Orosz Adél: Csillagkettős

– Magdikám, a fiúk megint hívtak karácsonyozni.
A férfi borostás arca mély barázdákba gyűrődött miközben beszélt. Kockás ingének ujját felhajtotta mosogatás előtt, vékony, inas karja pálcikaként kandikált ki belőle, a bő melegítőnadrág is úgy lóg rajta, mintha nem is lenne teste.
Fel se nézett, csak egyre súrolta a tányért a mosogatószivaccsal. Eres kézfejére vörös foltokat mart a fertőtlenítőszer.
– El kéne fogadnod a meghívást! – mosolygott mögötte bíztatóan a nő, de a férfi válaszul lemondóan megrázta a fejét.

– Eh, nincs kedvem. Húzzak magamra öltönyt? És Gábor, na, szóval nem arról híres, hogy mekkora tisztaság lenne nála, még összeszedek valami betegséget!

– Gábor körzeti orvos.
– Úgy mondod ezt, mintha egy orvos nem lehetne otthon rendetlen!

– Majd meggyógyít.
– Nem is főz valami jól!
– Nem is az étel miatt kellene menned, hanem mert már ötödik éve hívnak.

A férfi letette a tányért a mosogató mellé és megfordult. A nyitott ajtó négyszögén át rálátott a nappali falán a felesége fényképére.
– Öt év Magdikám! Éppen öt évig udvaroltam, mire igent mondtál.

– Annyi lánynak csaptad a szelet. Nem tudtam, hogy komolyan gondolod.

– Csak addig voltak sokan, amíg rád nem találtam.

A férfi esküdni mert volna rá, hogy Magdus szája sarkában pajkos mosoly jelent meg és mintha kicsit felfelé nézett volna. Ez volt az egyik arckifejezése, amit annyira szeretett. Amikor a felesége így nézett, utána mindig megkérdezte, hogy „Komolyan, Gyuri?”

És olyankor úgy érezte, nem hazudhat. Hogy a nő már úgy is tudja az igazat.

– Komolyan – bólintott.

 

Mindketten szinte egyszerre mentek nyugdíjba, és tele voltak tervekkel. Bár nem lett gyerekük, de nem bánták. Elfogadták, hogy így alakult. Azt hitték, hogy mindig ott lesznek egymásnak. És ott volt Nóri, Magdus unokahúga, akit gyerekükként szerettek, és Eszter és Boldizsár, akikkel alkalomadtán unokáztak. Szabadság, séták, pihenés, a kölcsönunokák, és kinek-kinek a saját hobbija. Magdusnak a kutyamenhely, neki meg a lámpák. Minden, ami világít, ami fényt ad valahogy. A bolondja volt a lámpáknak, fiatal korától tele volt velük az albérlete, aztán a közös lakásuk.
Végre mindenre lesz idejük, ez volt a tervük a nyugdíjas éveikre. Aztán egy reggel Magdus azt mondta, nincs jól, nem akar reggelizni. Gyuri csak menjen és reggelizzen, ő innen a szobából is hallja, de itt most kényelmesebb neki a fotelban ülni, mint a konyhai széken. És Gyuri reggelizett, közben szokása szerint morgott. Hogy mindjárt elfogy a vaj, hogy mostanában vacak a kenyér, és esős időt mondanak, hát miféle augusztus eleje ez, költöztek volna inkább délre, ahogy megbeszélték annak idején, régen.
Várta, hogy Magdi valamit válaszol, de csak hallgatott. Rápillantott a konyhaajtó négyszögével keretezett szobára, a fotelban ülő Magdira, aki tágra nyílt szemmel nézte őt és nem szólt semmit. Már nem élt.

Eltelt egy év is, mire hangosan kimondta a szavakat. Ennyi idő kellett, hogy megbocsásson Magdinak. Addig csak magában veszekedett vele. Olyanokat mondott, hogy megszegte az ígéretét, és cserben hagyta őt, és becsapta, meg hazudott neki, és egy nap azt is mondta, hogy gonosz, mert azt akarta, hogy neki rossz legyen, biztosan azok miatt a nők miatt, akiknek korábban udvarolt. Aludni nem tudott és enni sem nagyon evett.
Aztán az első mondat épp úgy hagyta el a száját, mint a mai. A mosogatótól megfordulva meglátta Magdi fényképét, és akkor először elsírta magát.

– Ne haragudj!

– Semmi baj, Gyuri, semmi baj! – hallotta Magdi hangját.
Szívmelengetően kedves volt a hang, és Gyuri a halálnál is biztosabb volt benne, hogy a fénykép a falon a szokásosnál szélesebb mosollyal nevet.
– Kinevetsz? Mindig nevettél a zsörtölődésemen is.
– Mert mulatságos – válaszolt Magdi – Gondold el, mi lett volna velünk, ha komolyan veszem?
– Én már csak ilyen vagyok. Ilyen morgós.

Így kezdődött a beszélgetésük. Hasonlóan ahhoz, mint az ismerkedésük elején, amikor beleszeretett a huncutszemű vidám lány nevetésébe.

Ettől kezdve könnyebb lett a lelke. Mindent elmesél Magdinak. Olyasmiket is, amiket korábban nem, amiről úgy gondolta, nem érdekes. Most elmondja az összes gondolatát, minden bosszúságát, minden apró kis tervét. És Magdus mindig válaszol is. És nem csak válaszolt, hanem Gyuri azt fedezte fel, hogy Magdi képei változnak. Mindegyik, amelyik a lakásban ki van téve, de leginkább ez a nagy a nappaliban. Ezen mindig látta, hogy Magdi mit gondol.
Előfordult, hogy nem értettek egyet valamiben, és olyankor Gyuri még a boltban is azon dohogott, amit Magdi mondott. Minek neki új póló? Nagyon szereti ezt a régit. Eh, a nők, képesek lennének kidobni valamit, csak azért mert kicsit felbomlott a varrás az ujján.
És mindek borotválkozna meg minden nap? Hetente egyszer teljesen megfelelő. Vagy, ha nagy ritkán mennie kell valahova. És akár növeszthetne szakállat is.
– Komolyan, Gyuri? – nézett rá a fénykép.
Dehogy gondolta komolyan, hiszen Magdi nem szereti a szakállas férfiakat. És volt, hogy a boltból kijövet, kicsit félrehúzódva itta meg a doboz sört, amit vásárolt magának. Mert nem akarta, hogy Magdus szóvá tegye, hogy ez aznap már a második.

– Mikor tettem szóvá? – fogadta méltatlankodva Magdus, amikor Gyuri belépett a lakásba.

– Nem tetted, csak utaltál rá, hogy nem szereted az iszákosokat.

– Hát nem is! – húzta fel az orrát a felesége, és a fénykép elsötétedett, szinte alig lehetett kivenni rajta a kerek arcot, a franciás sikkel rövidre nyírt hajat, az örökké mosolygós száj is eltűnt az árnyékban.

– Gyuri hiába kapcsolta fel a lámpát, akkor meg az üvegen tükröződő fény miatt nem látta a számára annyira kedves vonásokat. Csak mellig az apróvirágos, fodros nyakú nyári ruhát és a belógó ágakat. Hévízen készült a kép az utolsó közös nyaralásuk alkalmával. Azt nagyíttatta ki és az került a temetésen az urna mellé, aztán a nappali falára egy szentkép helyére.

– Gábor megint hívott telefonon – mesélte a feleségének. – Aztán Marcell is. Azt mondta, idén ő készíti a karácsonyi vacsorát. Nem tudom, minek csinálnak ekkora ügyet ebből. Ugyanolyan nap, mint a többi. Ahol van szeretet, ott megünneplik, ahol nincs, ott minek erőltetni?
– Várnak téged! Nem is kell kiöltöznöd, ők is úgy lesznek, kényelmesben.

– Te mikor beszéltél Marcell-lel? – nézett Magdira.

– Mártával beszéltem.
– Jól van?

– Jól.

– Tudja, hogy Marcellnek vannak nőügyei?

– Nem tudja, de nem is kell tudnia. Minek ilyesmivel háborgatni valaki nyugalmát?

– Az ő korában már érthetetlen, hogy mi szükség erre az ismerkedésre.
– Nem tudja feldolgozni Márti halálát. Csak kutat, hátha valakiben újra megtalálja.

– Mi szerencsések vagyunk – mosolyog Gyuri –, mi mindig itt leszünk egymásnak!

 

Gyuri a szokásos, féléves kontrollra megbízhatóan ellátogatott. Mindig minden rendben volt, a hetvenhat évéhez képest a leletei kiválóak, mondta az orvos. Csak a súlya nagyon kevés a magasságához képet.

– Nincs étvágyam – válaszolta az orvos kérdésére, amikor az figyelmeztette, nem lesz ez jó, mert egy betegség esetén semmi energiatartaléka nincs a szervezetnek. A túlsúly is probléma, de a kóros soványság is.

Csak erre a beszélgetésre tudta visszavezetni, hogy megjelent nála a kerületi szociális gondozó, egy késő ötvenes nő.

– Nem az a törékeny alkat, mint te Magdus! Egy traktor ez az asszonyság! Ha a kerületben minden szociális gondozó hozzá hasonló, akkor az öregeket a stressz fogja elvinni! Ez lesz, az lesz, kedves György, hetente kétszer megnézem hogy van, mi nem hagyjuk magára, a programunkat a nem is tudom milyen szervezet finanszírozza, magának semmibe se kerül, csak élvezze ki a gondoskodást! Hallod, Magdus? Mintha nekem szükségem lenne gondoskodásra. Mintha nem főznék meg bármit! Hát milyen kacsasültet csináltam a múltkor is!

– Hat éve volt az a múltkor.

– Nekem ne harsánykodjon itt az a némber!

– Beteg is lehetsz.

– Majd megoldom!

Elfordult a fényképtől és levett a szekrény tetejéről egy asztali lámpát. Lomtalanításkor találta, el is csodálkozott rajta, hogy van ember, akinek nem kell ez a finomvonalú lámpa, a kék porcelánburán az apró csillagokkal. Persze nem működött. Valahol megszakadt a vezeték vagy talán a kapcsoló kopott el.
Elővette a szerszámosdobozt. Szétszedte a lámpát és elcsendesedett. Csavarozott, hümmögött, vezetéket és kapcsolót cserélt. Aztán nekiállt megtisztogatni a lámpa fémtestét. A porcelán burát óvatosan leszedte és a konyhában lemosta.

– Régen kedvelted az ilyen tűzrőlpattant nőket. – Ritkán fordult elő, hogy Magdus kezdte a beszélgetést, úgyhogy Gyuri kezéből majdnem kicsusszant a lámpabura a meglepetéstől.

– Az régen volt.

– Akár akarod, akár nem, ez a nő egy ideig ide fog járni. Borotválkozz meg és cseréld le ezt a rémes tréningnadrágot!

– Minek?

– Hogy ne gondolja, hogy gyámolításra szorulsz, azért! – Magdus hangja szokatlanul szigorú volt.

– Nem érdekel, mit gondol – dohogta a férfi, aztán elcsendesedve hosszan bíbelődött a lámpával, míg végül tökéletes állapotban ismét felkerült a szekrény tetejére, a többi közé. Virslit főzött, aztán térdén a tálcával filmeket nézett egész nap. Csak akkor pillantott rá a fényképre, amikor lefeküdni indult.
– Jó éjt, Magdus.
– Jó éjt, Gyurikám – ásította a fénykép.

 

Kati pár nap múlva megint meglátogatta az öregembert. Megérkezett, nevetett és az esernyőjéről vizet szórt szanaszét, ahogy az arcáról mosolyt is. Elégedett volt vele, hogy Gyuri láthatóan összekapta magát, és jobban festett, mint legutóbb. Felajánlotta, hogy ha nincs kedve fodrászhoz menni, ő pillanatok alatt megnyírja. Ért hozzá, három fiúgyereket meg egy férjet nevelt fel – mondta nevetve –, még borotválkozni is ő tanította meg a fiait a teszetosza férje helyett. De ha Gyuri nem akarja, nem muszáj, jobb is lenne, ha fodrász csinálná, legalább kimozdulna.
A férfi akarta mondani, hogy de ő kimozdul, nem kell őt noszogatni, mint valami besavanyodott magányos vénembert, de mire kimondta volna, rájött, hogy a bevásárlást leszámítva nem megy sehova és az ismerőseivel is csak telefonon beszél.
A nő nem maradt hosszú ideig, de az alatt folyamatosan csacsogott. Kiderült, hogy ötvennyolc éves és ápolónőként dolgozott egész addig, míg a fertőtlenítőszerektől ekcémás nem lett a keze, amit nem lehetett meggyógyítani, de az állandóan viszkető és időnként nedvedző sebekkel nem dolgozhatott többé. Akkor lett szociális gondozó. A férje meg időközben elhagyta, de nincs egyedül, mert annyi emberhez jár, és az mind olyan, mintha a családja lenne.

– Nem csodálom, hogy elhagyta a férje – mondta később Gyuri Magdusnak. – Hát ki bírja ki ezt az örökös locsogást? Meg nézd meg, mondtam, hogy ne mosogasson, erre nekiáll mosogatni. De hogy?!

A férfi felemelte a poharat, hogy a fény átragyoghasson rajta. A pohár mellett Magdi csúfondáros mosolyú arca látszódott. A pohár ragyogott a tisztaságtól.

– Koszos! – jelentette ki a férfi, és újra elmosta a poharat.

 

Kati a következő alkalommal egy nagy tubus krémet hozott.
– Ekcéma elleni – mondta Gyuri kezére mutatva, amit az övéhez hasonlóan vörös foltok borítottak. – És használjon finomabb mosogatószert! Vagy vehetne egy mosogatógépet!
– Van mosogatógépem – válaszolta Gyuri.

– Komolyan, Gyuri? – kérdezte Kati huncut mosollyal, és a férfinak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Válaszolni se bírt, csak bólintott.

Akárhányszor jött Kati, a férfi morgott mindenért, a dundi vörös nő meg csak nevetett. Ez lesz, az lesz, jó lesz! – volt a szavajárása.

Egy alkalommal beviharzott, és elnézést kérve letelepedett a konyhaasztalhoz. Nem volt ideje enni, most megejtené – mondta, és olyan természetességgel pakolt ki két tányért és porciózta kétfelé az ételt, mintha csak otthon lenne. Aztán intett a férfinak, hogy üljön le és egyen. Csendben rágtak, a nő újabb pizzás csigákat rakott át a férfi tányérjára a sajátjáról, amikor Gyurié elfogyott.  Kávét főzött és kérdően nézett Gyurira. Cukor? Tej?
Kortyolták a kávét, a koraőszi napfény beragyogta a konyhaasztalt, és Kati éppen a férfi konyhaablakában nevelgetett fűszernövényeit dicsérte, amikor Gyuri szeme Magdus szomorú tekintetű fényképére tévedt. Fel is állt gyorsan az asztaltól. Dolga van, mondta a nőnek, és Kati, érzékelve a zavart izgatottságot, sietve vette a kabátját meg a táskáját. Dehogy akar alkalmatlankodni, szabadkozott mosolyogva, és a tányéron maradt pizzás csigák felé intett, hogy Gyuri egye csak meg majd később, és ha ízlett, ő szívesen hoz máskor is.

Pukk! Válaszolta a kávésbögre és koppanva eset a füle az asztalra.
Szzzzcsrr! Hörrentett a mosogató csapja, majd csöpögni kezdett.

Ne foglalkozzon semmivel, tessékelte kifelé a férfi a vörös hajú nőt, majd ő mindent elrendez.

Aztán amikor a nő mögött csukódott az ajtó, Gyuri a fényképre nézett.

– Ne butáskodj Magdus! Csak leültünk kávézni.

Az asszony nem válaszolt. A lakást süket csend töltötte meg.

– Ne haragudj már, no. Csak kávéztunk! – hajtogatta a férfi a megbocsátó mosolyt várva, de helyette valami mást fedezett fel a fényképen. Magdus válla felett, a belógó ágak takarásában az az épület… Esküdni mert volna rá, hogy korábban nem volt ott. Közelebb is lépett, hogy jobban megnézze, de a nagyítástól felpixelesedett háttérben alig lehetett kivenni, hogy mi lehet az, míg végül mégis felismerte. Egy templom.

– Tudom, hogy megesküdtem – sóhajtotta – Nem volt hitem, a kedvedért mégis esküt tettem. De te is! – nézett vádlón a nőre. – Jóban, rosszban. És most itt a rossz, és te hol vagy? Hol?

Elfordult a képtől és leült a fotelba. Dühös mozdulattal kapcsolta be a tévét, aztán csak váltogatott a csatornák között, míg le nem higgadt.
Másnap aztán Magdi vidám mosolya fogadta.
– Ej, te, hát tényleg azt hitted, hogy elhagytalak?

– Tudtam, hogy nem – válaszolta a férfi – csak néha…

– …néha az embert elkapja valami szomorúság – fejezte be a mondatot Magdus, aztán összemosolyogtak.

Hiszen ők itt vannak egymásnak, mindig.

Bár Magdusnak ezt követően egy rossz szava nem volt az ellen, hogy Kati rendszeresen látogatta Gyurit, és a férfi egyre oldottabb volt a nő jelenlétében, sőt néha már egy-egy viccet is eleresztett, ráadásul egy alkalommal megdicsérte az ételt is, amit Kati a kifőzdéből hozott, hogy milyen jó ízléssel választotta ki az amúgy össze nem illő mustáros csirkét a túróstésztával, pont ahogy Gyuri szereti, de egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy borsot törjön a nő orra alá, vagy valamivel megijessze. Kati hol elbotlott az akkurátusan kifésült szőnyegrojtokban, hol egy váratlanul kinyíló szekrényajtó csapta finoman homlokon, hol meg a hűtőszekrény ajtaja nem akart sehogyan sem bezáródni, bár láthatólag semmi sem akadályozta, vagy éppen a kalaptartóról pottyant elé egy ezer éve ott lapuló, üres cipősdoboz.

– Magdus, te féltékeny vagy! – állapította meg egy nap Gyuri, és a fényképet elborította az őszi naplementre pírja.

– Van mire? – kérdezte Magdi csípős hangon, és a férfi eltűnődött. Sosem kedvelte a Katihoz hasonló, kövérkés nőket. Szuszogósnak, fáradékonynak, és a lelke mélyén élvetegnek tartotta őket. De el kellett ismernie, hogy Kati inkább tűzrőlpattant, vidám, és bár néha bosszantó a nagy igyekezete, hogy segítsen, de határozottan jólelkű teremtés.

– Hagyjuk ezt a témát, sose veszekedtünk Magdus, ne kezdjük most el.

– Nem veszekedtünk, mert mindent rád hagytam – válaszolta az asszony.

– Akkor ne most kezdj harciaskodni, amikor végre valami kis örömöm is van!

A hirtelen beállt csönd szinte megrémisztette a férfit. És a csend a szorongással együtt napokig nem múlt el. Valahogy a beszélgetés is akadozott ez után, és a férfi, ahogy régen is, egyre kevesebb dolgot mondott el a feleségének. Csak annyit, amennyit fontosnak tartott.

Néhány hét múlva Kati szólt, hogy sajnos lejárt a gondozási idő, amivel megbízták. A következő héten utolsó alkalommal jön, de ne aggódjon a férfi, mert bekerült a rendszerbe, mostantól mindig lesz valaki, aki rendszeresen felkeresi. Jó pár fiatalembert képeztek ki az elmúlt hónapoksorán, mind nagyon lelkes és kedves. Ha van valami kérése Gyurinak, akkor most még elmondhatja, és a következő alkalomra igyekszik elintézni neki.

 

Amikor Gyuri levette a kékvirágos lámpát a szekrény tetejéről, majdnem elejtette. Soha korábban nem történt vele ilyen, hogy a karja hirtelen elerőtlenedett. Alig érezte az ujjait, miközben megpróbálta a színes papírba becsomagolni, de végül nagy nehezen elkészítette az alaktalan csomagot, és odatette a konyhaasztalra.

Magdi nem szólt egy szót sem, és Gyuri úgy volt vele, szerinte illendő megajándékozni valamivel Katit, hiszen sok apró szívességet tett neki az utóbbi hetekben. Receptet íratott az ekcémakrémhez, ami annyira bevált, segített szerelőt szerezni a kilyukadt bojlerhez, és rászoktatta a férfit a házhoz rendelt ebéd előnyeire. Úgyhogy akár tetszik Magdusnak, akár nem, ő bizony megajándékozza Katit!
Amikor megérkezett a nő, először is megkávéztak, ahogy az az utóbbi időben már hagyománnyá vált. Aztán megbeszélték, hogy ki milyen kiváló vagy borzalmas műsort látott a tévében. Közben Kati hol ezt, hol azt csinálgatott meg. Mindig csak egyvalami apróságot. Gyorsan felsöpörte az előszobát vagy elmosott pár edényt, kisúrolta a mosdót vagy átválogatta a kamrában száradó zöldségeket. Aztán szaladt is tovább, mert nem Gyuri volt az egyetlen, akihez be kellett néznie. Néha mesélt is az ágyban fekvő néniről, aki nem akar szociális otthonba költözni pedig nem tudja magát ellátni. Őt naponta mosdatni, etetni kell.

– Csak egy kis apróság, a sok segítségért – tolta Kati elé a férfi a lámpát –, meg a jó lelkéért, hogy maradjon mindig ilyen.
– Nagyon kedves – nyalábolta fel a lámpát Kati – Benézek majd néha azért, hogy lássam, biztosan jól van!

Tompa puffanás és üvegcsörömpölés hallatszott a szobából, aztán a kinti hideg szél kicsapta a bejárati ajtót és végigsöpört a lakáson. Gyuri összeszorította a száját és keserűen megrázta a fejét.
– Nem szükséges, úgy is sok a dolga. Én elvagyok.

A nő bólintott és könnyedén megsimogatta a férfi karját.

– Egyen rendesen, és vigyázzon magára! Hétvégén lesz a karácsonyi összejövetel a művelődési házban. Kifejezetten egyedülálló, idős embereknek. Jöjjön el!

– Meglátom – válaszolta a férfi. Aztán amikor Kati elment, beballagott a szobába és felszedte a földről Magdus leesett fényképét.

 

Sokat gondolkodott a dolgon, végül szombaton, 24-én kora délután megborotválkozott, és elővette a világoskék ünneplő inget meg a fekete szövetnadrágot, de eldöntötte, hogy zakót nem vesz. Pulóvert húzott, és bár a vastag, hosszú télikabát szinte agyonnyomta, kezében egy üveg borral és egy csomaggal elindult.
Fél óra séta után érkezett meg Gábor lakásához, aki Marcell-lal együtt kitörő örömmel üdvözölte. Gyorsan kerítettek még egy terítéket az asztalra, és töltöttek egy pohár konyakot Gyurinak.
A férfi letette a bort, levette a kabátját, aztán mielőtt leült volna az asztalhoz, kibontotta a magával hozott csomagot. Magdus frissen üvegezett képét kitette a kandalló tetejére, és egy hosszú karácsonyi gyöngysort tekert köré, mint valami ajándék nyakláncot. Az apró csillagok sorát visszatükrözte a ragyogó üveg.

– Boldog karácsonyt, Magdus! – suttogta, aztán letelepedett az asztalhoz és koccintásra emelet a poharát.

A fényképről az asszony mosolyogva figyelte őket, és a meleg levegő meglebbentette a sötét ünneplőruha nyakán a fehér fodrokat.