Pádár-Csernus Vivien: Umbra

A férjed mögött álltál a megszokott helyeden – egy lépésnyire mögötte. Hátad egyenesen kihúztad, a kezed illedelmesen összekulcsoltad magad előtt, fejedet kissé előrehajtottad. A körömcipőd orrát bámultad. Mi az a folt rajta?

Mindig mindened makulátlan szokott lenni. Most is, indulás előtt gondosan válogattál a ruhásszekrényedben. Csupa fekete ruha lógott benne, némelyik a földet súrolta, de volt közöttük olyan mini is, amely felvéve alig fedte a fehérneműd. Egy vékony anyagú, térdig érő, testhez simuló, ujjatlan estélyi mellett döntöttél, majd belebújtál a tűsarkú cipődbe. Közben azért irigykedő pillantásokat vetettél a gardróbszoba túloldalán sorakozó, lapostalpú férficipőkre. A férjed mellett alacsonynak tűntél a százhetven centiddel, ami elfogadhatatlan volt a részéről, így kizárólag magassarkú lábbeliket hordhattál. Ugyan esténként mezítláb lehettél, de a körömcipő mindennapos viselésétől tropára ment a lábad.

Fogtad a fekete tust, és macskásra húztad a szemed, míg a színtelen szájfénytől csillogóvá vált az ajkad. Hajad lófarokba fogtad, a kósza, babafürtöket apró hullámcsattokkal rejtetted el. Kislányként megtanították neked, hogyan légy tökéletes árnya a férjednek, s most tessék, ott virított egy fehéres folt a lábfejeden.

Óvatosan rápillantottál a férjedre, hogy észrevette-e, de szerencsére belemerült a társalgásba. Üzleti állófogadáson voltatok, és éppen egy idősödő úrral folytatott eszmecserét a tőzsdéről. Az öregúr heves kézmozdulatokkal, kissé felbőszülve magyarázott. Gyorsan körültekintettél a zsúfolásig telt teremben.

A terem fényárban úszott a magasról belógó, hatalmas csillároktól. A beszélgetésbe belemerülő vendégek között pincérek ezüsttálcákon hordták körbe a pezsgőspoharakat a férfiaknak, míg a mögöttük árnyként haladó nők vízzel kínálták a feleségeket. Senki nem foglalkozott veled, nemhogy a lábbelliddel, kivéve az öregúr mögé húzódó árnyék-felesége. A veréstől püffedt arcáról csak úgy sugárzott feléd a megvetés. A hideg futkározott tőle a hátadon, a szemeddel könyörögtél, ne csináljon semmit, amivel felhívná rád a figyelmet. Csak remélni merted, hogy megértő lesz veled szemben. A találkozás első percétől sajnáltad, mert ő nem volt olyan szerencsés a házassága terén, mint te.

Tisztán emlékeztél még, milyen félelem fogott el, amikor felnőve csatlakoztál a férjedhez. Rettegve vártad az ütéseit, de ő csak kíváncsian vizslatott, és furcsa kérdéseket tett fel, amikre választ is várt. Az elején alig mertél megszólalni, kislányként jól beléd verték a csendet, némaságot. Annyi ütést kaptál addigra, hogy a kezed folyamatosan védekezőn, magad elé tartottad. Remegtél, a szemed könnybe lábadt, a férjed pedig csak ámulva bámult, mi bajod van. Lassan rájöttél, nem kell tőle félned, és ha kérdez, bátran kifejtheted véleményed, meghallgat, sőt oda is figyel rád.

– Kisfiú lesz. – Hallottad meg hirtelen a férjed büszkén, magabiztosan csengő hangját. Megremegtél, és bátortalanul a kidomborodó hasadra tetted a kezed. Ugye, tényleg fiú leszel? Kérdezted imádkozva, miközben szeretetteljesen, ám annál óvatosabban megcirógattad a kidudorodó pontocskát, amit a talpának véltél. Az első terhességed alatt viszont nem voltál ennyire elővigyázatos. Mérhetetlen bűntudattal masszírozgattad a hasad, miközben reménykedtél, ettől idő előtt beindul a szülés. Nem akartad, hogy erre a világra szülessen.

Az ultrahang korán megmutatta, hogy kislánynak fogant. Rezzenéstelen arccal vetted tudomásul, lopva a férjed tekintetét kerested, de az övé is érzelemmentes maradt. Csak otthon, a gardróbszobában engedhetted útjukra könnyeid. Akkor is csöppnyi, kis időre, hiszen érzelmeket te nem mutathattál.

Szeretted őt is, óvni akartad ettől a világtól, de mivel lánynak született, így a jövője már a hasadban megpecsételődött. Kiválasztott lett. Egy feleség, akit kizárólag a férje szerethet – ha szereti egyáltalán. Fogalmad sincs, milyen élet várt rá, kinek lett az asszonya, hiszen miután megszülted, el is vitték mellőled, hogy azon nyomban egy férfi tulajdona legyen. Röpke pillanatra láttad csupán, ahogy bebugyolálva viszik a feleségneveldébe. Sírásától szíved szakadt, és azóta is a füledben visszhangzik. Ha fiú lett volna, ott maradhatott volna melletted, te pedig kiléphettél volna a fényre. Méltóságos anya lehettél volna.

– Mi más lenne a főméltóságú úrnak? – hallatszott mellőletek egy vékony, gúnyos hang, mire mindannyian felé fordultatok.

A vékony, alacsony, piperkőc alakjában a nőgyógyászt ismerted fel, aki a legutóbbi vizsgálatot csinálta. Szeme ravaszkásan csillogott, ahogy kezet fogott az idősödő úrral és a férjeddel, majd rendhagyóan feléd fordult, és hosszan tartó, fürkésző szemkontaktust próbált teremteni veled. A szavaitól rossz érzésed támadt, félteni kezdted a magzatod, gyorsan óvón a hasad köré fontad a kezed, de neki a szeme sem rebbent, csak valami rejtélyes félmosoly játszott a szája szélén, ahogy fogva tartotta a tekinteted. Eddig a férjeden kívül senki nem nézett rád igazán. A formás alakod gyakran megbámulták, néha obszcén megjegyzésekkel illettek, de sosem látták meg benned az emberi lényt. Erre itt állt egy fiatalember, aki le sem vette rólad a szemét.

Nem tudtad, hogy a férjed is felismerte-e a doktort, de a viselkedése mindenképp nyugtalaníthatta, mert hirtelen eléd lépett, hogy takarjon. A megdöbbenéstől és egy különös érzéstől elfelejtettél vele együtt mozogni, és kiélvezted a háta védelmét.

– Nocsak, nocsak… – kacagott fel meglepetten, fejét kissé oldalra döntve a jövevény.

A nevetésére észbe kaptál, léptél is volna arrébb, de a férjed megállított:

– Umbra! – ejtette ki a neved, ami még szokatlanabb cselekedet volt tőle, mint az előbbi.

A leányok születésüktől kezdve, név nélkül nevelkedtek a feleségneveldében, amíg a férjükhöz nem kerültek árnyéknak. Életed első emléke is innen származik.

Számos kislánnyal ültél egy rongyos, fullasztóan poros szőnyegen, és tágra nyílt szemekkel hallgattad a magisztrinát, ki valódi meggyőződéssel mesélt a házasság megkérdőjelezhetetlenségéről.

A magisztrina elhízott, idősödő perszóna volt. Állandóan orrfacsaró izzadtságszagot árasztott. Valaha ő sem volt több egy árnyék-nőnél, ám fiú ikreket szült, így kiemelkedett a méltóságos asszonyok közül. Egyetlen célja volt, hogy belőletek tökéletes árnyat faragjon. Elhittétek neki, hogy ti azért születtetek, hogy a férjetek oldalán álljatok, őt támogassátok, szolgáljátok, kövessétek minden tettében. Emberi szeretetet nem ismertetek, a barátkozásaitokat is csírájában fojtották vissza. Csendre, némaságra tanítottak, akiknek az utolsó lépéseiket, szükségleteiket, de még a gondolataikat is előre meghatározták. Emiatt nevet sem kaptatok, hiszen különálló személyiségként nem léteztetek.

Először a férjed kérdezte meg tőled, hogyan szólíthat. Csodálkozva bámultál rá, azt sem értetted, mire gondol.

– Umbra leszel – értette meg a férjed a hezitálásod.

Árnyék, ízlelgetted akkoriban magadban, bár nem jöttél rá, mivel érsz többet ezzel a névvel, mint nélküle. Mégis valahol legbelül a szíved repesett, mert ez volt az első ajándék az életedben, ez már a tiéd volt, és nem a férjeddé.

A neved hallatára megfagyott körülöttetek a levegő. Hirtelen mindenki rád nézett. A férfiak leginkább rosszalló, értetlen tekintettel, míg a nők ámulattal és tisztelettel teljes csodálkozással. Megborzongtál az ismeretlen helyzettől, ahogy váratlanul központba kerültél. Az öregúr is mogorván ráncolta homlokát, miközben korholón motyogott maga elé. Egyedül a pojáca orvos és annak asszonya nézett titeket érdeklődőn, már-már vidáman.

– Szóval nevet kaptál – jegyezte meg gondolkodva a nőgyógyász, miközben továbbra is téged nézett. Valamiféle büszkeség sugárzott róla. – Egy újabb lány, aki ki fog törni az árnyékvilágból!

– Miről beszél? – kérdezted meggondolatlanul, mire már a férjed is feléd fordult, hiszen ez volt az első alkalom, hogy engedély nélkül szólaltál meg. Mintha most látott volna először.

– Clara – tolta előre a mögötte álló nőt a piperkőc alak. Minden szempár most már rá meredt, de ez nem feszélyezhette az orvost, mert könnyed hangon folytatta. – Itt úgy van bemutatva, mint a feleségem, pedig a valóságban a húgom. – A hallottak hallatán mindenhonnan felhördülés hallatszott, de a ficsúr egy intéssel elnémította őket. – Apám kizárólag lányokat nemzett – ekkor láttad meg azt, amit a többiek még mindig nem.

A beszélő még nálad is alacsonyabb és vékonyabb volt. Dús, göndör frufruja félig takarta hatalmas szemeit, pajesza leért az állkapcsáig, viszont arca olyan sima volt akár egy babáé. Szálkás izmai látszottak a vékony, de sűrűszövésű zakóján keresztül is, mégis volt benne valami szokatlan. Egyáltalán nem hasonlított a férjed testfelépítésére. Sokkal inkább olyan volt, mint egy mellét szándékosan leszorító…

Nő, a felismerés elemi erővel hatott rád. Eltávolodtál a férjedtől, és jelenleg már csak a férfiként élő nő létezett a számodra, aki tovább magyarázott:

– Anyám hiába akarta atyám egyetlen vágyát teljesíteni, fiúgyermekkel nem tudta megajándékozni. Lányok évről évre születtek, és kerültek a magisztrínákhoz, de apám büszkesége csak nem akart világra jönni. Aztán csodák csodája engem az orvosok fiúnak láttak, így végre beköszöntött a várva várt boldogság, és anyám kiléphetett apám árnyékából. Csakhogy az utolsó percben kiderült, hogy kislány lettem – végre mindenki más is felfogta a hallottakat, és ismét egyszerre zördültek fel, majd csendesedtek el a kíváncsiságtól. – Apám idő közben tiszta szívből megszerette anyámat, és kegyetlenségnek érezte volna, ha tőlem is megfosztja. Nem volt más megoldás, mint mindenkivel elhitetni, hogy fiú lettem. Anyámon kívül csak egyetlen orvos volt a szülőszobán, a család régi barátja, őt könnyű volt lefizetni. Anyám az életében még egyszer lett várandós. Clarával. Sajnos őt már nem sikerült elrejteni, de az orvos segítségével megkaphattam, mint feleséget, így a titkom továbbra is családon belül maradt – nyájasan a húgára mosolygott. – És így kaptunk egy esélyt a normálisabb életre ebben a nemnormális, életképtelen társadalomban, amit önök, férfiak terheltek ránk, nőkre.

– Miért most? – kérdezte a férjed. – Miért most fedték fel magukat? Nem félnek tőlünk, vagy a törvényes büntetéstől? Egyáltalán mit akar a feleségemtől?

– Régóta figyelem magukat. Idejövet tanúja voltam, ahogy Umbra, ugye, így hívják? – nézett rád a nő, majd visszafordult a férjed felé. – Nem volt valami kreatív. Szóval Umbrát eláztatta az ernyőjével. A cipője is foltos lett az esőtől. Umbra fázhatott, mert ösztönösen közelebb húzódott magához. Ön pedig ugyan meglepődött, de gondoskodón úgy igazította az ernyőjét, hogy a felesége aláférhessen. Meglátta asszonyát, amitől megdobbant a szívem.

Lenéztél a foltra a cipődön. A férfiak nem figyeltek fel rá, de egy nő észreveszi. Egy nő férfiként élve, és nem elnyomva. Ha egy nőnek sikerült, sikerülhet másnak is. Neked is!

Összenéztetek a férjeddel. Rengeteg érzelem mutatkozott rajtatotok. Legerősebben a felismerés, hogy ezek után már semmi sem lesz a régi.

– És most, Umbra, te jössz! – hallottad a doktornő hangját. – A jövőd sorsa a kezedben van! Döntsd el, hogy maradsz továbbra is a férjed asszonya, vagy kilépsz az árnyékvilágból, de nem méltóságos anyaként, hanem független nőként!

Túlságosan váratlan fordulat, túlságosan sürgető, amitől még inkább összezavarodtál. A most hallottak mindennek ellentmondtak, amit egész életedben tanultál, megismertél, megszoktál. Eddig álmodni sem mertél más életről, most meg hirtelen neked szegezték a választási lehetőséget. Honnan tudhatnád, mit akarsz, ha minden ismeretlen számodra? Mi lesz, ha kilépsz a férjed árnyékából? A társadalom, hogyan fog viszonyulni hozzád? Milyen lesz a férjed reakciója? A gyermekedet nem érik majd atrocitások? Kétségbeesésedben megráztad a fejed.

A férjed le nem vette rólad a szemét. Elbizonytalanodhatott ő is. Habozott, látszott a szájának rángatózásán, a tenyere izzadásán, a keze remegésén. Félve feléd nyújtotta a karját, mire hirtelen tudtad a helyes, ebben a világban az egyetlen élhető, reális választ.

Mindig jó volt hozzád. Esténként a kanapéra kuporodott, neked meg csatlakoznod kellett hozzá. Olyankor emberszámba vett, átölelt, babusgatott, mint egy kisgyereket. Más mintát nem igazán láthatott. Kezdetben féltél tőle, azt hitted, bántani fog, de mostanra megnyugtatott az ölelése, a teste melege. Szeretted a fejed a mellkasára fektetni, és hallgatni a tiéddel együtemben dobbanó szívverését, ilyenkor békésen pihentél a karjaiban. Örömmel hallgattad, ahogy a napotokról mesél, és számtalan dologban megosztotta a véleményét és kikérte a tiédet. Ha csak otthon voltatok, nem érezted magad árnyéknak. Boldog voltál – vele –, s ehhez az ismerős boldogsághoz továbbra is ragaszkodtál.

– Maradok feleség, de a férjem mellett és nem mögötte – mondtad alig hallhatóan a férjed beleegyezésére várva.

A férjed rád mosolygott, megfogta a kezed, magához húzott, és átölelt mindenki szeme láttára, és homlokon csókolt.

– A feleségem, Umbra! – mutatott be mindenki számára. – Hazamegyünk? – kérdezte, mire te boldogan bólintottál. Ez volt az első alkalom, hogy emberek között szólítottak meg.

Összekulcsolt kezekkel hagytátok el a termet, de mielőtt becsukódott volna mögöttetek az ajtó, a doktornő még utánatok kiabált:

– Vigyázzatok a kislányra!

Ekkor tudatosult benned, hogy a nőgyógyász feláldozta magukat a hasadban növekvő kisbabáért. A férjed megtorpant, visszanézett a már zárt ajtókra, majd rád. Bátorítóan megsimogatta az arcod.

– Ígérem, nem fogom hagyni, hogy elvegyék a lányunkat! Megvédem, amíg csak élek!