Őszi Alíz: Ki a fejedből!

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

(Ilse)

A tükörképem elmosolyodik, és én szemügyre veszem az eredményt. Az arcom egyik oldalán megjelenik egy kis gödröcske, a másikon semmi, teljesen aszimmetrikus.

Dühös arcot vágok. Meglepettet. Szomorút. Megint vidámat. (Továbbra sincs második gödröcske.) Megbotránkozottat. Szerelmeset.

Addig grimaszolok, amíg a fejem bele nem fájdul, de megnyugtató következtetést nem tudok levonni.

(Max)

Néha, amikor belenézek a tükörbe, nem ismerem meg magamat.

(Ilse)

Egyszer írok egy párkapcsolati kézikönyvet „Mit nem csinálunk egy kapcsolatban, pedig kéne” címmel, és nem, nem a következő közhelygyűjtemény lesz a témában olyasmi tanácsokkal, minthogy „Gyakrabban mondjátok egymásnak a bűvös szeretleket.”, vagy hogy „Fontos, hogy ne söpörd a szőnyeg alá a problémákat.”, mert jézusom, oké, erre nem is gondoltál eddig, ugye, de most, hogy egy könyv mondja…

Nem, az én kézikönyvem azokról a dolgokról fog szólni, amiket nem illik, meg nem szokás csinálni, ha randizol valakivel, pedig baromira megkönnyítené minden érintett életét. Például van az az íratlan… vagy hát, ennyi párkapcsolati útmutatóval a világon, valószínűleg írott, szabály, hogy nem mondjátok ki, hogy akkor most ti együtt jártok. Mert ja, gondolod te, hát, ki mond ki ilyesmit, csak igazi vesztesek. De rosszul gondolod. Az én kézikönyvemben kiemelt helyen szerepelne, hogy de, tessék kimondani és tessék megbeszélni, hányadán is álltok egymással. Csak randizgattok? Csak egymással randizgattok? Vagy már valami komoly alakul köztetek? Vagy ha még nem, azért afelé tartotok? Együtt vagytok? Igen? Nem? Most melyik? Látod, jó tisztázni az ilyesmit, amilyen hamar csak lehet. Mit nem csinálunk egy kapcsolatban, pedig kéne, első pont kipipálva.

Kár, hogy egyelőre nem írtam meg ezt a bizonyos kézikönyvet, és még nagyobb kár, hogy így nem is vághatom a saját fejemhez ebben a pillanatban.

Mert szóval a helyzet a következő. Max, akivel talán együtt járok, talán csak randizgatok, és ha csak randizgatok, akkor is csak talán teszem ezt exkluzívan, szóval ez a Max, aki százkilencven magas, festményekre illően szép arca van és őrült jó teste, csak hogy lásd magad előtt a jelenetet, most épp a bárpulton támaszkodik, úgy ötven méterre tőlem, az italainkra vár, és egy lánnyal beszélget. Vagy flörtöl. Na, ez a rész nem tiszta. Elég közel állnak egymáshoz, de hát maga a bár elég kicsi, nagy a tömeg, és a többi, viszont a lány nevet is, ami oké, nem tilos, de növeli a flörtölés valószínűségét.

És akkor itt jön a második problémám. Baj lenne, ha Max flörtölne? Ha nem járunk, meg egyébként még a randizást is teljesen lazán kezeljük, ami ugye előfordulhat, mert említettem már, hogy ebből semmit nem beszéltünk meg? Szóval ha így állunk, akkor totál rendben van, ha flörtöl. Mármint az ő szempontjából, meg erkölcsi értelemben van rendben, engem azért rosszul érint. De hát van-e jogom féltékenykedni? Például odalibbenhetek hozzá és átkarolhatom egy álmosollyal az arcomon? Vagy tehetek egy passzív-agresszív megjegyzést, ha végre visszaér a rendelésünkkel? Igen? Nem?

Kibontom a hajamat a lófarokból, aztán újra felkötöm, hátha ettől kicsit lehiggadok. Nem segít. A pultos közben leteszi a nevetőskedvű lány elé az italát. A lány nem mozdul. Helyette tovább vigyorog. Én még mindig nem tudom, mi a helyes lépés, a lábam se tudja, mégis azon kapom magam, hogy megindulok a bárpult felé. És igen, akkor most ez az, ami történik: odamegyek a pulthoz. Max szerencsére észreveszi a közeledtem, így nem nekem kell döntenem az átkarolhatom-e kérdésben. Egyből átfonja a karjával a derekamat és maga mellé húz.

– Bocs – mondja –, őrült lassú a kiszolgálás.

Bólintok, bár közben szuggesztíven bámulom az italt a lány előtt, aki, meglepetés, még mindig nem állt odébb. Max észbe kap.

– Á, Ilse, ez itt Anouk, közös lineáris algebra gyakorlatra járunk. Anouk, ő Ilse, a barátnőm.

A barátnőm. A barátnőm. A szó végig a fejemben visszhangzik, ahogy kezet rázok Anoukkal, és még akkor is, amikor megkapjuk a rendelésünket és visszaindulunk az asztalunkhoz.

A barátnője.

Később, jóval később, amikor már visszaértünk Max kollégiumi szobájába (neki nincs szobatársa, nekem igen, könnyű kimatekozni, melyikünknél töltjük az éjszakát), szánom rá magamat, hogy szóba hozzam a dolgot. Hanyatt fekszünk az ágyban, mindketten túl kimerültek vagyunk bármit is csinálni, de túl éberek ahhoz, hogy elaludjunk. Csak a kislámpa ég, és mi a szomszéd szobából átszűrődő, őrült hangos realityt hallgatjuk (valakik épp nagyon nem értenek egyet). Max ujjai szórakozottan járnak le-föl a meztelen karomon.

– Szóval a barátnőd vagyok? – kérdezem, Max pedig rögtön rám kapja a pillantását.

– Igen – feleli lassan, mintha nem értené a kérdést. Talán nem is érti. Talán ahhoz az én fejemben kellett volna lennie ma este, hogy értse minden ezzel járó kétségemmel és elméletemmel együtt.

– Én csak… – sóhajtok, és magamra parancsolok, hogy bökjem már ki, ez még csak annak a fránya „Mit nem csinálunk egy kapcsolatban, pedig kéne” könyvnek a legelső pontja. – Nem voltam biztos abban, hogy hányadán is állunk. Mármint hogy együtt járunk-e.

Max ujjai a könyökömnél végül megtorpannak.

– Hogyhogy? Miből gondoltad, hogy nem?

A hangja ezúttal sugall már némi aggodalmat, úgyhogy sietek megnyugtatni.

– Semmiből, semmiből. Csak azt hiszem… vagyis hát, nem, ezt az egyet biztosra veszem. Szóval hajlamos vagyok túlkombinálni dolgokat.

– Hogy értve?

– Nehéz elmagyarázni.

– Próbáld meg!

– Hát, szóval tegyük fel, hogy mondasz valamit, például, hogy főztél nekem vacsorát.

Max elneveti magát. – Ezt vegyem célzásnak?

– Pont ez az, látod. Mármint ne, ne vedd célzásnak, hanem…

Feljebb tornászom magam az ágyban, mintha ez segítene összeszedni a gondolataimat, és igazából tényleg használ valamicskét. (Közben Max szomszédja vagy átkapcsolta a tévét, vagy nagyon eldurvultak a dolgok abban a műsorban – épp lelőttek valakit.)

– Szóval azt mondod, főztél nekem. Mire én azt gondolom, hogy ó, ez kedves tőled, aztán azt, hogy talán azért főztél, mert utálod az én főztömet. Vagy arra akarsz célozni, hogy többször kéne főznöm. Meg elindulok a másik irányba is, hogy nem célzásnak szánod, hanem bűntudatod van. Megcsaltál, és gondolod, hogy egy finom vacsora mellett könnyebb elmondanod. Vagy nem is akarod elmondani, csak simán így akarod enyhíteni a lelkiismeret-furdalásodat. Aztán nekem lesz bűntudatom, amiért az első, vagy jó, majdnem az első gondolatom, egy kedves gesztusodra az, hogy megcsaltál. És mire is utal az, hogy ennyire hamar erre gondolok? Benned van a hiba, vagy bennem? Működik egyáltalán ez, ami közöttünk van? Igen? Nem? Te meg ott állsz a kezedben egy nagytál sajtos makarónival, amit mondjuk csak azért csináltál, nehogy megromoljon a sajt a hűtődben.

Nem merek Maxre nézni, a pillantásom az ággyal szembeni falhoz halmozott könyvek gerincén kalandozik, nem mintha lenne elég fény ahhoz, hogy el is tudjam a címüket olvasni. Matekkönyv, matekkönyv, teljesen mindegy, matekkönyv… Aztán Max egyszer csak az állam alá nyúl, és gyengéden maga felé fordítja az arcomat. A pillantása az enyémet fürkészi, és tudod, vannak azok a festmények, amelyek alakjai mintha a vesédbe látnának, amiket nem mersz sokáig szemlélni, mert félsz, hogy hazugságon kapnak, amik mintha éppen rád néznének, bármilyen irányból is pillantasz rájuk. Na, Max ebben a pillanatban pont olyan, mint ha egy ilyen festmény volna. („Párnák közt fekvő látomás” vagy valami hasonló lehetne a kép címe.)

– Bocs – tör ki belőlem –, ez hosszú volt. Én csak…

Max feljebb csúsztatja a kezét az államról. Bennem reked a kifogás, amikor a hüvelykujját gyengéden az alsó ajkamnak nyomja.

– Tegyük fel – kezdi, és a tekintete még mindig nem ereszti az enyémet –, hogy főzök neked. Oké? Feltettük?

Bólintok.

– Szóval főzök neked. Nyugodtan kérdezd meg, miért teszem, rendben? Nem fogom azt gondolni, hogy butaság. Egyik kérdésedről sem fogom soha azt gondolni, hogy butaság. Csak kérdezz! Amit és amikor csak akarsz.

Újra bólintok, és amikor Max elhúzná a számról a kezét, visszarántom, és összefűzöm az ujjainkat. Nem mondom, hogy „köszönöm”, de mindketten értjük, hogy a kezem szorítása ezt jelenti. Max visszaszorít.

– Ne vessz el a fejedben, Ils – suttogja, mielőtt felkönyököl és megcsókol.

(Max)

Itt.

Érintsd meg a legközelebbi tárgyat!

Én vagyok.

(Ilse)

Szombat van, mindketten a kollégiumban maradtunk, és, hogy még pontosabbak legyünk, én Max szobájában maradtam. Rengeteg tanulást terveztünk el a hétvégére (délelőtt Max kalkulussal küzdött, én meg bioarchelógiával, mindketten remekül szórakoztunk, mondanom sem kell…), most azonban Max úgy dönt, sajtos makarónit csinál nekem ebédre, részben hogy a kedvemért enyhítse az előző esti beszélgetésünk súlyát, részben mert jó stresszoldó kajának tűnik – ezt mindkettőnk kedvéért teszi. Mivel tésztán kívül semmilyen hozzávalója nincs otthon, elmegyünk bevásárolni a szupermarketbe.

A kitörő tavasz körülöttünk csicsereg, Groningen valósággal lüktet és vibrál, és mi útközben a koli útjától keresztbe futó csatornába dobálunk köveket. Ahogy követem az újabb dobásom útját (egyet, kettőt, hármat kacsázik a víz felszínén), arra gondolok, amikor kiskoromban hungarocellt hajigáltam a Rajnába, és ettől rögtön bűntudatom támad, mert ugyan pici voltam (talán ötéves lehetettem), és nem tudtam, hogy ezzel rosszat teszek, vagyis feltételezzük, hogy nem tudtam… de vajon a nem tudás mentesíti-e az embert? És ha nem mentesíti, felmerül a kérdés: vajon tudtomon kívül hány rossz dolgot követtem el? Hányszor bántottam a környezetet és más embereket és úgy általában hányszorosan tettem vacakabb hellyé a világot? Rossz ember vagyok akkor is, ha nem tudok róla, hogy rosszat teszek? Igen? Nem?

Max hirtelen megpöcköli a homlokomat, nem erősen, persze, de eléri vele, hogy ráfókuszáljak.

– Hm?

– Ki a fejedből – mondja. – Kérdezz!

– Mit?

– Amin rágódsz.

A csatorna vizének csillogására pillantok, és a Rajnát látom a helyén.

– Szerinted rossz ember vagyok?

Max hitetlenkedve megrázza a fejét, aztán ismét a homlokomhoz nyúl, pöckölés helyett azonban végigsimít a szemöldökömön, majd a hajam vonala mentén az arcomon, végül a számon. Beleborzongok az érintésébe.

– A legjobb ember vagy, akit ismerek.

*

Kétsornyi sajtot vizslatunk, és be kell vallanom, fogalmam sincs, milyen sajtból illik sajtos makarónit csinálni. Max kicsit magabiztosabbnak tűnik. Elhúzza a hűtő ajtaját és kivesz egy zacskó mozzarellát, hogy azon nyomban vissza is rakja a helyére… szóval oké, mégsem magabiztosabb.

– Az anyám francia, jobban kéne értenem a sajtokhoz – dünnyögi.

A hűtő üvege visszatükrözi mindkettőnk vigyorát.

Persze, nincs kétségem afelől, hogy Max pontosan látja, mikor csúszik le az arcomról a mosoly. Mikor kezdek el azon gondolkozni, hogy valamelyikünknek mégis csak tudnia kellene, mit csinál, akkor is, ha még az elején járunk ennek az egész sajtos makaróni főzési új szokásunknak, és igen, ezen a ponton a sajtos makaróni a kapcsolatunk metaforájává vált, szép észrevétel. Mert persze, főztél már mást életedben, más hozzávalókból, tehát maga a főzés nem újdonság, de ez a recept ugyebár az, és attól még, hogy mással már voltál egy kapcsolatban, az nem feltétlenül jelent valamit erre a konkrét kapcsolatra nézve. És ha tényleg nem jelent semmit, se a te korábbi kapcsolatod, se a másiké… akkor, hát, akkor az összességében hová vezet? Nincs halálra ítélve ez az egész, mert egyikőtök se tudja, hogy mi a jó életet csinál?

Egy sajt hideg csomagolását érzem a kézfejemen.

– Ilse?

– Ki a fejemből?

– Bingó.

*

Míg várjuk, hogy a víz felforrjon, Max egy tollal firkálgat. Na, és én? Én úgy döntök, hasznossá teszem magam.

– Nekiállok a szósznak – jelentem ki.

Max is felnéz, és még a Max emeletén lakó másik srác is (Jaydennek hívják), aki öt perce próbál a közös hűtőkben megtalálni valamit, most épp egy alsó polc előtt térdel (a közösségi konyha hátulütői, ugyebár). Utóbbit ignorálom, Max felé pedig küldök egy magabiztos mosolyt. Ő felvonja a szemöldökét. Én megrázom a fejem. Nem kell segítened.

– A serpenyőt a… á, úgyis tudod, hol találod – mondja, és vissza is tér az elmélyült firkáláshoz.

Előveszem a serpenyőt, és kockákra vagdosom a vajat, és a serpenyőre dobom, majd lisztet és tejet öntök rá, és gépiesen követem a recept lépéseit, és elköszönök Jaydentől, amikor feladja a keresést és kimegy, de a gondolataim közben vészféket rántottak.

„Úgyis tudod, hol találod.” Tényleg tudom. Ahogy tudom, hol tartja a konyhában Max a fakanalát, és a hűtőben a tejét, és a szobájában – mert valaki folyton meglovasította – a reggeli müzlijét, és ahogy tudom a Max folyosóján lakók nevét és szobaszámát, és hogy valószínűleg Jayden kajáját, amit ennyire nem talált, Sepp és Owen ették meg, amikor tegnap éjszaka fél négy után, teljesen elázva hazaértek a Twisterből.

Észre sem veszem, hogy Max a tűzhelyhez lépett, csak amikor elnyúlva mellettem egy fakanállal belekever a kezdetleges szószunkba. Közben a csípőjét az én csípőmnek löki.

– Kérdezz! – szólít meg szelíden.

– Mit?

– Bármit – válaszolja hezitálás nélkül. – Mindent. Nem érdekes.

– Zavar, hogy ennyit vagyok itt? – tör ki belőlem.

– Nálam? – Látom rajta, hogy közel áll ahhoz, hogy elsüssön egy „Vagy a konyhában?” poént, de aztán meggondolja magát, és helyette komoly arccal megrázza a fejét. – Dehogy. Szeretem, amikor itt vagy.

– Oké.

– Oké? Ennyi?

– A veleje ez volt.

– Oké – mondja, majd ismét: – Oké. – Elfordítja a fejét, és csókot nyom az arcomra. – Akkor ezt megbeszéltük.

Míg Max tovább kevergeti a szószt, és várja, hogy az felforrjon, én, csak hogy csináljak valamit, ellenőrzöm a vizet és beleöntöm a tésztát. Az ujjammal szórakozottan piszkálom a fazék fülét, amikor Max ismét megszólal.

– Alfréd vagy főzős műsor?

– Hm?

– Ezt a két csatornát fogja újabban a tévém. Egy retró meseadót és egy főzős csatornát… Melyiket akarod majd nézni ebéd közben?

– Nyilván Alfrédot, a kacsát. És… sajnálom, hogy mindent ennyire túlkomb…

Max ezúttal nem az ujjával fékezi meg a bocsánatkérésemet. Helyette oldalra lép és magával húz, a derekamat a konyhapultnak dönti. Én reflexszerűen karolom át őt, de a pillantását kerülöm. Inkább a bugyogó szószt figyelem, ami lassan túlforrja magát.

– Ne kérj bocsánatot! – figyelmeztet Max.

– De…

– Ez olyan, mint az archeológia.

A kijelentés annyira váratlanul ér, hogy Maxre kapom a tekintetem.

– Mi olyan?

– Ha kérdezel – magyarázza. – A történészeknek és biológusoknak van egy csomó elméletük arról, hogy mi hogyan és miért történt a múltban, ugye? Az archeológusok meg elkezdenek ásni, és megtalálják, hogy az elméletek közül melyik a helyes. Jelen esetben az ásás a kérdezés.

– Az archeológia nem csak ásásból áll, remélem, tudod.

Max türelmetlenül lecicceg.

– De érted, mire gondolok?

– Ühüm, kiváló hasonlat, Max. – Látom, hogy összeszalad a szemöldöke. – Most mi? Nem gúnyolódom, tényleg az. És igazából segít is, azt hiszem. Mármint ha így gondolok rá. Nem úgy, hogy idegesítelek azzal, hogy mindent megkérdőjelezek.

Max megszorítja a derekamat.

– Mondtam már, hogy bármit kérdezhetsz, bármikor.

– Oké – bólintok, de nem tudom, hogy komolyan gondolom-e, mert legalább egy kérdés van, amit soha nem fogok feltenni Maxnek.

– Oké – bólint vissza Max, de nem tudom, hogy hisz-e nekem, vagy pár hét alatt túlságosan kiismert.

(Max)

„Gyerünk, Maxence, öt dolog, amit látsz, négy, amit hallasz, három, amit meg tudsz érinteni.”

A régi terapeutám kedvenc trükkje ez volt.

Ez az az öt dolog, amit most látok. A tányérok a makarónink maradékával az ágyunk mellé félretolva, mert lusták voltunk kivinni őket. A mamuszom – ráférne egy mosás. Ilse kapucnis pulcsija, repül a székre. Ilse zoknija, követi a pulcsit. A gödröcske Ilse mosolyában.

És ez az a négy dolog, amit hallok. Az az átkozott tévé a szomszéd szobából. Az, ahogy egyszerre mordulunk fel Ilsével, amikor az átszűrődő műsor még hangosabb lesz. Ilse vállamba rejtett nevetése. Ilse sóhajtása a számban.

Három dolog, amit érzek. Ilse ujjai a mellkasomon. Ilse meztelen háta a tenyerem alatt. Ilse haja, ahogy a nyakamat csiklandozza.

Ilse. Ilse. Ilse.

Itt vagyok, ismétlem magamban kétségbeesetten és minden eredmény nélkül, itt, itt,

itt vagyok.

(Ilse)

A körmömmel a mosdókagyló szélét kaparászom, miközben farkasszemet nézek a tükörképemmel. Lefekvés előtt, smink nélkül, a hajamat nem mutogatnivaló fonatba rendezve állok és nézek, nézek, nézek.

Túl telt a szemhéjam, ettől úgy festek, mintha folyton álmos lennék. Túl kicsi a homlokon, akár egy manónak. A fülem meg túl kerek, megint akárcsak egy manónak.

Csalódott képet vágok. Ijedtet. Eszelőset. Izgatottat. Összetörtet. Szerelmeset.

Vajon elég szép vagyok Maxhez?

(Max)

 

Én vagyok.

Én vagyok.

Én vagyok.

Én vagyok.

Én vagyok.

(Ilse)

Először a sajtos makaróni utáni napon fogalmazódik meg bennem egy második kérdés, amit nem teszek fel. De talán nem is ez az érdekes. Helyette nézzük így: az a kérdés, amiről Max tud, de nem kéri, hogy tegyem fel.

Így kezdődik: Anouk meghív bennünket egy nemrég nyílt klubba. Bűntudatom van a hülye féltékenykedésem miatt, így Max nevében is rábólintok a meghívásra. Itt követem el az első hibát. Azelőtt csak bárokba és éttermekbe jártunk együtt, úgyhogy mondanom sem kell, hogy izgatott vagyok. Alig várom, hogy végre együtt táncolhassak Maxszel. Hopp, ez a második hiba, mert annyira lefoglal, hogy elképzelem Maxet átizzadott, fehér pólóban, a csípőjét a zene ritmusára ringatva, hogy nem tűnik fel, ő mennyire nem osztja a lelkesedésemet. (Amúgy az unszolásomra tényleg egy vékony, fehér pólót vesz fel.)

Na már most, ha megírnám azt a „Mit nem csinálunk egy kapcsolatban, pedig kéne” könyvet, abban egy teljes fejezet szólna arról, mennyire fontos, hogy odafigyelj a másikra. Ez nem új lecke, ezt elvileg már az este elején is tudom, mégis sikerül megfeledkeznem róla.

Nem figyelek Max ideges mosolyára, arra, ahogy egy percbe is beletelik, mire a klub előtt sikerül lelakatolnia a biciklijét, arra, hogy miközben megrendeljük az italainkat, a szokásosnál is erősebben szorítja a derekamat. Mindez, minden apró pillanat és rezdülés egyszerre önti majd el a fejemet. Nem most, majd órákkal később, a fűben heverve, Max szapora légzését hallgatva.

Most nem tűnik fel, hogy miközben táncolunk, Max a tömeget fürkészi körülöttünk, és nem veszem észre, hogy az, ahogy a bőrömet simítja, végig a karomon és a nyakamon, becsúszva a felsőm alá és szoknyám derekába, szinte kétségbeesett, nem tudom, hogy a borzongása nem az én érintésemnek szól, és nem, határozottan nem értem, hogy amikor kimennék a mosdóba, miért húz vissza magához. Végül kijutok pisilni (néhány csókok közé suttogott „Mindjárt itt is vagyok”-ba kerül), a mosdókagylónál pedig Anoukkal futok össze. A tükörképem viszonozza az ő tükörképe mosolyát. El sem akarom hinni, hogy alig negyvennyolc órával korábban ki nem állhattam a csajt, ezt – mert túl sokat ittam – meg is mondom neki, mire ő elneveti magát. Aztán bár semmi szükség arra, hogy bármiért is bocsánatot kérjen, mégis megteszi és engesztelésül két tablettát csúsztat a tenyerembe.

A harmadik – vagy sokadik, attól függ, hogyan számoljuk – hiba nem a tabletta, hanem az, hogy az egyiket felajánlom Maxnek.

Nem veszem észre az esténket átszövő feszült mosolyokat, a karjának szorosabb szorítását, a tekintete ide-oda járását és a keze remegését, de a pánikot a szemében, ahogy a tablettát bámulja a kezemben… na, azt már lehetetlen nem észrevenni.

– Nem muszáj – biztosítom gyorsan.

Max még mindig a tablettákat nézi, akkor pislog először, amikor összezárom a markomat körülöttük, így tüntetve el őket a szeme elől. Még hosszabb percig, mint amibe a biciklilakatolás került, így maradunk: Max a kezemre mered, én a tekintetét keresem zavartan, és mindketten hallgatunk. A zene változatlanul dübörög körülöttünk.

Végül Max megszólal: – Hazamehetünk? – kérdezi a háttérzajt túlkiabálva, én pedig válaszul már indulok is vele kifelé a ruhatárhoz.

Aztán mégsem Max koliszobájába megyünk, Max a koli bejáratánál tesz egy kanyart, és az udvar felé húz. Az épülettől távol áll meg, és még mindig szótlanul – a klub óta szótlanul – leül a fűbe. Követem a példáját. Már elmúlt éjfél, csak az előtérben és fent a harmadikon ég egy szobában a villany. Max azonban nem a kolit figyeli, hanem az udvarra épített régi óratornyot (vagyis inkább a régi óratornyot, ami köré az udvart és az egész kollégiumot építették). Az udvari lámpák éppen hogy a harmadáig világítják meg a tornyot, a felső része szinte teljesen sötétbe borul. Max légzése egyre gyorsul, a sóhajai egymást váltják, én pedig nem tudok mást tenni, minthogy kinyúlok felé, és addig nem engedek, míg a fejét az ölembe nem hajtja. Ügyelek rá, hogy az óratornyot még így is lássa, mert ha mást nem is, azt értem, hogy ez ebben a pillanatban fontos.

Végigjátszom magamban az estét, helló, minden elszalasztott jel, az agyamat meg megint ellepik a kérdések és kétségek, az ütemükre cirógatom Max haját.

– Ssh – suttogom újra és újra, egészen addig, amíg Max légzése le nem lassul.

Aztán sokáig nézzük még az óratornyot – illetve Max az óratornyot nézi, én pedig őt, ahogy az óratornyot nézi –, mielőtt Max megköszörüli a torkát.

– Volt már valaha rossz triped? Úgy igazán rossz?

– Mennyire rossz? – kérdezek vissza.

– Hogy még visszagondolni rá is olyan… hát, olyan, ami ezt váltja ki belőled. – Keserű mosollyal mutat magára, meg körbe, tulajdonképpen példaként állítja ezt az egész elcseszett estét.

– Nem – vallom be. – Bár nem szoktam gyakran… tudod. Néha klubokban, de ennyi.

– Hm – mondja Max –, én csak egyszer vettem be bármi komolyabbat. Még évekkel ezelőtt.

– Nem kell mesélned róla – szúrom közbe.

– Az jó, mert lehet, hogy újabb pánikrohamot szülne, ha igen.

Még mindig a haját simogatom, két válasszal többel (tényleg pánikroham, rossz reakció egy drogra) meg számtalan újabb kérdéssel – utóbbiakat lenyelem, előbbieket… hát, a válaszokkal még nem tudom, mihez kezdek.

– Tudok valahogy segíteni? – faggatom Maxet tétován.

Ő most először néz rám, mióta meglátta a tablettákat.

– Nézhetjük még kicsit az óratornyot?

– Ameddig csak akarod.

(Max)

Keresd az óratornyot.

 (Ilse)

Oké, szóval bármi is történt tegnap, az, még ha nem is akarunk elhamarkodott kijelentéseket tenni, legalább nyolcvan százalékban az én hibám. A maradék hiba azé az évekkel ezelőtti rossz tripé… és talán valami másé is, ebben nem vagyok biztos, és nem is merek rákérdezni. Tulajdonképpen még elméleteket gyártani is félek, mert tudom, hogy valami sokkal rosszabbra fogok gondolni, mint a valóság. Így tehát csak csendben figyelem Maxet, és várom, hogy azt mondja, kérdezzek.

Sosem teszi.

Napok telnek el, és egyikünk sem említi a klubbeli estét, úgy teszünk, mintha meg sem történt volna.

Ugyanúgy vacsorázni járunk, és amikor az étlap felett összeráncolt homlokkal ülök, azt kéri, kérdezzek, de amikor visszaérünk a koleszba, és a kezem az övébe fűzöm, és tudom, hogy az arcom csupa kérdőjel, nem szól semmit.

Ugyanúgy csókolózva botorkálunk be Max szobájának ajtaján egy olyan nap végén, amikor egyáltalán nem láttuk egymást, és amikor a kezem Max nadrággombján tétovázik, arra kér, kérdezzek, de nem szól semmit, amikor utána az ágyon fekszünk, és én a levegővételeit számolom.

Ugyanúgy együtt megyünk a szupermarketbe, és azt kéri, kérdezzek, amikor álmodozó tekintettel megállok egy sárga, pálmafa mintás ajtós ház előtt, mire én visszakérdezek, hogy eljönne-e velem Kaliforniába igazi pálmafákat nézni, de nem szól semmit, amikor hazafelé, szatyrokkal megpakolva a koliudvar kapujánál torpanok meg.

Sosem teszi.

(Max)

A reggelek nehezek, úgyhogy az ébredés utáni rutinom ez, bárhogyan is érzem magam: felsorolok mindent, amit látok, mindent, amiben biztos vagyok. A kicsitől és közelebbitől haladok az egészen nagy dolgok felé.

A párna a fejem alatt – rászorítom a tenyerem.

A lepedő az alatt.

Az ágyam.

Ilse háta.

Ilse.

A tollam.

Az éjjeliszekrény, amin a toll van.

A palack ásványvíz az ágy mellé készítve.

A mamuszom mellette.

Az íróasztalom.

A könyveim a padlón.

A szobám.

A kollégium.

A régi óratorony, ami köré a kollégium épült.

Groningen.

Valóság. Valóság.

Valóság.

(Ilse)

„Valóság.” Az ujjammal végigsimítok a friss feliraton Max alkarján, és azon tűnődöm, mit jelenthet. Ugyanúgy kék tollal írt emlékeztető, ahogy a többi, némileg fakóbb, és ahogy mindegyik másik, amiket a hetek alatt a bőrén láttam, és amikre sosem volt merszem rákérdezni.

Max a másik kezével, amelyiket épp nem fogdosom, lapoz egyet az algebra könyvében, bár nyilván érzi, hogy simogatom, nem pillant a kezemre, hogy ellenőrizze, hol is jár.

Mindketten az ágyban üldögélünk, még pizsamában vagyunk. A szoba fürdik a reggeli napfényben, apró porszemek szálldosnak mindenütt körülöttünk, és ha beleszagolok a levegőbe, érzem az imént megivott kávénk illatát. Odakintről beszűrődik egy régi fűnyíró hangja, ahogy a gép berregve, kattogva szalad végig a kollégiumi udvar gyepén. Egyikünknek sem volt kedve felöltözni és kikászálódni az ágyból, így Max frissen mosott, hófehér takarói közé halmoztuk a tanulnivalóinkat. Az én törikönyvem és a tolltartóm érintetlenül hevernek az ölemben, mert tanulás helyett óvatos felfedezőutat végzek Max bőrén.

Kérdést simítok a csuklója fölé írt „Én vagyok”-ba, a kézfejére firkált „itt”-be, az akkurátusan a mutatóujja hosszára jegyzetelt, apró betűs „Keresd az óratornyot”-ba, végighúzom a kezem a trikóján, mielőtt a kezem becsúszik alá és megtalálja a bordái fölé körmölt újabb „Én vagyok”-ot. Megremeg alattam Max mellkasa, ahogy mélyen beszívja a levegőt. Most már nem az algebrára figyel. A csend köztünk csak nyúlik és nyúlik, míg én a kék tintás feliratot cirógatom, Max pedig nem mozdul. A fűnyíró közben kattogva hallgat el az udvaron.

– Kérdezz – mondja Max, és bár a hangja halk, egyben határozott is.

– Nem csak egy rossz tripről van szó, ugye?

– Nem – ismeri el, és én elszakadok attól az „Én vagyok”-tól, hogy Max szemébe nézhessek. A tekintetéről ezúttal azok a festmények jutnak eszembe, amik előtt órákig állhat az ember, és még akkor is úgy érzi, soha nem fejti meg a titkukat, amikről esszék és magyarázatok születnek, és az ember megtanulja művészettörténetből, hogy kit festhetett meg a művész, mert ekkor és ekkor itt és itt élt, és tudod az adatokat, mégsem érted a festményt és rajta az alakot. Szomorú az arca vagy titkolózó, csábító vagy félénk? Kiismerhetetlen… ez marad rá a legjobb jelző.

– Deperszonalizációs, derealizációs zavar – szólal meg Max –, azom van. Valószínűleg az a trip lehetett az egyik kiváltó faktor, legalábbis a terapeutáim szerint. Gondolom, nem tudod, hogy… – Megrázom a fejem, bár azt kívánom, bár tudnám, csakhogy ne kelljen Maxnek beszélnie róla. – Ez egyfajta mentális betegség, a disszociatív zavarok közé tartozik, de ez nem sokat…

Max elhallgat, látom, hogy keresi a szavakat, bármiféle fogást a témán.

Közbeszólok: – Milyen érzés?

Max sóhajt egyet.

– Nehéz elmagyarázni.

– Próbáld meg!

– Jó. Milyen érzés… – Újabb sóhaj. A kezem még mindig ott a mellkasán, érzem, ahogy fel-le liftezik. – Oké. Szoktak olyan álmaid lenni, ahol egyszerre látod az eseményeket a saját szemszögedből, és úgy, mintha egy kitalált személlyel történnének? Néha az álomban is érzékeled, ahogy a kettő váltakozik. Néha viszont csak ébredés után, amikor elmesélnéd valakinek, kérdőjelezed meg, hogy te voltál-e a főhőse az álomnak. Én ilyenkor az egyszerűség kedvéért egyes szám első személyben mesélek, de közben érzem, hogy hazudok, mert nem teljesen én voltam az, akivel az álombeli dolgok történtek, érted? Vagy túl zavaros?

– Nem túl zavaros. Szóval ilyen érzés? Mintha álmodnál?

– Mhm. Néha úgy is érzem, mintha az egész életem egy álom lenne, mintha csak lebegnék benne, vagy nem is tudom. – Elhallgat, aztán hozzáteszi: – És néha nem ismerem meg magamat.

– Hogy érted?

Sóhaj. Sóhaj. Sóhaj. Végigsimítok még egyszer a bőrén, az érintés ezúttal nem faggatózás, megnyugtatásnak szánom, és talán használ is, mert Max összeszedettebb hangon folytatja.

– Vannak úgynevezett epizódjaim. Ilyenkor nézem magam a tükörben, és elméletben tudom, hogy magamat látom, nincsenek téveszméim vagy hasonlók, csak… Mert oké, például tudom, hogy folyton a kócos a hajam, és hogy van egy anyajegy a nyakamon, meg egy másik a kulcscsontomnál, és emlékszem, hogy szereztem azt a sebet a homlokomon, de… szóval mindez csak tudás, nem… érzem. Nem érzem, hogy én vagyok az ott a tükörben. Ennek így tudom, hogy nem sok értelme…

Leintem, és helyette megkérdezem: – Na, és az írások a bőrödön?

– Segítenek meggyőzni, hogy itt vagyok. Jelen – válaszolja. – Hogy én… én vagyok. Valahogy leegyszerűsítik azokat a dolgokat, amik nagynak és félelmetesnek tűnnek. Mint ahogy matekban egyszerűsíted a törteket, és a bonyolult számokból hirtelen emészthetőek lesznek.

– Hát, kivéve, ha prímszámaid vannak.

Max halványan elmosolyodik, értékeli a megjegyzést. (Meg úgy általában ezt a szerencsétlen kísérletet a hangulat oldására.)

– Én is így vagyok az epizódokkal – fűzi tovább. – Azok szerencsére csak igen ritkán prímszámok.

De néha azok, állapítom meg magamban, és hirtelen elborít Max vallomásának nagysága. Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor a valóság és te magad kifordultok önmagatokból, és emlékeztetned kell magad arra, hogy te te vagy és itt vagy, és hogy milyen lehet, amikor hiába próbálkozol, nem sikerül emlékezned.

A kezem automatikusan járja végig ismét az „Én vagyok” feliratot, de ahelyett, hogy bármit is szóvá tennék abból, amit gondolok, ezt mondom:

– Apám, te tényleg imádod a hasonlatokat.

Max felhorkan, de újból feljebb rándul a szája sarka, és ezt sikernek könyvelem el.

– Nem mondanám, hogy imádom őket… De segítenek megmagyarázni dolgokat. Azokat is, amiket máshogy nem tudok megmagyarázni.

Bólintok, ezzel tudok azonosulni.

Max tovább beszél. – Vannak más trükkök is arra,  hogy kiszakadjak az ilyen deperszonalizációs vagy derealizációs epizódokból… Vagyis „vagy” és  „és” is, mert néha egyszerre jön a kettő… Szóval vannak más módszerek is. Még Amszterdamban a terapeutám azt ajánlotta, hogy soroljak fel öt dolgot, amit látok, négyet, amit hallok, és hármat, amit meg tudok érinteni. Vagy az is segít, ha valamilyen tárggyal fókuszálok vissza a valóságra. Általában a kulcsomra szorítok rá, mert az szinte mindig nálam van. De… hát, leginkább a feliratok segítenek.

– Ez? – kérdezem, és az ujjam végigcsiklandozza az „Én vagyok”-ot, majd egy másikat, majd még egy másikat.

– Igen.

– És ez? – kérdezem, miközben a „Valóság”-ot cirógatom.

– Igen.

– És ez? – kérdezem, miközben Max másik kezére írt „Itt vagyok”-ot simogatom.

– Igen.

Kinyúlok a tolltartómért és kiveszek belőle egy kék tollat. Max minden mozdulatomat követi, de nem állít meg. Próbaképp húzok egy vonalat Max bőrére. A „vagyok” alá, kicsivel a kézfeje fölé. Max tekintete végigkíséri a toll hegyének útját. Újabb vonalat rántok az első vonalból. „Il-”.

– Ilse? – tippel Max.

– Ilsével. „Itt vagyok Ilsével”.

Maxre nézek, és ő egy mosollyal válaszol.

– Tudod, miért kezdem megkedvelni azt a „Sorolj fel” módszert? Mert újabban minden kategóriában megnyugtatóan könnyű az egyik pont. Ilse. Ilse. Ilse.

Max kiveszi a tollat a kezemből, és minden egyes „Ilsét” egy kezemre adott csókkal hangsúlyoz.

– Hm, tényleg nem bánod, hogy sokat vagyok itt – állapítom meg elégedetten.

– Kételkedtél benne?

Megvonom a vállam.

– Mióta rákérdeztem nálad, nem.

– Akkor jó – bólint Max, és újabb puszit nyom a kezemre, a nagy- és mutatóujjam közé. Aztán visszaadja a tollat.

Felemelem a szemöldökömet. Cserébe ő is. És hát, oké.

Visszatérek Max trikójához és még feljebb csúsztatom az anyagot, egészen fel a nyakáig, míg Max meg nem érti, mit akarok. Ekkor egy mozdulattal lerántja magáról a felsőt és az ágy mellé hajítja. Én közben feltérdelek, aztán Max vállához hajolok. Oda kezdek el írni. A körmöm véletlenül végigkarcolja Max egyik anyajegyét, mire ő felszisszen, de nem minden élvezet nélkül.

– „Ne higgy a prímszámokban!” – olvassa ki aztán a végeredményt Max karcos hangon. – Nem igazán hit kérdése – gúnyolódik, én pedig mellkason vágom.

– Ne vond kétségbe a művészt!

– A világért se – feleli Max, majd váratlanul oldalra lendül és levesz valamit az éjjeli szekrényéről. A tolla az, amit mindig ott tart (ennek jelentőségét is csak most értem meg).

Max egy pillanatig még méreget, a tollat az állának ütögeti (ennek egyébként nem kellene annyira vonzónak lennie, mint amennyire az), végül mintha eszébe jutna valami, dönt. Előbb a kézfejemre ír valamit, majd magával húz vissza fekvőhelyzetbe és feljebb csúsztatja a pizsama felsőmet. A mozdulat minden más gondolatot kiöl a fejemből, így anélkül emelem fel a kezem és helyezem Max nyakára, hogy ellenőrizném, mit írt a bőrömre. Max ujjai a csípőmet szorítják és becsúsznak a nadrágom alá, a toll pedig csiklandósan szalad végig az oldalamon. Max egészen közel hajol hozzám, érzem a leheletét a hasamon.

– Kész – jelenti be egyszer csak és olyan hirtelen ül fel és húzódik odébb, hogy a kezem tehetetlenül hull le a nyakáról. Persze, így legalább van elég agykapacitásom ahhoz, hogy megnézzen, milyen feliratokat is hagyott rajtam.

A csípőmön ez áll: „Szeretem, amikor itt vagy.” A kézfejemen meg ez: „A kapcsolatunk működik, mert szeretlek.”

Egy csípőütődés a konyhában, egy hideg sajt érintése a kézfejemen. Végigsimítok a „szeretlek” szócskán a másik kezemmel.

– A homlokomra nem írhatsz – figyelmeztetem Maxet, mire ő elneveti magát.

– Pedig az egy fontos tudnivaló volt.

– Hát, írd máshová – javaslom.

Max egy pillanatra elgondolkodik, aztán csibészes mosolyra húzódik a szája (és oké, ennek van joga ennyire vonzónak lenni). Megfogja a felsőm alját, mielőtt azonban még feljebb húzná, még egyszer rám néz. Én türelmetlenül bólintok, és lesegítem magamról a pizsamát. Libabőr szalad végig a meztelen mellkasomon, és nem múlik el akkor sem, amikor Max átkarol és a saját mellkasára von. A közelségétől bizsereg a bőröm és remeg a belsőm, és úgy érzem, mentem kiszakadok a saját testemből. A szoba csendjébe sóhajtok. Max válaszul a nyakam és a vállam közé mordul, majd egy és kettő és három lélegzetvétel után visszacsúsztat a lepedőre.

A levegő vibrál körülöttünk, és a valóság impulzusokká reped.

Arra, ahogy Max fölém hajol, egyik térde az egyik oldalamon, a másik a másikon, a fénypászmára épp a homlokán keresztben, a pupillája ébenfeketejére, a hüvelykujjára a mellem alatt, a tenyerére a hátamon, arra, ahogy a combja az én combomnak feszül, a takaró súrlódására, a törikönyvem puffanására, ahogy lebucskázik az ágyról, és Max tollára – a mellem fölé, a szívem fölé ír vele, és én hátradobom a fejem, mert nem, nem, nem bírom.

Max lehelete és az ajkának röpke érintése a mellemen jelzi azt, amikor elkészült. Nem kell magam megnéznem az üzenetet, Max velem szemmagasságba tornássza magát és a fülembe súgja:

– A legjobb ember vagy, akit ismerek. – Aztán meg ezt is: – És hé, ne vond kétségbe a művészt!

Megragadom Max nyakát és az arcom elé húzom őt. A homlokomat a homlokának szorítom. Annyira közel vagyunk így egymáshoz, hogy nem tudom kivenni a vonásait, és amikor megszólalok, a szám már szinte az ő szájába leheli a szavakat.

– Csókolj meg!

Max habozás nélkül dönti oldalra a fejét, és az, ahogy az ajka az enyémre tapad, nem hagy időt és teret semmi másnak, sem a művész iránti kétségnek, sem másmilyennek. Képzeld el a tökéletes pillanatot, így néz ki, mert ha az én világom is törtekből áll, ez a közös nevező. Ez, ez, ez.

Szorosra zárom a szemem, még szorosabbra, mint eddig, mintha ezzel örökre elraktározhatnám ezt a pillanatot, hogy ha elmúlik és a fejem káoszából előmásznak azok a bizonyos kétségek, legyen mit előásnom. Fogni akarom az összes érzésemet és az összes szenzációt, Max bőrének forróságát, a kávé ízét a nyelvén, a napfény simogatását a karomon, a fülem zúgását, a szívem kalapálását, és olyan mélyre inni magamba, hogy soha ne feledkezhessem el róla.

Max az ajkamba harap, és én a csókjaink közé nyögök. Elszakadunk egymástól és zihálva kortyoljuk a másik által kifújt levegőt. Egymás szemébe nézünk, rezzenéstelenül, és még mindig nem tudom lerázni magamról ennek a pillanatnak a nagyságát. Azt akarom mondani, hogy „szeretlek”, de helyette ez csúszik ki:

– Félek, hogy nem vagyok elég szép hozzád.

Max orra végigsúrolja az enyémet, ahogy elhúzódik. Nyitom a számat, hogy visszaszívjam a szavakat, vagy hát, ha azt nem is, legalább bocsánatot kérjek értük, azt hazudjam, csak viccelek, témát váltsak, vagy akármi, de nem jön ki hang a torkomon. Egy darab se. Érzem a pulzusom szapora dobogását az állkapcsom alatt, a kezem a lepedő anyagába szorít.

Max hitetlenkedve rázza meg a fejét, és az ujjával egy előreszabadult tincsemet a fülem mögé igazítja. Nem tudok olvasni az arcából. Főleg akkor nem, amikor elfordul tőlem, és matatni kezd az ágyban. Csak amikor valami hozzáér a csuklómhoz, jövök rá, hogy az egyik tollat kereste – egy ponton, ki a megmondhatója, hogy melyiken, mindkettőnk kezéből kiesett a sajátja. Max egyik nagyujjával az alkaromra masszíroz láthatatlan köröket, a másik kezével a csuklómra ír valamit, de olyan puhán, hogy szinte alig érzem a toll mozgását. A kettő közötti kontrasztba beleborzongok, aztán a toll hegyének helyét egyszer csak Max nyelve veszi át. A markommal, ezúttal teljesen más okból, ismét a lepedőben keresek kapaszkodót. Max szája mozog, a szavai ritmusára ver a szívem, de eltart egy darabig, míg megértem, mit mormol a bőrömbe, miközben csókol.

A legszebb. A legszebb. A legszebb.

Ezt mondja újra és újra. Addig mondja, amíg el nem hiszem, ha nem is örökre, de erre a végtelenné dagadt pillanatra.

Max után nyúlok és magamra húzom, aztán addig erőlködöm, előbb a kezemmel, aztán a lábammal, amíg sikerül lejjebb rángatnom a pizsamanadrágját. A lábfejéről végül ő rúgja le a felesleges ruhadarabot, aztán végre teljes testsúlyával rám nehezedik, és innentől mintha egyetlen mozdulatsorba folyna minden: az, ahogy egy újabb türelmetlen csóknál a fogunk egymásnak koccan, ahogy Max tenyere végigkövetve a le-, le-, lecsúszó pizsamámat a combomat simítja, aztán a térdemet és a lábszáramat, ahogy Max a hasamba csókol, és aztán én finoman a nyakába harapok, ahogy Max a csuklója köré csavarja a hajamat és még közelebb, mindig közelebb, ránt magához, ahogy a kezem az alsónadrágja alá csúszik és az övé a bugyimba, ahogy Max bőrébe markolok, és ahogy az ágyéka a csípőmnek feszül, ahogy a bokámat összekulcsolom Max mögött, és ahogy az ő ujja belém siklik.

Most már nem is csókolózunk, csak behunyt szemmel egymás szájába sóhajtozunk. Max éjjeliszekrénye felé tapogatózom. Az ágy megnyikordul alattam, az óvszer csomagolása belezizeg a csendbe, és Max vagy én, vagy mindketten remegünk.

Nem először csináljuk ezt, ez az alkalom mégis minden eddiginél hatalmasabbnak tűnik. Így, a titkainkat levetkőzve, meztelenebb és őszintébb az összes korábbi együttlétünknél.

– Szeretlek – mondom, miközben magunk mellé rakom az óvszert, hogy még egyszer Max hajába túrhassak, és igen, mint kiderül, kettőnk közül Max remeg. Rázkódik a válla és az egész teste, és amikor a tekintetemmel megtalálom az övét, az nem olyan, mint várom, hanem űzött, de közben mintha sehová sem nézne. Egy pillanatnyi megdöbbenés, ennyit engedélyezek magamnak, csak akkora pánikot, hogy már tovább is reppen, aztán mozdulok is. Megfogom Max állát és magam felé fordítom, míg a másik kezemmel a keze után nyúlok, és erősebben szorítom meg, mint máskor tenném, a körmöm szinte biztosan nyomot hagy majd a kézfején.

– Hé – szólítom meg –, hé, hé – súgom tovább. – Ki a fejedből, Max. Itt vagy. Itt vagyunk – ismétlem egyre.

Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk. Itt vagyunk.

– Az ágyamban? – kérdezi egyszer csak Max tompa hangon.

– Igen – ígérem.

– Itt vagy benne?

– Igen.

– Velem?

– Igen.

– Az én szobámban?

– Igen.

– Valóság?

– Igen. Valóság.

Max a nyakam és a vállam közé ejti a fejét, és nedves csókot nyom a bőrömre. Legszívesebben sírnék a megkönnyebbüléstől, helyette azonban Max hátát simogatom és tovább csitítom. Amikor kicsit lehiggadt, feljebb tornászom magam, hogy kényelmesebb pózba helyezkedhessünk, de Max nem ereszt.

– Akarom – mondja, én azonban megrázom a fejem. – Akarom – erősködik, és a hangsúly kedvéért megcsókol. – Akarlak.

A szám szélét rágcsálom és mérlegelek. Igen? Nem?

Végül fogom az ismét a takaróhalomba veszett tollat; érzem, hogy Max pillantása követ, követ, követ, az ő bőre helyett azonban a sajátomra írok. Max elmosolyodik, amikor a végére érek, aztán elveszi tőlem a tollat, hogy a tenyerére körmölje a válaszát. Amikor egymásba gabalyodunk és egybeolvadunk, én összefűzöm az ő kezét és az enyémet és mindkettőnk szavait.

Kint vagy a fejedből?

Idekint vagyok veled.

*