Pontosan tizenkét olyan dolgot tudtam a legjobb barátomról, Shinről, amit ő maga nem.
– Kéne rólunk egy poszter.
- Shinnek sok elmebeteg gondolata utat talált a szabadba.
Hogy ez lett volna legbetegebb? Kétlem.
Hogy ő komolyan gondolta mindet? Fogadni mernék rá.
– Egy poszter? Úgy érted, körözési plakát?
– Mert beállítottunk egy próbababát Mrs. Kim kerti törpéi közé? Azért senkit sem csuknak le.
- Shin nem volt értő csodálója a szarkazmusnak.
A szarkazmusom orkán, és mindent magával sodor, ami nem tetszik nekünk.
A szarkazmusom orkán, és Shinen egyszerűen keresztülsuhan.
– Nem, Jim – folytatta Shin –, ez a pillanat, most, mikor diadalmasak vagyunk, uraljuk az életet, megörökítésért kiált. Egy poszterre illünk. Lányok szobájába…
– Én a lányok más részébe akarok beleilleni…
Shin elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Mint egy fiúbanda. Csak az éneklés nélkül.
– És a gáz séró nélkül. Tudod, ami most nem gáz, de visszanézed tíz év múlva, és Jézusom. Fiúbanda-átok – magyaráztam.
Shin átugrott egy padon, belecuppanva a sárba. Oké, hogy pontosak legyünk, előbb a padra ugrott, és aztán át a támlán, és csak aztán a sárba.
- De Shin esetében egy kicsit mindig túlozni kellett.
Mint nyelvtanban a fokozás. Alapfok, középfok, felsőfok, Shin.
– Figyelj… ne már! Mi egy jelenség vagyunk. Mementók a pillanatban.
- Shin néha visszaböfögte a verseket, amivel az anyja gyerekkorában etette. Igazán nem tehetett róla, beépültek az eszköztárába, vagy mi.
– Ó, Krisztus!
- Shin nem hitt Istenben, vagy bármilyen rokonában, Shin vallása ez volt: Shin.
Már csaknem a park végébe értünk, amikor Shin megtorpant, és egy fához húzott.
– Marihuána?
- Shin mindig a nevén nevezte a dolgokat. Akkor is, ha ezek a dolgok illegálisnak minősültek, és akkor is, ha a szomszédjaink éppen mellettünk parkoltak le a kutyáikkal.
- Shin ugyanis nem ismert kompromisszumot. Nincsenek (enyhítő) körülmények. Csak Van. És Nincs.
– Jó napot, Mrs. Wilson, Mr. Wilson! – Ezt a szomszédoknak mondtam.
– Kifogyott a készlet. – Ezt nem nekik mondtam.
Mrs. Wilson összeráncolta a homlokát. Mr. Wilson viszont úgy tudott zavarodott és gyanakvó lenni egyszerre, hogy a vonásai egy millimétert sem mozdultak el. Impresszív.
Shin közben előrántott egy kést a pulcsija alól.
Mr. Wilson arca megmozdult.
- Shin kiszámíthatatlan volt.
Shint azonban a mai nap nem találta fegyveres rablásos hangulatban, ahogy eddig minden többi nap is valaki mást szemelt ki.
Shin a fát célozta meg a fegyverével.
– Poszter – nézett rám.
A fára.
- Shin egyszerre tudott nézni rám, rád, rátok, rájuk. Félelmetes egy adottság volt, és nem kancsalság.
Shin egy vonalat karcolt a törzsbe.
Mr. és Mrs. Wilson hiába próbálták a kutyákat arrébb rángatni, épp a dolgukat végezték. Így a házaspárnak nem maradt más, mint türelmetlenül toporogni. Vagyis Mr. Wilson lába meg sem mozdult. Mégis úgy tűnt, mintha toporogna. Impresszív.
- Shin soha nem akart előrerohanni a játékban. Mindenre rászánta azt az időt, amit rá kellett.
Vonalak gyűltek a kéregbe, mint apró hangyaboly.
Mr. és Mrs. Wilson igyekeztek értelmes társalgást folytatni mellettünk.
– Valaki – így Mrs. Wilson – ellopott egy próbababát az áruházból, és Theodora kertjébe állította. Ki hallott már ilyet?
– Te hol a csudában hallottad? – így Mr. Wilson.
– Én ott voltam. – Ezt nem Mrs. Wilson mondta, hanem Shin, és csak fél füllel figyelt.
- Shin ötlete volt, hogy szerezzünk a hét törpének egy Hófehérkét, mert minden Shin ötlete szokott lenni. Akkor is, ha úgy tettünk, mintha együtt találnánk ki őket.
– Theodora maga mesélte reggel a boltban. Huligánok… Illetve huligán.
– Egy?
– Egy pár lábnyom vezetett az áruháztól a kertig, aztán vissza a házak közt.
Shin közben elkészült a rajzzal. Két pálcikaember, amint a levegőbe ugrik. Az egyiknek abnormálisan nagy volt a feje. Reméltem, hogy az lesz Shin.
– James, öhm, a mamád már biztosan vár ebédre.
Esküszöm, Mr. Wilson úgy beszélt, hogy a szája sem mozgott közben.
– James, öhm, jól érzed magad?
- Shin három hete meghalt. Agytumor.
– Kiválóan – válaszoltam.
– Jim?
– Ebéd után találkozunk.
Shin bólintott, aztán észre sem vette, de belesétált a fába.
Nem szólhattam neki.
Hé, haver, meg—
Tudod, agy—
Meg— megh— megha—
Még nem.
Elindultam a két dög után, a kutyák elől szaglászták az utat.
És visszanéztem a fára.
Rólam csak egyetlen dolgot volt érdemes tudni.
Nem szűntem meg együtt lógni Shinnel csak azért, mert meghalt.
A kéregbe karcolva a barátságunk.
Mementók a pillanatban.
*
A novella először a Merengőn jelent meg
*
Nahát ez… Nem is tudom, mit mondjak 🙂 A vége nagyon ütős volt. A karakterek pedig elképesztően érdekesek. Rég olvastam ilyen egyszerre megrázó és szórakoztató írást. Gratulálok hozzá!
Alíz, ez egy nagyon megrázó és hihetetlenül érdekes történet. Minden a helyén van benne 🙂 Köszönöm, hogy olvashattam!
Wow. Csupa hű meg ha ez az írás. Engem már a legelején megvettél, a vége már csak hab a tortán. Szuper lett, gratulálok! 🙂
Megkésve (igencsak megkésve…), de köszönöm, Viki, Eszter és Anett, hogy olvastátok és szerettétek ezt a novellát! 🙂 Annak meg különösen örülök, hogy ütött a vége. 😉