Okváth Anna: Más állapotok – 3.

Korábbi részek

Első trimeszter

            Petrovics találkozót beszélt meg barátnőjével, Zazival. Zazi kozmopolita, öntudatos, joviális beállítottságú hölgy, korának törtető amazonja. Bizonyára sokat tud a női lélek rejtelmeiről, mert egy népszerű és vezető női folyóirat szerkesztője. Az élete ezért nem túl hézagos, azt is mondhatnánk, egy perc nyugta nincs. Perpetuum mobile. A barátnőjének is úgy kell vele időpontot egyeztetnie, ha le akar vele ülni egy órára kávézni. Nos, Petrovics bejelentkezett, és most a kiskörútról nyíló belső udvar csokoládézójában parolázgatnak. Zazi Petrovics kérdésére válaszolva szívélyesen, de sietősen elmeséli, mi újság vele, majd macchiatójának szenteli figyelmét.

            – Mi a baj, Ani? – kérdezi Petrovicstól. – És ne mondd, hogy nincs baj, mert látom, hogy feszengsz.

Akkor itt most kár minden ellentmondási kísérletért.

            – Emlékszel rá, hogy az egyetemen volt egy tanárom, az Iványi?

Zazi az emlékei közt kutat. Felrémlik valami.

            – Az elviselhetetlenül mogorva fószer, akit ki nem állhatsz. Mert pikkelt rád. Nem? Várjál, még a nevét is tudom, ahogy hívtátok… rettegett Iván!

            – Az, az. – helyesel Petrovics. Rettegett Iván, vagy Őrjöngő Loránd, holott sosem kapta senki érzelmi kitörésen. Körülötte vagy miatta azonban annál több mindenkit.

            – Mi van vele?

            – Találkoztam vele.

Lássuk be, jelentéktelen válasz. Senkit nem fog ledönteni a lábáról.

            – Hát ez nem újdonság, szivi, hiszen azt mondtad, idegesítően sokszor lébecol a boltban.

            – De nem. Úgy értem, járt nálam a lakásomban.

– Na, ez már érdekesebb.

            – Le… feküdtem vele. – szűri ki a fogai között nagy nehezen.

Zazi nyugodtan kortyolgat a csészéjéből, nem zavartatja magát.

            – És aztán felébredtél. – egészíti ki a történetet.

            – Nem Zazi, én komolyan együtt voltam vele.

Eljött az idő, hogy Zazi végre a meglepődés egyértelmű jeleit produkálja.

            – Ezt meg hogy hoztad össze? Mióta jönnek be neked a negyvenesek? Nem úgy volt, hogy utálod? Hiszen már jó jegyekért se kell hajtanod!

Petrovics csitítja, hogy kicsit halkabban alázza ott a többi vendég előtt.

            – Nem hobbiból tettük. Gyereket szeretnék. És ő is. Úgyhogy összedobjuk, amink van. Végre arra használjuk a szexet, amire az evolúció kitalálta: szaporodásra!

Ezzel a bátor kijelentésével Petrovics alighanem ellentmond bizonyos modernkori embertudományi nézeteknek, de ez most talán lényegtelen.

Zazi felnevet. De csakhamar abbahagyja. Petrovics arcára tekintve ráeszmél, ez nem tréfa.

            – Gyereket akarsz szülni a tanárodnak, akivel kölcsönösen a pokolba kívánjátok egymást?

            – Pont azért. Mert utálom. És mert házas. Így majd véletlenül se tartunk egymásra igényt. Amúgy meg kiderült, hogy nem is ennyire vészes a helyzet.

            – Hurrá. Hát ez nagyszerű. Nem vet meg, ezért uccu neki, szülsz a pasinak egy gyereket. Mondd, cica, ez nem a felesége privilégiuma lenne?

            – Én erről nem faggattam. De tény, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, akkor meg miért ne?

            – Őrület vagy. Huszonhét év decenskedés után jön ki belőled a téboly. Megleptél, öreglány. Nem is tudom, mit mondjak.

            – Semmit. Senkinek semmit.

            – Pedig mekkora sztori lenne az újságban.

            – Felejtsd el.

            – Csak vicceltem. Hanem… legalább jó volt?

            – Siralmas. Mint akit megerőszakoltak. – nyilatkozik őszintén Petrovics. A fájdalomlevezetés áldozatául esett harapásnyomos kezét is megmutatja. – És emiatt hívtalak ide. Kérlek, segíts, adj tanácsot. Még négyszer találkozunk. Én ezt még négyszer nem bírom elviselni.

Ahogy eszébe jutnak az előző esti élmények, ellenállhatatlan vágyat érez elsírni magát, megremegnek az ajkai, de uralma alá hajtja elgyengülését. Zazi tekintetét persze nem kerüli el, ezért elhatározza, hogy felkarolja frissen elvadult barátnőjét, hadd vaduljon el még jobban.

            – Szerezz egy másik donort.

            – Nem.

Farkasszem. Petrovics győz.

– Alkohol?

            – Hatástalan.

– Még több alkohol?

– Ettől a mérsékelt adagtól is borzalmasan macskanyivákos voltam. Mondj másikat.

Kisebb vita alakul ki tudatmódosító szerekről, mesterséges stimulánsokról, segédeszközökről, melyek sorra elutasításra kerülnek a prűd anyajelölt által, tehát nincs más, mint rávenni a férfit arra, hogy kicsit bővítse a célzatosságot illető felfogását. És erre bizony neki kell rávennie.

            – Beszélj vele. – javasolja a jó barátnő.

            – Inkább üss agyon.

            – Ne csináld már, mikor legközelebb átjön…

            – Ma este.

            – Ma este ültesd le előtte és mondd el neki.

            – Hisztis libának fog tartani. Ráadásul fölösleges, most ezért a négy alkalomért…

            – Muszáj neked állandóan ellenkezni? A huszonegyedik század népbetegsége a kommunikációhiány. Könyörgöm, szakértővel beszélsz. A saját érdekedben, beszélj vele. Nem fog se hisztisnek, se idiótának tartani. Ne erre emlékezz majd, ha a gyerekedre nézel, hogy mennyit kellett érte szenvednetek.

Kommunikációhiány. Mintha valami hasonlót ő is észrevett volna a minap. Hihetetlen, hogy a beszéd mindenre megoldás lehet. De ha ez kell, akkor ezt fogja tenni, beszélni fognak, egyfolytában, a világon mindenről. Petrovics megfogadja a tanácsot. Hasztalan ácsingózik egyéb jó tanácsokért a szakértőnél, hogy a kellemetlenül sikerült előző esti akción valamiféleképpen javítson, vagy megelőzze egy következő erőszak bekövetkeztét. Annyi minden trükkről irkálnak azok annál a frivol újságnál. Barátnője sértődötten rárivall, hogy ne legyen már naiv, csak nem hisz el minden ostobaságot, amit az újságban írnak, aminek történetesen ő a főszerkesztője, és inkább arra biztatja magába zuhant barátnőjét, hogy bízza magát inkább az ösztöneire. És beszéljenek. Nyíltan. Estig össze kell kapnia magát, a nyíltságát és az ösztöneit. Elmegy edzésre, és felbátorítja magát. Kő kövön nem marad. Mostantól az lesz, amit ő akar. Bármi legyen is az.

            Este menetrend szerint kis késéssel megérkezik a vendége. A tegnapiaktól eltérően most korántsem tűnik nyugodtnak. Hasogató fejfájásra panaszkodik. A lány kamillateát főz neki, és leülteti. Határozott szándékában áll kikúrálni a férfit, hogy aztán újra felidegesítse saját csenevész kis bánataival. A fejfájós kelletlenül fintorog, gyerekkora óta nem szíveli a kamillateát, pedig ezt a lány saját nevelésű kamillából és más gyógynövényekből főzte, és kimondottan az ő kedvéért gyümölcsdarabokkal ízesítette. Ki tudja, mit rakott még bele, hiszen a tűzhelyen vidáman lobog egy kisebb üst sűrű valami, aminek émelyítően édes-savanykás illata van, az egész lakás ebben az aromában úszik, szinte harapni lehet a levegőt. Ördög tudja, mi lehet az a szörnyűséges kotyvalék, akár méreg is lehet, valami baljóslatú bűbájital, vagy sampon feslett hajra, mindenesetre semmi ehető. Varjúszem. Nyúlfarok. Kakasvér. Békaháj. Ezek jutnak valamiért a férfi eszébe teljesen önkéntelenül.

            – Jobban van a feje? – kérdezi teljes jó szándékkal a konyha boszorkánya.

            – Nem, az elmúlt két percben sem múlt el.

Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy már nem először kérdezi teljes jó szándékkal. Ráadásul megint nem volt ideje rájönni a festmény titkára odakint a falon. Indokolatlanul idegesíti, nem érti, miért.

Közben Petrovics feltápászkodik, a kanapé mögé sétál, és masszírozni kezdi a tanár úr fejét. Ő először bizalmatlanul kimozdulna, de látja, hogy ez jó, áldását adja a lány ténykedésére. A gyógytea is hatni kezd. Tényleg mit rakott bele ez a boszorkány?

            Újabb két perc múlva, mikor újra felhangzik a jól ismert kérdés, már javulófélben van a helyzet. Meglepetésére már attól se riad vissza, hogy Zsenya orra megérinti lelógó kezét, sőt. Ösztönösen meg is simítja a terrier fejét. Pedig nem kedveli a kutyákat.

            – Petrovics, jó lenne beszélnünk.

Petrovics keze megáll a halántékán körözés közben.

– Üljön le, legyen szíves.

Szót fogad.

            – Nem lesz ez így jó. Valamit változtatnunk kell.

            – Tulajdonképpen, én is szerettem volna erről magával beszélni…

            – Röstellem a tegnapiakat. Nézze, én nem szeretném, ha alkoholra meg ökölbe harapdálásra szorulna, valahányszor magához érek… A látszattal ellentétben nem szívesen okozok fájdalmat.

De hát rám se nézett! Honnan tudja? – visszhangzik a kétségbeesett kérdés Petrovicsban. Petrovics gyanakodni kezd, hogy a tanár úrnak kémei vannak a csokoládézóban. Más magyarázat nincs. Hiszen nem láthatta, nem nézett rá. Talán azt látta, amikor letakarította egy gyors mozdulattal a könnyeit az arcáról. Ez esetben mindenhol van szeme, mert úgy fordult le róla, hogy közben különösebb pszichológiai-antropológiai megfigyeléseket nem végezhetett. Nem láthatta. Erről szentül meg van győződve. Nem. Láthatta. Szégyenlősen lehajtja a fejét. Így még komplikáltabb lesz a szemébe nézve kiöntenie a kicsi szívét. Hiszen mintha olvasna a fejében. Mi van, ha telepata?

            – Nincs semmi baj, erre egyikünk se volt még felkészülve. – feleli reszelős hangon. Attól tart kissé, hogy a tanár úrra később se igen lesz felkészülve.

            – Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Megbántani se szeretném. Talán az lenne a legjobb, ha…

Sóhajt. A professzor tanácstalan. Úgy dönt, nem fejezi be a mondatot.

            – Neki nem kéne ezeket hallania. – mutat Zsenyára.

– Ne aggódjon, egy szót se ért. – vigasztalja Petrovics.

– Maga mit szeretett volna mondani?

Eljött Petrovics ideje. Összeszedi magát, és elővezeti. Rögtönzött kis beszédét azzal kezdi, hogy közli, örül, hogy megbeszélik az esetet, és valószínűleg ez lesz a helyes eljárás a későbbiekben is. Szót ejt holmi harmóniahiányról, dekoncentráltságról, távolságról, túlzott célközpontúságról, és rólam, meg hogy nem ragaszkodik hozzá, hogy a tanár úr szeresse, de akár megkísérelhetnék kihozni a dologból a maximumot. A férfi alig győzi követni. Ugyan a fejfájása már a múlté, de még nem tért vissza egészen önmagaihoz.

            – Véleményem szerint az a megoldás, hogy kivonja magát a mókuskerékből. Mikor belép ebbe a lakásba, leteszi a küszöbön Iványi R. Loránd professzort és csomagjait, és csak maga jön be. Én azt javasolnám, hogy bízza rám magát. – mondja ki Petrovics kerek perec a zárszót. Azt elfelejti hozzátenni, hogy határozottan kihívásnak tekinti, mennyire sikerül kirángatnia a férfit a valóságából.

Nevezett Iványi R. Loránd most megérti, mit várnak tőle. Bólogat. Ha lenne jobb ötlete, már előhozakodott volna vele. De nincsen. Nem gyakorlott feleségmegcsaló a szerencsétlen.

            – És még két valami. Aminek nem fog örülni. – rögtönöz Petrovics.

A férfi nekem már minden mindegy tekintetéből arra a következtetésre jut, hogy ennek már úgyis minden mindegy, elbírja a szénásszekér.

            – Ígérje meg nekem, hogy ha teherbe esem, leszokik a dohányzásról.

A férfi szeme vészjóslóan felvillan.

            – Most ezt miért?

            – Ha majd ott lesz a gyerek, nem akarom kitenni passzív dohányzásnak, és örülnék, ha maga se akarná.

            – De most ennyire hülyének néz, hogy előtte fogok rágyújtani?

            – Nem az én hibám, hogy káros szenvedélyei vannak, ne nekem háborogjon. Ha teljesítem a magam kötelezettségét és teherbe esem, elvárom, hogy maga is megtegyen mindent, ami a gyereknek a legjobb. Biztos vagyok benne, nem tenné boldoggá, ha a fiának a tüdőrákról jutna eszébe. Ha egyáltalán nem amortizálta már le így is teljesen a készleteit a nikotin miatt. – és félreérthetetlen biccentést intéz a férfi ágyékának irányába, ahol az feltételezései szerint a készleteit hordozza.

            – Ne dramatizálja túl. Ez nem olyan egyszerű.

            – Semmi se az. De ha képtelen rá, az megint más ügy.

            – Eddig nem volt rá okom.

            – Hát most már van.

A férfi sóhajt. Kelletlenül bólogat.

            – Jó. Ezek után merő kíváncsiság vagyok, mi lehet a másik óhaja. – morog maga elé.

            – Ne hívjon többet Petrovicsnak. Roppant hervasztó.

A férfi elneveti magát. Az előbbi után sokkal durvábbra számított.

            – Minek nevezhetem? – érdeklődik.

            – Akárminek. Van nekem két másik nevem is. Vagy találjon ki valamit, nem bánom, csak ne Petrovicsnak. Legalább is, amíg itt van. Mindenhol máshol folytathatja a változatlanság kedvéért.

            – Rendben van.

            – Ha már itt tartunk… – és megköszörüli torkát. Tétova mozdulatot tesz a férfi irányába. Ebből és a kontextusból rájön, mit szeretne a lány.

            – Loránd. Hívjon Lorándnak.

A férfi kissé nyomasztónak találja, hogy a kutya mindeközben a lábaira telepedett, és ő azóta nem mer nagyon mozgolódni. Nem mintha amúgy nagyon ugrált volna. A lány pedig egyre derűsebben látja a közeljövőt. Most majd latba veti minden női praktikáját és bűverejét. Feledhetetlen élménnyé fogja varázsolni ezt a maradék négy randevút. Nem akar gnóm gyereket szülni, akit a szülei makacs kényszeredettsége hozott össze. Itt most valószínűleg számos genetikus és biológus felhördülne. Bocsássák meg Petrovicsnak ezt a szentimentalitást.

            Loránd és Petrovics a hálószoba közepén állnak. A lány légzésgyakorlatot tart. Ledobálta a férfiról mindazt, ami akadályozhatja a tüdőmunkában, zakót, mellényt, nyakkendőt, és most mögötte áll, hátulról ölelve őt. Szeretné kivonni a férfit a világ rohanásából. Instrukciókat ad, hogyan lélegezzen, mire gondoljon, hogyan hagyja maga mögött hétköznapi és morális gondjait, röviden szólva közösen meditálnak. Akkor tudja, hogy most már tovább léphetnek, mikor a férfi szíve szépen egyenletesen, nyugodt tempóban ver. Most már kinyithatja a szemét. Most már mindketten készen állnak.

            Petrovics és a tanár úr ismét falra dobált lábbal heverésznek az ágyon. Petrovics kezén nincsenek harapásnyomok, és egyikük se akar szétrobbanni a túlfeszültségtől. Sőt. Petrovics mosolyog, a tanár úr pedig kisimult arccal pislog.

            – Most frankón rá tudnék gyújtani. – szól a letört hangvételű deklaráció.

            – Odakint a teraszon. Idebent ne merészelje.

            – Most akkor nem vagyok eltiltva? – értetlenkedik a férfi.

            – Még nem vagyok terhes. – emlékezteti a lány.

A tanár úr töprenkedik, hogy menjen-e. Kinéz, és látja, hogy már sötét van, és megint esik. Elmegy a kedve. És neki is ezt kéne tennie.

            – Mennem kell. – közli tompán. Így is tovább maradt, mint tervezte. – Köszönöm a relaxációs gyakorlatot.

Köszönöm, hogy odafigyelt rám. – gondolja a lány.

– Nem akar lezuhanyozni? – szalad ki a száján.

A férfi már nem akar több időt veszíteni. Vállalja a kockázatot, elindul. Kicsit meggyűlik a baja a nyakkendőjével, ezért a lány a megmentésére siet. Már, a nyakkendőére természetesen.

– Segíthetek?

            – Ezen már aligha. – legyint. Sosem tudta magán megkötni a nyakkendőit, és mindig összebogozva tette el őket, mint sok más időhiányban vagy kézügyetlenségben szenvedő férfitársa.

Petrovics gyors, gyakorlott mozdulatokkal bogozza a nyaka köré. Közben arra gondol, a tanár úr szendén liftező ádámcsutkájára pillantva, hogy a férfi most igazán ki van neki szolgáltatva. Akár meg is fojthatná. Ahogy egy jól nevelt ájtatos manóhoz illik. Nem bír elnyomni egy kaján mosolyt.

            – Ez igen! – dicséri meg gyanútlanul a majdnem áldozat a kis híján fojtogatós gyilkossá lett fekete özvegy kendőkötő képességeit.

            – Hat báty mellett hamar megtanulja az ember, hogy kell. – magyarázza ő, de furán csillog a szeme.

A tanár úr már feladta, hogy valaha megértse ezeket a fellobbanásokat.

Petrovics végül makulátlan külsővel küldi haza. Mint ahogy reggel elindult.