Orosz Adél: Selejt

Betakargatom Endie-t, felkattintom az éjjeli lámpát és elindítom a vetítést. Aztán leheveredtem mellé és hagyom, hogy a szuszogó gyerekarc a vállgödrömbe nyomakodjon. Rendszerint megvárom, amíg elalszik. A puha homályban, a lehúzott redőnyök védelmében a körülöttünk megjelenő film átjárót nyit a szabad természetbe. Előttünk a tenger lomhán futó hullámai, mögöttünk a homokdombok teteje felől a fák suhogásának hangját, meg a lekaszált fű illatát hozza a szél. Az álmosító meleg és a ritmusos csobbanások elbódítanak, nem úgy mint Endie-t.
– Apaaa!
Nincs kedvem kinyitni a szemem. A hangsúlyból sejtem, hogy valami kérés következik. Kaphat-e még fagylaltot, letöltöttem-e a legújabb filmet vagy nyomtok-e neki valami apró ajándékot – ilyesmiket szokott.
– Apaaa! Nyomtatsz nekem egy kiscicát?
– Nem – morgom – Ott van Zsizsik, egy macska elég.
Résnyire nyitott szemem sarkából látom, hogy Endie összeráncolja pisze kis orrát és durcásan néz maga elé.
– De Zsizsiknek alig van farka és folyton bepisil. Zsizsik büdös.
Válaszképpen nagyokat szippantva körbeszagolom a kuncogó Endie-t és én is fintorogok.
– Szerintem holnap együtt fürödhetsz Zsizsikkel!
– Nem akarok mindig fürödni. Le fog jönni a bőröm. Te miért fürdesz minden nap?
– Azért mert ha olyan a szagom, mint egy oroszlánnak, akkor elmennek a vevők és bezár-hatom a boltot.
– Grrrr! Oroszlán vagyok! Grrr! És te vagy az apaoroszlán! – vicsorog Endie nevetve.
– Megnézzük, hogy milyenek az oroszlánok?
– Ühüm!
Előkotrom a derekam alól a távkapcsolót. Három ujjal lefogtam a hiányzó gombokat és hüvelykemmel piszkálni kezdtem a filmváltót. Hamarosan egy oroszláncsalád jelenik meg az ágyunk mellett, és elsétálnak a tengerpart dombjai közé. Az apa leheveredik, a nőstény figyelmesen néz minket, miközben két kölyök a lába körül ugrándozik. Rothadó hússal keveredő húgyszagot hoz felénk a szél. Ők meg, ha érzékelnének minket, akkor a fogkrém és a sutytyomban elfogyasztott sör szagát éreznék, meg Endie kakaós müzli vacsorájának maradékát a lyukas szemetes felől, és a mosogatógépben száradó tányérok fertőtlenítőillatát, ami a vízzel együtt kiszivárog a hiányzó tömítések mentén. Éreznék Zsizsik pisiszagát a szakadt szalmakosár felől, és a macskavécéből, amit nem vittem le a szelektívbe, mert sose tudom eldönteni, hogy a macskaszarral kevert alom az a természetes vagy a szintetikus hulladékhoz tartozik-e.
Az oroszlánok felkerekednek, és újra elsétálnak az ágyunk mellett, majd elködlenek a sarokban. Hallom, ahogy Endie lélegzése felgyorsul az izgalomtól, pedig ezt a vetítést már számtalanszor láttuk. Kapcsolgatom a távirányítót, hogy keressek valami megnyugtatóbbat.
Az illat előbb érkezik, mint a kutyát sétáltató nő a jobb sarokból. A három Labrador viháncolva ugrál és harapják a hullámokat. Ahogy megrázzák magukat, szinte érzem a karomra fröcskölt víz hidegét. Az ázott kutyaszőr szaga gyorsan elnyomja a parfüm lágy virágillatát. A nő nesztelenül lépked, bő szoknyáját fél kézzel a combjáig emeli, karcsú bokája körül habosan fodrozódik a tenger. Az arca nem látszik a hatalmas kalap takarásában, de Endie úgy képzeli, hogy kedves, szelíd mosolya van. Néha én is elképzelem, hogy ledobja a ruháit és meztelenül sétál tovább. A kutyák elmaradnak mellőle és ő leheveredik a parti homokba, aztán és is mellé telepszem. A bőre forró, a teste engedékeny. A kalapját elviszi a szél és az arca… eh, az arca mindig kizökkent a képzelgésből.
– Apaaaa!
– Hm? – morgom álmosan.
– Valamikor mi is kimegyünk egy ilyen helyre?
– Nem. Nincs rá pénz. Ezt már megbeszéltük. Idebent mindened megvan – a szavaimat szégyenletesen hazugnak érzem, amitől dühös leszek.
– Akkor legalább a dolgozódba! – nyafog Endie és a takaró alól rugdosni kezdi a térdemet.
– Hagyd abba! – ripakodom rá, és matatva átkapcsolom a filmet a szokásos lakásbelsőre, ami a valóságtól eltérően tágasnak és igényesnek mutatja az apró lyukat amiben élünk. A kan-dalló felől fenyőillat árad a pattogva égő fahasábokból, és nem csak a függönyök egyformák, ellentétben a miénkkel, de nem látszik a falakat borító polcokon felhalmozott hiányos tárgyak sokasága sem. Lejjebb veszem a fényerőt, a tűz már csak parázslik. A kandallópárkányon száradó narancshéj illatának meg kelletne nyugtatnia Endiet, de sajnos nem sikerül.
– Méééért neeeem? – nyafog tovább és a szemébe dühös könnyek gyűlnek.
– Nem lehet és kész! – zárom le a vitát szigorúan.
– Akkor nyomtass egy kiskutyát!
– Van macskád és van hörcsögöd is. Kutyát nem lehet. Azok nagyon szeretik az embert – csúszik ki a számon.
– Azért nem szabad nyomtatni, mert szeretik?
– Olyasmi – morgom.
– De nem tudnád hazacsempészni? Mint Zsizsiket.
– Nem tudnánk elvinni sétálni, mert nem vihetnénk ki a lakásból. Ha nincs rá engedélyünk nem lenne benne copychip. Ha kiderül, megbüntetnek.
– Zsizsikbe nem kell chip?
– Kéne, de Zsizsik jól elvan idebent. Egész nap csak alszik. Szerintem aludj most már te is!
Megsimogatom a szőke gyerekfejet és puszit cuppantok a tejszagú homlokra.
– Au! Szúrsz! – morgolódik miközben kényelmesen elhelyezkedik a rojtosodó takaró alatt.
Már az ajtónál járok, amikor alig hallhatóan utánam szól.
– Azért… valamikor nyomtatsz nekem egy mamit?
– Azt biztosan nem lehet – rázom meg a fejem, amit Endie nem láthat a sötétben, úgy-hogy csak reménykedek, hogy a hangom elég meggyőző.
– A mamik túlságosan szeretnek?
– Túlságosan!
– És ha kérvényezed a hivatalban? Akkor nyomtathatsz mamit?
– Nem adnának rá engedélyt.
– Az elrontott mamikat is megsemmisítik?
– Igen. Mindent ami érez. Ha hibásra sikerül, megsemmisítik, hogy ne szenvedjen.
– De nekem jó lenne úgy is, ha nem teljesen jó.
Sóhajtva visszafordulok. Endie csendben figyeli ahogy óvatosan kihúzom az ágy alól a pótmatracot, és halkan megágyazok.
– Itt alszol velem? – súgja.
– Igen, ma éjjel itt.
– Hogy itt legyél, ha felébredek éjszaka?
– Igen.
Ólomsúlyúnak érezem a testem, amikor elnyúlok a matracon. Nyitott szemmel bámulom a plafon vetített csillagos képét és várok. Endie hamarosan elalszik. Hallgatom az egyenletes szuszogását és várom, hogy mikor kezd el sikoltozni.
Egyre gyakrabban fordul elő, hogy valamiféle nőről vagy valami anyáról kérdezősködik és az azt követő éjszakákon, mindig rémálma van. Jobb, ha közel vagyok, akkor hamarabb meg tudom nyugtatni. Rápillantok az alvó gyerekre. A hosszú szempillák árnyékot vetnek a tejfehér gyerekarcra. Az apró gödröcske a szinte mosolygó száj sarkában a leggyönyörűbb dolog, amit életemben láttam. Pont olyan szép, mint az a nő, aki rávett, hogy a törvény ellenére, titokban használjam a 4D nyomtatót. Mindent kockára tettem, hogy teljesítsem a kívánságát, és nem elég, hogy átvert az ártatlan szépségű arcával, a megható történetével meg a könnyes szemével, de végül még meg is fenyegetett, hogy feljelent tiltott másolásért. „Öld meg vagy dobd ki, vagy csináld amit szoktak az ilyen selejttel!” Ez mondta mielőtt elrohant.
Nem a pénzért csináltam, vagyis nem csak azért. A bolt ugyan csak döcög, amióta minden második sarkon található egy 5D nyomtatóbolt, ahol már minta se kell a nyomtatáshoz, egy-szerűen letöltik a megrendelő fejéből az elképzeléseit – szóval jól jött volna a pénz. Többször megkeresett és olyankor sírt, meg könyörgött. Elmondta, hogy ikrei születtek, de az egyik váratlanul meghalt az első nap. Mindannyiszor megszakad a szíve, amikor meglátja a gyerekszobában a két kiságyat, az ikerbabakocsit, és minden játékból kettőt. Bárki másnak azt mondtam volna, hogy dobja ki a felesleges cuccokat és örüljön az egészséges gyerekének, de neki nem mondtam. Hagytam, hogy megfogjon a megható történet mögött megbújó magány. Jó ideig nem mondtam igent, azt akartam, hogy újra meg újra jöjjön. Nem bírtam lemondani a gyönyörködésről a tökéletes szépségében. Végül már úgy éreztem, valami igazán nagy dolgot csinálhatok – megváltoztathatom valaki életét és boldoggá tehetem. Ostoba módon azt hittem, a közös titok örökre hozzám köti az angyalarcú nőt.
Endie felnyüszít. Visszafojtott lélegzettel várok, de nem kezd sírni. Kicsit forgolódik, az-tán megint egyenletesen szuszog. Kinyújtom a kezem és óvatosan visszahúzom a lecsúszott takarót Endie hiányzó fél karja fölé.