P. Molnár Petra: Önszabotázs

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

Nagyot sóhajtva nézek fel az impozáns, viktoriánus épületre, melynek második emeletén apa tavaly vásárolt meg egy gyönyörű lakást. Az egyébként makulátlanul fehér homlokzaton ezen az esős, novemberi éjszakán a kiugró ablakok és az erkélyt utánzó korlátdíszek megnyúlt árnyékai egy sötét tekintetű, szigorú arcot formáznak. Apa is pontosan ilyen képet vág majd, amikor kiderül számára, hogy ismét elvesztettem a munkám, és a lakótársam valami ostoba félreértés miatt felmondta a közös albérletünk. Az pedig csak hab a tortán, hogy az állítólagos barátom, Andrew egy ideje már nem keres.

Egy darabig hezitálva topogok a bejárat előtt, majd megnyomom a Miklós Várady nevével ellátott gombot. A kaputelefonból szóló hang recsegve örvendezik a váratlan felbukkanásom miatt.

– Biztos nem zavarok? – kérdezem ismét, amikor belépek a lakásba.

– Ne butáskodj! – ölel szorosan magához apa, majd csókot nyom a homlokomra. – Olyan ritkán jössz…

– De látom, hogy dolgozol – kukkantok be a nappaliba. A modern, minimál stílusban berendezett helyiségben látok egy barna fejtetőt a háttal lévő, szürke karosszékben.

– Az csak Márk – legyint. – Úgyis szünetet akartunk tartani.

Márk! Fintorgok a neve hallatán.

Amikor a színésznői karrierre vágyó, kelekótya, lengyel anyám elhagyott minket, apát, az ambiciózus építészmérnököt többé már semmi sem tartotta vissza, hogy ő is megvalósítsa az álmait, és az Egyesült Királyságba költözzön. Miután otthon, Magyarországon is híre ment, hogy apa szép karriert futott be Skóciában, azonnal megjelentek körülötte az apró szívességeket kérő régi ismerősök. Apa legjobb barátja odáig ment, hogy a fiát elküldte hozzánk nyelvet tanulni. Márk attól kezdve nálunk lakott, a középiskola utolsó éveit pedig ugyanabban az iskolában fejezte be, ahová én is jártam. Apa úgy tekintett a különösen tehetséges fiúra, mint az egykori önmagára. Vagy, ami még rosszabb, mint a saját fiára.

Apa soha nem akarta észrevenni, hogy ezzel mennyi keserűséget csepegtetett a szívembe. Mert Márk, ez a koravén buzgómócsing mindazt testesítette meg, amit apa elvárt volna tőlem is.

Senki sem lepődött meg, amikor belőle is építészmérnök lett, és azon sem, hogy ugyanannál a cégnél helyezkedett el Glasgow-ban, mint apa.

A nappaliban megnyugtató jazz szól, a tüzet utánzó elektromos hősugárzó barátságos fénnyel tölti be a szalont, Márk azonban még egy fesztelen otthoni megbeszélés alkalmával sem képes lazítani a nyakkendőjén. Úgy ül a fotelben a keményre vasalt ingében és a jól szabott öltönyében, mintha épp a minisztériumban tárgyalna.

Kurtán köszönünk egymásnak, majd olyan lazán vetem le magam a kanapéra, ahogy ő sosem tenné. A lábamat csak azért nem rakom fel az asztalra, mert tele van tervekkel.

Márk belemélyed a papírjaiba, nekem pedig kedvem támad rákiabálni, hogy hahó, épp szünetet tartotok, ha nem tűnt volna fel. Végül azonban horkantva elfordítom a fejem a könyvespolc felé, amelyen több innovációs díj is sorakozik. Keserűen sóhajtok, ugyanis egyik sem az enyém.

– Hangosabban nem tudsz lélegezni? – kérdezi Márk unott hangon anélkül, hogy rám emelné a tekintetét.

– Igaz, elfelejtettem, hogy téged zavarnak a zajok, a szagok, egyáltalán az élőlények. Csoda, hogy azt a szobanövényt megtűröd a sarokban.

– Mi? – néz rám először, mióta beléptem a szobába. Szürke szeme pont annyira hűvös és élettelen, mintha én rajzoltam volna őket egy fémtárgy tetejére. – Ez valami béna vicc akart lenni? Egyébként, az a szobanövény műanyag.

Fújok egyet, akár a francia hölgyek a filmekben. Mint valami természetellenes, allergiás reakció: Márk mindig kiprovokálja belőlem az idegen manírokat.

– Elképzelem a steril kis lakást, ahol élsz. Minden szürke, derékszögű, szögletes… unalmas. Az életnek rajtad kívül semmi nyoma.

– Te az én lakásomról fantáziálsz? – húzza fölényes mosolyra a száját.

– Csak szeretnéd – motyogom félhangosan.

– A lakásomban a rajtam kívüli létformákat úgy hívnák, hogy kosz. De ja, valóban hihetetlenül tiszta – dől hátra elégedetten.

– Én barátokra és barátnőkre gondoltam. De úgy hiszem azoktól is mentes a lakásod – nevetek fel hangosan abban a hitben, hogy most jól megmondtam neki, de Márk ismét elmerül a papírok olvasásában.

Ide érzem az arcszeszének illatát, abból persze mindig irtó sokat pancsol a mindig tökéletesen simára borotvált arcára.

– Ez a pacsuli vajon lehetne ennél öregurasabb?

Ismét rám villantja savószínű szemét.

– Csak nem szakított veled Andrew? Vajon hány hete történhetett, ha a lakásomról, a barátnőmről és az illatomról faggatózol?

Érzem, hogy az arcomba szalad a vér, de szerencsére apa jelenik meg az ajtóban, és szöszmötölésével eltereli rólam a figyelmet.

– Szóval, mi járatban, kislányom? – ad a kezembe egy narancslevet, Márknak pedig egy pohár vizet nyújt át a fejem felett, majd helyet foglal mellettem a kanapén.

– Andrew szakított vele, és valószínűleg elvesztette a munkáját is. Már megint – néz Márk önhitten a szemembe, de szerencsére apa nem figyelt rá.

–  Árulkodásért és stréberkedésért adnak bónuszokat a cégnél? Mert akkor iszonyatosan gazdag lehetsz.

– Tehát igaz! – húzza önelégült mosolyra a száját. – És most már a pénztárcám is érdekel? – kérdezi gunyorosan.

– Annyira sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak: nem, a legkevésbe sem érdekel semmi veled kapcsolatban. A talpnyalásért kapott fizetésed pedig végképp nem – fonom keresztbe a karom.

– Gabi! – szól rám apa. – Azt hittem, kinőttél már a gyerekes csipkelődésből. Igazán itt lenne az ideje ennek is. Olyanok vagytok, mint a folyton veszekedő testvérek.

Márk félrenyeli a vizet, és köhögni kezd.

– Nem – nyögi ki végül kissé elvörösödött fejjel. – Nekem már van egy nagyon kedves, sikeres nővérem Budapesten – nyomja meg a jelzőket a mondat közepén.

– Persze, hogy kedves veled – lágyítom el a hangom –, mert ritkán lát.

– Gabi, elég! Most különben is gratulálnod kellene Márknak, mert egyre közelebb kerül az előléptetéséhez – szól rám apa ismét, ezúttal már a komoly, munkahelyi hangján. Vajon tisztában van vele, hogy most egy szerepet játszik? Szóba kerül a munka, és abban a pillanatban apám átlényegül megbecsült, felelősségteljes, merev mérnökké. Még a hangja is mélyebb tónusra vált ilyenkor, mondataiból elszivárog a zeneiség.

Legszívesebben bedugnám a fülem, hogy ne is halljam, milyen előléptetésről is van szó, meg milyen feladatokról, meg milyen flancos lehetőségekről. A szívembe lassan kúszik be a féltékenység. Ott pedig mardosó, ragacsos masszává válik, ami terjeszkedni kezd, meghódítva a torkomat is, ahol egy gombóc formájában kis helyőrséget hagy, ami megakadályozza, hogy szívből gratuláljak.

A szemem fókusza összeszűkül: nem látok mást, csak apám büszkeségtől ragyogó arcát. Úgy néz Márkra, mintha a fia volna. A sikereit a sajátjának érzi.

Néha azt sem értem, miről beszélnek, mintha saját nyelvük lenne a magyar nyelven belül. Régi szavak, történelmi utalások, versidézetek olyan költőktől, akiket nem is ismerek, közös viccek, olyan filmekből, amiket sosem láttam. Tátongó szakadék mélyül ilyenkor közénk. Én az egyik oldalon, apa és Márk a másikon.

Aztán végre témát váltanak, visszatérnek a munkához. A magyar szakzsargon közé angol szavak ékelődnek. Papírokkal zizegnek, összetekert terveket gurítanak végig az asztalon. Szabványokról beszélnek, meg pályázati kiírásokról. A szemem pedig lassan lecsukódik.

A hangjuk monoton lüktetése, és a halk papírzörgés lassan összeolvad a tudatomban megjelenő színes képekkel.

 

Reggel elgémberedett végtagokkal ébredek apa kanapéján. A nyakamhoz nyúlok, az ujjaim gyorsan kitapintják a lehetetlen póztól kialakult apró görcsöket.

Kimerült vagyok és éhes.

Rábámulok a még mindig tervekkel borított asztalra, a gyomrom pedig azonnal felkavarodik. Fontos papírok, melyek olyasmit szimbolizálnak, amihez nekem soha nem lehet közöm. Megrázom a fejem. Muszáj innom egy kávét, hogy észhez térjek, és visszazökkenjek a normális állapotomba. Saját magammá. Azzá a nővé, akinek még idő kell, hogy kitalálja, mit kezdjen az életével, és nem kérdőjelezi meg saját magát mások sikerei miatt. Ezt többször elismétlem magamban is, amíg a kávémat kavargatom, de valahogy apa elismeréseivel, díjaival, karrierista férfienergiával körülvéve a fejemben lévő hang egy erőtlen egércincogásnak tűnik csupán.

Összerezzenek, amikor Márk belép a konyhába.

– Te mit keresel itt? – szakad ki belőlem azonnal a kérdés.

– Neked is jó reggel! Sokáig dolgoztunk, így ésszerűnek tűnt, hogy a vendégszobában aludjak.

Felhorkantok. Sokáig dolgoztak, ma reggel mégis úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna ki. A gondosan nyírt frizurája elegánsan beállítva, inge kivasalva, nyakkendője megkötve. Vagy még mindig van itt saját szekrénye, ahonnan előkapja a vasalt ingeket? Esetleg egy saját bejáratú öltöztetőnő?

– Amíg én a kényelmetlen kanapén nyomorogtam, addig te egy kényelmes ágyban aludhattál? Rendkívül lovagias.

– Még emlékszem arra, amit a lovagokról mondtál. Egy modern nőnek nincs szüksége arra, hogy megmentsék. – Jókedvűen megnyom egy gombot a csillogó kávégépen, melyet ő vett apának tavaly karácsonyra. Amikor apa tőlem csak egy saját készítésű kötött pulcsit kapott, amit nyilvánvalóan sosem fog viselni.

Túl fáradt vagyok még, hogy érdemben reagáljak Márk válaszára, de az utálattal átitatott arckifejezésem hatására így is lefagy az arcáról önelégült vigyora.

Általában szeretem a reggeleket: még a levegőben rezegnek az előző este tett ígéretek, a remény még ott csillog az álmos szemekben, hogy ez a nap talán más lesz. A reggeli puha léptek, a halk piszmogás, redőny árnyékolta tompa, narancsos fények, és a készülődés izgalma mindig jó érzéssel töltenek el.

Ehelyett most Márk idegesítő molyolását hallgatom. Nincsenek tegnapi ígéretek, sem jövőbeni tervek, csak erőtlen, tompa mozdulatok, ahogy a kávém kavargatom, amely már azelőtt keserű ízzel tölti meg a szám, mielőtt belekortyolnék.

Nekiállok reggelit készíteni, apának és magamnak. Márk kedvencét csinálom: sajtos, újhagymás, paradicsomos omlettet, és az orra előtt fogom megenni.

Gyakorlott mozdulatokkal aprítom a zöldségeket, összehúzott szemmel válogatom az összeillő fűszereket. Néhány éve egy étteremben is dolgoztam konyhai kisegítőként. Sokkal több trükköt ellestem a séftől, mint sejtette, ugyanis akkor épp én is szakács akartam lenni. A párhuzamosan végzett tanfolyamot azonban – meglepő módon – sosem fejeztem be.

Márk akkor is kinevetett. Miért, mit gondoltam, hogy majd hetente új, kreatív receptekkel állhatok elő? Az oxfordi húspogácsát, az epres trifle-t, az aberdeeni Angus-marhaszeletet, Harry herceg kedvenc banános sütijét csak egyféleképpen lehet elkészíteni. Ahogy az egy angol receptkönyvben meg van írva – szótagolta gúnyosan.

Nos, lehet, hogy meglehetősen naiv elképzeléseim voltak egy hagyományos angol étterem menüsorával kapcsolatban, viszont azóta én, a kis kelet-európai bevándorló százszor jobb angol ételeket készítek, mint a legtöbb helyi ismerősöm.

Márk közben két szelet kenyeret vesz elő, és lenyomja a kenyérpirító gombját.

– Pirítós reggelire, a konyhaművészet csúcsa – csúfolódom gyerekesen.

– Nem mindenkinek van annyi szabadideje, mint neked.

Talált, süllyedt. Ismét.

Örülök, hogy háttal állok neki, így nem láthatja elvörösödött képem.

Megköszörüli a torkát:

– Az egyik partnercégünk lengyelül beszélő kollégákat keres az új részlegükre…

– Nem – szakítom félbe. – Nem érdekel.

– Megszökhetsz onnan is két hónap után, csak gondoltam, szükséged lenne…

– Nem – fordulok felé a fakanállal. – A lovagos dolog erre is vonatkozik.

Megkönnyebbülök, amikor végre apa is betoppan a konyhába. Beleszagol a levegőbe, és rám mosolyog.

– Mondom, hogy gyakrabban kellene hazajönnöd.

Haza? Mindig zavarban vagyok ettől a szótól. Ez épp az ötödik lakása, mióta Skóciába költöztünk. Előtte laktunk Lengyelországban és Budapesten is. Gyerekkoromban, ahogy végre megszoktam az aktuális szobámat, már pakoltunk is át a következőbe attól függően, hol kapott apa egyre jobb lehetőségeket. Országok, városok, jobb és rosszabb emlékű otthonok elmosódott képei suhannak át a fejemen.

– Remélem, azért nem csak emiatt örülsz, hogy itt vagyok – fenyegetem meg játékosan a fakanállal, majd elé teszek egy tányért, rajta a művészien elrendezett, petrezselyemmel megszórt gőzölgő omlettel. Elégedetten biccent egyet. Csak azután ráncolja össze a homlokát, amikor én is leülök vele szemben a teli tányérral.

– Márknak nem csináltál?

– Nem – mondom egyszerűen.

– Gabi, nem lehetsz ennyire udvariatlan!

Nagy levegőt veszek, majd szólásra nyitom a szám, de nem találom a megfelelő szavakat. Apa szigorú tekintete gyerekkoromban is képes volt elnémítani kikívánkozó véleményem.

Ismét duzzogó tízévesnek érzem magam.

– Gabi megkérdezte, de mondtam, hogy nem kérek – szólal meg helyettem Márk.

Ezt vajon, miért csinálta? – nézek egyenesen a szemébe. Állja a tekintetem, az arcán azonban végighullámzik valami. Egy számító, ravasz mosoly talán? Nem tudom értelmezni.

Apa megkönnyebbülten sóhajt. Hosszan elnézem a vonásait: a reggeli fényben a szeme körüli ráncok mélyebbnek tűnnek most. A hajában a felelősség és stressz egyre több sötétbarna hajszálat színezett már szürkére.

Apa mindig rengeteget panaszkodott a vezetéssel járó terhek miatt, de még gyerekként is sejtettem, hogy semmi kincsért nem cserélne senkivel, akinek kisebb a felelőssége. Ez olyasmi, amiben sosem értettünk egyet: én sosem akartam, hogy a munkám fontosabb legyen még saját magamnál is.

Észre sem veszem, mikor áll fel apa, és mikor ül le velem szembe Márk. Összerezzenek, amikor jelentőségteljesen átnyújt nekem néhány papírt.

– Miklós nagyon örülne neki, ha ezeket lefordítanád lengyelről magyarra.

– Biztos apának kell? Nem csak most kéred vissza a szívességet az omlett miatt?

– Rajtad nem lehet kiigazodni. Tele van a fejed naiv elképzelésekkel, mégis képes vagy egy egyszerű kérés mögé is rosszindulatot feltételezni.

– Csak, ha rólad van szó, mert mindent érdekből csinálsz.

– Mindent – hagyja rám meggyőződés nélkül.

– Miért magyarra, és nem angolra?

– Mert apáddal így előnyben vagyunk a kollégáinkhoz képest, nem egyértelmű? Nekünk hamarabb lesz meg ez a fordítás, mint a többieknek a hivatalos angol.

Felhúzom a szemöldököm, majd beleolvasok a szövegbe. Nem lenne nehéz lefordítani. Márk előrelátóan még a fordítás árát is ráírta a papírra.

– Hmmm…de előbb azért megkérdezem apát, hogy valóban fontos-e ez neki.

A széklába nagyot nyikordul a fényes padlón, amikor hirtelen felállok, és apa után sietek a szobába. A hallban találok rá, már a szürke szövetkabátját gombolja épp. Majd magához veszi az aktatáskáját is, amit szintén Márktól kapott a születésnapjára. Egy pillantást vet a kezemben lévő papírokra:

– Nagyon köszönjük, hogy megcsinálod, kislányom! A fordító, akivel általában dolgozunk szülési szabadságra ment, persze nem okozna gondot találni valaki mást, de jólesett, hogy felajánlottad.

– Mi?

– Márk mondta, hogy szívesen segítenél. És a vacsora is csodás ötlet volt tőled.

Tátott szájjal bólintok. Apám hálától ragyogó tekintetében olyan ritkán sütkérezhetek, a szívem is meglódul egy pillanatra.

Majd kilép a folyosóra, és sietve becsukja maga után a bejárati ajtót. Örülök, hogy nem kérdez rá, hogy meddig maradok.

Egy darabig nem mozdulok a döbbenettől. Százféle érzés és elmélet cikázik a fejemben: Márk most kit manipulál?

– Ez mi a franc volt? – kiáltom el magam teljesen feleslegesen, mert Márk már mögöttem áll. Láthatóan mindenre felkészülve, magabiztosan.

– Tudhatnád, hogy pontosan tudom, miért utálsz ennyire – fonja össze a karját a mellkasa előtt. – Nem vettem el tőled apádat. Még ha egyfajta fogadott fiúként is tekint rám, téged nem szeret attól kevésbé. Büszkévé akarod tenni? Tessék, itt a lehetőség. Te leszel este a lengyel tolmácsunk az üzleti vacsoránál is.

Fel tudnék robbanni. A pulzusom és a szívverésem emelkedni kezd, úgy érzem magam, mint a béna rajzfilmek kétdimenziós, vörösfejű figurái, csak épp a kalapjuk alól felszálló gőz helyett, gomolygó köd telepszik rám. Mit játssza itt fényes vértezetű lovagot?

– Annyira azonban már nem ismersz, hogy tudd, mennyire utálom, ha valaki irányítani és manipulálni akar?

– Hát nem érted, hogy ebben a történetben te lehetnél a hős? Láthattad, hogy apád mennyire boldog volt az ötlettől. Ráadásul csak egy vacsoráról, és néhány oldal lefordításáról lenne szó, nem egy hosszútávú elköteleződésről. Mindenki tudja, hogy azt az életed egyik területén sem bírod. Folyton szabotálod saját magad. Az irántam érzett hatalmas utálatodban észre sem veszed, milyen lehetőségeket szalasztasz el folyamatosan. Mindenki tudja, hogy tehetségesebb vagy annál, hogy jelentéktelen munkákra vesztegesd az időd.

Hátrálni kezdek, ösztönösem a hall sötétebb sarka felé. Önszabotázs? Kizárt! A lelki szemeim előtt azonban mégis lepereg néhány elhibázott döntésemből származó kínos pillanatom.

– Gabi?

Márk hangja visszaránt a valóságba, én pedig automatikusan megrázom a fejem.

– Nem? – kérdezi tompán.

Utálom, ha valaki analizálgatni próbál.

– Miért is nem vagyok meglepve? – tárja szét a karját felháborodottan – Hiszen jól tudtam, mennyire szeszélyes vagy! Csak egy apró szívességről lenne szó, esetleg egy jó munkalehetőségről, de nem…

– Nem mondtam, hogy nem csinálom meg – közlöm egyszerűen, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, és örömmel nyugtázom Márk döbbent képét. – Csak az ostoba elméletedet utasítom vissza. Nem ismersz te engem annyira.

Márk mindent mérlegelő, alaposan átgondoló énje most újratervez. Szürke tekintete összeszűkül, arcizmai megmerevednek.

– Imádod összezavarni az embereket, igaz?

Elgondolkozva nyúl kabátjáért, majd megzörgeti a kezében a kocsikulcsát, mielőtt kinyitná az ajtót.

– A vacsora este nyolckor lesz. Küldök érted egy taxit, talán akkor kevesebb az esély rá, hogy késs. Vagy hogy el se gyere – mondja, és átlépi a küszöböt. Eltűnődve rám pillant még utoljára, aztán behúzza maga után az ajtót.

Lenézek a kezemben lévő papírokra, féloldalas grimaszra húzom a szám, majd nagy levegőt veszek: oké, akkor essünk túl rajta!

Kiveszem kontaktlencsém, az orromra biggyesztem a vastagkeretes szemüvegem, és nekiállok a munkának.

Meglepően hamar végzek a fordítással. Roppant elégedetten nézegetem a művem, és már csatolom is apának a fájlt, hogy elküldhessem e-mailben.

Jutalomképpen megnézem a kedvenc sorozatom folytatását, végül elnyúlok a kanapén.

Már sötét van, amikor felébredek. Kótyagos fejjel vetek egy kósza pillantást az órára, majd kisebb fáziskéséssel a homlokomra csapok: csupán harminchat percem maradt elkészülni arra a fránya, tolmácsolós vacsorára. Mint hátamra a púp, úgy hiányzik ez most nekem.

Mi a csudát vegyek fel?

Apánál mindig hagyok ruhákat, azonban – végignézve a lehetőségeken – egyik sem tűnik megfelelőnek arra, hogy bárkivel elhitesse, komoly tolmács lennék. A mai alkalom pedig határozottan valami visszafogott, szürke kiskosztümért kiált. Nekem viszont nincsenek unalmas ruháim.

Az óra az ellenségemmé válik: már csak huszonkét percem maradt.

Idegesen kutatok a fiókokban. A legalsó alján találok egy durvaszövésű, halszálka mintás, sötétszürke szoknyát, amit csak azért vettem meg néhány fontért az adományboltból, hogy aztán a magam kedve szerint átalakíthassam. A térd alá érő szoknya nem visszafogottan, hanem egyenesen erőszakosan igyekszik közölni, hogy a viselője bizony igazi erkölcscsősz. Találok hozzá fehér inget, és egy régimódi, válltöméssel ellátott sötétbarna blézert is.

Gyorsan magamra kapom őket, amikor azonban belepillantok a tükörbe, ijedten hőkölök hátra: az összeállítás ugyanis nem egy kissé decensen öltözködő, határozott nő képét mutatja, hanem egy fonnyadt apácát, akinek magányos napjai nem szólnak másról, csak az örömteli emberek üldözéséből. Az orromon még ott ül az idétlen, vastagkeretes szemüvegem, ami tökéletesen ráerősít a rémes összhatásra.

Elfog a pánik, alig marad már időm a taxi érkezéséig. A szemem előtt cikázni kezd a halszálkaminta, és egy apró izzadságcsepp folyik végig a melleim között.

Aztán a fintorba merevedett arcom mégis átalakul komisz mosollyá, mert Márk ki nem állhatja a tudálékos, karót nyelt, örömtelen nőket. Pedig mondtam már neki, hogy ő maga testesíti meg a férfiverziót.

Ha ebben a maskarában jelenek meg, biztos lehetnék abban, hogy Márk soha többé nem kér majd tőlem szívességet. A taxi dudálása eldönti a kérdést: nem marad időm variálni.

Szoros kontyba tekerem a hajam, a lábamra törpesarkú cipőt húzok, és már rohanok is lefelé a lépcsőn.

Amint lehuppanok az ülésre, a taxi azonnal el is indul. Az utasteret indiai főszerek keverékének illata tölti be. A sofőr mintha olvasna a gondolataimban, mert azonnal megszólal:

– Elnézést, a korábbi utasomat a Bombay Café előtt vettem fel, az illető pedig két dobozt is magával hozott.

Mondom neki, hogy felesleges szabadkoznia, a lehangoló kinézetemen az indiai kaja jellegzetes szaga nem tud már tovább rontani.

Kényelmetlenül fészkelődöm, a szoknyám durva anyaga szúrja a fenekem. Még a szaténbélést is kispórolták belőle. Bűntudatos képpel bámulok kifelé, hogy valami elterelje a figyelmem a legújabb… önszabotáló akciómról? Keserű ízzel telik meg a szám.

Mit hiúsítok még meg az életemben?

Mert nyilvánvaló, ha fontos lett volna számomra a vacsora, időben elkezdek készülődni, és nem kerülök ilyen idétlen helyzetbe. Alvás helyett akár vásárlással is tölthettem volna a délutánt.

Hiába próbálok másra gondolni, a mellettünk elhúzó autók is folyamatosan azt duruzsolják, hogy önszabotázs, önszabotázs.

Jól ismerem az utat a felkapott Coast étterembe, végig a Clyde folyó mentén, amely Glasgow-t elhagyva lustán szélesedik tölcsértorkolattá. Hamarosan felbukkan a szemközti parton a híres Dumbarton szikla is a kivilágított várral, ami nappal szürkesége révén kifejezetten jelentéktelen látványt nyújt a női mellekre emlékeztető, sötétzöld sziklák tövében.

A taxi bekanyarodik az étterem mellett elterülő parkolóba, Márk már ott vár rám karba font kézzel a kocsijának támaszkodva. Elegáns zakót visel, barna haját játékosan borzolja a szél. Még a taxi ablakából is jól látom, hogy aggodalmas pillantást vet felém. Nagyot nyelek, még nem is tudja, mennyire igaza van.

Arra sincs már időm, hogy összeszedjem a kifogásaimat, mert Márk maga nyitja ki az ajtót, amitől mások szemében igazi lovagnak tűnhet, az enyémben viszont csak egy bizalmatlan kontrollmániásnak. Bár, jelenleg, minden oka megvan erre a viselkedésre.

Márk határozott mozdulattal kisegít a kocsiból. Közben alaposan végignéz rajtam, felhúzza ugyan a szemöldökét, azonban nem tűnik meglepettnek. Eleve erre számított tőlem?

– Akármennyire is kíváncsi vagyok a kinézetedhez tartozó előadásra – mondja hátborzongatóan nyugodt hangon –, apád miatt most, kérlek, ne add elő. Én meg ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többé nem jut eszembe jól fizető, normális munkát szerezni neked – keményedik meg lassan a tekintete, és válik hidegen metszővé a hangja. – És úgy cseszheted el az életed, ahogy akarod.

Felháborodva nyitom szólásra a számat, de azonnal a szavamba vág.

– Azért az elképesztő, hogy számodra minden játék, és semmit nem veszel komolyan.

– A fordítást sem vettem komolyan? – kérdezem gúnyosan, miközben megigazítom a szemüvegem az orromon.

– De hiszen a fordításért járó összeg már akkor a számládon volt, amikor elkezdted szöveget.

A pénz emlegetésétől felkavarodik a gyomrom. Ez az anyagias megjegyzés annyira Márkra vall.

Bosszúsan felrántja a saját kocsijának ajtaját, és kivesz belőle egy barna papírtáskát, amit azonnal a kezembe is nyom.

– Öltözz át, kérlek!

– Nem! – tolom vissza a kezébe a zacskót. – Ne parancsolgass nekem!

– Úgy nézel ki, mint a magyarországi matektanárom a nyugdíjazása előtt. Jó vicc volt, jót nevettem. Mindenképp tartsd meg a kosztümöt halloweenra, garantáltan minden gyerek megijed majd, de odabent egy fontos megbeszélés vár ránk. Öltözz át, kérlek! – ismétli feszülten.

Nem mozdulok, erős késztetést érzek, hogy tovább feszítsem a húrt. A szemüveg vastag kereten át nézek mélyen a szemébe.

– Egy hostessre van szükséged vagy egy tolmácsra? Mert tudtommal a tolmácsolásban a ruhám nem akadályoz majd. Csak nincs valamiféle szexista elvárás a női munkatársaitok öltözködésével szemben? Tűsarok, D kosár, miniszoknya, esetleg feltöltött ajkak? Az esztétika mindenek felett, igaz? Nehogy a gyönyörű épületek makettjeinek csillogását valamilyen előnytelen külsejű trampli jelenléte beárnyékolja.

Mélyen beszívja a levegőt.

– Ne légy nevetséges! Az egyetlen ok, amiért most ezt a göncöt viseled, hogy engem bosszants, nem pedig azért, mert így érzed jól magad. Különben egy szót sem szólnék.

Kelletlenül belenézek a papírzacskóba, ami egy kellemes tapintású fekete ruhát rejt, és egy hozzáillő fekete magassarkút. A lábam azonnal viszketni kezd a szoknyám durva anyaga miatt, a sarkam pedig önkéntelenül is megemelem a csinos cipő gondolatára.

Attól viszont a tenyerem kezd viszketni, hogy Márk ezt a csatát is megnyerje. Ez az egyetlen, ami visszatart attól, hogy azonnal berohanjak a mosdóba átöltözni.

– Direkt emiatt vettél egy kis fekete ruhát? – húzom az időt.

– A nővéremnek vettem tavaly karácsonyra, de rá szűk volt, a tűsarkú pedig szorította.

– Milyen szerencse – motyogom, de továbbra sem mozdulok a kocsi mellől.

Egy darabig várakozóan néz rám, aztán felnevet.

– Ennyire nehéz leküzdeni a makacsságod? Vagy az a nehéz, hogy tőlem fogadd el?

Mindkettő.

Utálom az érzést, amikor igaza van, hogy akármit is teszek, én jövök ki belőle rosszul. Utálom, hogy mindenre van válasza, de legfőképp azt, hogy neki legalább vannak igazi, felnőtt tervei.

Nekem pedig csak ostoba próbálkozásaim.

– Igazán mesteri szintre emelted az emberek bosszantását. Az exeid díjat érdemelnének, hogy bármeddig is kibírták veled.

Erre azonnal hozzávágom a papírzacskót, hátat fordítok neki, és elindulok az étteremmel ellentétes irányba, hogy hova és miért, azt nem tudom, mert a taxim már rég elhajtott.

Márk lépteit viszont nem hallom magam mögött. Az, hogy még csak üldözni sem próbál, még kínosabbá teszi a helyzetet számomra. Egy duzzogó kislány szintjére süllyedek ismét.

Mi lenne, ha egyszer az életben az automatikus reakcióimmal ellentétesen cselekednék? Azt hívnák felnőtté válásnak? Talán az életem is normális mederbe terelhetném végre?

Megtorpanok, és ugyanolyan lendülettel, ahogy elmasíroztam Márk mellől, visszaindulok felé.

Szürke szemei elkerekednek, és hátra lép a lendületem miatt. A mutatóujjam a meglepően kemény mellkasának nyomom:

– Ezért bocsánatot kérsz! Mert csak azt bosszantom így, aki megérdemli. Semmi közöd a volt kapcsolataimhoz, és soha nem is lesz. Bocsánatot kérsz ezért, és bemegyek veled. Mindent lefordítok, amit kell, most az egyszer, de utána mássz ki az életemből!

Márk megköszörüli a torkát, az arcán valóban bűntudat tükröződik. Bólint, majd visszaadja nekem az alaposan meggyűrt táskát.

Most én nézek rá várakozón.

– Ne haragudj, túlzásba estem! – nyögi ki nagy nehezen, mégis őszintének tűnik a pillantása. Egyelőre megelégszem ennyivel is, és faképnél hagyom.

Jól ismerem a Coast-ot, Andew-val is gyakran jártunk ide. Szerencsére nem kell átvágtatnom a hosszú éttermen, hogy átöltözhessek. A bejárat után rögtön ballra van a mosdó, amelynek ajtaját kerek hajókabin ablak díszíti, igazodva az étterem tengerparti házat idéző hangulatához.

Addig bele sem akarok nézni a tükörbe, amíg le nem kerül rólam a nevetséges maskara, és fel nem húzom a kis fekete koktélruhát. Aztán lenyűgözve bámulom magam, de csak, mint a divat és a szabásminták nagy rajongója: a ruhát ugyanis mintha külön az én alkatomra szabták volna.

Az a fajta visszafogott darab, amely rafinált csalafintasággal képes vonzóvá tenni a nőket, mert sem mély dekoltázsa nincs, sem pedig illetlenül rövid szoknyarésze, a derekamat követő vonala azonban – diszkréten ugyan, de hatásosan – emeli ki minden előnyös adottságomat.

Gyorsan kiszabadítom a kontyból sötétbarna hajam, amely azonnal nagy, rugalmas csigákban omlik a vállamra.

A szemüvegem a kistáskámba csúztatom, a gönceim a papírzacskóba gyűröm, és a mosdó sarkában hagyom ideiglenesen, mert mégsem sétálhatok ki vele az étterembe. Ellopni nem fogják, hamarabb dobnák ki egyenesen a kukába, amivel – be kell, hogy lássam – ezek után csak szívességet tennének.

A mosdóból kilépve az asztalokat pásztázom a szememmel, a szemüveg nélkül egyelőre nem sok sikerrel. Lesétálok a bárpulttal szembeni néhány lépcsőn, ami a szinteltolásos étterem legtágabb részébe vezet. A szemközti falat hatalmas ablakok borítják faltól falig, plafontól a padlóig. Odakint már sötét van: sem a Clyde, sem pedig a Dumbarton szikla tövében lévő vár nem látszik rendesen. A folyó felett rikoltozó sirályokat azonban jól lehet hallani, mintha fizetett kiegészítései lennének a tengerparti hangulatnak.

Végre észreveszem apa magasba lendülő karját. Még mindig csak ketten ülnek az asztalnál. Márk hosszan bámul, ahogy közeledem. A ruha tényleg mesésen áll, így valójában azon csodálkoznék, ha nem felejtené rajtam a tekintetét, mégis zavarba hoz vele.

Megköszörüli a torkát, amikor helyet foglalok, de nem szól egy szót sem, aztán kinéz inkább az ablakon, pedig ezúttal csak a saját tükörképében gyönyörködhet, esetleg a hold által megvilágított vékony, izgő-mozgó fényösvényben a Clyde felszínén.

Talán illene megköszönnöm a kis feketét, de mivel úgysem figyel már rám, és nekem is nehezemre esne kinyögni bármit is, annyiban hagyom a dolgot.

Apa viszont nem hazudtolja meg önmagát, gyakorlatias, mint mindig. Gyorsan elmondja, mit kell tudnom a projectről, mondván jobb, ha én is képben vagyok. A férfi, akit várunk nem is lengyel, hanem egy gazdag, orosz vállalkozó. Azonban a rokoni kapcsolatai révén a lengyelt is anyanyelvi szinten beszéli, az angolja azonban pocsék. Megvásárolt egy öreg szállodát Invernessben, amit alaposan át szeretne építeni, azonban még nem döntötte el, hogy melyik glasgow-i építészcéget bízza meg a feladattal. Ha apáéknak sikerülne megnyerniük őt a sajátjuk számára, akkor Márk is biztos lehetne az előléptetésben.

A hosszú, szürke kötényt viselő pincér többször az asztalunkhoz keringőzik, de mindannyiszor csak további italokat rendelünk tőle. Az orosz pasi késik, apáék pedig egyre feszültebbnek tűnnek. Márk hol meglazítja a nyakkendőjét, hol pedig szorosabbra húzza, apa pedig minden ok nélkül rendezgeti az evőeszközöket.

– Jön – mondja apa izgatottan, és ismét megigazítja a villáját.

Alekszej Lermentov lendületes léptekkel közeledik felénk. A magas, erőteljes férfi a sikeres üzletemberekre jellemző magabiztos sármmal üdvözöl minket. Eszébe sincs szabadkozni a késés miatt. A negyvenes évei közepén járhat, halántékán enyhén őszülő világosbarna haja azonban nem öregnek, hanem tapasztaltnak mutatja.

Nekem ódivatúan kezet csókol, a szeme villanásából látom, hogy örül a társaságomnak.

Az udvariassági köröket még angolul futjuk, de Alekszej még a pincér ismételt felbukkanása előtt átvált lengyelre. Kiderül, hogy az édesanyja volt lengyel származású, így őszintén megörül a kettőnk között lévő hasonlóságnak. Megbeszéljük, hogy ő is gyakran megfordult Zakopánéban gyerekkorában, akárcsak én a mamával.

Márk bokán legyint a lábával az asztal alatt, és megjegyzi magyarul, hogy nem a pasi elcsábítása a feladatom.

Én már erősebben rúgok vissza, és elbűvölőnek szánt mosolyt erőltetek az arcomra, ami – tekintve, hogy Márkra irányul – inkább tűnhet vicsorgásnak.

– Elég sokszor eshettél pofára, ha ezt csábításnak gondolod. Csak a kérdéseire válaszoltam. Kiderült, hogy az édesanyja is ugyanoda vitte őt nyaralni, mint engem a mama.

Márk felhúzza a szemöldökét, de nem tesz további megjegyzéseket.

Apa ártalmatlan kérdésekkel indít, javíthatatlan teniszrajongóként Sarapováról faggatja Alekszejt. Kiderül, hogy telitalálat a téma, mert Alekszej minden olyan sportágat szeret, amiben az oroszok jeleskednek.

A felvezető után hamarosan rátérnek az üzletre is. De ezt már a gőzölgő ételek felett teszik, mert időközben az utolsó fogás is megérkezik az asztalunkhoz. A lazacom sokáig érintetlen marad a folyamatos szövegelés miatt.

Az este széles mosolygással és buzgó kézrázással ér véget, rám pedig azonnal zsibbadt kimerültség tör. A búcsúzáshoz láthatóan már nem kellek: apa és Márk kikísérik Alekszejt a parkolóba. Visszahuppanok a székemben, és gyorsan belapátolom a tányéromon maradt kihűlt lazac falatokat, mielőtt a pincér ismét el akarná venni tőlem, és végre öntök magamnak egy pohár bort is.

A hátam mögött a tányérokon még mindig szorgosan kopognak az evőeszközök, engem pedig kellemes elégedettség tölt el. Most az sem érdekel, hogy a bor egyébként túl száraz. Keserű fintorba csavarja a vonásaim, akárhányszor belekóstolok, de legalább jól áll a kezemben. Révedezve bámulok magam elé, miközben szórakozottan lötyögtetem körbe-körbe a piros italt az elegáns pohárban. Újból lepereg előttem a vacsora minden apró részlete. Három komoly férfi csüngött a szavaimon, mert valami olyasmit tudtam, amit ők nem. Mintha egy-egy pillanatra hatalmam lett volna felettük a tudásom miatt. Miért mondtam erre korábban nemet?

Önszabotázs.

Talán itt az ideje felülírni a Márk utálatából, bosszantásából kiinduló döntéseimet?

Összerezzenek, amikor Márk visszatér az asztalhoz. Nagy levegőt vesz, mielőtt megszólalna.

– Miklós üzeni, hogy csodás voltál, és nem érti, hogy miért nem kértünk meg téged már korábban is.

Fáradtan bólintok.

– Nem lehetett könnyű elismételned.

– Nem, én is így gondolom – köszörüli meg a torkát, és visszaül a helyére, velem szemben. – Az sosem volt kérdés számomra, hogy meg tudnád-e oldani a feladatot. Csak amiatt aggódtam, hogy puszta szeszélyből keresztbe teszel-e nekem.

Meghökkenek. A bókon is és az aggályain is.

– Igen, néha kiszámíthatatlan vagyok, szeretek piszkálódni, de a bosszantásodban soha nem mennék olyan messzire, hogy kockáztassam a karrieredet. De azt nem tagadom, hogy valóban el akartam kerülni, hogy még egyszer megkérj bármire is.

Egy bólintással nyugtázza a magyarázatom, de nem veszi le rólam a szemét.

– Azt viszont már nem vallanád be, hogy te is élvezted a velünk való munkát.

Tényleg jól ismer. Várakozón néz rám, de képtelen vagyok bármit is kinyögni. Vajon most is szabotálom magam? Furán kényelmetlenné válik a hosszú szemkontaktus, lesütöm a tekintetem, és zavartan babrálni kezdem a szalvétám szélét. Márk feladja hosszas vizslatásom, és hirtelen felpattan.

– Hazaviszlek.

– Majd hazamegyek taxival.

Márk azonban nem mozdul az asztal mellől. Kiveszi a zsebéből a kocsikulcsot, és megcsörgeti a markában.

– Hazaviszlek – erősködik. – Különben is, túl sokat ittál már.

– Aligha – prüszkölök felháborodva –, ezzel a fél pohárral küzdök már mióta.

De Márk nem figyel rám, elnéz az étterem másik irányába. Észrevesz valamit, mert a vonásai megmerevednek.

– Bár, nem muszáj most azonnal indulnunk – ül vissza a helyére. – Nyugodtan idd meg a borodat.

– Mi az, csak nem egy volt barátnőt pillantottál meg? Szinte kedvet érzek azonnal elindulni.

Hátrafordulok, de a szemüvegem nélkül a helyiség túlsó felén lévő emberek színesen vibráló pacává olvadnak össze a terem fényeivel.

Belenyúlok a táskámba, hogy az orromra biggyesszem az idétlen okulárét, de Márk megállítja a kezem:

– Ne! Jobb, ha nem látod, és hidd el nekem, azt a szemüveget most nem akarod viselni.

Ki akarom húzni a kezem a meglepően puha és meleg tenyere alól, de nem engedi el azonnal.

– Megijesztesz, engedj el! – szólok rá durvábban a kelleténél, mert valóban megijedtem az érintése okozta kellemesen bizsergető érzéstől, amely végigfutott a karomon.

Elereszt. A tenyerét védekezőn maga elé tartva dől hátra.

– Igazad van, nem az én dolgom – feleli sértődötten. – Különben is, miért akarnám megfosztani magam egy izgalmasnak ígérkező jelenet látványától. Különösen, ha az rád nézve igen kínos lenne – nyomja meg az utolsó szavakat, majd összefőzi a karját a mellkasa előtt. A lazának szánt mozdulat ellenére a tartása merev, tekintete aggodalmas marad.

Végül mégsem kell megfordulnom, hogy értelmet nyerjen Márk szokatlan viselkedése, mert meghallom Andrew hangját, majd nem sokkal utána a lakótársam, Louise modoros csiripelését is. Minden izmom megfeszül, az érzelmek olyan hulláma önt el, amellyel általában nem kell szembenéznem, mert rendszerint továbbállok egy másik városba, ha a helyzet bármilyen oknál fogva kényelmetlenné válna számomra.

A gyomrom összerándul, a tartalma érezhetően megmozdul felfelé. A torkomban érzem a lazac és a bor keserű ízét. Keserűbb, mint az epe. Mereven a tányérom helyére szegezem a tekintetem, és megmarkolom az asztallapot. De legalább az albérletből való kizárás átlátszó kifogásának rejtélye egycsapásra megoldódott.

Aztán észbe kapok, mert Márk még mindig velem szemben ül, és az arcomat fürkészi. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy lecsendesíthessem a bennem dúló érzelmi vihart, mert ő az utolsó ezen a világon, akinek látnia kellene a vergődésem. Lassan minden hibámat ismeri már, hadd maradjak meg a fejében egy kemény, érzéketlen nőnek, noha egyre nyilvánvalóbb, hogy valójában csak felületes vagyok, azért lépek túl könnyedén mindenen.

Márk szemében azonban nem fölényes káröröm tükröződik, hanem együttérzés. Zavarba hoz vele.

– Nos, jó későn jöttek vacsorázni – próbálom játszani a lazát.

– Már rég befejezték, csak észrevettek egy ismerőst az étterem másik oldalán, őt jöttek üdvözölni.

Nagyot nyelek. Hányszor kerülök még ilyen cikis helyzetekbe és felületes kapcsolatokba?

Önszabotázs – visszhangzik ismét a fejemben.

Mi lenne, ha ezentúl homlokegyenest másként döntenék az életemről? Mert akárhogy is számolom, feltűnően gyakran kerülök hasonlóan lehetetlen helyzetekbe.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Hagyom, hogy rászáradjon a bőrömre, mert ez most egy változást jelképez. Megfogadom magamnak, hogy ezentúl nem az első lázadó gondolatom, az utálatom vagy a gyávaságom irányítja majd a döntéseimet. S talán akkor nem találom majd magam olyan helyzetben, hogy munkanélküliként, hajléktalanként legyek tanúja annak, hogy két ember ilyen csúnyán átvágjon.

Nem menekülök többet a problémáim elől.

Mély levegőt veszek, aztán hirtelen felállok. A szék nyikorogva csúszik hátrébb a lendületemtől. Márk szeme elkerekedik.

– Megmondhatod apának, hogy elvállalom a munkát: veletek megyek Invernessbe.

Nem várom meg a reakcióját. Megfordulok, felszegem az állam, és egyenesen szembenézek az áruló párossal. Andrew és Louise arcáról egyszerre fagy le a negédes mosoly.

Elindulok feléjük, Louise azonban elém szökken, és megragadja a kezem.

– Ne rendezz jelenetet – súgja a fülembe.

– Nem is akartam – rázom le magamról a szorítását. – Csak azt akartam közölni veletek, hogy nem érdekel, legyetek csak boldogok.

Louise arca felderül, mintha nem érzékelte volna a szavaim ironikus élét. A hátam mögé pillant, majd újra rám, és elmosolyodik.

– Csak nem? – visítja izgatottan. – Éppen ideje volt már, hogy leessen neked is, hogy mennyire odáig vagytok egymásért. Úgy untuk, hogy folyton csak róla beszéltél: Márk ezt mondta, Márk azt csinálta – utánozza a hanghordozásom. – Még hogy utáltad, tiszta dedó volt! És csodásan áll rajtad a ruha is, édesem. Ha tudnád, hogy hány butikba mentünk be, hogy megvegyük neked a tökéletes karácsonyi ajándékot. Csodálkozom, hogy már oda is adta neked. Az nem kérdés, hogy milyen kifinomult ízlése van – hadarja tovább szünet nélkül.

Megszédülök a szóáradattól. Elkapom Andrew pillantását is, aki ugyan szabadkozva tárja szét a karját, a szégyennek azonban nyoma sem tükröződik az arcán. A magam elé tartott, kifeszített tenyeremmel jelzem Louise-nak, hogy hagyja abba a képtelenségek sorolását. Hol marad a bocsánatért esedező, bűntudatos szipogása?

Már nem is érdekel, morgok is erről valamit, és otthagyom őket. A kijárattal szembeni kicsiny helyiség felé veszem az irányt, amely általában mindig üres. Most is.

Lerogyok az ablakhoz legközelebb eső székre. A mellkasomra szorítom a kezem, nem mintha így csillapíthatnám a felgyorsult szívverésem. Még ültömben is szédülök, ami kicsit sem meglepő, tekintve, hogy a mai napon feje tetejére állt az egész világom. A gondolataimat és az érzéseimet képtelenségnek tűnik rendezni.

Fogalmam sincs meddig ülök ott egyedül.

Valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Hatalmasat dobban a szívem, amikor rájövök, hogy Márk az.

– Hamarosan zárnak.

Rábámulok, mintha most látnám őt először. Azt persze eddig is tudtam, hogy másoknak, miért tetszik. Mégis csak egy magas, jóképű, sikeres férfiről van szó, akin különösen jól áll az öltöny. Most a szürke szemében kutatom az igazságot. Valóban nem tűnik már hidegnek és számítónak, aggodalmas pillantása melengeti a szívem.

– Mondtam, hogy hazamegyek taxival, nem kellett volna megvárnod – szólok végül rekedten.

– Valóban nem – nyújtja felém a táskám. – Azonban akármit is gondolsz rólam, nem vagyok olyan érzéketlen, hogy ne tudjam, milyen érzés a szakítás után összefutni az exeddel az egyik barátnőd oldalán. Jól vagy?

– Jól. Sőt jobban, mint valaha – próbálkozok egy halvány mosollyal, és elveszem a kezéből a cuccomat. – Mikor indulunk Invernessbe?

– Tényleg komolyan mondtad az előbb?

– Jól hallottad, elvállalom a munkát. Én leszek a tolmácsotok az egész projekt alatt.

– Nem tudok rajtad kiigazodni – mondja inkább saját magának, mint nekem.

A háta mögött az étterem lámpáinak egy része sorra kialszik, a vendégek zsivaja helyett már csak a széklábakhoz ütődő partfis kopogását hallani. Felállok.

– Jövőhét hétfőn nézzük meg a hotelt – terel Márk a kijárat felé. – Tényleg a munka a legjobb gyógyír minden…

– Szívfájdalomra? Ezért dolgozol olyan sokat?

Fáradtan sóhajt, de nem válaszol. Mögöttünk hangosan kattan a bejárati ajtó zárja.

Pedig akkor is kiugrasztom a nyulat a bokorból.

– Bár ahhoz valakit szeretned kéne saját magadon kívül.

Márk megtorpan az akadálymentes lejáró közepén, amely u alakban halad a parkoló felé, körülölelve egy tengeri kagylókkal kirakott kis szigetet, melynek közepén egy igazi vitorla feszül a szélben. Pont ilyen feszülten néz most rám Márk is.

Megborzongok.

– Te komolyan ennyire vak vagy?

– Lehet – mondom rejtélyesen. Mivel nem válaszol, a hideg széltől vacogva azt is hozzáteszem, hogy köszönöm. Mindent. Az egész mai napot. Hiszen mindentől függetlenül legalább négyszer tett nekem szívességet reggel óta.

Márk mintha megkönnyebbülne, tekintete, melyet eddig mélyen a szemembe fúrt, most ellágyul, amitől furcsa érzés kúszik a gyomromba.

Már nemcsak a hidegtől remegek, úgy hiszem, kimerültem érzelmileg. Márk egy könnyed mozdulattal a hátamra teríti a zakóját. A ruhájából áradó illat már nem tűnik olyan öregurasnak, mint tegnap este. Amikor az arca közel kerül az enyémhez, belesúg a fülembe:

– Szívesen, de nem erre gondoltam.

Majd lendületes léptekkel elindul az autó felé.

– Már nem vagyok vak – kiáltok utána. – Nem is hinnéd, mennyi mindenre rájöttem ma. Talán tényleg szabotáltam magam eddig, de hamarosan rá sem fogsz ismerni az életemre.

Utána loholok.

– De azt elsősorban magamnak köszönhetem majd, és nem neked – sietek azért hozzátenni.

– Helyes! Én örülnék a legjobban – fordul vissza hirtelen, mire neki ütközöm a mellkasának. Ő megköszörüli a torkát, én meg nagyot nyelek. – De nem csak ezt nem vetted észre eddig. Soha nem voltam az ellenséged, mindig utáltam, hogy ezt a szerepet osztottad rám.

– Miért, milyen szerepet szánsz magadnak? Önszabotálást szabotáló szuper lovag?

Elneveti magát.

– Azt utálnád. Nem lehetnénk egyszerűen csak barátok?

Barátok? Csalódottan húzom el a szám. Ez a szó olyan kiábrándítóan semleges. A Márkhoz fűződő kapcsolatom pedig minden, csak nem közömbös. Ha nem utálhatom őt, akkor inkább…

A régi énem mindig megfutamodott minden komoly érzelemtől, de a fogadalmam szerint most az ellenkezőjét kell cselekednem.

– Kizárt, hogy barátok legyünk – nézek mélyen a szemébe, hogy a lelke minden rezdülését kiolvashassam belőle. Most az ő tekintetében tükröződik a csalódás. – Mert valójában te sem ezt akarod.

Közelebb lépek hozzá, és olyan gyorsan tapasztom a szájára az ajkam, hogy ne legyen időm meggondolni magam. Először minden izma megfeszül, aztán olyan szorosan húz magához, és olyan mohón csókol vissza, hogy nem kérdés tovább, hogy ezúttal jól döntöttem-e.

*

Tizenéves korom óta írok novellákat, de sokáig eszembe sem jutott, hogy az írásaimat másoknak is megmutassam. Csak a Szövegboncoló tanfolyam elvégzése után éreztem elég önbizalmam ahhoz, hogy irodalmi pályázatokra is jelentkezzek. Szerencsére hamar eljöttek az első sikerek: az egyik novellám bekerült a Menő Könyvek Légy te is hazudós! című e-book antológiájába, egy romantikus írásom a Vágyom rád című novelláskötetbe, az egyik mesém pedig a Kalandra fel! meseantológiába. Hihetetlenül boldog voltam, hogy a következő évben további három kötetbe válogatták be az írásaimat. Szívesen írok meséket, misztikus, romantikus történeteket, a realista írásaimban pedig a külföldön élő magyarok speciális helyzetét szeretem boncolgatni.

A facebook oldalam linkje: https://www.facebook.com/p.molnar.petra