Őszi Alíz: Minden a tükrökkel kezdődött

Egy nap minden tükör elrepedt.
Petr tiszteletes épp a pulpituson állt, és a vasárnapi szentbeszédét gyakorolta, amikor Olga lélekszakadva berontott a templomba. Ő mesélte, hogy járt reggel, és hogy járt a szomszédasszonya, meg annak a szomszédasszonya. Mindannyian a reggeli készülődéseiket végezték, amikor a fürdőszobatükör, vagy épp a nagy, folyosói állótükör nyekkent egyet, aztán, mint amin golyóval lyukat ütöttek, pókháló-mintába tört. Csak így egyszerűen. Minden tükör pontosan ugyanabban a percben.
De így esett ez városszerte. Eliza félig vitte csak fel a szempillaspirált, amikor megtörtént. Sveta – két kezével négy gyereket navigálva – már majdnem kilépett az ajtón. Bolek a tükörrepedésre riadt fel, és nyomban le is döntötte a reggeli kávéját, amit porcelán bögrében Sveta készített neki oda az éjjeliszekrényre. Ruhaboltok próbafülkéiből ugrottak ki sikoltozva a takarítók, fodrászüzletekben robbant ki káosz, autók koccantak egymásnak, ahogy a visszapillantók egyszer csak szétpattantak. Oglinda lakosai rémülten futottak ki az utcákra, egymást hívogatták nagy serényen, és a szájuk szélét rágták, amikor hallották, hogy más is ugyanígy járt.
Petr tiszteletesnek csak egyetlen apró tükre volt, a parókia előszobájának sarkában, abba is éppenhogy bele szokott pillantani vasárnap reggelente, és néha még talán esküvők, temetések vagy keresztelők előtt. De igazán meglett volna nélküle. Inkább csak Olga unszolására rendelte meg a javítást rögtön aznap, ugyanakkor, mint a többi városlakó. És amikor vasárnapi beszédét két nap alatt teljesen újra kellett írnia, hogy a tükrökről prédikáljon, akkor is jó hosszan beszélgetett Olgával, hogy megértse a tükrök fontosságát. A gyülekezet még így is panaszkodhatott volna, hogy Petr tiszteletes inkább emlegette úgy az eseményt, mint valami érdekes, de azért elhanyagolható mértékű furcsaságot, mintsem valódi tragédiaként, ahogy illett volna, ám a gyülekezetet túlságosan lefoglalta a sopánkodás ahhoz, hogy a tiszteletessel törődjenek. Ne vessük a viselkedését egyik félnek sem a szemére!
A városlakók mindig is megnyugvásukat lelték abban, ha a saját panaszaikat más szájából hallhatták vissza, és ameddig ezt megtehették, süketek voltak minden egyébre. No, és Petr tiszteletes? Ő szerette élete megszokott rendjét, és ebben a rendben szerette az istenét is.
Napoknak kellett eltelnie, és az üvegeseknek be kellett jelenteniük, hogy bizony képtelenek egy tükröt is megjavítani vagy épp újat készíteni, mert a kezükben üvegporrá morzsolódik minden próbálkozás, tehát mindennek be kellett következnie ahhoz, hogy Petr tiszteletes és a gyülekezete is átértékelje a hozzáállását. A tiszteletes a következő héten már önszántából építette a beszédét a tükrök köré, és hosszan értekezett a hiúság bűnéről. A tükrök összetörése ekkor már nem furcsaság volt, hanem az Úr figyelmeztetése. A gyülekezet pedig csüngött minden szaván, buzgón bólogatott, és kifelé menet egyetértésüket kifejezve rázták meg prédikátoruk kezét.
Aztán újabb napok múltak el, majd hetek, ahogy az lenni szokott. Az üvegesekhez hétről hétre kevesebb rendelés érkezett, az emberek szép lassan alkalmazkodtak a tükör nélküli élethez. Csak ketten vetemedtek arra a szörnyűségre, hogy elköltözzenek. A városlakók pedig úgy döntöttek, hogy egyiküket sem hiányolják különösebben. Persze, alkalmasint a maradók között is akadt néhány kétségbeesett nő, akik közeli falvakból hoztak magukkal tükröt, hogy aztán keserűen tapasztalják, amint Oglinda határát átlépve új szerzeményeik is darabokra törnek. De ezek kirívó példák voltak.
A fodrászüzletekbe kamerákat szereltek fel, a tehetősebbek az autókra is, munkába indulás előtt száz és száz fénykép készült, minden ruha-összeállítással, minden copfot kontybatűzéssel, leengedéssel és megint copfba csomózással egy-egy újabb. Eliza nagy gonddal nyomtatta ki a jól sikerült fotókat, és ragasztgatta kollázsba a tükre helyére. Bolek rákényszerült, hogy vakon kössön nyakkendőt, és bár jó pár igencsak elfuserált próbálkozásba telt, a végére egészen belejött. Ő nem készített fényképeket, örült, hogy ezentúl nem kell elszörnyülködnie rajta, mit tesz vele a sok munka és a még több italozás a barátokkal, ahogy azt sem bánta, hogy végre volt rá ürügye, miért nem borotválkozik. Erre már a neje sem szólhatott semmit. Neki úgyis megvolt a maga baja, egyik lányuk amiatt nyafogott, hogy nem érzi egyenesnek a hajfonatát, a másik meg épphogy nem fésülködött volna, elvégre, ha nincs tükör, amiben nézegethetné magát, mi értelme csinosnak lenni, okoskodott.
– És egyébként is – mondta –, előbb vagy utóbb minden csomó kibogozza magát, nem?
Sveta elnevette magát. – Ezt meg a hol a csudában hallottad?
Lánya színpadiasan rántotta meg a vállát, mielőtt a szobája sarkába hajította a hajkefét. Sveta sóhajtva indult meg érte.
Az ikerfiúk a kocsiban rosszalkodtak. Feltérdeltek a hátsó ülés két oldalán, Sveta pedig megkérte őket, kiabáljanak, ha jön valaki oldalról. Ebből az lett, hogy a fiúk szinte megállás nélkül kántálták, hogy „Jön, jön!”.
És nemcsak a tükrök hiánya rendezte át a mindennapokat, hanem a hívők általános vélekedése is, mely hajlamos volt mindenki másra is átragadni. E vélekedés szerint a hiúságukért engeszteléssel tartoztak Isten felé. Így hát a panaszkodások lassan elcsitultak. Olga pisszegve intette csendre Elizát, amikor a lány dühösen csapta össze a púderét és azon háborgott, hogy mennyi időt elvesz a reggeljéből a sminkje lépésről lépésre való dokumentálása. És Sveta is mindig Bolekre pirított, ha az a bajsza alatt mormogta a káromkodásait. Petr tiszteletes bocsánatkérő imát írt, és Olga segítségével szórólapokon Oglinda-szerte terjesztették. Néhányan persze rögvest a kukába hajították, néhányan pedig egyszeri végigdarálás után felé sem pillantottak többet, de azért sokan ezzel az új imával hajtották álomra a fejüket, és ezt mormolták reggelente is, ahogy nekivágtak egy napnak ebben az új, különös életben.
Mert a nagy egészet nézve működött ez az új rendszer. Körülményes volt ugyan, de ha az ember kénytelen, bármihez hozzászokik. A megpróbáltatásoknak azonban sajnos nem szakadt vége, újabb változások jöttek.
Eliza vette észre elsőként. Egy reggel hunyorogva nézte magát a ribizlipiros blúzban és a vajszín szoknyában. Távolabb tartotta a fotót, aztán olyan közel, hogy csak pislognia kellett volna, és a szempillái végigsimítanak fotó-önmagán. Felkapcsolta a nagy mellé a kisasztali lámpáját is, megint hunyorgott, kivitte a képet a szobájából, és a folyosói fénynél is megnézte. Mindhiába. Csinált egy újabb felvételt – az eredmény ugyanaz. Szemcsés volt, olyan, mint amikor a szomszéd Bolekék egyszerre kapcsolták be a három tévéjüket, az övék meg megbolondult. Eliza végül úgy határozott, megbízik istenadta divatösztönében, és nem váltott ruhát. Ez az önmagába vetett bizalom azért odáig nem terjedt, hogy ellenállhasson a kirakatoknak, minden bolt előtt lassított léptein, és nem túl feltűnően, de azért ahhoz eléggé, hogy igazából bárkinek feltűnjön, végigmérte magát az ablaküvegekben. Aztán az iskolában első dolga volt padtársnője orra alá dugni az otthon készített fotót.
– Te is látod? – sutyorogta neki.
A padtársnő éppen szorgosan másolta egy másik füzetből a sajátjába a matek házit. Fél pillantást pazarolt a képre.
– Ühüm. Csini.
– Ne azt nézd! – csattant fel Eliza. – Hanem hogy olyan, mintha… Te is látod, milyen rossz a… a felbontása?
– Ühüm.
Ez a második kérdés már egy fél pillantást sem ért. Az első óra, mely történetesen a matekóra volt, pedig úgyis elkezdődött közben. Elizának így egészen délutánig kellett arra várnia, hogy gyanúja – már ha nevezhetjük gyanúnak az efféle, formát nem öltött bajsejtelmeket – bizonyosságot nyerjen. Ekkorra járta be ugyanis Oglindát az újabb csapás híre: nemcsak a tükrök tagadták meg a működést, de a kamerák és fényképezőgépek is. A telefonok bizonyultak a legszeszélyesebbnek, a kameraképek helyett következetesen hibaüzenetek jelentek meg.
Mindez pénteken történt. Petr tiszteletesnek tehát megint két napja volt rá, hogy új beszédet írjon. Olga a lányát, Elizát is a parókiára ráncigálta segítség gyanánt. A beszéd végül tökéletes lett, mert több nézőpontból és igen lényeglátóan elemezte a problémát, állította a vasárnap csordultig telt templomban mindenki. Különösen az a fordulat tetszett nekik, mely szerint „egyszer minden csomó kibogozza magát”, mert úgy értették, minden rendbe jön majd.
Az első zúgolódó hangok csak néhány hét múltán horgadtak fel. Ugyan miért bünteti tovább őket az Úr, ha mióta eltűntek a tükrök, és főleg mióta felmondták a szolgálatot a fényképezőgépek, ők mást sem csinálnak, mint vezekelnek? Buzgóbban imádkoznak, mint valaha, nem panaszkodnak, még egymással is türelmesebbek, és kevesebbet veszekednek… Ebédek felett, kassza előtti sorokban elsuttogott kérdés volt először, majd egyre hangosabb. Sveta maga is töprengésen kapta magát, miközben a fiúkat fürdette, vagy lányai haját fésülte.
A közlekedés lelassult, olyan alacsony sebességkorlátot vezettek be, hogy Boleknek autóba szállni sem maradt kedve. Levelek is ritkábban jártak, heti egyszer indították csak útnak a postavonatot. Megnőtt a kereslet az illusztrátorok iránt, de az újságok még így is gyakran jelentek meg üres kerettel a fotók helyén. A helyi tévék sorra játszották a régi filmeket, a kettőből az egyik csatorna csakhogy ne kelljen megszüntetnie a híradóját, még azt is ismételte, és pusztán a nézők panaszára – ez három nappal később érkezett, eddig tartott észlelniük az átverést – vették le műsorról. Eliza a haját tépte – no, nem szó szerint – kilátástalanságában, és csak az nyújtott neki némi vigaszt, hogy esténként, mikor odakint sötét volt, bent pedig minden villany égett, az ablakok előtt kedvére illegethette magát. Ez a csekély öröm sem tarthatott azonban soká.
Két hónap is eltelt a tükrök repedése óta, amikor egyszeriben eltűntek a tükörképek is. Mindenhonnan, a kirakatok üvegeiből, a város apró patakjának felszínéről, a fémedényekről, még a kanalakról és vízcsapokról is, amikben az ember egyébként is csak valamiféle torz mását találhatta önmagának.
– Mi a szösz? – Bolek így reagált, amikor horgászat közben – ami tekintve, hogy a patakban évtizedek óta egyetlen hal sem élt meg, inkább csak horgászbottal és sörrel való ücsörgés volt – azt vette észre, hogy nem látja magát a víztükörben. A következő mondata már több szitkozódást ölelt fel, így reagált ugyanis arra, hogy meglepettségében sörének jó részét a nadrágjára löttyintette.
Eliza éppen lassított léptekkel sétált a mozi felé, vagy mondhatjuk úgy is, hogy moziba sétálás ürügyén egyik kirakattól a másikig. Az egyikben még megcsodálta, milyen szépen kiemeli a fenekét ez az új farmerja, a másikban meg… semmi. Csak a ruhákat látta az üveg mögött, mintha megfordult volna a keretében az ablak. Vasárnap lévén nem tudott beszaladni az üzletbe, hogy ellenőrizze, vajon tényleg ez történt-e, és odabent tökéletesen látna-e a fenekét és minden mását. Estére azonban, hála a városban támadt káosznak, megbizonyosodhatott az igazságról. Nemcsak a pontos másukat nem találhatták meg többé sem tükrökben, sem képekben, de most már a homályos viszontlátásoktól is megfosztotta őket az Úr. Eliza ettől valahogy rettentő egyedül érezte magát.
Bolek még a nadrágja miatt fortyogott, amikor az ő családjában is felütötte a fejét a pánik. A vacsoraasztalnál ültek, Sveta éppen beleimádkozott volna egy kis krumplipürét az egyik lányba, a másikat meg épp meggyőzte volna, hogy ne habzsoljon úgy, amikor a fiaik kánonban fakadtak sírva. Mint sok jajveszékelés, aztán csuklással kevert hüppögés között megtudták, az ikrek máskor azzal szórakoztatták egymást, hogy összedugták a fejüket, és a merőkanálban, a főzőedényben, vagy a poharakban, ami épp akadt, nyelvet öltögettek vagy vicces arcokat vágtak. Sveta alig győzte őket csitítani, Bolek pedig hiába próbálta elterelni a szót, a nadrágja egyik fiút sem érdekelte.
Az egyetlen, aki viszonylagos optimizmussal értékelte a helyzetet, Petr tiszteletes volt: most egy egész hét a rendelkezésére állt, hogy kitalálja, miként prédikáljon az Úr újabb figyelmeztetéséről.
Csakhogy vasárnap előtt még egy fejlemény történt, és azt már igazán nem várhatta el senki egy oglindaitól sem, hogy nyugodtan vegye tudomásul, miszerint a férje vagy épp a gyermeke elfelejtette a nevét. Bolek tisztességes apának tartotta magát, emlékezett a gyerekei korára, még ha éppen a születésnapjukra nem is mindig, egy-két barátjukra, még ha csak látásból is, tudta, melyik fiú melyik, és igen, mind a négy gyerekének egészen biztosan tudta a nevét. Mégis ott ült pénteken este a vacsoraasztalnál, és így fordult a nagyobbik lányához:
– Ideadnád a rizst… ööö… vagyis hogy ideadnád, bogaram?
Merthogy ekkor történt. A név egyszerűen megszökött a gondolatai közül. Mintha soha ott se lett volna.
De más furcsaságok is történtek. Affélék, amiket az ember éppen csak a szeme sarkából kaphatott el. Olga például a hétvégi bevásárlást intézte, amikor a pénztár előtt kétszer is Elizára kellett pillantania, mielőtt nyugodt szívvel beállt volna mellé. Mintha egy pillanatra… De nem, Olga elhessegette a bugyutaságot.
A bugyutaság azonban nem is volt olyan bugyutaság. Eliza például megesküdött volna rá, hogy tegnap még ki volt lyukasztva a füle, most azonban nem találta nyomát lyuknak. És Sveta biztosra vette, hogy Bolek szeme kék, emlékezett rá, hogy ez fogta meg először a férjében, az a mélykék, átható tekintete. De most valahogy olyan barnásnak látszott.
Petr tiszteleteshez sorban érkeztek a gyónni vágyók, vagyis még nagyobb sorokban, mint eddig. Szégyenkezve vallottak arról, milyen rossz szülők és házastársak és barátok. Hogy felejthették el ezt vagy azt? Petr tiszteletes megnyugtatta őket, miszerint ez bárkivel előfordul, de amint magára maradt, beleszabott a Bibliába, olyan hevesen keresgélt egy igét, ami erre a helyzetre megfelelő volna. Az sem segített, hogy Olga szombaton bejelentette, hogy ő bizony családostul elmegy innen, és valóban, a vasárnapi istentiszteletre már nyomuk sem volt – legalábbis a templomban nem.
Miközben Petr tiszteletes egy zsoltárt olvasott fel, Olga harmadszorra kanyarodott rá az Oglindából kivezető útra, hogy aztán a táblát elérve megint kétszáz méterrel hátrébb találja magukat. Eliza az anyósülésen a telefonjával babrált, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor anyja mellette hisztérikus zokogásba kezdett. Eliza nem számított e helyzetek szakértőjének, de Olga nélküle is elég hamar összeszedte magát, legalábbis annyira, hogy kiszálljon az autóból, és gyalogszerrel menjen tovább. Határozott léptekkel indult meg, Eliza magas sarkújában félig mellette, félig utána szaladt, de a figyelmét nem kerülte el anyja arckifejezése. Ezt öltötte magára, amikor szobafogságra ítélte, így nézett a templomban pusmogókra is. Így adta a világ tudtára, hogy ő bizony nem ismer tréfát. Jelen esetben azonban a világ alatt Oglindát érthetjük, és Oglindát még Olga sem félemlítette meg. A két nő ugyan nem ütközött falba a város szélén, de nem is jutottak rajta keresztül. Olyan volt, mintha hátraarcot csináltak volna, pedig egyikük sem fordult meg. Csak Oglinda mintha… valahogy visszakanyarodott volna önmagába.
A fejleményekről hamarosan értesült az egész gyülekezet és mindenki más is, aki nem volt templomba járó, aztán mindannyian a város határába sereglettek. Ekkorra Olga és Eliza már felhagytak a próbálkozással, és a kétségbeesésükkel küzdve toporogtak a vén Hondájuk mellett.
Petr tiszteletesnek erre bezzeg eszébe ötlött egy megfelelő ige, de nem akarta tovább borzolni a kedélyeket azzal, hogy az egyiptomiakat sújtó tíz csapásról kezd el beszélni. Pedig mostanra joggal merülhetett fel benne – vagy éppenséggel bárkiben –, hogy itt is hasonlóról lehet szó. A kérdés sokkal inkább a „miért” volt, miért épp ezek történtek, miért velük, csak ezzel a várossal, miért most. Ha ebben a percben bárki az Oglindából távozókat búcsúztató táblára pillantott volna, talán megérthették volna, legalábbis megsejthették volna a választ, de mindenkit más foglalt le. Ezt persze teljességgel megérthetjük. Kár is lenne előreszaladnunk az események sorában.
A városlakók, nem mindegyikük, de minden családból legalább egyvalaki, próbát tett a határral. Senki nem járt szerencsével. Az oglindaiak végérvényesen Oglindában ragadtak, ahol immár nem voltak se tükrök, se fényképek, se videók, se rendesen funkcionáló ablaküvegek és egyéb tükröződő felületek, és ahol immár népbetegség lett a heveny amnézia is. A pánik ennél teljesebb már nem is lehetett volna. Még segítséget is hívtak, pedig tudnunk kell, hogy az oglindaiak, mióta csak majd’ kétszáz éve ide telepedtek, igen maguknak való népség voltak. Egymás között összetartóak, de mindenki mással bizalmatlanok. Ez az oka annak is, hogy eleddig egyetlen országos hírlapot vagy csatornát sem kerestek fel a náluk esett furcsaságokkal. El-eljártak a szomszédos falvakba, de annál messzebb nem szívesen merészkedtek. Ez idáig meg sem fordult a fejükben – azt a két megnevezni nem kívánt személyt kivéve –, hogy elköltözzenek, inkább alkalmazkodtak a tükrök hiányához meg a többihez. Az tehát, hogy most igenis a külvilág felé fordultak, már a végső kétségbeesésük jele volt.
A gondot ebben csak az jelentette, hogy mintha a külvilág elfordult volna tőlük. Az e-mailrendszerek, a közösségi oldalak felmondták a szolgálatot, Eliza egy hírportál futballmeccsről szóló tudósítása alatt is megpróbálkozott a segélykéréssel, mindhiába. Akárhányszor küldte el a hozzászólását, az csak nem akart megjelenni az oldalon. A telefonok süketek voltak. A sínek sehová sem futottak, az ember a város végén visszakerült a vasúti pálya elejére – voltak páran, akik többször is végigjárták az oglindai vonalat, mondanunk sem kell, eredménytelenül –, és a vonatközlekedés is megszűnt. Egy vonat sem indult, egy sem érkezett. Bolek egyik kollégája helikopterrel igyekezett kijutni a városból, de ez a furfangos elgondolás sem vezetett sikerre, a propellerek egyszerűen leálltak Oglinda határában, a pilóta pedig alig úszta meg élve a balesetet.
Összehívták hát a városi tanácsot. Csak régi rendeletekben találták ilyesminek nyomát, senkinek, még Oglinda legöregebb lakosának életében sem volt példa rá, most mégsem mutatkozott más út. Petr tiszteletes templomában gyűltek össze, ám igen tisztességes méretei ellenére még ott sem akadt mindenkinek hely; az emelvények széléhez préselődtek az emberek, az orgonista helyére négyen passzírozták be magukat, a földön, a sorok között is minden centin ült valaki. Azt pedig, ahogy a polgármester két homlokot lekönyökölve, legalább öt kézre rátaposva felküzdötte magát a pulpitusra, aligha nevezhetnénk méltóságteljesnek, ámbátor a cél ez lett volna.
– Khm, khm! – köhécselte a polgármester odafentről. – Egy kis figyelmet, ha kérhetnék! Egy kis… köszönöm! Na, mármost mindannyian tudjuk, miért is vagyunk itt.
Olga a zsebkendője mögül bólintott rá. Eliza a tenyerében szorított telefonra meredt, de a tekintete üres volt. Bolek sokatmondóan vagy türelmetlenül, ezt nehéz lett volna megállapítani, hümmögött, míg a felesége – természetesen – a gyerekeket igazgatta. Petr tiszteletes hol megbecstelenített pulpitusát nézte, hol a kezében tartott Bibliát, de azt is úgy, mint valami árulót.
– És az is kérem – folytatta a polgármester – nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzet teljességgel tarthatatlan. A problémát tulajdonképpen az okozza…
–… hogy lövésük sincs, mit csináljanak! – kiáltott közbe a polgármester fő ellenlábasa, aki három éve hajszállal maradt le a polgármesteri cím elnyeréséről.
– Örömmel meghallgatnánk a maga javaslatát.
¬– Én pedig örömmel elmondom, hogy nem most kéne itt vésztalálkákat tartani. A jelek ott voltak az elejétől fogva, csak az igen tisztelt – itt gúnyosan felhorkant – polgármester úr ahelyett, hogy csinált is volna valamit, otthont lógatta a…
– Most már aztán…
A mondatot nem a másik újabb közbeszólása akasztotta meg, hanem valami olyan, amitől a polgármesternek tényleg a torkára fagytak a szavak, de még az ellenlábas is meghökkenve hallgatott el.
Az első sikítás jobb oldalt, hátulról a negyedik sorban hangzott fel. A második az emelvényről jött, az orgona mögül. A harmadik… a negyedik… az ötödik meg… Követhetetlen iramban érkeztek az újabb és újabb előzőnél is velőtrázóbb sikolyok, aztán szomszédok, hátrapillantók, előrekukucskálók, egész padsorok rémülete csatlakozott hozzájuk.
Eliza elfordította a tekintetét a telefonról, amit aztán azon nyomban a földre is ejtett ijedtségében. Az anyja továbbra is mellette ült, ott volt a szörnyű, lapos talpú cipője, a lába, a dereka, a nyakáig minden, a szénaboglya haja is, de a kettő között az arca olyannak látszott, akár a portré, amelyen elmázolódott a festék. A vonásai egymásba folytak, az orra egészen balra került, az egyik szeme átlósan a homloka közepére, a felső- és az alsóajka helyet cserélt, de még ez sem gátolta meg Olgát abban, hogy amint sorban kitapogatta, mi történt vele, sikítson, sikítson, ahogy a torkán kifért.
Szerte a templomban tapasztalt jelenség volt ez, és csak az első lépcsőfok. Hamarosan nemcsak az arcok estek szét, hanem innen lepottyant egy ujj, onnan egy fül… A polgármester a pulpitus mögé kucorodott, de amikor Petr tiszteletes fél kézzel és másfél lábbal felkapaszkodott hozzá, már nyomát sem látta – mintha soha ott sem lett volna. Sveta és Bolek lehúzta négy gyerekét a földre, és ketten, jó erősen ölelésbe zárták őket.
Sveta azt suttogta: – Csss, csukjátok be a szemetek! Csss, mindjárt vége lesz.
Bolek csak ennyit: – Csss. – És újra: – Csss.
Aztán hamarosan tényleg vége lett, megritkultak a sikolyok, a padok könnyebbek lettek egy testtel, majd még eggyel. Biblia zuhant a földre, zsebkendő… Sokan igyekeztek az ajtók felé, egymást lökve és taposva, de ki egyik menekülő sem ért.
Bolek tűnt el utoljára, ő már csak magát ölelte, és már csak magát csitította. A templomban senki nem maradt. Egy fej dőlt rá az orgonára, mielőtt kámforrá vált volna, attól visszhangzott az üres teremben még hosszú pillanatokig két billentyű harsonája. Majd az orgona is felszívódott, a pulpitus, az oltár vele, a padok, és a templom, és odakint az üzletek. Az utcák, mint a csomóba rántott szalagok, pöndörödtek fel, a patakot egy cuppanással nyelte el a talaj, és minden, minden egyre csak zsugorodott, összébb meg összébb. Egyedül a határban álló két tábla nem mozdult a helyéről. Azok továbbhirdették a város nevét:Alatta pedig ez állt, szintén tükörírással szedve:

Emlékül a tükörvárosnak*, amely a világ fonalában keletkezett csomó miatt véletlenül feküdt itt majd’ kétszáz évig.**
* A tükörvárosok a tükreinkben tükrözött világ részei.
** Miután előbb vagy utóbb minden csomó kibogozza magát – még a világ csomói is, mindössze nekik több időbe telik –, ezekben a városokban való tartózkodás szigorúan veszélyes. Kérem, amennyiben úgy sejti valamely helységről, hogy az nem e világba való, haladéktalanul értesítse a helyi hatóságokat!*** Segítségét előre is köszönjük.
*** A helyi hatóságnak az ügyében tanúsított passzivitása miatt panaszával forduljon hozzánk az alábbi, ingyenesen hívható zöld számon: **-*/*******.