P. Molnár Petra: Készen állsz arra, hogy találkozz önmagaddal?

Elgondolkodva néztem a reklámplakát vázlatát. Valami nem stimmelt vele. Hátrapillantottam. A kollégák viszont rém elégedettnek tűntek: mind a négyen hátradőltek a székükben. Elképesztő, hogy nekik nem tűnik fel semmi ezen a képen. Készen állsz arra, hogy találkozz a tíz évvel korábbi önmagaddal? – állt a vastag betűvel szedett kérdés a karcsú üvegfiola alatt.

– Gyerekek! – fordultam feléjük ismét. – Még nem végeztünk! – A hangom élesebben szólt még a megszokottnál is, s hirtelen mindenki a tolla és a jegyzetfüzete után kapott. A hosszú tárgyalóasztalon lévő káoszban azonban nem volt olyan egyszerű bármit is megtalálni: hanyagul felvázolt rajzok, színes újságkivágások, grafikonok és a plakát korábbi változatai hevertek szanaszét. – Még mindig túl hosszú a kérdés és félrevezető is. Nem időgépet akarunk eladni, csak egy bőrfiatalító szérumot.

Közelebb léptem az asztalhoz, és rátámaszkodtam az üveglapra. Vártam egy picit, hogy abbamaradjon a motozás és a papírzörgés.

– Gyerekek, egy dolgot kellene most megérteni – tagoltam lassan és kimérten a szavakat, majd mély lélegzetet vettem a drámai hatás kedvéért. Teljesen feleslegesen, mert ebben a pillanatban kinyílt a tárgyalóterem ajtaja.

– Vivien, kérted, hogy szóljak fél háromkor – csilingelt a filigrán titkárnő hangja.

– Már ennyi az idő? – emeltem fel a karomat automatikusan, hogy rápillanthassak az órámra. A karpereceim csörögve hullottak a csuklómra, ahogy visszaraktam a kezem az asztallapra. Elgondolkozva doboltam egy darabig a körmömmel, ami mindig megnyugtatott, noha tudtam, hogy a kollégáimat halálosan idegesítem vele.

– Rendben gyerekek, ezt megúsztátok – mondtam hirtelen. – De még korántsem vagyunk készen. Hétfőre látni akarom Anna ötletének kidolgozását is. – A mondandómat Anna krákogása szakította félbe.

– Lehetne keddre? A lányaimnak versenye lesz a hétvégén és nekem… – Ahogy találkozott a tekintetünk azonnal el is némult és fülig vörösödött.

– Elegem van abból, hogy a gyerekeitekre hivatkozva akartok kevesebbet dolgozni. Szóval nem! Hétfőre kérem a terveidet. Hátha a kettőből összegyúrhatunk egy harmadikat. De az irány már megvan, úgyhogy a reklámfilm castingját elkezdhetitek. Réka, átlagos kinézetű negyvenes-ötvenes nőket keresünk – felmarkoltam a laptopom és elindultam az ajtó felé. Hallottam, ahogyan összesúgnak a hátam mögött. Így felerősítettem a hangom. – A forgatás úgyis csak két hét múlva lesz, addig még van időnk finomítani a dolgokon. Éjszakánként erről kell álmodnotok! – mondtam búcsúzóul, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, egyikük sem fog szabadidejében a szérum reklámszövegén gondolkodni. Nekik ez csak egy munkahely, nem pedig az életük, a hobbijuk, a szenvedélyük. Mint nekem. Én vagyok az első, aki beér az irodába, és én vagyok az utolsó is, aki hazamegy. Kivéve ma. De az év legfontosabb marketing eseménye igazolt hiányzásnak számít, különösen ha én vagyok az egyik előadó. Hogyan adj el az insta-generáció tagjainak life-style kommunikáció segítségével? Fél évig készültem erre az előadásra, reggel hétkor már a fodrásznál ültem, hogy tökéletes legyek. Megszaporáztam a lépteimet. Nem mintha késésben lettem volna, hanem mert szerettem hallgatni a magassarkúm kopogását. Az iroda legnépszerűbb szlogenjeinek falra festett, almazöld betűi suhantak el mellettem. Egy részüket én találtam ki, a többiről pedig tudtam, hogy mitől működnek olyan ütősen.

Egy taxi várt rám az épület előtt. A sofőr előzékenyen besegített a kocsiba. Az elegáns öltözék hatalma. Ezt biztos nem tette volna, ha farmerban és edzőcipőben vagyok. Persze erről is rengeteg kutatást végeztünk már: Mit akar a férfi? Milyen nőt akar a férfi? Milyen színű ruhát viseljen a nő, ha azt akarja, hogy a férfi akarja? Egyébként pirosat. Olyat, amilyet ma én is viselek. Piros ruhában bármit el lehet adni.

Jó huszonöt percet utaztam a Lurdy Házig. Az elegáns öltözködés hátránya: a sofőr direkt a hosszabbik utat választotta, de ezúttal nem volt kedvem vitatkozni vele, mert még egyszer át akartam nézni a jegyzeteimet. Amikor kiszálltam a kocsiból, a hűvös októberi szél belekapott a hófehér szövetkabátomba. Dideregve húztam össze magamon, és azon bosszankodtam, hogy a sofőr túl messze rakott ki az épülettől. Az új cipőmet féltve kerülgettem a tegnapi eső után maradt pocsolyákat. Fel sem pillantottam, amikor meghallottam a gyereksírást. Meg egy anyuka hangját, ahogy a kisfiát fegyelmezi:

– Marcika, ne ugrálj a pocsolyába! – Magamban hálát adtam, hogy nekem ilyesmivel nem kell bajlódnom, és megszaporáztam a lépteimet, hogy minél távolabb kerüljek tőlük. De abban a pillanatban Marcika a hozzám legközelebb eső tócsa közepében landolt, beterítve vízzel a jobb lábszáramat.

– Hogy az a… – csúszott ki majdnem valami ocsmányság a számon, de ahogy felpillantottam, hogy lesújtó pillantást vessek az anyukára, teljesen lefagytam. Ismertem őt. Pontosabban a facebook profilját. Személyesen csak egyszer találkoztunk, az egyik közös ismerősünknél. Őt vette feleségül a volt barátom, miután olyan csúnyán szakítottunk. Nem sok alkalom adódik egy ember életében, amikor megláthatja, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt a veszekedés helyett Gáborral maradok, aki mindig is nagy családot akart? És most ott állt előttem Klaudia, három gyerekkel: egy a babakocsiban, kettő pedig a széldzsekijébe kapaszkodva. Klaudia farmert és virágokkal díszített gumicsizmát viselt. Diadalittasan konstatáltam, hogy a sofőr őt nem segítette volna be a taxiba. A babakocsi oldaláról lógó gyűrött reklámszatyor láttán pedig automatikusan megsimogattam a bőrtáskám. Miután Klaudia elrebegett valami elnézésfélét, láttam az arcán, hogy az emlékei között kutat: vajon honnan lehetek olyan ismerős? Kínosan hosszúra nyúlt a szemkontaktus. De pont amikor már eldöntöttem, nem fedem fel magam és hagyom az egész pocsolya ügyet, s egy biccentéssel továbbindulok, Klaudiának beugrott, hogy én vagyok az ex.

– Vivien? Nahát, csak most ismerlek meg. Hogy vagy? Csak nem a konferenciára igyekszel? – Egy kicsit értetlenül néztem rá, hirtelen nem tudtam eldönteni: ha ez nem teljesen egyértelmű, az most neki kínos vagy nekem?

– De, és sietnem kell, mert hamarosan én adok elő. – Azt reméltem, hogy ettől majd leesik az álla, vagy legalább gratulál nekem, de semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Lehajolt Marcikához, és megtörölte az orrát. Bár továbbra is csak mosolyogtam rá, elfogott a düh. Ugyanez a baj az összes barátommal, akiknek gyereke született. Többé már nem lehet velük értelmes, felnőtt társalgást folytatni. Mintha egy másik dimenzióba kerültek volna, ahol szoptatáson, bilire szoktatáson és még tudomisén milyen piti problémán kívül más már nem is létezik. Szinte egyikükkel sem tartom már a kapcsolatot. A gyereksírástól különben is görcsbe rándul a gyomrom.

– Gábor bent van már. Csak elkísértük idáig. Egy saját fejlesztésű chatbotot népszerűsítenek a marketing expón.

– Ez nagyszerű! Már a mi cégünk is ki akarta próbálni. – A lelkesedésemet nem kellett megjátszanom. – Mindenképpen felkeresem őket. – Klaudia elsápadt. Engem pedig eltöltött az elégedettség. Egy beszélgetést akkor kell befejezni, amikor mi állunk nyerésre, így az előadásomra hivatkozva elköszöntem, s elindultam a bejárat felé. A hátam mögött még hallottam, ahogyan a kislányát fegyelmezi:

– Lassabban, kérlek lassabban, Emília! – Emília? Összeszorult a torkom a név hallatán, megtorpantam. – Vivien! – szólt utánam Klaudia. Hátrafordultam. Emília állt előttem és felém nyújtott valamit.

– Ezt elejtetted – mondta szégyenlősen a kislány, és átadott egy lapot, amit a szél kifújhatott a jegyzeteim közül. Korábban észre sem vettem, hogy milyen szép. Leguggoltam hozzá, és belenéztem kedves, barna szemébe.

– Köszönöm szépen! – mosolyogtam rá, de ő csak bólintott egyet, és visszaszaladt az anyukájához. Egy darabig bénultan bámultam utána. Majd megráztam magam: verd ki a fejedből, Vivien!

A kínos találkozás után felüdülés volt belépni a terembe. A rengeteg ember és a többtucatnyi stand láttán elfogott a jól ismert, kellemes izgalom. Mert mégis mi lehetne nagyszerűbb, mint megismerni a konkurenciát vagy a legújabb marketing trendeket? A tömegben több ismerős arcot is felfedeztem: régi ügyfeleket, marketing gurukat, sikeres cégvezetőket. Ketten is elindultak felém, széles mosollyal az arcukon.

– Vivien, csodálatosan nézel ki! Hogy vagy, drágám?

– Már nagyon várjuk az előadásod!

– A legutóbbi kampányotok hatalmasat tarolt – vágtak egymás szavába. Szinte lubickoltam a figyelemben. Ezekért a pillanatokért dolgoztam olyan keményen az elmúlt években. De ki az, aki nem vágyik elismerésre, tiszteletre vagy sikerre? Nem ez mozgat mindenkit? A következő óra gyorsan elrepült, a standokat végig sem tudtam nézni, mert minden ügyfelünkkel beszélgettem, jópofiztam egy kicsit.

Bár már harmadik éve hívtak meg előadónak, a lábam remegni kezdett, amikor felkonferáltak. Mélyet lélegeztem, mielőtt átvettem volna a mikrofont, hogy a hangomon már ne érződjön az izgalom. Az erős fényektől és a testemben szétáradó adrenalintól úgy éreztem, nem létezik más: csak én és a mikrofon.

– Az egyetlen, aki az utadban áll, az te magad vagy – hatásszünetet tartottam, úgy ahogy otthon begyakoroltam. – Te teremted a jövődet – ismét szünetet tartottam. – Amilyen a mai napod, olyan lesz a holnapod is. Ugye, ismerősek ezek a mondatok? Minden nap szembejön velünk egy ilyen vagy ehhez hasonló üzenet az instagramon vagy a facebookon. Az emberek szinte sosem fogadják meg ezeket az instant tanácsokat, de imádják őket. Nyugodtan elismerhetjük, hogy mi magunk is posztoltunk már hasonlókat. De hogy jön mindez a marketinghez? És hogyan tudjuk ezzel megsokszorozni a bevételeinket? – Az első mondatok után már éreztem, hogy sínen vagyok, a jegyzeteimbe bele se kellett pillantanom. A taps és az elismerő szavak hallatán euforikus állapotban sétáltam le a színpadról. Alig emlékeztem rá, hogy kik jöttek oda gratulálni. Bár sohasem használtam drogokat, úgy képzelem, a kokainnak lehet hasonló hatása. Aztán persze szép lassan oszlani kezdett a mámor. Legalább öt névjegykártyát nyomtak a kezembe, ami öt potenciális ügyfelet jelent a cégünk számára. Elégedetten csúsztattam őket a táskámba, és elindultam végignézni a standokat.

A harmadik kiállító ajánlatának végigböngészése után valaki hirtelen megragadta a csuklómat, és behúzott egy sötétebb sarokba.

– Jó beszéd volt, Cicomácska. Szinte kedvet éreztem, hogy regisztráljak erre az instára vagy micsodára. – Szorosan magához húzott, a zakója alatt éreztem a kemény mellizmait. – El fogsz ájulni, ha megtudod, hova foglaltam kettőnknek szobát. – Belecsókolt a nyakamba, és játékosan beletúrt a hajamba. Az egész testemet átjárta a bizsergés. Elengedte a csuklóm, a derekamra tette a kezét, és végre belenézett a szemembe. – Nos, Cicomácska, mit mondasz? Szerintem lépjünk le most azonnal. Te voltál ma az utolsó érdekesség. Úgyis holnapra tartogatják a nagyágyúkat. – Kedvetlenül toltam el magamtól. Eszembe jutott a kedves, barna szemű kislány. Emília.

– Dávid, nem megyek veled sehova. Nekem itt még rengeteg dolgom van. – Végignéztem a férfin, aki mindenben tökéletesen illett hozzám: jól szabott öltöny, sikeres vállalkozás, széles vállak, férfias arcél. A testem mindig hevesen reagált még a látványára is. Csak éppen valahol vidéken várta a felesége meg a két kisfia. Engem csak a budapesti konferenciák idejére tartogatott. Soha nem hitegetett semmivel, ezt nem vethetem a szemére. És a munkám mellett nekem sem volt igényem többre. De ma… valahogy elment az egésztől a kedvem.

– Vivien, na ne kezd már te is! – húzta össze a szemöldökét. Láthatóan rosszul viselte, ha nemet mondtak neki. De egy kicsivel később megenyhült, és a kezem után nyúlt. A karperecek megcsörrentek a csuklómon. – Igazad van, bunkó vagyok! Eljössz velem vacsorázni? Tudok egy jó kis helyet. – Elgondolkoztam, vajon ezt miért nem harcoltam ki korábban? Miközben a munkámra olyan igényes vagyok, az emberi kapcsolataimra ennyire nem figyeltem volna? Éreztem, hogy mélyen legbelül valami megmozdul bennem. Valami, amit tíz évvel ezelőtt eltemettem. Ismét elhúzódtam Dávidtól.

– Most mennem kell! – mondtam, és elsiettem az informatikai sátrak felé. Ahol a mesterséges intelligencia megjelenik, ott az ember labdába sem rúghat – állította az egyik plakát a valóban futurisztikusra tervezett stand mellett. Valahol itt kell lennie. Aztán megpillantottam: Chatbot – a legmodernebb közösségi média kampányok az MI segítségével. A felirat alatt pedig ott állt ő. Széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázott. Pont úgy, mint amikor még nekem mesélt a terveiről. Megrohantak az emlékek, a torkomba gombóc gyűlt. Bátortalanul közelebb léptem a sátorhoz. Gábornak kifejezetten jót tett az idő. Szakállt növesztett, ami komolyabbá tette a megjelenését. Amikor búcsúzóul kezet fogott az érdeklődővel, találkozott a tekintetünk. Nem tűnt meglepettnek. Elindult felém.

– Láttalak a színpadon. Gratulálok! Mindig is erre vágytál, és megcsináltad!

– Ahogy látom, te is megcsináltad! – mutattam körbe, és elismerően biccentettem.

– Csak éppen nem együtt… – komorult el először ő, majd én is. – Amikor megnéztem a programot, tudtam, hogy találkozni fogunk. Már hetek óta azon gondolkozok, hogy mit mondjak neked. – Óvatosan megfogta a karom, és a stand mögé vezetett.

– És mire jutottál? – néztem bele meleg, barna szemébe.

– Semmire – nevette el magát kényszeredetten –, mert az egész annyira…

– Fájdalmas?

– Már nem. – Elővette a tárcáját, előhúzott belőle egy fényképet és a kezembe adta. Elfordítottam a fejem. – Nekem már nem, de tudom, hogy neked még igen. Elég sok közös barátunk volt. Mit gondolsz, ők nem tudják, hogy miért utálod ennyire a gyerekeket? –Képtelen voltam megszólalni, a torkomban lévő gombóc tovább növekedett, a szemembe könnyek gyűltek.

– Nézz már rá végre a fényképre! – tépte ki a kezemből és emelte a szemem elé. A könnyeken át alig láttam az alvó baba képét. – Csak ismerd be magadnak, hogy mit éreztél, amikor Emília meghalt.

– Fájdalmat, én is ugyanúgy összetörtem, mint te – kiáltottam sírva.

– És még mit éreztél? – Mivel nem válaszoltam, megrázott kicsit. – És még mit?

– Bűntudatot – nyögtem ki alig hallhatóan.

– És miért éreztél bűntudatot? – Nem válaszoltam, ezért ismét megkérdezte: – Miért?

– Mert megkönnyebbültem – szakadt ki belőlem. – Nem akartam anya lenni. Még nem. De ezt te is jól tudtad. – Kimerültem lerogytam a fal mellett álló székre. – De nem miattam halt meg.

– Ez csak nézőpont kérdése. Ha nem munkaügyben telefonáltál volna, hallhattad volna a légzésfigyelő sípolását. Csak három hetes volt még, mellette lett volna a helyed! – Becsuktam a szemem: hát mégis engem hibáztat. – Már csak egy kérdésem van. Megérte? – De a választ már nem várta meg. Otthagyott egyedül a kavargó gondolataimmal. Készen állsz arra, hogy találkozz a tíz évvel korábbi önmagaddal? – visszhangzott bennem a reggeli meeting szlogenje. Jól éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Ezt senki sem akarhatja. Legyen inkább ez: készen állsz a változásra?

*