P. Molnár Petra: Hamu kertek

Anna megszédült kicsit, így esetlenül ráhuppant az újonnan vásárolt kerevetre. Az új nevelőnő a szemét forgatta, ezért a lány mélyet sóhajtva elrendezgette maga körül földig érő ruháját. Ujjainak jól esett a szatén érintése, de a palota szalonjának fülledt levegője és a szűk fűző miatt elviselhetetlennek érezte az égszínkék ruhaköltemény viselését. A fejét is alig merte mozdítani, mert a póthajat rögzítő hegyes végű fésűk szúrták a fejbőrét.

A nevelőnő mellé lépett, hogy a csigákba rendezett barna haját eligazítsa a vállán, majd messzebbről is megszemlélte a szoborrá merevedett lányt.

– Több, mint háromórás, kimerítő készülődés árán sikerült a vidéki bakfisból hölgyet faragni. Persze csak külsőleg – morogta, majd közelebb hajolt Annához. – Azt javaslom a kisasszonynak, ne nyissa ki a száját. Majd a szülei válaszolnak ön helyett.

A lány nagyot nyelt. A pokolba kívánta ezt a karvaly orrú boszorkányt, és esze ágában sem volt a kötelező „igenis, asszonyommal” még helyeselni is megalázó megjegyzéséhez. Helyette vékony vonallá préselte össze dús ajkait.

Két lakáj lépett a terembe. Szélesre tárták a faragott ajtó szárnyait, majd oldalra léptek, hogy ők is mozdulatlanul várják Anna szüleinek belépőjét. A szikár nevelőnő alázatos arccal hajtotta meg magát, amikor megjelent végre a ház ura és asszonya. A szülők mögött két szobalány is lépdelt a lakájok öltözékéhez illő új uniformisban.

Anna alig hallhatóan felhorkantott. Nevetségesnek érezte az egész színjátékot. A vidéki birtokukon se inasok, se komornyikok, se egyenruhás szobalányok nem dolgoztak. Csak két cserfes parasztasszony segített a háztartás vezetésében. Az apja, Felippe Felice azonban a két éve vásárolt kereskedőhajóival megduplázta a vagyonát. Így vált kicsiny országuk, Stentino leggazdagabb emberévé. A rengeteg pénz azonban nem hozott társadalmi megbecsülést, és hiába szerezte meg a Hamu kerteknek nevezett hatalmas birtokot, majd jutott hozzá egy pazar palotához a fővárosban, a király folyton elutasította a nemesi cím viseléséhez benyújtott kérelmét.

Így Felippe egy másik úton próbált az előkelőségek közé furakodni: egy előnyös házasság révén. Amihez nem kellett egyéb, mint egy elszegényedett nemes ifjú, aki elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy akár egy rangon aluli lányt is feleségül vegyen a mesés hozományért cserébe.

Az anyja összecsapta a tenyerét, amikor meglátta Annát.

– Nahát, kislányom, milyen jó, hogy nem ettél három napja! Mennyit tesz egy igazán szép ruha és az ékszerek! Mint, azokon a nehéz képeken.

– Milyen képeken? – kérdezte türelmetlenül Felippe.

– Hát, azokon a hogy is hívják… portrékon, amelyeket a múlt héten vásároltunk a halott grófnő családjától, igaz? – bökte oldalba a férjét.

– Maria – fogta gyengéden a keze közé felesége még mindig csinos arcát, és mélyen a szemébe nézett –, megbeszéltük, hogy nincs fecsegés.

– Igaz, lakat a számon – tette az asszony a mutatóujját az ajkára, majd egy elegánsnak szánt mozdulattal kacagva meghajtotta magát a férje előtt. – Uram!

A lány felsóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét.

– Anyám, örülök, hogy legalább te élvezed ezt a gyalázatos üzleti találkozót.

– Ugyan már, Anna, ne ess túlzásba! Bemutatunk téged egy rendkívül előkelő fiatalembernek. Mi ebben a szörnyű?

– Azon túl, hogy úgy próbáltok eladni engem, akár egy felcicomázott cirkuszi lovat? A választásba nyilvánvalóan semmi beleszólásom nem lesz, hiszen még a szám sem nyithatom ki. És tizenhét évesen nevelőnőt rendeltek mellém, aki öltöztetőnők egész hadseregével válogatott kínzásokkal próbál hölgyet faragni belőlem…

– Elég! Ha jól hallom, most is nyitva van a szád – förmedt rá az atyja. – És a fésülködés aligha számít kínzásnak.

Anna a szájába harapott. Már korábban eldöntötte, megteszi, amit az apja kér, és engedelmes lánya lesz néhány órácskára. Biztos volt benne ugyanis, amint egy igazi nemes vet rájuk egy pillantást, mosolyogva fordul majd ki a teremből. Minden apró megmozdulásukról, de legfőképpen a szobák túldíszített berendezésről ordított az újgazdagok cifra ízlése. Anna kizártnak tartotta, hogy hozománya, melybe Hamu kertek is beletartozott, elegendő lehessen, hogy bárki kockáztassa családja jó hírét egy új keletű, kínos rokonság miatt. De ha ő jól viselkedik, annál hamarabb indulhatnak vissza a birtokra, ahol senki nem erőlteti majd rá a kényelmetlen fűzőt, és olyan gyorsan vágtathat a Szellő nevű lova hátán férfi nyeregben, amilyen gyorsan csak akar.

Lódobogás és kerékzörgés zaja ütötte meg a fülüket. Maria izgatottan rohant az ablakhoz, amely a palota belső udvarára nézett.

– Megérkeztek. De címer nélküli hintóval!

Anna elmosolyodott:

– Erről beszéltem. Inkognitóban jöttek – motyogta maga elé elégedetten.

Hamarosan a komornyik öblös hangon be is jelentette Gróf Federico di Angelist, a Lagorzoi Hercegségből és az őt kísérő másik két férfit: a nagybátyját és az unokatestvérét.

Mind a hárman visszafogott, már-már puritán ruházatot viseltek, amely feltűnően elütött a Felice család színpompás öltözékétől.

A gróf feszültnek tűnt, és vonakodva foglalt helyet az aranyozott szélű vörösbársony kanapén. Csak lopva pillantott Annára, aki ugyancsak idegesen fészkelődött a kereveten, miközben Federico arcát fürkészte. Ha már nem kérdezhetett semmit a gróftól, legalább a gesztusaiból próbált kiolvasni valamit az egyéniségéből. A férfi hosszúkás arcát a gondosan nyírt kecskeszakáll nyújtotta még hosszabbra. A szürke szemében villanó hideg fénytől Annának rossz érzése támadt. Összeráncolta a szemöldökét, mert bosszantotta, ahogy Federico vékony ujjaival sürgetőn kopogott sétapálcája markolatán.

A kezdeti idegenkedése csak akkor oldódott fel, amikor Felippe elmesélte, hogyan vált az ország leggazdagabb emberévé. Hát, ennyire kétségbeesett lenne? – morfondírozott a lány. Rá azonban többet már nem is nézett. És ettől úgy érezte magát, mint az a sarokba állított porcelán váza, aminek egyetlenegy feladata van: a szoba díszítése. Senki nem venné észre, ha óvatosan kioldalogna a teremből. Kivéve a gróf unokatestvérét, aki feltűnően kereste vele a szemkontaktust. Egy huncut tincs folyton a fiú sötét, éber szemébe hullott. Fiatalabbnak tűnt, mint a gróf. A nyakában valami kő lógott, ami talán egy új, arisztokrata hóbort lehetett, de amint a fiú észrevette, hogy a lány furcsán vizsgálgatja, azonnal elrejtette.

Igazán jóvágású fiatalember – állapította meg Anna, de a lényében volt valami zavarba ejtő… mintha ismerné valahonnan. Szemérmesen el is fordította a fejét, és lélekben Hamu kertekbe képzelte magát.

Csak akkor ocsúdott fel, amikor hirtelen mindenki felállt. A gróf elégedettnek tűnt, és azt is megígérte, hogy holnapután is tiszteletét teszi azon az estélyen, amit Felippe az újdonsült barátainak szervez.

Annának összerándult a gyomra, hogy holnap mégsem indulnak vissza Hamu kertekbe. Keserűen ízlelgette a gondolatot, hogy az apja még annál is jobb kereskedő, mint, ahogy ő azt korábban képzelte.

Csak a gróf kuzinja nézett vissza rá, mielőtt elhagyta volna a szalont. Fekete tekintetétől a lány karján kellemes borzongás futott végig.

 

Két nappal később Annának felkelni sem volt ereje. A feje lüktetett, és gyengeséget érzett a végtagjaiban is. A szülei persze csak ifjúkori hisztériának tudták be a panaszait, és elvárták tőle, hogy az estélyre szedje össze magát.

Késve érkezett. A nevelőnő már a folyosón várta, hogy leszidja. Anna ismét összeszorított szájjal hallgatta végig a fejmosást, de akkor sem könnyebbült meg, amikor az asszony továbbsietett a dolgára.

Amikor kikukucskált a folyosót a bálteremtől elválasztó nehéz brokátfüggöny mögül, diadalmas örömöt érzett egy pillanatra. Már sötétedett, de a zenekar még mindig csak magának játszott. A meghívott vendégek közül pedig alig néhányan lézengtek a bálteremben. Anna figyelmeztette a szüleit: rossz ötlet, ha – a régi barátokról megfeledkezve – kizárólag nemeseket és magas rangú városi tisztségviselőket hívnak meg. Igaza volt, de szokás szerint, senki nem hallgatott rá.

– Nem túl öreg már a bújócskához? – szólalt meg váratlanul egy hang a háta mögött. Anna összerezzent. Bordó szoknyája suhogva harangozott a dereka körül, ahogy megfordult. A gróf unokatestvére állt vele szemben. A fiatalember hátrasimította elkóborolt fekete tincseit, majd megnyerő mosolyt villantott a lányra.

Anna hasogató fejfájása enyhülni kezdett, de a kedve továbbra is harapós maradt:

– Igen, én már rég kinőttem a bújócskából, de maga még biztosan nem. Itt lesznek valahol az unokahúgaim, talán még csatlakozhat a játékukhoz.

A fiú azonban elengedte a füle mellett a sértést.

– Bizonyára az unokahúgai is bájosak, de én egy másfajta játékhoz szeretnék csatlakozni – nyújtotta a lány felé a kezét, hogy felkérje táncolni. Anna azonban nem mozdult, csak összehúzta a szemöldökét. A fiú magabiztossága láttán egyre kevésbé érezte jogosnak az előbbi csúfolódást.

– Elnézést, még a nevére sem emlékszem.

– Nem is emlékezhet. Csak Federico-t mutatták be név szerint. Báró Alberto di Rinaldi-Santorro – hajtotta meg magát a fiú.

Anna biztos volt benne, valahol már hallotta ezt a flancos nevet.

– És mégis, hogy akarna táncolni, amikor a terem szinte… – Hirtelen elhallgatott, mert ekkor vette észre, hogy a bálozó közönség betódult a terem másik végéből nyíló főbejáraton. – De hogyan…?

– Az édesapja volt olyan kedves, hogy eddig a királyság legjobb akrobatáival szórakoztatott minket az udvarban. Még tűznyelők is voltak.

Anna elfehéredett.

– Te jószagú anyaföld! – csúszott ki a száján. – Tűznyelők és akrobaták?

– Ne aggódjon, a kényes ízlésű főnemesek egyébként sem jöttek el, csak azok, akiknek… – harapta el mondandóját a fiú.

– …akiknek megcsappant a vagyona – fejezte be a mondatot a lány.

Mióta a királyság békében élt a szomszédos államokkal, a nemességnek kevesebb esélye volt, hogy gyarapítsa a vagyonát, ha pedig a meglévő birtokaikon rosszul gazdálkodtak, de a fényűzésről nem akartak lemondani, könnyen tetemes adósságot halmozhattak fel. Számukra nem maradt más, csak a rangjuk és egy dicsőbb múlt illúziója. Egy mutatványos előadás azonban csak az alacsonyabb rangúak szórakozása volt.

– Képzelem, hogy súgtak össze az előkelő dámák az akrobaták láttán.

– Ó, emiatt se aggódjon. Ezek a hölgyek és urak rendkívül találékonyak tudnak lenni, ha hízelgésről van szó. Néhányan a művészi mozdulatokat ecsetelték, mások pedig az újdonság varázsáról beszéltek – nevette el magát Alberto, ahogy utánozni próbálta a hölgyek hanghordozását.

Anna is elmosolyodott, majd elgondolkozva nézett végig a bárón. Egy fejjel volt magasabb nála, és a válla is szélesebbnek tűnt ebben díszes öltözékben, mint a visszafogott feketében. A tekintetében megbújó cinkos játékosság összezavarta a lányt. Vajon mi ez a kellemes bizsergés, ami elöntötte a testét, mióta a fiú megszólította? Viszont, ha nem az apja pénzére pályázna ő is, akkor nem lenne itt.

Mintha Alberto megérezte volna Anna hezitálásának okát.

– Egy keringő még nem jelent semmit.

– A szüleim talán már a gróf úrnak ígérték az első táncom.

Alberto felnevetett.

– Nem olyan hölgynek tűnik, akinek a táncrend számítana. Keresse meg a szemével Federicot! Úgy néz ki, mint, aki táncolni szeretne?

A gróf a sarokba állított asztalok egyikénél elmélyülten beszélgetett a ház urával.

– Megkérdezhetem, hogy hány mondatot is váltottak eddig a kisasszonnyal?

Anna most már megelégelte a báró pimaszságát. Jól tudta, hogy a grófot ő maga egy szemernyit sem érdekli. Bosszantotta, hogy ez mások számára is ennyire nyilvánvaló.

– És ön, kedves báró úr, mégis miben is különbözik az unokatestvérétől? Abban, hogy hajlandó szóba állni az eladásra szánt lánnyal? Ne haragudjon, de beszélgetni mással is tudok. – Majd sarkon fordult, és a haját is hátra libbentette úgy, ahogy egyszer egy elegáns dámától látta.

– Azt tudtam, hogy rossza a látása, de azt nem gondoltam, hogy ennyire vak – kiáltott utána a fiú.

Anna csak grimaszolt egyet, de hátra már nem fordult. Méghogy, ő ne látná át a dolgokat?!

Amint az anyja észrevette, hogy megérkezett, bemutatta őt néhány új hölgyismerősének. Azonban a lány akárhogy próbált mosolyogva fesztelenül viselkedni, vagy bekapcsolódni a könnyed beszélgetésekbe, nem találta a helyét a bálteremben. Ki nem állhatta a képmutató embereket, az anyja azonban nem akarta észrevenni az apró jeleket: egy-egy megrándult arcizmot és a jelentőségteljes összepillantásokat.

Anna azon kapta magát, hogy Albertot bámulja, aki egy világoskék ruhás szépséggel keringőzött éppen. Az elegánsan forgó párok pazar látványt nyújtottak, akár a szirmot bontott virágok Hamu kertekben. Mintha az élénkszínű murvafürt és a golgotavirág átkúsztak volna a pergoláról a lilaakácra. Aztán túl erősen kezdtek vibrálni a szeme előtt a színek. Ismét megszédült.

– Nagyon sápadt vagy kislányom – karolt belé egy idősebb hölgy. Lassú léptekkel egy félreeső asztalhoz vezette a lányt, aki lerogyott az első székre, ami az útjába akadt. A hölgy kitöltött egy pohár vizet és a kezébe nyomta.

– Nem tudom, mi történik velem mostanában – szabadkozott Anna, majd belekortyolt a hűs vízbe.

– Egyre gyakrabban szédülsz, fáj a fejed és minden nappal egyre gyengébbnek érzed magad?

A lány majdnem félrenyelte a vizet, és köhögni kezdett.

– Ezt mégis honnan tudja? – kérdezte végül fojtott hangon.

– Mert én is pont így éreztem magam, miután el kellett hagynom Hamu kerteket. Most is csak azért vagyok itt, mert tudni akartam, milyen emberek kezébe került a birtok. És ahogy az apádat elnézem, neki soha nem szabadna oda visszatérnie.

Anna zavartan pislogott, majd szóra nyitotta a száját, de mire bármit kérdezhetett volna, az édesanyja termett mellette, és türelmetlenül megrángatta a karját.

– Anna, szükségem van rád. Elnézést, asszonyom – intett az idős hölgynek, és a lányát karjánál fogva elvezette az asztaltól. – Légy óvatosabb, hogy kivel beszélgetsz! Agnelláról mindenki tudja, hogy szenilis bolond. Inkább keressünk neked valakit, akivel táncolhatsz végre – nézett körül a teremben.

– Miért? A gróf úr nem ér rá? Még mindig nem sikerült elég magas árat kialkudnia?

– Ne üsd bele az orrodat a felnőttek dolgába! Inkább mosolyogj végre! Minden lány arról álmodik, hogy jóképű nemesekkel ilyen drága ruhában táncolhasson. Csak az a fülbevaló a füledben többet ér, mint az én hozományom volt.

Annának már elege volt abból, ahogy az anyja az új életükről áradozott. Régebben másról is lehetett vele beszélgetni, nemcsak megfizethetetlen árú csecsebecsékről. Mikor vált ilyen felszínessé?

– Drága Alberto – intett az anyja az arra sétáló báró felé –, tegye meg, hogy felkéri Annát. Magánál elegánsabban senki nem tudná megforgatni őt.

– A kisasszony ma már visszautasított egyszer.

Maria gyilkos pillantást vetett a lányára.

– Csak mert a kérést nem találtam elég udvariasnak – mondta Anna megjátszott sértődéssel, mert már bánta, hogy korábban úgy faképnél hagyta a fiút. Ebben a teremben mindenki hátsó szándékkal érkezett. Ez alól nyilván Alberto sem volt kivétel, de messze ő tűnt a legszórakoztatóbb  társaságnak.

– Talán szerelmes levelet is kellett volna mellékelnem?

– Azt azért nem, de talán nem kellett volna sértegetnie.

– Ha jól emlékszem, a kisasszony is egy sértéssel indított. – A fiú fekete szeme csibészesen csillogott. – Rendben. Jóvátehetem valami mással?

Annának eszébe jutott a kedvenc meséje a próbatételekről. Alberto pont olyan embernek tűnt, aki szívesen belemenne a játékba.

– Igen, jóváteheti egy apró ajándékkal, de csak akkor, ha nem kerül semmibe, az ember szívéből jön, és nagyobb szükségem van rá, mint egy falat kenyérre.

– Ezt a mesét én is ismerem. Könnyebb lesz teljesíteni, mint gondolná. – Alberto vidáman meghajtotta magát, majd körülnézett a teremben. Végül mégis az egyik kijárat felé vette az irányt.

Maria kérdőn nézett a lányára, aki viszont elégedetten mosolygott.

– Anyám, biztos vagyok benne, hogy sokan hiányolják már a társaságod.

Az asszony fürkészően méregette még egy darabig, majd kacagva megrázta a fejét: érti a tréfát, hisz ő is volt fiatal. Fodros zöld ruháját ringatva jókedvűen indult vissza az új barátnőihez.

Anna az ujjait tördelte a hosszúra nyúlt várakozás alatt. Ketten is szerették volna felkérni keringőzni, de udvariasan visszautasította őket. Közben hol az ajtókat bámulta, hol pedig az idős hölgyet kereste a szemével. Mégis mit jelent az, hogy az apját sosem szabadna visszaengedni Hamu kertekbe? Agnella asszony, ha bolond is, mégis pontosan ismerte a rosszulléteit. Bizonyosan tudja az okát is, de hiába pásztázta a szemével a tömeget, már nem látta sehol.

Összerezzent, amikor Alberto visszaért mellé.

– Azóta el sem mozdult innen?

Anna a füléig vörösödött. Miért is nem mondott igent a másik két férfinak? Akkor legalább a fiúnak kellett volna várnia rá.

– A nagynéném a lelkemre kötötte, hogy az ajándékot csak egy csöndes helyen adhatom át. Ugyanis tőle származik. Ez a palota hatalmas, nehezebb volt megtalálni őt, mint egy zöldséges kofától halat venni.

– Külön miattam tanult kispolgári hasonlatokat? – sandított Anna a fiúra.

– Dehogy. Az apám halála után már több időt töltöttem inasok és szolgák társaságában. Akkor tűnt fel, hogy a nemesek mennyire sekélyesek valójában.

A lány megkönnyebbülve sóhajtott fel, és elbűvölve akadt meg a szeme Alberto arcán megjelenő apró gödröcskéken, amikor az mosolyra húzta a száját.

– Akkor lehetne, hogy hagyjuk végre a magázódást a csudába? – ajánlotta fel.

– Azt hittem már sosem kérsz meg rá. Gyere! Most kezdődik az altiorem – ragadta meg Anna kezét és húzni kezdte a tánctér irányába.

– Ha nem nézhetem meg előtte az ajándékot, honnan tudhatnám, hogy igent mondhatok-e? – évődött a lány. Alberto sokatmondóan pillantott vissza.

– Szerintem az altioremet semmi pénzért nem hagynád ki.

– Csak azért, mert minden lánynak ez a kedvence? – Majd rövid habozás után hozzátette. – És nem vagyok vak, jobban átlátom a helyzetem, mint gondolnád!

Mivel választ helyett a báró egy halvány mosoly kíséretében mélyet sóhajtott, Anna engedelmesen beállt a lányok sorába. Mert igaza volt Albertonak, ő is ezt a táncot szerette a legjobban, amikor ugyanis a zene felgyorsul, a férfiak a hölgyek derekát megemelve forgatják meg őket a levegőben.

Két méter választotta el őket egymástól, de a tekintetük máris szorosan összefonódott. Vajon miért esik ilyen jó belenézni a szemébe? Végre megszólalt a hegedű. Anna szoknyáját szélesre húzva egyszerre hajlította meg a térdét a többiekkel. Remélte, legalább olyan kecsesen csinálta, mint a mellette álló lány. A férfiak sora egyszerű meghajlással viszonozta a köszönést, majd két sasszé jobbra és balra, és a párok összetalálkoztak. Anna légzése elakadt egy pillanatra, amikor Alberto a derekára tette az egyik kezét, a másikkal pedig elegánsan megtartotta a lány karját.

Ringatózva indultak el, körbe a többiek után. A forgásoknál Anna gyomrában apró pillangók kezdtek mozgolódni. Egész nap szédült, de most, amikor valóban forgott körülötte a világ, sokkal erősebbnek érezte magát, és a talajt is biztosabbnak a lába alatt.

Alberto mind a két kezét a derekára tette, és egy kis szorítással jelezte, most következik az emelés. Kellemes bizsergés futott végig Anna testén, amikor a fiú könnyedén a magasba emelte őt. A lány elnevette magát örömében. Azóta nem érezte magát ilyen szabadnak, mióta a fővárosba érkeztek. Még azután sem tudta letörölni az arcáról a mosolyt, mikor a zenekar elhallgatott, és kissé zavartan topogott még a terem közepén. Vajon táncolnak még egyet? Mert abban a pillanatban igent mondott volna akárhány keringőre.

Alberto közelebb lépett és megköszörülte a torkát.

– Ugyanazokat a lépéseket jártad, mégis minden mozdulatod más volt, mint a többieké.

Anna nagyot nyelt.

– Ezt, hogy érted? – kérdezte rekedten.

– Látszik, hogy őszintén élvezed a táncot, és nem szégyelled kimutatni az örömöd.

– Ez mástól biztos sértés lenne, de tőled bóknak veszem.

– Annak is szántam, de ha hozzámész Federicohoz, biztos lehetsz benne, hogy búcsút mondhatsz a szabadságodnak, mert az etikettet keményen betartatja majd veled.

– Hát, talán a szabad stílusú táncom már el is tántorította.

De úgy tűnt a fiúnak nem volt kedve nevetni a viccen.

Közben új párok érkeztek, akik már a következő tánchoz sorakoztak fel. Alberto óvatosan arrébb vezette a lányt a karjánál fogva, hogy ne legyenek útban.

– A hozományod túl nagy, az unokabátyám már nem fog rólad lemondani. – Az udvarra néző ajtók felé nézett. – Menjünk ki az erkélyre levegőzni!

Anna mélyen beszívta a frissítő májusi levegőt. Megemelkedett pulzusa rendeződni kezdett, a gondolatai azonban ugyanúgy kavarogtak tovább a fejében. A korláthoz lépett és lenézett a palota udvarába, ahol több tucatnyi fáklya lobogott, és színes lampionok himbálóztak az oszlopok között kifeszített köteleken. A szülei tényleg kitettek magukért.

Alberto közelebb lépett, Anna belélegezte a fiú ruháiból áradó olívás szappanillatot. A nyári szellőre emlékeztette, ami átfú Hamu kertek olívafa ligetén. Bárki veszi is feleségül, neki mindig ott lesz a birtok, ahol menedékre lelhet. Egy kereskedő lányaként pedig talán még a választás joga is megilletné. De, ha nemesnek lenni azt jelenti, hogy több szabályt kell betartania, és többé nem szaladgálhatna mezítláb a puha pázsiton, akkor inkább nem kér belőle.

A fiú mélyen a szemébe nézett, majd hirtelen mégis hátra lépett.

– Attól tartok, az egyetlen ok, amiért ilyen csillogó szemmel nézel most rám… – húzott elő Alberto a zsebéből egy kendőt, ami a tenyerében valami sötét dolog körül szétbomlott, akár egy nyíló rózsa. – Az ez a kő.

– Tessék? – nézett értetlenül Anna, ahelyett, hogy a kő után nyúlt volna. Ostobaság volt azt gondolni, hogy valami romantikus következik.

– Ezt hoztam neked. A táncért cserébe.

– Hát persze, a fejtörő. Lássuk csak! – hadarta zavartan. Bár az egész az ő ötlete volt, mégis képtelen volt leplezni csalódottságát. – A kő azért kell, hogy ne kapjon fel a szél? – Annának nagyon rossz étvágya volt, mióta a városba érkeztek. Nem is értette, miért kell még neki a fűző.

– Közelebb jársz a megoldáshoz, mint gondolnád. – Alberto oldalra pillantott és megdermedt. Anna is látta már, hogy az apja és a gróf közeledik feléjük.

– Mennem kell. A követ rejtsd el, és tartsd magadnál, amíg a városban vagy! – nyomta a lány kezébe a kendővel együtt. – Komolyan beszélek, még aludni se menj nélküle! És elmúlik majd a rosszulléted: nem lesz több szédülés, elgyengült végtagok és ismét lesz étvágyad is.

– De honnan tudod?

– Remélem, még lesz alkalmam elmagyarázni.

Mind a ketten udvarias mosolyt erőltettek az arcukra, amikor a két férfi melléjük ért.

– Jó estét, kisasszony! – hajolt meg Federico üdvözlésképpen, majd hideg pillantást vetett a kuzinjára. – Azt hittem ezt már megbeszéltük – vonta távolabb a gróf a bárót.

Anna már nem hallhatta őket, csak az Alberto arcán megfeszített izmokból, és ökölbe szorított kezéről tudhatta, nem egy kedves rokoni csevejre került éppen sor. Federico fenyegetően tornyosult a fiú fölé.

Anna képtelen volt arra koncentrálni, amiről az apja magyarázott, de ösztönösem bólogatott minden mondatára. Érezte a ruhájába rejtett kő súlyát, és egyre több kérdés tódult a fejébe. Muszáj lenne még beszélnie Albertoval. A torkába azonban gombóc gyűlt, amikor a fiú anélkül távozott feldúltan, hogy visszapillantott volna rá.

– Akkor ezt tisztáztuk is – emelte fel vidáman a hangját Felippe, hogy bevonja a társalgásba a visszatérő grófot. – Anna az eljegyzés után visszautazik Hamu kertekbe. És ott is marad az esküvőig.

– Tessék? – rándult össze a lány gyomra.

– Nem akarjuk, hogy más kérők is legyeskedjenek körülötted. És már itt az ideje annak is, hogy felmenj pihenni a szobádba.

Anna kábán bámult maga elé. Olyan sok mindent kellett átgondolnia. A szemébe könnyek gyűltek. A jövendőbelije tovább folytatta a beszélgetést a királyság helyzetéről, tőle pedig semmit sem kérdezett. Alberto pedig… talán még utolérheti.

– Akkor én nem is zavarom tovább az urakat. Jó éjszakát! – Egy elegáns pukedli után sietősen távozott. Fegyelmeznie kellett magát, hogy ne szaladjon át a báltermen. Így is nekiütközött néhány embernek. Elrebegett egy-egy elnézést, majd sietett is tovább. A folyosón azonban már futni kezdett. Lerohant a főlépcsőn, átvágott az üresen kongó hallon, majd a belső udvaron is, reménykedve abban, hogy az erkélyen álldogáló apja, nem veszi észre. De úgy tűnt, most is lefoglalta politikai felemelkedésének terve.

Anna még oda is kinézett, ahol a hintók sorakoztak, de Albertot ott sem találta. Csüggedten vetette a hátát a hideg falnak, majd elővette a zsebkendőbe csomagolt követ. Csak egy sötétszürke kődarab volt, semmi több. A holdfényben ezüstösen megcsillantak ugyan kristályos szemcséi, de az utcán heverő kavics is tud csillogni. Aztán hirtelen megakadt a szeme a fehér kendő szélére hímzett címeren. De hiszen ezt a jelképet már látta valahol. De hol is?

Apró sikoly hagyta el a száját, amikor eszébe jutott a Hamu kertekben álló villájuk homlokzatát díszítő címer. Egy vulkán és egy letűnt kor templomának képe. Az egyetlen család, amely a szunnyadó Elena tűzhányót választotta jelképévé.

Rinaldi-Santorro? Ők lennének az a család, akik évszázadokig birtokolták Hamu kerteket? És Alberto apja az az ember, aki elkártyázta a vagyonát? Nem emlékezett már pontosan. Csak abban volt biztos, hogy a következő tulajdonos egy idő után mindenáron meg akart szabadulni a birtoktól, mondván, a terület meg van átkozva. Ezért jutottak hozzá jutányos áron.

Anna alig várta, hogy beszélhessen az intézővel, aki a gyerekkora óta a birtokon élt. A lányt eddig nem érdekelte a múlt, csak a gazdálkodásról faggatta az öreget. Érdekes módon, mióta a birtokra költöztek, a vulkanikus talaj előnyei jobban lekötötték a figyelmét, mint például a korábbi tulajdonosoktól megörökölt értékes bútorok, amikért viszont az anyja kezdett el rajongani.

Egyre többen léptek ki a palota kapuján, voltak, akik gyalog indultak haza, mások a hintójukat keresték. Anna reménykedett, talán megpillanthatja még Agnella asszonyt. De egyre biztosabb volt benne, hogy ő a nagynéni, akitől a kő származott, és aki Albertoval együtt már rég haza is ment.

Dideregni kezdett a kivágott ruhában, és bár még nem érezte magát fáradtnak, visszaindult a szobájába. A folyosón két cselédlány csoszogott fáradtan. Egyikük kezében tányérokkal megpakolt tálca csörgött. Nem vették észre a mögöttük haladó lányt.

– Angelis gróf nem fog megszabadulni az előkelő szeretőjétől csak azért, hogy feleségül vehesse Anna kisasszonyt. Erre a fejemet merném tenni!

A lány szíve összeszorult: a szülei egy este alatt eldöntötték a sorsát. Mégsem az fájt neki a legjobban, hogy miféle ember a jövendőbelije, hanem az, hogy Alberto is csak Hamu kerteket akarja visszakapni.

 

Ismerős izgalom járta át Anna testét, amikor a hintó ablakából megpillantotta az Elena tűzhányó körvonalait. Soha nem gondolt rá félelemmel, hiszen a vulkán már rég kihunyt. Áldás volt, nem pedig átok. A gazdagon termő gyümölcsfák, a buja növényzet, a híressé vált virágoskert mind-mind ezt bizonyították.

A kocsi még meg sem állt a villa előtt, amikor a lány kinyitotta az ajtót, és leugrott a még mozgó hintóról. A nevelőnő hiába kiáltott utána, egyenesen beszaladt az istállóba. Szellő felnyerített, amikor meglátta. Két keze közé fogta a ló hatalmas fejét, és gyengéden összeérintették a homlokukat.

Hamarosan előbukkant az intéző is. A kora ellenére még mindig életerős férfi volt, szálfaegyenes tartással, jól ápolt ősz szakállal.

Az öreg széles mosollyal üdvözölte Annát, aki boldogan nyújtott neki kezet. A lány rövidre fogta a hogylétére vonatkozó válaszait, mert mihamarabb tisztázni akarta a Hamu kertekkel kapcsolatos rejtélyt.

Mélyen a férfi szemébe nézett.

– Kérem, mondjon el mindent a birtokról! – nyújtotta felé az Albertotól kapott követ. – Ugye, ez Hamu kertekből való?

– Ez csak egy kő, amit bárhol találhat az Elena lábánál – vonogatta a vállát az intéző.

Anna csalódottságot érzett. Tekintete lesiklott a cipője orráig, most már tényleg nem értett semmit. Talán csak beképzelte, hogy élettelibbnek érezte magát? De a szédülés és a fejfájás valóban elmúlt, sőt még az étvágya is visszatért. Az eljegyzés egyetlen kellemes része az ötfogásos vacsora volt.

– Csak akkor lehet különleges – kezdte lassan a férfi –, ha a birtok végében lévő hatalmas mandulafenyőknél találták. Ott, ahol a kőpadok is vannak.

– Miért pont ott?

– A föld alatt van egy ősrégi szentély, amit az Elena az utolsó kitörésekor betemetett.

– Hát, attól még a kövek csak kövek maradnak, hogy van valami a föld alatt.

– Én is ezt gondoltam.

– Kisasszony! – hallatszott az istálló másik végéből a nevelőnő éles hangja. – Kisasszony!

Anna mélyet sóhajtva a feje fölött lévő vastag gerendákra emelte a tekintetét, és egy halk káromkodás hagyta el a száját. Hogy tudna a szipirtyótól megszabadulni?

– Minden választ megtalál a könyvtárban. Még egy nevelőnőnek sem lehet az ellen kifogása, ha egy leendő grófné a könyvtárban üldögél – mosolygott az öreg.

Milyen gyorsan terjednek a hírek – gondolta Anna szomorúan egy fintor kíséretében.

A vacsora után a könyvtárba sietett. A polcokon sorakozó bőrkötetek jellegzetes szaga nem dobogtatta meg úgy a szívét, mint a frissen kaszált fű szaga. Meg is lepődött, hogy a korábbi birtokosok mennyi művet hagytak maguk után. Ha nem kérdezte volna meg a szüleit a hazautazása előtt, a könyvekbe ragasztott exlibrisből is rájöhetett volna: Hamu kertek valóban a Rinaldi-Santorro család tulajdonában állt évszázadokon át. Mennyi könyv a kristályokról és ősi szimbólumokról!

Sokáig kellett kutatnia, mire rátalált valamire, amiből kiindulhatott: Agnella di Santorro feljegyzéseire. De egy kukkot sem értett belőle, és hangosan felnevetett az érthetetlen állításokon. Hogy a földnek is van saját érrendszere, csak abban nem vér folyik, hanem színtiszta erő? Ezt mégis, hogyan kellene érteni? Agnella régen-élt mágusokra hivatkozott, akik érzékelték ezeket a vonalakat. Szerinte két ilyen csík is keresztezte egymást Hamu kertekben, ami igencsak ritkaság. Nem véletlen, hogy az erővonalak találkozási pontjánál szentélyt emeltek a régi, nagy tudású emberek. A vulkánkitörés pedig felszínre hozott különleges kristályokat és köveket, amik még inkább felerősítették a csomópontban sűrűsödő erőt. Nem csoda, hogy mindenki bolondnak tartja azt a nőt!

Anna elgémberedett nyakkal ébredt a könyvtárban. Odakint még sötét volt. A nyitott ablakon át beszűrődött a holdfény és az éjjeli tücsökciripelés. Egy lap a homlokára ragadt, ahogy lassan felemelte a fejét az asztalról. Bosszúsan seperte le onnan.

Maga sem tudta, miért ilyen kiábrándult. Mégis miféle magyarázatra számított? Jobban örült volna, ha legalább Alberto gyerekkoráról talált volna valami érdekeset! Dühösen megrázta a fejét: az a fiú is csak egy hozományvadász! Csakhogy mégsem tudta kivernie a fejéből azt a csibészes-gödröcskés mosolyát. De magára még jobban haragudott. Eddig tétlenül nézte, hogy a szülei megszervezzék neki ezt a borzalmasnak ígérkező házasságot az arrogáns gróffal. Ideje, hogy tegyen végre valamit!

Papírt ragadott. Előbb az apja nevét kanyarította a fehér lapra, majd Federico nevét egy másikra. Mind a kettőjüknek megírta, hogy az eljegyzést fel kell bontani, mert tudomására jutott, hogy a gróf továbbra is viszonyt folytat a szeretőjével. Persze halvány fogalma sem volt arról, hogy az estélyen hallott megjegyzés igaz-e egyáltalán, vagy hogy bármit elérhet-e ezzel, de ugyan mibe kapaszkodhatna? Majd utóiratként a grófnak szánt üzenet végére odabiggyesztette: a további kincsvadászoknak üzeni: Hamu kertek nem része többé a hozományának.

 

Anna öt napja küldte el a leveleket, és minden perccel egyre nagyobb ostobaságnak tűnt elhinni, hogy célt érhetne velük. Hogy elterelje figyelmét az idegesítő várakozásról, elhatározta, hogy megtanul szappant főzni. Az Albertotól kapott zsebkendőn ugyanis még mindig érződött az olívás szappan illata. Akárhogy is haragudott a fiúra, az álmaiban újból átélte a közös táncuk alatt érzett felszabadult örömöt. Az intézőt akarta kifaggatni, mire lenne szüksége az új hóbortjához.

Szellő felnyerített, amikor Anna a hátára dobta a nyerget, hogy megtalálhassák az öreget a hatalmas birtokon.

– Végül mégis te küldtél nekem szerelmes levet.

A lány szíve nagyot dobbant, ahogy meghallotta az ismerős hangot a háta mögött. Nagyot nyelt, amikor megfordult. Alberto a szokásos módon simította hátra szélfutta haját, és csillogó szemmel mosolygott rá.

– Tessék? – rebegte Anna alig hallhatóan.

– A Federiconak írt üzenet utóirata nekem szólt. Meg is hatódtam.

A lány nem válaszolt, csak döbbenten nézett a fiúra.

– Egy szerető, akárhogy is nézzük, elég bizalomromboló. Az édesanyád háborodott fel leginkább. Bár azt hiszem, Maria kissé félreértelmezte a szándékod: „Szegény kislányom, bizonyára féltékeny.”

– Látom, jól megy anyám utánzása. Egy színházi fellépésre még nem gondoltál?

– De, méghozzá a megmentő szerepére.

– Miért, mégis bajban vagyok?

– Nos, bár remek ötlet volt a szerető emlegetése, önmagában nem lett volna elég, hogy felbontsátok az eljegyzést.

– Honnan tudsz te ennyi mindent?

– A palotátok személyzete készségesen elmesélt mindent – villant meg a fiú csibészes mosolya.

– Sejtem, melyik szobalányt sikerült levenni a lábáról.

– Mégiscsak féltékeny természet vagy?

– Elég, térj a lényegre, mert még mindig nem értem, miért jöttél.

– Mert sok mindent kell elmesélnem. Federico is játszhatna a színházban, csodálatosan alakította a sértett, felháborodott, de teljesen ártatlan vőlegényt. A szüleid hittek neki, és ide akartak utazni, hogy kérdőre vonjanak. De nem engedhettem, hogy bármelyikük is visszajöjjön Hamu kertekbe. Még nem. Ha elég időt töltenek távol, akkor a szüleid kijózanodnak kicsit.

– Tessék? Kijózanodnak kicsit?

– Nem olvastad Agnella könyvét? Úgy tudom, sok időt töltöttél mostanában a könyvtárban.

A lány hatalmas szemeket meresztett Albertora. Ezt mégis kitől tudja?

– Azontúl, hogy elaludtam rajta? Az az iromány tele van nevetséges állításokkal. Hogy lehetne komolyan venni?

– Akár elhiszed, akár nem, az erővonalak találkozása hatással van az emberekre. Én sem értem, hogyan, de a csomópontban sűrűsödő erő és a tűzhányóból származó kristályos kövek együttesen felerősítenek bizonyos rossz tulajdonságokat. Ez megmagyarázza, hogy a kereskedő édesapád, miért vette fejébe a politikai felemelkedést, vagyis hogyan vált a hatalom megszállottjává. És a szerény édesanyád, hogyan lett az ékszerek és a ruhák bolondja, aki két kézzel szórja a pénzt felesleges dolgokra. Az én apám pedig… hogyan süllyedt egyre mélyebbre a szerencsejáték rabjaként – mondta keserűen. Majd elfordította a fejét. A lány csak a mély sóhajtását hallotta, majd azt, hogy duruzsolt kicsit Szellőnek, mert a ló egyre nyugtalanabban topogott a szűk helyen.

Anna elgondolkozott. A szülei valóban azóta fordultak ki önmagukból, mióta két éve beköltöztek a villába.

– Igen, de ez lehet véletlen is…

– Miért, te nem változtál? Érdekelt téged a föld és a gazdálkodás korábban?

– Nem – ismerte el Anna.

– Ez azért van, mert, akik többre becsülik a természetet, mint a világi hívságokat, a birtok szerelmeseivé vagy a foglyaivá válnak. Neked is érezned kellett, amikor a fővárosban voltál. Csak úgy tudjuk elhagyni Hamu kerteket, ha a kövekben, kristályokban tárolva, magunkkal viszünk valamit a birtok erejéből. Különben néhány napon belül legyengülünk. De a jó hír, hogy ez a megmagyarázhatatlan dolog néhány hónap után már semmilyen hatással nincs az emberre. Ezért kell elérni, hogy a szüleid elég időt legyenek távol a birtoktól. A gőgös és hazug Federico pedig jobb, ha be sem teszi ide a lábát. Hamu kertek soha nem kerülhet rossz kezekbe.

– Hogyan tudtad lebeszélni a szüleimet, hogy ide jöjjenek? – kérdezte a lány. Hangjába izgatottság és remény vegyült.

– Átadtam nekik ezeket – húzott elő két levelet a zekéjéből. – Neked kerestem bizonyítékot Federico szobájában, amikor rábukkantam az üzenetekre: az egyiket a szeretője írta, a másikat a király. Az volt a megállapodás, hogy a gróf majd kieszközli a királynál, hogy atyád is nemesi rangot kaphasson. Az uralkodó válasza azonban már megérkezett. Kijelentette, hogy kereskedők, akármekkora vagyonnal rendelkeznek is, nem kaphatnak nemesi rangot ebben az országban. De Federico erről mélyen hallgatott. A szerető szavain pedig… nos, azon még egy tapasztalt férfi is pironkodna.

Anna felsikított örömében, és legszívesebben Alberto nyakába ugrott volna.

– Gondolom, apám magánkívül volt mérgében, amiért becsapták.

– Rosszabbra számítottam. Úgy tűnik, a birtok hatása máris múlóban van. Mivel atyádat az üzleti ügyei a kikötővárosba szólítják, édesanyád pedig a fővárosban marad, emiatt egyelőre nem kell aggódnod.

Anna merengve lépett a lóállás belső sarkában sértődötten álldogáló Szellőhöz, hogy rögzítse végre az épp lecsúszni készülő nyerget. Alberto kinek segített most? Neki vagy saját magának? Hiszen sejtheti, hogy a hozomány mértéke valójában nem változott. Majd nehéz lépteket hallott közeledni. Az állat takarásában először nem látott mást, csak két ragyogóra fényezett bőrcsizmát az oldaljárón álldogáló Albertoval szemben.

– Kedves kuzin, sejtettem, hogy itt talállak.

Annának összerándult a gyomra. Ez Federico!

– Nem tudom, mit szégyelljek jobban, hogy csak most nyert értelmet számomra a családotok jelmondata: bármi áron… vagy azt, hogy ilyen rokonaim vannak?

– És azt is csak most tanultad meg, hogy a hazugok mindig lelepleződnek?

– Amit te csináltál, az nem hazugság? Eljátszottad nekem a naiv fiúcskát, aki szeretné megismerni az új birtokosokat, majd kiderül, hogy valójában sosem hagytad el teljesen a drágalátos Hamu kerteket.

Anna felszisszent: hát ezért érezte úgy, mintha ismerné valahonnan a fiút. Ő volt a napszámosok egyike.

– Ezt honnan tudod?

A gróf hangosan felnevetett, mire a lovak idegesen nyerítettek fel körülötte.

– Amikor a megfelelő bosszút terveztem, először arra gondoltam, egyszerűen csak megöllek – húzta ki a kardját a hüvelyéből, majd drámai mozdulattal engedte, hogy az éles fegyver fémesen súrlódva visszacsússzon a hüvelyébe. – Aztán úgy döntöttem, a saját módszereiddel lehetetlenítelek el. Felkerestem Agnellát, és én is átnéztem a holmidat. Hogy te milyen ostoba verseket írsz! És mind arról a bárgyú képű libáról meg a dús ajkairól. És még a naplódban is róla ömlengsz. Szánalmas. Egyébként naplót nemcsak kislányok írnak?

– Mit akarsz? – szorult ökölbe Alberto keze.

– Hogy is fogalmaztál? Amikor először begördült a hintójuk Hamu kertekbe, és megpillantottad őt, a szíved hevesebben kezdett el verni, mert ilyen angyalt még sosem láttál. Pocsék stílus. A cinizmus jobban áll.

– Mit akarsz?

– Hogy soha ne lehessen a tiéd a lány, akit szeretsz és a birtok, amiért rajongsz. Az apja egyértelművé tette, csak nemes ember veheti feleségül a lányát. De elintéztem, hogy a király eltörölje a bárói rangod, mert rendkívül kínosnak tartja a birtok nélküli címeket.

Alberto elvörösödött a dühtől. Anna fejében egyedül az visszhangzott csupán: a fiú szereti őt. És nem engedheti, hogy most valami ostobaságot csináljon fegyvertelenül.

– Elég! – kiáltotta el magát, majd előlépett a ló mögül. – A legtöbb törvényt utálom ebben az országban, kivéve azt, ami a hívatlan vendégekre vonatkozik. Mert még egy bárgyú képű liba is tudja, hogy a király rendkívül kínosnak tartja az ilyen ügyeket is, különösen, ha az eset egy felbontott eljegyzés után következett be.

Anna elégedetten látta, ahogy a gróf arca elfehéredett.

– Hallottad a hölgyet – tért magához Alberto is. – Megkaptad a bosszúd. Ideje távoznod!

Federico megvető pillantást vetett rájuk, majd sarkon fordult.

Anna várt egy kicsit, majd közelebb lépett a fiúhoz.

– Ezért neveztél vaknak… jogosan

– Minden nap láttál a szüretkor, mégsem vettél észre. És ezután ismét így lesz – nézett szomorúan a távolba.

Anna bátorítóan megszorította a kezét.

– Nem érdekelnek a címek, rangok és az ostoba szabályok, ha nem választhatom azt– csuklott el a hangja –, akit nem tudok kiverni a fejemből. És talán a szüleimnek ismét fontos lesz a boldogságom.

A fiú Annára emelte a tekintetét, és a hitetlenkedő arckifejezése lassan mosollyá formálódott. Mélyen a lány szemébe nézett, majd könnyű csókot lehelt az ajkára. Anna gyomra megremegett, és a kellemesen bizsergető érzés szétáradt az egész testében. Majd egy másfajta izgalom lett úrrá rajta. Alig várta már, hogy kiderüljön, vajon mivé változik a Hamu kertekben a szerelem.