, és egy idő után Tamás ellenállása megtört. Éppolyan nehezére esett zárkózottnak maradnia, mint nekem, mióta megismertem.

– Ostobaságból. Megbánásból. Vezeklésből – túrt a hajába zaklatottan. – Nem tudtam tőle bocsánatot kérni, mielőtt meghalt. Azt hiszem, sosem szerettem őt igazán. A többi nőt sem, de velük legalább őszinte voltam. Csilla jobbat érdemelt volna.

– Miért vetted feleségül, ha nem szeretted?

– Te talán nem tettél még olyan ígéretet, amiben nem volt ott a szíved? – kérdezte szomorkás mosollyal, és elszégyelltem magam, hisz én is választást ígértem neki, pedig tudtam, hogy nem fogom megadni neki.

Lefordítottam a képet. Tamás felemelte a kezét, és először azt hittem, újra felállítja majd a képet, de csak a kezemre fektette a sajátját, és megcirógatta a bőrömet. Fellobbant bennem a vágy. Közel akartam tudni magamhoz, érezni, hogy egyedül hozzám tartozik. Ki akartam törölni Csillát a gondolataiból, az életének csakis rólam kellett szólnia.

Kétségbeesett hevességgel szeretkeztünk, hogy aztán beletemetkezhessünk az öntudatlanságba. Nem csak ő menekült maga elől, hanem én is, de a saját hibáink korlátot emeltek körénk, és csupán a szex pillanataira engedtek a szorításból.

 

Vissza kellett volna mennem a mezőre, de ott akartam maradni Tamással, élvezni a gyökértelenség érzését, a szédülést a fejemben. A domboldalban nagyobb súllyal nehezedett rám a választott sorsom; a városban könnyebbnek tűnt a létezés: mintha a szennyezett vízzel együtt az utcák szenvtelenségét is magamba szívtam volna.

Tamás nem tiltakozott, amikor széttörtem a kertje rendezettségét. Fel sem tűnt neki, hogy árnyat vetek rá, én pedig igyekeztem tudomást sem venni róla, hogy a tavaszunk már nyárba fordult, és közeleg az ősz.

Berzenkedtem a gondolattól, mégis egyre többször jutott eszembe, hogy elengedjem őt. A rajongása nem csupán bűbáj volt – nem tűnt annyira csalókának és illékonynak, mint a holdfény. Éreztem valami rendíthetetlen mélységet a szerelmében. Valamit, ami pont olyan mélyen gyökerezett, mint a saját érzéseim.

 

Egyik este hiába vártam, Tamás nem jött haza. A kerítés tetején üldögéltem, a langyos terméskő barázdái nyomták a fenekemet. A felhők nyugtalanul gomolyogtak az ég peremén, és a vihar ígéretével terhes szél csavargott a tetők között. Nyugtalanul kémleltem a láthatárt.

Amikor meghallottam a Holdanya suttogását, azonnal tudtam, hogy ő az oka Tamás távolmaradásának.

– Kata, Kata, gyermekem.

Felkaptam a fejemet. Az én anyám mellém ereszkedett. A világ elcsendesedett, távolra került a forgalom türelmetlen moraja és az emberi beszéd zsolozsmázása, hogy átadja helyét a tücskök ciripelésének és a falevelek zizegésének. A Holdanya illata körbeölelt, és azonnal hazavágytam tőle a domboldalba – friss és makulátlan volt, akár a hegycsúcsok hósipkáiról lopott tisztaság, de édes, mint a kaptárban gyűlő hársméz.

– Hívtál.

– Nem.

– Nem szavakkal, hanem a szíveddel – susogta, és ujjaival megérintette előbb az ajkamat, majd a mellkasomat. Az érintés hűvöse még sokáig borzongott a bőrömön. – Útmutatásra van szükséged.

– Jól vagyok – bizonygattam. – Talán máshol vagyok, mint szoktam, de a célom ugyanaz maradt. Én ugyanaz maradtam.

Nem cáfolta meg a szavaimat, de mindketten éreztük, hogy nem igaz, amit mondtam.

– A változatlanságotok csodálatos – sóhajtotta a Holdanya, és meglepődtem a szavain. Kérdő tekintetem láttán folytatta. – Olyannak teremtettelek benneteket, amilyen én sohasem lehetek. Nekem csak a változékonyságom örök. Kitelek és elsorvadok. Adok és elveszek. De a ti földben gyökerező szilárdságotok irigylésre méltó. Mégis, valami történt veled, Kata.

Tagadni szerettem volna, de mindenestül hozzá tartoztam, és jól látta, amit titkolni igyekeztem: hogy a tökéletlenségei ellenére kötődni kezdtem Tamáshoz. Megváltoztatott – engem, a változtathatatlant.

– Ha szeretnél visszaváltozni, nem kell megvárnod az őszt, megteheted most is. Megelégszem a virágzásod emlékével, és a félig érett bogyóiddal.

Eljátszottam a gondolattal, de időre volt szükségem. Időre Tamással.

– Nem akarom.

A Holdanya elkomorodott, és az arca szépsége elhomályosult, mint amikor az égen felhő árnyalja sápadt fényét.

– Ez egyszeri ajánlat. Nem pazarolhatod Tamásra az egyetlen tüskédet!

– Nem akartam…

– Ne áltasd magad, te ostoba leány! – vágott a szavamba, és hátrahőköltem a szavaiból áradó indulat hallatán. – Nincs férfi, aki megérdemelné a halhatatlanságot. Talán nem így gondolod? Már elfelejtetted azt a mocskot, amivel beszennyeztek? Én mostalak tisztára, én adtam célt az életednek. Megmutattam neked az égbolt és a földkéreg titkait. Eldobnád mindezt egy ostoba hímért?

– Az én választásom, nem igaz?

Igyekeztem tárgyilagos maradni, de megremegett a hangom. Bár megfordult a fejemben – kivitelezhetetlen lehetőségként, ostoba ábrándként –, hogy elengedem Tamást, de addig eszembe sem jutott, hogy csillaggá változtassam a tüskémmel, és az, hogy a Holdanya elveszi tőlem a választást, elkeserített.

– Gondolod, hogy szükségem van egy csalfa csillagra az egemen? Gondolod, hogy neked szükséged van rá?

– Nem is tudnánk más milyet varázsolni. Hisz olyannak teremtettél minket, hogy csak a sötétség gyermekeihez vonzódjunk – vágtam rá váratlan ingerültséggel. – Megtiltod talán?

Kényes pontra tapintottam. Soha senki nem kért engedélyt, mert soha nem is volt szükség rá. Az alantasokból egyikőnk sem kívánt ragyogást varázsolni.

A Holdanya nem felelt a kérdésemre, de a tekintete bilincsbe verte az enyémet, én pedig tehetetlenül meghajoltam az akarata előtt.

– Nem ez szerepelt a megállapodásunkban.

– Hát persze, hogy nem ez szerepelt benne, de nem is szabadna felmerülnie benned, hogy csillaggá változtatsz egy férfit – vágta rá bosszúsan. – Idővel belátod majd, hogy a te érdekedet éppúgy szolgálja ez, mint az enyémet.

– Nyugodtan áltasd magad ezzel – böktem ki csüggedten.

– Szeretlek, Kata. Hozzám tartozol, és én törődöm a lányaimmal. Jobb lesz így. A másik lehetőség nem fog annyira fájni. Idővel nem.

Elhittem neki, hogy szeret engem, de tudtam, hogy nincs igaza. Már maga a gondolat is, hogy elveszítem Tamást, szenvedést okozott, de bármennyire próbáltam, lehetetlennek bizonyult harcolni a Holdanya varázsa ellen – csordultig töltött, kibuggyant belőlem, és próbálta visszarendezni a régi közönyömet a bimbózó érzések helyére. Majdnem akkora szenvedést okozott, mint a kisfiam és a férjem halála.

Tudtam, hogy idővel fakulni fog a kín, de a Holdanya rettenetes szeretete annyira fájt akkor, hogy nem volt maradásom a nyugalomban, amit magamnak hazudtam, és visszamenekültem a domboldalamra.

 

Tamás egyre többször maradt mellettem akkor is, amikor galagonyává váltam. Gyűlöltem, hogy a reggel elszakított tőle. Egy idő után vak maradtam a hajnal szépségére; a harmatcseppek füzérei bilincsnek tűntek, amik meghajlították a fűszálak törékeny hátát.

Kétségbeesetten szerettem őt, azoknak a telhetetlenségével, akik tudják, hogy a boldogságuk napjai végesek. Tamás, ha érezte is rajtam a változást, nem tette szóvá, csak csendes mosollyal húzott közelebb és közelebb magához, míg végül feloldódni látszottak a kettőnket elválasztó vonalak.

– Ne szeress engem, Tamás – bukott ki belőlem egyszer, amikor a szeretkezés párája még a bőrömön borzongott, és a vágya emléke elevenen lüktetett az ölemben.

– Kértem a holdat, hogy ne teljen ki, de az is épp ilyen haszontalan kívánságnak bizonyult – sóhajtotta gunyorosan.

– És mit kívántál még? – kérdeztem incselkedve.

– Nem számít – motyogta elkomorodva, és legördült rólam. Amikor hozzá akartam bújni, elhúzódott tőlem, és felült.

– Mi a baj?

Tamás beletörődve sóhajtott egy nagyot, és az ölébe húzott.

– Nem akarok a jövőre gondolni – dünnyögte, és a hajamba temette az arcát. – Félek, Kata.

Ó, hogy szerettem volna megvigasztalni! Azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de képtelen voltam rá, hogy egy újabb hazugságot ejtsek ki a számon.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta, és a hangja reszelőssé vált.

– A részeddé válok majd. Sőt, már most is az vagyok.

Az ideges ránc ott maradt a két szemöldöke között, és akkor azt az egyetlen dolgot mondtam neki, amiről tudtam, hogy vigaszt jelent majd.

– Megbocsátok. Mindenért.

Engem is meglepett, mennyire tiszta szívvel tudtam feloldozást adni neki. Tamás nem válaszolt, de szavak nélkül is értettem őt – nyílt, őszinte mosolya mindent elárult. A homlokomnak támasztotta az övét, aztán már csak a tekintetünk beszélt.

 

Hamarosan eljött az utolsó őszi holdtölténk Tamással. A domboldalt megcsípte a dér, és a fűszálak harsogó zöldje elhomályosult. A tölgyek, kőrisek, hársak szomorúan gubbasztottak körülöttem, hulló leveleiket és terméseiket siratták. Az áldozati tűz füstje az ég felé tekergett, és a fahasábok ropogása megtörte az éjszaka csendjét.

Tudtam, hogy Tamás mit fog választani. A többiekkel ellentétben nem félt a fájdalomtól, az üresség volt az, amivel nem tudott mit kezdeni.

– A mérget akarom – állt meg előttem zsebre dugott kézzel, és csúfondárosan felvonta a szemöldökét. A szívem ólommá vált a válaszától.

– Miért?

– Hogy ne kelljen megmásítanod a szavadat. Választást ígértél az elején – billentette félre a fejét. – De mindketten tudjuk, hogy hazudtál.

Elgyengült a térdem, és a lábaihoz rogytam. Tamás igazán, a gyökereim mélyétől a lombkoronám csúcsáig ismert engem. Mégis mellettem maradt.

– Elmehettél volna.

– Azt ígértem, maradok. És e mögött az ígéretem mögött ott volt a szívem.

– Szeretlek – néztem fel, és lemosolygott rám.

– Tudom. Kár, hogy ez nem elég.

Elfogott a vágy, hogy a tüskémet a mellkasába fúrjam, mielőtt késő lesz ezt az utat választani, de tudtam, hogy nem tehetem. A Holdanya szavai a fülembe csengtek, és visszakozásra késztettek. Ujjongott bennem a holdvarázs, de egy parányi zugba – ahová nem szüremlett be a holdfény – fájdalom gyűlt.

Talán lehettem volna bátrabb, talán megpróbálhattam volna erősebb lenni, de ostoba voltam, és már előre beletörődtem a vereségbe.

– El fogsz felejteni? – kérdezte, és bár próbálta palástolni, szorongás csendült ki a hangjából.

– Soha.

A válaszom mintha mázsás súlyt gördített volna le a mellkasáról. Letérdelt velem szemben, és egyetlen pillanatig habozott csupán, mielőtt ajkát az enyémre tapasztotta. A mérgem édes volt, megsemmisítően édes. Szétáradt az ereiben, és fátyolossá tette a tekintetét. A varázs egyre közelebb kúszott a szívéhez, hogy aztán befészkelje magát, mint egy költözni nem akaró vándormadár.

– Szeretlek, Kata – suttogta. – Örökké szeretni foglak.

– Nem fogsz emlékezni rám – feleltem szomorúan, és elsimítottam egy tincset a homlokából. Tamás meghajolt, akár fiatal facsemete a túl nagy szél alatt, és a láng már csak pislákolt szívében.

– Örökké.

A méreg elérte a szívét, de Tamás makacsul azt az egy szót ismételgette, hogy örökké, akkor is, amikor már csak egy galagonyát látott ringani az őszi hajnalban, a kihalt domboldalon.

Előkapta a borotvapengét a zsebéből. Egy pillanatra igazán megrémültem, hogy végez magával, de ő csak nekiesett a kérgemnek, hogy belekarcolja a nevét. A nagy igyekezetben felsértette az ujjait, és a sebekből vér csorrant a törzsemre. A vér íze őt idézte, és csillapíthatatlan szomjúságot ébresztett bennem.

Tamás talpra kecmergett, és zavarodottan bámulta a vésést a törzsemen. Aztán örökre elhajította a pengét, és elbotorkált, de minden éjjel visszatért, eleven emlékeztetőjeként mindannak, amit elvesztettem.

A következő őszön újabb férfi gyönyörével terhes bogyókat dobtam a tűzbe, miközben Tamás édességének hiánya úgy sajgott bennem, akár egy félbetört ág.

Ott maradtam egyedül, szépen és karcsún izzottam a domboldalban, de minden télen nehezebb volt az öntudatlan álomba temetkeznem, mert egyre csak Tamásra gondoltam. A Holdanya tévedett. Hiába teltek az évek, nem lett könnyebb vagy jobb, a fájdalom ugyanolyan élőn és elevenen lüktetett bennem, mint azon a végzetes őszön.

Tamás tüskévé vált a szívemben.