Őszi Liliom: A szörnyeteg

Boldizsár

– Min gondolkozol?

Feleségem lágy, de hirtelenül felcsendülő hangjára eszméltem fel gondolataimból, melyekbe úgy alámerültem, hogy szinte teljesen megszűnt körülöttem a konyha és a reggeli. Helyette az iskolát láttam magam előtt, ahol tanítok, a hetedik bé osztályt, benne egy búskomor kislányt, akinek a viselkedése egy ideje nagyon aggasztott.

– Nem érdekes – hárítottam el. Pannit azonban nem lehetett egykönnyen becsapni. Jobban ismert engem, mint én saját magamat.

– Már kerek egy perce ugyanazt a falat kenyeret rágod.

Lenyeltem a számban tartott falatot. Panni mintha mosolygott volna rajtam, de aztán kedvesen komolyra váltott az arca. Lágyan megsimogatta a vállamat, majd leült mellém és mélyen a szemembe nézett. – Mondd el, mitől vagy ilyen gondterhelt – kérlelt.

Vettem egy mély levegőt.

– Van egy lány az osztályomban – kezdtem. – Valahogy… – kerestem a szavakat. – Valahogy megváltozott.

Kántor Viki, a hajdani legjobb matekosom mostanában üveges tekintettel ülte végig az órákat. Ha felszólítottam, tudta a választ, de magától sosem jelentkezett. Nem vegyült a többiekkel, pedig régen folyton együtt fecsegett három másik lánnyal, azok hárman viszont mintha már nem foglalkoznának vele. Vagy ő velük. Akárhogy is, nagyon kilógott a sorból. Fél év alatt furcsamód mintha tíz évet öregedett volna. Sehogy sem fért a fejembe.

– A lányoknak ebben a korban gyakran vannak problémáik – simogatta meg Panni a kézfejemet. – Tudod, kamaszok… biztos az éppen aktuális nagy szerelme nem viszonozza az érzéseit. Emlékszem, nekem is mennyi apró-cseprő gondom volt tiniként, de utólag már csak nevetek rajtuk.

– Igen, de félek, hogy ez ennél komolyabb.

– Történt vele valami?

– Azt tudom, hogy a szülei nyáron elváltak. Talán ez viselhette meg.

– Igen, biztosan ez lesz az. – Panni megborzolta a hajamat, amely már így is éppen eléggé kócos volt. – Ne vedd ennyire magadra a gyerekek problémáit. Az idő megoldja, hidd el.

– Igazad lehet. – Panninak sikerült valamelyest megnyugtatnia. Így miután végre megettem a bundáskenyeremet, egy puszival elköszöntem tőle, majd vettem a kabátomat, beültem a kocsiba, és el is indultam az iskolába. A hetedikesek ma első órában dolgozatot írnak.

 

Viki

A matekóra dögunalom volt, így inkább szórakozottan virágokat meg méhecskéket rajzolgattam a papírom szélére. Miért pont virágokat meg méhecskéket? Zavarba jöttem, gyorsan átsatíroztam a firkálmányt, és valami teljesen újat kezdtem el. Nem tudtam még, mi lesz belőle, csak rajzoltam, ahogy jött, nekem is rejtély volt, mi fog kikerülni a kezem alól. Fej, dühös, éhes szemek és sok-sok tűhegyes fog. Egy szörny. Egy éhes, kapzsi szörny, aki rám feni a fogát.

– Még tíz perc, és összeszedem a dolgozatokat – hallottam meg ekkor Boldi bá hangját.

Te. Jó. Ég.

Éppen dolgozatírás van.

Hogy… hogy kalandozhattam el ennyire?

Tíz percem volt megírni a dogát nulláról. Most mit csináljak? Rohamtempóban lekörmöltem az első példát a tábláról, megpróbáltam kiszámolni, de a számok szétfolytak előttem, mint az órák azon a Dalí-festményen, amit még nyáron láttam apuval a múzeumban. Apu! Bárcsak hozzá költözhetnék! Keserű ízt éreztem a számban, a könnyek mardosták a szemem, de nem kezdhettem el bőgni az osztályban, matekdogaírás közben! A papírom tetején az első feladat félig kiszámolva, az alján a firkálmányaim, ezt nem adhatom be így, hirtelen úgy döntöttem, hogy elsüllyesztem a lapot, hátha Boldi bának nem tűnik fel. Reménykedtem a reménytelenben.

Kicsengettek. Boldi bá körbejárt az osztályban, összeszedte a dogákat, láttam, hogy mindenki teleírta a papírját, még a rosszabb tanulók is odahánytak valamit. Csak az enyém volt teljes csőd. Lapítottam.

– Viki, neked hol van a dolgozatod? – állt meg előttem ekkor Boldi bá.

Megsemmisültem. Pár pillanatig hezitáltam, végül lassan előhalásztam a padomból az összegyűrt, telefirkált papírt.

– Hát ez meg mi? – meredt Boldi bá a lapra. Sovány arca enyhén megrándult, most biztos marha dühös rám. El akartam párologni, meg akartam szűnni.

Boldi bá nem vette át a telefirkált papíromat, helyette suttogva annyit közölt, hogy beszélnie kell anyukámmal.

Erre se mondtam semmit. Nem tudtam.

Egész nap féltem, mi lesz otthon, ha Boldi bá kitálal anyunak a matekdogáról. Bárcsak megkértem volna, hogy ne mondjon semmit. Bárcsak mertem volna bármit is szólni!

Útban hazafelé elgondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha nem mennék haza. Inkább elsétálnék a városszéli tóhoz, nézegetném a kacsákat, amint a jégpáncélon egyensúlyoznak, és kint maradnék egészen addig, amíg meg nem fagyok. Vagy elutaznék apuhoz, aki kétszáz kilométerre lakik innen. Fölülnék a vonatra, és meg sem állnék Tatabányáig.

Természetesen ezt nem játszottam meg, szépen hazamentem, mint az engedelmes, jó kislányok. Bárcsak bátrabb lennék!

Ekkor eszembe jutott valami.

Ha anyunak ma be kell mennie az iskolába, akkor én megint kettesben fogok maradni Árpival otthon. Mint fekete, tekergőző kígyó, úgy kúszott fel a torkomba a hányinger.

 

Boldizsár

A loknis barna hajú, jól öltözött hölgy feszengve lépett be az osztályterembe. Tanítás után voltunk, a gyerekek már elmentek, én pedig itt vártam Kántor Viki anyukáját, aki percre pontosan érkezett.

A matekdolgozat volt az utolsó csepp abban a zavaros vízzel teli pohárban, aminek Vikit láttam az utóbbi időben. Az a lángvörös arc, az a lesütött szem, az a szótlanság… Most már mindenképpen lépnem kellett.

– Jó napot – köszönt halkan Viki anyukája. A tekintete csupa riadalom. Hellyel kínáltam, ő óvatoskodva, mintha attól tartana, hogy valamit összetör, leült az első padba. Odahúztam egy széket, és vele szemben ültem le.

– Miért hívott be az iskolába? – kérdezte ugyanolyan csendesen, mint az előbb.

– Aggódom Viktóriáért – csaptam bele egyből a közepébe. – Nagyon megváltozott. Van valami esetleg, amiben tudok segíteni?

– Mit csinált a lányom? – A nő fátyolos hangjában megjelent egy árnyalatnyi bosszúság.

– Ma dolgozatot írtunk, és ő nem oldotta meg a feladatokat, csak firkálgatott egész órán. Mintha egyáltalán ott sem lett volna.

– Jaj, bocsásson meg, tanár úr – szabadkozott a nő –, otthon majd megkapja érte a magáét. Ki fogja javítani azt az egyest. Azt az újabb egyest…

– Az a legkevesebb – néztem komolyan a nő szemébe. – Különben itt most eltekintettem az egyestől. Azt legyen kedves megmondani, van-e valami, amiben mint osztályfőnöke, segíthetek? Tudom, hogy nehéz időszakon vannak túl.

A nő erre a táskája szíjával kezdett babrálni.

– Igen, a válás – mélázott szomorúan. – Tudja… Viki nem igazán fogadja el az új páromat. Nyilván rosszulesik neki, hogy valaki más lépett az apja helyébe. De meg fogja szokni. Előbb vagy utóbb.

Pár másodpercig csendben ültünk.

– Úgy gondolom – kezdtem, – hogy a kislányt talán jobban megviseli a családi helyzetük, mint az egészséges lenne. Ezért azt javasolnám, hogy keressenek fel egy gyermekpszichológust.

– Jaj, tanár úr, ne mondjon már ilyet! – A nő hangja legalább egy oktávot ugrott, tekintete még riadtabb volt, mint az imént. – Erre igazán semmi szükség. Vikinek semmi baja, nem bolond!

– Szó sincs róla, hogy bolond lenne – szabadkoztam –, egyszerűen olyan problémákkal áll szemben, amelyeknek a feldolgozásához segítségre van szüksége.

– Mit tudhat egy pszichológus – a nő szája sarka megrándult. Aztán alig észrevehetően sóhajtott egyet. Furcsa, de olyan volt, mintha Vikit látnám nagyban. Azzal a különbséggel, hogy Viki szőke, de egyébként az arcvonásai nagyon is hasonlítottak az édesanyjáéira. A viselkedése pedig egy az egyben ugyanaz volt: ijedtség, lassú mozdulatok, világfájdalom a szemében. Az ösztönöm azt súgta, itt nagyon nagy lehet a baj.

Közelebb kell mennem a tűzhöz, meg kell piszkálnom a parazsat, még ha ezzel fájdalmat is okozok. Egy diákom egészsége lehet a tét.

– Mióta van új párja? – tettem fel a kérdést könnyednek szánt hangon.

– Október óta – felelte a nő –, és novemberben Árpád hozzánk is költözött. Viki… nos, ő inkább az apjához húz.

– Ez természetes.

– Igen, de akkor is meg kéne próbálnia alkalmazkodni, a saját érdekében.

– A saját érdekében? Ez meg mit jelentsen?

A nő félrenézett; a jobb kezét, mellyel eddig a táskájával szórakozott, az arcához emelte. Megdörzsölte az arccsontját, majd, mint a gyerek, akit hazugságon kaptak, gyorsan leeresztette a kezét az ölébe. Mereven a szemem közé nézett.

– Árpád és én össze akarunk házasodni. – Most már hangosan beszélt, de közben reszketett. A tettvágytól vajon, vagy a félelemtől?

– Most január van – morfondíroztam –, és még csak október óta ismeri a jelenlegi párját. Nem túl gyors ez a házasság?

– Nézze, tanár úr – a nő ingerültté vált –, ebbe magának igazán nincs beleszólása. Ez a mi döntésünk.

Ismét masszírozni kezdte az arccsontját. Furcsa mozdulat.

– Elnézést – szabadkoztam –, csak Viki miatt mondom. Biztos nagyon hirtelen jött ez neki.

– Neki is el kell fogadnia – nézett le a nő az ölében tartott táskájára.

Vettem egy levegőt.

– Ez bizonyára nem egyszerű Vikinek – kezdtem újra –, és az lenne a legjobb, ha…

– Kinek egyszerű? – fakadt ki ekkor a nő. Aztán a szája elé kapta a kezét. – Ne is törődjön velem, tanár úr – kezdte a magyarázkodást – én csak… nem is tudom, mi ütött belém…

Egy darabig döbbenten bámultam a nő arcára, amelyet ismét takart a keze, így alig láttam belőle valamit, de így is feltűnt, mennyire meggyötört. Nyeltem egy nagyot.

– Segíthetek, hölgyem? – kérdeztem.

– Ugyan miben? – hangzott az éles felelet.

– Ha bármi gond van…

– Nincsen semmi – válaszolta természetellenesen magas hangon –, minden a legnagyobb rendben. Össze fogunk házasodni, és…

– És boldogok lesznek? – Egyáltalán nem szántam lekezelőnek a kérdést, viszont őszintén kételkedtem a boldog végkifejletben.

– Tanár úr, most már végképp túl messzire megy – dohogta a nő –, semmi köze a családunkhoz. Úgy élünk, ahogy nekünk tetszik.

– De van egy lánya! – kiáltottam fel. – Én pedig Viki osztályfőnöke vagyok. Kötelességem segíteni a tanulókat, amennyire csak tudom. És Viki nagy bajban van. Elismétlem: nagy bajban van. Ha ez így megy tovább, annak nem csak a tanulmányai, hanem az egészsége látja kárát. Ezt szeretné?

A nő egy darabig állta a tekintetemet – aztán zavartan félrenézett. Ismét az arcához nyúlt, aztán úgy tett, mintha csak a haját akarná megigazítani.

– Nekem most mennem kell – pattant fel hirtelen –, hatra otthon kell lennem, és meg kell főznöm a vacsorát.

A fejemben kavarogtak a gondolatok. Túlságosan is egyértelmű volt, mi a helyzet.

– Ne féljen segítséget kérni – suttogtam. Nem válaszolt, csak rám nézett, aztán kiviharzott az osztályteremből. Hosszan hallgattam cipőjének egyre távolodó kopogását, ahogy visszhangot vert az üres folyosón.

 

Viki

Anyu legalább tíz percen keresztül mosta le magáról a sminket a fürdőszobában. Nem mertem megkérdezni tőle, mi volt Boldi bánál, magától meg nem mondta. Biztos voltam benne, hogy ő is le fog szidni, bár nem olyan keményen, mint Árpi, és büntetést is kapok. Egyszer még régebben hallottam, hogy Árpi azt mondta anyunak, hogy engem „be kell törni”. Akkor nem értettem, mit jelent ez. Hát, azóta már tudom.

– Viki, gyere, segíts megfőzni a vacsorát – dugta be anyu a fejét a szobám ajtaján. Most, hogy már lemosta a sminkjét, látszott az arcán a lila monokli. Úgy sejtettem, országos lecseszés következik.

A konyhában anyu még sokáig nem mondott semmit, csak gépiesen szeletelte a krumplit. Már ott tartottam, hogy rákérdezek, de ekkor mégis megszólalt.

– Figyelj csak… – Egészen lehalkította a hangját. Árpi a nagyszobában bömböltette a tévét, tehát kevés esély volt rá, hogy meghallja, amit mond, anyu mégis suttogva beszélt. – Még mindig apádhoz szeretnél költözni?

Mit mondhatnék erre? Ez volt minden vágyam. Mégis teljesen abszurdnak éreztem volna rávágni, hogy igen, mint hogyha az lett volna a kérdés, hogy szeretnék-e ellátogatni az Északi sarkra a Mikuláshoz. Úgyis tudtam, hogy nem lehetséges.

Anyu közelebb hajolt hozzám.

– Figyelj – suttogta leheletfinoman –, te holnap nem mész iskolába. Helyette felülsz a vonatra, és utazol apádhoz, vele már megbeszéltem, amikor még a buszon ültem. Az iskolatáskádba pakolj, akkor nem fog feltűnni neki. – Fejével a nagyszoba irányába bökött.

Egyik felem ujjongani kezdett belül – a másik felem azonban rögtön lehurrogta azzal, hogy ez csak valami vicc. Becsapnak.

– Miért? – kérdeztem.

Anyu lenézett a vágódeszkára.

– Nem megyek hozzá – felelte lassan. – De ne legyél itt, amikor megmondom neki.

Kavarogni kezdtek bennem a gondolatok, és érdekes módon mintha a fejem helyett a gyomromba költöztek volna, ott szorongattak. Anyu nem megy hozzá Árpihoz? Vége lesz ennek a rémálomnak, amelyből, eddig úgy éreztem, sosem ébredek fel? Nem mertem már hinni senkinek és semminek. Mégis… megjelent egy halvány reménysugár. Amit egyből összezúzott a következő gondolatom: mi lesz anyuval? Egyedül hagyjam ezzel a szörnyeteggel? Amikor én maradtam egyedül vele, szörnyű dolgokat művelt, anyuval mit tenne, ha megmondaná neki, hogy mégsem lesz a felesége? Nem mertem elképzelni sem.

Anyu, mintha kitalálta volna a gondolataimat, így szólt:

– Miattam ne aggódj, rendben leszek. Hazafele jövet mindent elterveztem.

– Ez biztos?

– Biztos – válaszolta anyu, de nem tűnt túl határozottnak.

– Hát ti mit sutyorogtok? – hangzott fel ekkor egy mély, öblös hang. Megállt bennem az ütő. Árpi állt a konyhaajtóban, arcán széles vigyorral, de a szeme villámokat szórt. Amikor így vigyorog, vagy inkább vicsorog, az összes foga látszik. A szeme eszelősen csillogott, már várta, mi fog kiderülni, és hogy büntethet meg minket érte.

Ő a szörny, akit a matekdogám szélére rajzoltam.

 

Boldizsár

Miután hazaérkeztem, egyből neki is álltam a dolgozatok javításának. Nehezen tudtam koncentrálni, mert egyfolytában Viki anyukája járt a fejemben, hogy mennyire gyámoltalan, mennyire meggyötört volt. Mit tehetnék érte, értük?

– Nem is vacsorázol? – jött oda hozzám Panni.

Vacsora. Eszembe sem jutott. Nem voltam éhes.

– De, mindjárt – válaszoltam hanyagul.

– A dolgozatok megvárnak – mosolygott a feleségem.

– Igazad van. – Felkeltem az asztalomtól, és indultam a konyhába. Miközben a bolognai ragus tésztát lapátoltam – amely mennyeien sikerült, ezt még borongós gondolataim ellenére is el kellett ismernem –, elhatároztam, hogy másnap beszélek egy gyermekvédelmi szakember ismerősömmel, és kikérem a tanácsát, ő biztos tud majd valami okosat mondani. Ezzel így meg is nyugtattam magam, és az este hátralévő részében Pannival néztük a Trónok harcát egy tál pattogatott kukoricával az ölünkben.

*

Az első és harmadik óra közötti lyukasórámban sebtében kijavítottam a maradék dolgozatokat, aztán siettem órát tartani az osztályomnak a törtek szorzásáról és osztásáról.

– Tanár úrnak jelentem, az osztály létszáma huszonhét, hiányzik Kántor Viktória – hangzott a hetes jelentése.

– Tud róla valaki valamit? – kérdeztem. Csend volt a válasz.

Elfogott a nyugtalanság. Mi történhetett? Azok után, amit tegnap megtudtam, semmi sem lepett volna meg. Ugye nincs baj? Örök lelkiismeret-furdalással élnék tovább, ha kiderülne, hogy segíthettem volna, de nem tettem… Nem kellett volna várnom. Nem szabadott volna várnom. De mi többet tehettem volna akkor és ott?

– Boldi bácsi, kijavította a dogákat? – kérdezte ekkor Kiss Ödön, az osztály leghangosabbja. Gyorsan összeszedtem magam.

– Igen, osszátok ki őket! – nyomtam az első padban ülő Dóra kezébe a papírhalmot.

– Boldi bácsi, az enyém miért csak hármas? Ez nem ér!

– Ugye nem írja be az egyeseket?

– Lehet javítani?

Zsongott a fejem.

– Csend legyen! – kiáltottam rájuk talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. Majd halkabban folytattam: – Aki javítani szeretne, az holnap felelhet a táblánál. A mai óra anyaga pedig…

Reménykedtem, hogy még segíthetek Vikin és az anyukáján, hogy még nem késtem el. Most talán még jobban vártam a kicsengetést, mint a tanulók. Amint véget ért az óra, igyekeztem a tanáriba és elővettem a telefonomat. Hívtam Viki anyukáját. Kicsengett egyszer, kicsengett kétszer. Háromszor. Az ötödik búgás után a hangrögzítő kapcsolt be.

Jóságos ég.

 

Viki

A vonat zakatolása majdnem álomba ringatott, de csak majdnem. Nem lettem volna képes aludni. Az előző este járt a fejemben: Árpi ordibálása, anyu, ahogy próbálja visszafogni, ahogy mindent megígér neki, csak hagyja már abba, a szirénák visítása… Árpit bevitték, de azóta talán már haza is engedték, ki tudja. Anyu éjszakára velem maradt, csak ma hajnalban kellett bemennie vallomást tenni. Nem aludtunk egy szemhunyásnyit sem.

A szürke téli tájat néztem, de közben a saját tükörképemet is láttam az ablakban. A bal arcom még mindig dagadt volt egy kicsit, apu biztos meg fogja kérdezni, hogy mi történt, és én nem biztos, hogy meg fogom neki mondani. Szerettem volna elfelejteni az egészet.

Azért sem mertem elaludni, mert féltem, hogy ez az egész most meg sem történik, és ha felébredek, akkor megint otthon leszek Árpival és anyuval vagy anyu nélkül, úgy még rosszabb, ezért erőlködve nyitva tartottam a szemem, pedig a fejem már kezdett elnehezülni és egy párszor már a mellkasomra is bukott.

Úgy döntöttem, hallgatok egy kis zenét a telefonomon. Ahogy azonban érte nyúltam a táskámba, valami más is előkerült onnan. Egy összegyűrt papír. Az összefirkált matekdolgozatom.

Kihajtogattam a papírt. Az az egy sor sietősen lekörmölt matekpélda, a lap szélén az átsatírozott méhecskék és virágok, na meg a szörnyeteg rajz úgy hatott rám, mint egy jobbegyenes a gyomromba, talán még Árpi sem tudott volna ekkorát ütni. Reszketve vettem a levegőt, ahogy a szörnyet néztem a sok fogával a lap alján. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve hosszában kettétéptem a lapot, úgy, hogy a szörny is szétszakadjon. Aztán még egyszer. És még egyszer. Az első tépésnél még csak mosolyogtam, a sokadiknál már hangosan nevettem. Még jó, hogy egyedül ültem a fülkében. Addig szaggattam a papírt, ameddig csak egészen apró fecnik maradtak belőle, amelyek közül a legnagyobb is csak akkora volt, mint egy darab fodros kocka tészta. A tenyerembe söpörtem az egészet, aztán lehúztam a vonatablakot, és kiszórtam mindet, hadd repüljenek, el tőlem, minél messzebb.

A papírfecnik elvegyültek a szállingózó hóesésben.

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt